Szerelem és líra - XXXII.

Harminckettedik rész

Újabb, a lírával kapcsolatos alapvető szemléleti problémáról szeretnék szólni.

A költészet célja küldetése nem önfelszámoló jellegű, nem célja a líra leépítése, redukálása, felszámolása.

Ezt feltétlenül ki kell mondanom, hiszen a jelenlegi „kulturális” sajtóban ez már voltaképpen – közhely. Mintha a líra voltaképpeni legfontosabb célja tulajdon elpusztítása volna. Némely helyen az egyes köteteket és alkotókat kimondottan a vágyva vágyott poétikai harakiri oldaláról nézve értékelik. Sőt, nemcsak, hogy így nézik, de némelykor kimondottan hozsannázva ünneplik az ilyen téren elért „eredményeket”.

Nem hinném, hogy különösebben bizonygatnom kellene, hogy a költészet és az emberiség története szorosan összetartozik egymással, és a költészet története a jelenben ugyanúgy nem ér véget, ahogy az emberi történelem sem fejeződik be. Nincs olyan értelmes érv, amely komolyan alátámaszthatná azt az elképzelést, hogy a költészet történetének napjainkban vagy a közeljövőben le kellene zárulnia.

A líra felszámolását képviselő irányzatokkal természetesen más a helyzet, és igazából ők nem is a líra, hanem önmaguk felett mondják ki a verdiktet – teljes joggal. Nélkülözik a költészethez szükséges teremtő erő elemi minimumát is, sem programjuk, sem komoly emberi mondanivalójuk nincs, eltűnésük nem is lehet vitás.

Nekünk azonban mindenképpen feladatunk, hogy a líra felszámolását hirdető esztétika helyett jobbat találjunk, és annak elveit juttassuk érvényre.

Ennél még sokkal komolyabb feladat: törekedni a líra pontos – és lehetőleg mozgó, a költészet jövőbeni újabb eredményeit magától értetődően integráló definíciójának megteremtésére, mert a líra számára a hasonló jelenségekkel szemben ez lehet az egyetlen hatékony védelem.

Az öngyilkosság sem a költészet, sem az egyetemes emberi kultúra, sem pedig az egyes ember szempontjából nem lehet cél. Etikátlan, távlattalan, örökségünk, emberségünk, múltunk és jövőnk legteljesebb elárulását jelenti.

Napjainkban az irodalom és a költészet felszámolására törekvő „irodalom és költészet” képviseli az írástudók árulását, a küldetéséhez, örökségéhez, puszta emberségéhez őszintén ragaszkodó alkotók nem állhatnak be ebbe a sorba.

A poétika elvei nem ütközhetnek az alapvető emberi etikával.

Vajon miért alakulhatott ki ilyen önveszélyes szemlélet a lírában, vagy egyáltalán az irodalomban? Mi az értelme? Mi a célja?

Nem célom az egykor, a XX. század első felében kialakult avantgárd okainak, hatásainak boncolgatása. Ha a jelenség legmélyére akarnék hatolni, lehetetlen volna nem foglalkoznom az előzményekkel, itt azonban kizárólag az a célom, hogy az új magyar költészet most kialakuló esztétikája értelmében rámutassak: mi az, amit nem követhetünk.

Első hallásra azt gondolhatnánk, egy ilyen felfogásnak nem lehet jövője, nem lehet tábora, nem lehetnek hívei.

Nem ez a helyzet. Az ilyen felfogás a hagyományosnál sokkal alkalmasabb arra, hogy bürokratizálódjon, valóságos egyházat teremtve maga köré végletes formában kisajátítsa az irodalmi minőség fogalmát, és teljes gazdasági függésbe kerülve társadalmi értelemben jelentéktelenné váljon.

Egész infrastruktúrája van. Olyan sűrűn kiépített rendszer veszi körül, amelyre egy valóságos és hagyományos esztétikai elvekre épülő lírának talán nem is volna szüksége. Olyan funkciókat tölt be, amelyek a normális költészet számára feleslegesek.

A magam részéről a struktúrát „a posztmodern líra egyháza” formulával nevezném meg. A kifejezést a rendszer gyakorlatban betöltött funkcióiból vezetem le.

A posztmodern líra körül keletkezett aura voltaképpen az irányzat első számú fenntartójának tekinthető. Úgy működik, mint valami kis belső univerzum. Lényegében szubkultúra, és ez a szubkultúra az irányzat fenntartásának érdekében létrehozza azokat a kommunikatív struktúrákat, amelyek megteremtésére és fenntartására maga a posztmodern költészet lényegéből fakadóan alkalmatlan.

A posztmodern művekről írott jellegzetes szerecsenmosdató, semmit magyarázó kritikák alkotják ezen szubkultúra egyik gyűrűjét. Elképesztő, micsoda tiszteletköröket járnak be a brancshoz tartozó kritikusok egy-egy kötet, vagy egy-egy rossz formába öntött, izzadságosan középszerű vagy éppen semmitmondó vers érdekében.

Csak egyetlen példa. Egymás mellett az idézetek, és fennkölt kritikusi magyarázataik:

„A záró ciklus (A mű megnevezése) miközben megvetően szól az emberi lehetőségekről, ismételten leszámol a transzcendens szférába vetett bizalomról

„ez a fej alakú urna,
Épp csak belekóstol
Az ismeretlenbe, mely e kurva
Élet kiköpött mása.”,

hogy a metanarratív utolsó versdarabka összegezze és nyomatékosítsa a kötet tapasztalatát, egyben a maga helyett is megszólaló lírai én óhaját is megfogalmazva:

„Szíved szerint a bomlás kis kézikönyve
Lenne ez, amit most közre-
Adsz …
Jelezve, hogy megy tönkre
Minden…”

A versből vett részletek és a kritikusi magasztalások együtt süketek párbeszédének látszatát keltik. A versbeli ügyetlenségek, banalitások, bumfordiságok lelkes kritikusi méltatása – gyakran ez is sajátságos, idegen szavaktól hemzsegő bikkfanyelven történik – mai posztmodern líránknak szinte elmaradhatatlan kísérőjelensége. Bármikor könnyűszerrel találhatunk példát a legízléstelenebb kritikusi farkcsóválásra is.

Még ízléstelenebb, amikor azt látjuk, miként bánnak ugyanezen kritikusok a más brancshoz, eltérő szekértáborhoz tartozókkal, akik semmivel sem írnak gügyébb, rosszabb, izzadságszagúbb verseket, mint az általuk magasztaltak.

Még kiábrándítóbb, amikor azt olvassuk, miként bánnak a kritikai penna eme következetes forgatói az úgynevezett dilettánsokkal – a brancsokhoz nem tartozó amatőr költőkkel – akik közül igen sokan lényegesen jobb verseket írnak, mint az általuk magasztaltak.

A szubkultúra maga is töredezőben van, egyre zártabb kis csoportokra szakadozik. Ennek oka nemcsak a gazdasági körülmények nehezedése, hanem a közönség alapvetően elutasító magatartása is.

A posztmodern szubkultúrához hozzá tartoznak a háztáji folyóiratok, intézmények. A magyar irodalom utolsó évszázadának egyik jellemzője, hogy alapjában véve „folyóirat-irodalom” volt, de a mai folyóirat-struktúra már a hanyatlás erős jeleit mutatja. A folyóiratok között akadnak pdf formátumban terjesztett, vegyes minőségű szövegegyvelegek is.

A posztmodern egyház részei a kritikai háttéren kívül még különféle lapok, honlapok, egyetemi tanszékek. Az ő feladatuk közvetíteni az esetleges hívők – a közönség – illetve a posztmodern irodalom között. Hagyományos irodalom esetében ahol közönség és szerző egymásra találásának lehetőségét a mindenkori jelentős irodalom egyik alapköve, az aktualitás biztosítja, hasonló holdudvarra nincs szükség. A mű közvetlenül szól a közönséghez.

A posztmodern költészet lényegi vonása, hogy nem felel meg ennek a képnek. Az intézményrendszerek és a bürokrácia túlburjánzása a modern élet sajátossága, és csaknem szükségszerű volt egy olyan irodalmiság kialakulása, amely alkalmatlan a közönséggel való közvetlen kommunikációra – hogy efféle egyház alakulhasson ki körülötte számtalan kisebb-nagyobb intézménnyel. A posztmodern – mint jelenség – lényegében nem egyéb, mint az irodalom és költészet intézményesített bürokratizálódása.

A költészet, ha bürokratizálódik, elveszíti saját lényegi vonásait, célját, rendeltetését; tartalom és forma helyett lényegében a bürokratikus szempontoknak igyekszik megfelelni.

Folytatása következik.