Szőke nő zűrben az űrben - 176.

SZÁZHETVENHATODIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Helmut Schellenberg izgalmában nagyot sóhajtott. A szőke nő érezte, hogy kiszáradt a szája, gyorsan megnedvesítette az csepp itallal.

-         És utána? – kérdezte Helmut.
-         Igyekeztünk játszani a lojálist, közben meg kellett szerveznünk a szerkezet elkészítését. Türelemjáték volt. Alkatrészenként kellett elkészíttetnünk, különböző helyeken, méghozzá úgy, hogy sehol senkinek sejtelme se lehessen róla, hogy igazából mi is ez, nehogy a híre eljusson Green-Holberghez.
-         Sikerült?
-         Két évbe telt. Az összeszerelés külön tortúra volt. Szerencsére elég türelmesek lettünk, Green-Holberg kezdeti érdeklődése pedig lanyhult, már nem akarta, hogy mindig szem előtt legyünk. Nem voltunk már fontosak. Csupán azt az egy szabályt kellett kínosan betartanunk, hogy sohasem lehettünk mindannyian egy helyen.
-         Ezt hogyan tudtátok megszegni?
-         Azon a bizonyos összejövetelen hárman rangrejtve, illetve álnéven vettek részt, a negyedik meg látszólag a személyzethez tartozott. Green-Holberg titkosszolgálata nem fogott gyanút, talán nem is jelentették. Akkor már nem ellenőrizgettek bennünket olyan rigolyásan, mint néhány évvel korábban. Ki tudja, felfogták-e egyáltalán, hogy eltűntünk a világukból.
-         Green-Holberg bizonyára felfogta.
-         Arról sem vagyok meggyőződve.
-         Miért?
-         Mert mással volt elfoglalva.
-         Mivel?
-         A koronázásával.

Karen azt hitte, rosszul érti.

-         Mivel?
-         A koronázásával. Ő lett I. Dávid, a Föld királya.
-         Hogy micsoda lett?
-         A Föld királya. Megszületett a globális világmonarchia. Mi éppen a koronázás világraszóló előkészületeivel voltunk elfoglalva. Éppen arról vitatkozott az elit világszerte, hogy milyen módon legyen örökölhető, a cím. Az elsőszülött fiúgyermek örökölje-e, az egyenjogúság nevében a lányok trónképesek legyenek-e, esetleg az uralkodónak kell kijelölnie a maga által összeírt, vagy a világparlament által javasolt névsorból.
-         Micsoda?
-         Ez volt a slágertéma. Ja, arról is vita folyt, mi legyen I. Dávid titulusa.
-         A titulusa?
-         Igen, erről folyt a vita, mégpedig a legkomolyabb pofával. Hogy I. Dávid világkirály legyen-e, világcsászár, vagy csak egyszerűen: világ-uralkodó. Nem is volt elégedett a világszavazás eredményével.
-         Miért, mi lett az eredmény?
-         A Föld királya.
-         Nevetséges.
-         Mi örültünk neki. egyre kevesebbet törődött velünk, mi pedig tizenöt évvel mentünk vissza az időben.

Hosszan, mohón ivott. Sem Helmut, sem Karen nem zavarta közben.

-         Amikor megérkeztünk, még aprólékosabban dolgoztuk ki a terveinket, mint legutóbb. Most már egymásban sem bíztunk.

Kifulladt. Elhallgatott.

-         És?
-         Olyan korba érkeztünk, amikor újra komoly formában vetődött fel a Mars terraformálásának eszméje. Tudtuk, hogy erre az emberiségnek szüksége van, de amint az előkészületeket láttuk, rájöttünk, hogy rossz módszert választottak, a dolog nem fog sikerülni. Igazság szerint a jövőben hallottunk is már erről az elvetélt kísérletről. Elhatároztuk, hogy beavatkozunk. Rendelkeztünk a Mars terraformálásának olyan aprólékosan kidolgozott tervezetével, amely sokkal több sikert ígért, és kevésbé volt költséges.
-         A jövőben miért nem valósították meg ezt?
-         Azért, mert akkor még ezt is túl költségesnek találták – felelte keserű mosollyal Ed Philips. – A profit-mohóság az idő múlásával növekedett, a kockázati hajlandóság meg csökkent. A pénzemberek gigantikus összegek felett rendelkeztek, de nagyon a fogukhoz verték már akkor a garast. Képesek voltak filléres kiadásokon is hosszan vitázni. Igazából fellélegeztünk, amikor azt láttuk, hogy a múlt pénzügyi hatalmasságai még korántsem annyira vaskalaposak. Lelkesedtünk, és – elővigyázatlanok lettünk.

A fejét csóválta, mint aki még mindig nem hiszi el.

-         Mi történt?
-         Börtönbe kerültünk.

Ezen még a szőke nő is meglepődött, Helmut Schellenberg meg kigúvadt szemekkel bámult.

-         Börtönbe? Miért?
-         A projekt rendelkezésére bocsátottuk a jövőből hozott dokumentumokat, tervrajzokat, számításokat. Magabiztosak voltunk és felelőtlenek. Megjártuk.
-         Mi történt?
-         A tudósok vitatkozni kezdtek a tervezet néhány pontján, és mi megszeppenten jöttünk rá, hogy fogalmunk sincs róla, kinek van igaza. Nem értettünk a tervezethez, nem értettünk a terraformáláshoz. Az anyag, amit magunkkal hoztunk, kiváló volt, de elkövettük azt a hibát, hogy mi magunk tökéletesen tájékozatlanok voltunk benne.
-         Ostobák voltatok! – szólt közbe Helmut.

Ed Philips bólintott.

-         Igen. Az első esetet még valahogy kimagyaráztuk, de a gyanú nem ült el. A bomba akkor robbant, amikor a szakértők a terraformálási terv függelékei közt szereplő terveket kezdték tanulmányozni. Ebben több olyan űrjármű tervei is szerepeltek, amelyek olyan technológiára épültek, amely akkor még nem létezett.

Karen Bozchana Kadlecikova türelmetlen mozdulatot tett.

-         Lehetetlen, hogy ennyire ostobák voltatok! – jegyezte meg dühösen.

Ed Philips újra bólintott.

-         Ennyire, Karen, ennyire. Akkor tört ki a botrány. Őrizetbe vettek, és külön-külön állítottak bennünket mindenféle tudományos vizsgálóbizottságok elé. Vizsgálat, kérdések, keresztkérdések, újabb kérdések. Azonnal kiderült, hogy még csak nem is konyítunk az anyaghoz, amit állítólag kidolgoztunk. Nekem három napig tartott a tudományos vizsgálat, akkor letartóztattak, és egy barátságos nyomozó kezdett vallatni. A végén összevissza fecsegtem, magam is éreztem, hogy szörnyű helyzetben vagyok, és nagyon rossz benyomást teszek a vizsgálókra. Egyszerűen nem tudtam mit tenni. Néhány hét múlva közölték, hogy bíróság elé állítanak, hivatalból mellém rendeltek valami süvölvényt védőügyvédnek, és készülhettem a tárgyalásra.
-         Mi volt a vád?
-         Kémkedés.
-         Hiszen az nevetséges!
-         Persze, hogy az volt. De amivel én védekeztem, hogy időutazóként kerültem oda, és meg akarom menteni a Földet – még nevetségesebb volt. Az ügyvédem se hitte egy szavamat se. Rettenetes hónapok voltak, napi nyolc-tíz óráig faggattak, végül már azt se nagyon tudtam, mit kérdeznek tőlem. Néhány hónap múlva aztán a társaimat is viszontláttam; együtt ültünk a vádlottak padján. Kiderült, hogy mindenkit letartóztattak. Minden személyes holminkat lefoglalt a rendőrség. Akkor veszítettük el végleg a szerkezetet. Rövid tárgyalás volt, az esküdtszék se tanúsított irányunkban egy szemernyi jóindulatot se.

Helmut Schellenberg egy pillanatnyi habozás után megkérdezte:

-         De hát nem merült fel bennük, hogy senkinek se kémkedhettetek?

Ed Philips szomorúan rázta a fejét.

-         Hisztérikus tárgyalás volt, Helmut. Az ügyész dörgött ránk, mint valami bölömbika, többnyire ostobaságokat. A média hatalmasra fújta az esetet. Az igazság senkit se érdekelt.
-         De hát, ha valaki kémkedik..
-         Azt hiszem, maguk is tudták, hogy a vád marhaság. A bíróság elnöke felajánlotta, hogy enyhítő körülményként veszi figyelembe, ha bevalljuk, ki volt a megbízónk. Mit felelhettünk volna erre?
-         Mennyit kaptatok?
-         Húsz esztendőt.
-         Mindenki?
-         Testületileg. Senki sem közöttünk volt sem bűnösebb, sem ártatlanabb a többinél, a bíróság voltaképpen még a személyazonosságunkat sem tudta megállapítani.

Karen tekintete ezer ráncba szakad.

-         Csak nem azt akarod mondani, hogy ültél húsz esztendőt? Két évtizedet?
-         Nem.
-         Hanem?
-         Egy európai börtönbe kerültünk, valahol a tengerpart közelében. Néhány hónapig meglehetősen keményen bántak velünk. Utána szerencsénk volt, beszélőt kért tőlünk egy tudós, aki az űrhajó megvalósításán dolgozott. Meg tudtuk adni a szükséges felvilágosításokat.

Karen felemelte a kezét.

-         Valamit nem értek. Az előbb azt mondtad, fogalmatok sem volt a tervezetek tartalmáról.
-         Tudományos értelemben nem is tudtunk semmit, de nem is arról kérdezett bennünket, hanem arról, milyen tapasztalatokat szerzett a járművel a jövő, ki és hol kísérletezett, milyen problémákról írt a sajtó, miért állították le a teszteket.
-         És erről tudtatok?
-         Olvastunk annak idején elég sokat. Ez a tudós volt az első, aki elhitte, hogy a jövőből jöttünk. Az egyik beszélgetésen jelen volt a börtönigazgató. Azonnal megváltozott a velünk kapcsolatos bánásmód, nemhivatalosan attól kezdve nagyjából politikai fogolynak tekintettek bennünket. Két év múlva szabadultunk.
-         Két év múlva?
-         Politikai zavargások törtek ki, és a frissen megalakult regionális bizottság első dolga volt a politikai foglyok szabadon bocsátása. Tízszer annyi ember tombolt örömében a börtönkapuban a szabadulásunkkor, mint amennyi akkor őrjöngött, amikor börtönbe zártak bennünket.
-         Utána? Azt mondtad, már nem volt meg a szerkezet.
-         Nem is volt meg.
-         Akkor mihez kezdtetek?
-         Elhatároztuk, hogy az ellenkező irányba távozunk.

Helmut Schellenberg nagyot nézett:

-         Az ellenkező irányba?
-         Igen. A jövőbe. Hibernálással.

Folytatása következik.