Szerelem és líra - CCLI.

KÉTSZÁZÖTVENEGYEDIK RÉSZ

Nézem tovább a verset.

A következő néhány sort egybe tartozónak tekintem:

„Mentem haza, s a haza hol van?
halkan szuszogtak kinn a fák,
álltak mint ágyúk, huzagoltan,
s szétágyúzták az éjszakát.”

Az újabb blődli után megint egészen kiváló rész következik.

„Mentem haza, s a haza hol van?
halkan szuszogtak kinn a fák,
álltak mint ágyúk, huzagoltan,
s szétágyúzták az éjszakát.”

A vers szerkezetében ennek a négy sornak körülbelül olyan szerepe van, mint más költeményeknél a jó refrénnek: a különféle elkalandozások után visszahozza a verset a fősodorba, jelen esetben az alapvető szituációba. Ami jelen esetben a Költő töprengése, kitérőkkel tarkított monológja a hazáról.

„Mentem haza, s a haza hol van?
halkan szuszogtak kinn a fák,
álltak mint ágyúk, huzagoltan,
s szétágyúzták az éjszakát.”

Ezt is érdemes elemeire bontani.

„Mentem haza, s a haza hol van?

Visszatér a korábbi motívum, a „haza” szó kétféle értelme. A vers elején szóvá tettem, hogy ott gyermekes és idétlen. Itt azonban nem az.

„Mentem haza, s a haza hol van?

Ez itt nagyon tiszta és – erős. Újra felszikrázik a költői erő.

„Mentem haza, s a haza hol van?

Egyszerű és erőteljes.

„Mentem haza, s a haza hol van?

Mitől ennyire jó ez a sor?

A keresetlen egyszerűségtől, amely azonban borotvaélen táncol. Egyetlen szótagon sem változtathatunk. Próbáljuk csak meg – tüstént elillan a költői erő.

„Mentem haza, s a haza hol van?

Részeire bontom, érdemes.

„Mentem haza,”

Természetesen a lírai Én igazából nincs mozgásban, a Költő íróasztala mellett ül és töpreng. Segítségére jön azonban a múlt idő, amely az irodalomban hagyományosan az epika legfőbb segítője, de alkalomadtán a líra sem nélkülözheti a szolgálatait.

„Mentem haza,”

Semmiféle más igealak nem volna képes itt megteremteni ezt az atmoszférát.

„Mentem haza,”

Múlt időben, de nem a hangsúlyozottan befejezett múlt időben, tehát nem „elmentem haza”, hanem csak

„Mentem haza,”

Mi a különbség?

Rengeteg. Ha „elmentem” lenne, azt jelentené, hogy a vers lírai hőse a konkrét értelemben véve megérkezett „haza”, ez pedig tüstént alá is aknázná sor második felét. Így azonban nem:

„Mentem haza,”

Így azonban nem előre tönkreteszi, hanem kitűnően előkészíti a sor második felét.

Apróság? Talán. A líra azonban – mint a nyelv művészete – ilyen apróságokon (is) épül. Bármilyen gazdag is a nyelv, nem írhatunk bármit bárhová.

„Mentem haza,”

„Mozgásban voltam, de a mozgásomnak csak az irányát közöltem, eredményét nem.”

„Mentem haza,”

A „haza” itt a lehető leghétköznapibb értelemben áll: ’lakóhelyemre tartottam’.

„s a haza hol van?”

Így tud ez a kérdés olyan hatalmas erővel érkezni, ahogy első olvasatra látjuk. Elemi erejű.

„s a haza hol van?”

A „haza” szó itt gyakorlatilag minden lehetséges értelemben megtalálható. Méghozzá egyfajta értelmi hierarchiában. Egyik a másikból következik. Vegyük számba:

v     Lakóhely – az előkészítés eredménye.

v     Otthon – a kérdésben ez is benne van. némi filozófiai elvonatkoztatás kell csak hozzá, hogy az eszünkbe jusson, de Part Nagy sora ezt kifejezetten sugallja.

v     Haza – mint népem, nemzetem lakhelye, országom – az előzőből logikusan következik.

Egy másik megközelítés:

Lakóhelyem

            ↓

A hely, ahol éppen élek. Ha „hazamegyek”, ide veszem utamat. A sor azonban ennél mélyebben érint, a kérdés rendkívül hatásos. Ezért óhatatlanul eljutok a következő fokra:

            ↓

Otthonom

            ↓

Vajon ahol jelenleg lakom, mennyire otthonom? A ház, vagy lakás, ahol éppen lehajtom a fejem, mennyire felel meg azoknak az igényeknek, amelyeket az otthonommal szemben támasztok.

A legkínzóbb kérdések egyike: → Van-e otthonom egyáltalán?

                                                                       ↓

                                                           Természetesen erre nincs válasz, hiba lenne.

                                                                       ↓

                                               Ez mellékes kérdésnek tűnik, pedig fontos szerepe van.

            ↓                                             ↓

Hazám                                     Hazám

                                   ↓

Mindkét szál ide vezetett.

Ezeket a motívumokat figyelembe véve érthetjük meg, miért van ennek a kérdésnek itt ilyen elemi ereje.

„Mentem haza, s a haza hol van?

Semmiképpen sem szabad félreérteni a kérdést. Nem csak ebből az egy elemből áll:

„a haza hol van?”

Nem arról van szó, hogy a térképen merre a haza. A kérdés nem egyszerűsíthető le. Erről gondoskodik a sor első fele.

„Mentem haza, s a haza hol van?

Megint igen egyszerű szóhasználat, a költői erő maximumával – már nem először.

„Mentem haza, s a haza hol van?

Mitől ennyire hatásos ez a kérdés? Mi adja elemi erejét?

„Mentem haza, s a haza hol van?

A mondatban nem egyetlen kérdés található, hanem kérdések egész csokra.

v     Filozófiai értelemben hol a hazám? Merre kell keresnem azt a földet, közösséget, gondolkodásmódot, ahol otthon érezhetem magam?

v     Egyáltalán mi a haza? Mit jelent ma a fogalom?

v     Mitől van hazám? A haza mitől haza, én magam mitől vagyok a gyermeke?

v     Hogyan tudok rátalálni a hazámra? Hová, merre, hogyan kellene „mennem”? ha úgy gondolom, hogy rátaláltam, jó úton járok-e?

Nyugtalanító kérdések. A válasz nem könnyű.

„Mentem haza, s a haza hol van?

Az ilyen kérdéseket a líra nem akarja megválaszolni, hiszen a felelet az Olvasó lelkében található.

„Mentem haza, s a haza hol van?

Szép és erőteljes sor. Nézzük tovább a verset.

„halkan szuszogtak kinn a fák,
álltak mint ágyúk, huzagoltan,
s szétágyúzták az éjszakát.”

Kiváló költői érzékre és tehetségre valló sorok. A nyugtalanítóan lebegve maradt kérdés után remekül érvényesülő kép.

„halkan szuszogtak kinn a fák,
álltak mint ágyúk, huzagoltan,
s szétágyúzták az éjszakát.”

Nagyszerűen építkezik a versnek ebben a részében Parti Nagy Lajos.

„halkan szuszogtak kinn a fák,
álltak mint ágyúk, huzagoltan,
s szétágyúzták az éjszakát.”

Szép és eredeti kép.

„halkan szuszogtak kinn a fák,
álltak mint ágyúk, huzagoltan,
s szétágyúzták az éjszakát.”

Érdemes ezt is részeire bontani:

„halkan szuszogtak kinn a fák,”

Kitűnő, nagyon finom megszemélyesítés, a jól felépített kép kiindulópontja.

„halkan szuszogtak kinn a fák,”

Példaszerű indítás. A hétköznapi szóhasználatból indul ki. Ha szél mozgatja lágyan a fák lombjai, a leghétköznapibb magyar kifejezések a hang érzékeltetésére:

v     Susogás

v     Susognak a fák.

Parti nagy igéje igen közel áll ehhez.

„halkan szuszogtak kinn a fák,”

A „szuszogtak” lágyabb, meghittebb, mint a köznyelvi „susogtak”, és a versnek most éppen erre van szüksége.

„halkan szuszogtak kinn a fák,”

Két határozó van még a verssorban, mindegyik kiválóan megválasztva, és igen jó helyen.

v     Halkan

v     Kinn

Ezzel együtt éppen a szükséges információ ahhoz, hogy az Olvasó maga elé képzelhesse a képet.

Amint ez megtörtént, folytatódhat:

„álltak mint ágyúk, huzagoltan,”

Érdekes, de eredeti hasonlat. Nyilván magas, vékony fákról van szó. A Költőnek ezekről felfelé néző csövű ágyúk jutottak az eszébe, a kérgük mintázatáról pedig a huzagolás. A fák tehát úgy állnak, mint ég felé néző, vontcsövű (huzagolt) lövegek.

„álltak mint ágyúk, huzagoltan,”

A „huzagoltan” nem magától értetődő, nem hétköznapi képzettársítás. Eredetisége vitathatatlan. eleve utal a szabályosságra, katonai fegyelemre, és máris benne bujkál a háborúnak, mint igen összetett képrendszernek a sejtetése, amivel a következő sort készíti elő.

„s szétágyúzták az éjszakát.”

Erőteljes és meghökkentő lezárása a képnek. A fák hosszú sora, amint tüzérségi párbajt vív az éjszakával, a sötétséggel. A kép maga is igen impozáns, és kiváló kíséretet szolgáltat a Költő vívódásához, töprengéséhez. A kettő összetartozik: a vívódás kelti a Költőben a sötét éjjelt „szétágyúzó” fák képzetét.

Parti Nagy visszatért a versbe. Ezt a szegmentumot szinte röpíti a költői erő. Nem véletlen, hogy ebből a kitűnő részből teljesen hiányoznak a korábbi szójátékok, szóviccek és egyéb sallangok.

Ideje tovább mennem.

Folytatása következik.

Isten halastava

(Apósom, id. Bundik László emlékére. Elhunyt 2016. március 29-én)

Az Idő egy nagy halastó talán,
Kis Lét-kikötőkkel az oldalán.
Tavára meghitten, szépen vigyáz
A Nagy Hobbihalász.

Halászember tart a túlpart felé,
Talán már lát ott rakpartot,
Vagy stéget,
Mellette rejtelmes dimenzióba
Bukott alá
Az Élet...

Elment
Az örök rejtélyek útjára;
Az Idő szégyenkezve néz
Utána.

Elment,
A bágyadt napfény búsan hunyorog,
A perc csikorog,
Ami következik:
Örök titok.

Az anyagé a gyász,
Rá másutt vigyáz
A Nagy Hobbihalász...

Az árnyéka tán még most is leül,
Mint rég,
A Körös-partra egyedül,
És hálójába várja a halat...

A Körös vize csöndesen szalad,
Az Idő, mint öreg béres,
Arat,
Félszeg Jövő csendesen térdepel,
Minden emlék - száraz patakmeder...

Emlék ül foszló ködben,
Egyedül,
A régi Jelen - Múlttá
Lényegül.

Talán most csöndben nézi odaát
Feleségét,
Lányát,
Fiát,
A számos unokát,
Hogy viselik hiányát
Ideát....

Halász volt,
Férj,
Apa,
Nagyapa;
Sok elmúlt év,
S egy hosszú éjszaka...

A másvilági folyópartokon
Várja Őt szent Béke
És nyugalom...

Új Élet,
Új alapra - újra ház...
Vigyázzon rá
A Nagy Hobbihalász...

A Nap ugyanúgy ragyog - XLVIII.

NEGYVENNNYOLCADIK RÉSZ

Ezt én közönséges butaságnak, féltékeny asszony fecsegésének tartottam, és eszem ágában sem volt komolyan venni. Még mit nem? A Nagyasszony is csak ugyanolyan nő, mint a többi, tehát el is lehet csábítani. Ha akarnám, megtehetném! Miért lenne attól veszélyben az életem?

Ez a Nagyasszony meglehetősen gyakorta csereberélte a férfiakat. Tavaly még egy másik fickó tanyázott a sátrában, most meg valami nagydarab, szőke óriás. Ő volt a Napférfi, a Haragvó Tekintetű. Az ábrázata állandóan vörösre volt mázolva. Úgy festett, akár a félbevágott görögdinnye. Semmit sem dolgozott, csak dőzsölt, tejbe-vajba fürösztötték a nők. Minden férfi irigyelte.

-         Egyszer – mondtam Farkasasszonynak. – te leszel a Nagyasszony, én pedig melletted a Napférfi.

Ijedten ugrott talpra, meztelen keblei ingerlően összekondultak.

-         Azt már nem! – egészen kipirult az arca. – Ha én valaha Nagyasszony leszek, nem hagyom, hogy te légy a Haragvó Tekintetű! Nem hagyom, érted? Akkor sem, ha rajtad kívül minden férfi nyomorék lesz! Inkább kiszökdösnék hozzád, hogy neked adjam magam! Árok partján, gödör fenekén, kemencesutban, vagy szomorúfűz tövében lennék a tiéd, de Napférfi mellettem nem leszel soha!

Jócskán megsértődtem.

-         Akkor kipenderíteném mellőled a Napférfit, és magam állnék a helyébe!

Elkeseredett arccal nézett rám.

-         Nem engedném! – nagyon elszánt lett a kifejezése. – többé azt sem tűrném el, hogy megérints! Sose lenne belőled igazi Napférfi! Megszégyenítenének és elűznének a papnők.

Valamiért éreztem; nem szabad zokon vennem. Nem hagyott nyugodni a gondolat, valamiért örülnöm kéne, hogy ezt mondja. Örülnöm kell, de miért? Valahol talán értettem is, de friss férfihiúságomat változatlanul sértette.

-         Még jó, hogy sohasem leszel Nagyasszony!

-         Még lehetek – felelte komoly arccal. – A Nagyasszony még nem szült leánygyermeket, és én a legközelebbi rokonai közé tartozom.

-         Akkor pedig én leszek melletted a Napférfi. Ebből nem engedek!

Borzasztóan megijedt, combjainak csodasima felületén libabőr futkosott. Ijedelme teljesen őszinte volt, tökéletesen lefegyverzett vele.

-         Meg kell ígérned – fogta két tenyerébe a fejemet. – hogy sohasem akarsz majd az lenni. Én akkor is a tied maradok. Ígérem – szomorúan hajtotta le a fejét. – A tied maradok, amennyire csak lehet.

Feloldódtunk egy mámorító ölelésben. De a Napférfit mostantól gyűlöltem. Gyűlöltem hevesen és oktalanul.

Otthon Hiúzlány viselkedése lett egyre kellemetlenebb, de ügyet sem vetettem rá. Nem tudtam komolyan venni ennek a buta csitrinek az úrnőségét, bár a nővéreim valamennyien rettegték és féltek tőle, minden parancsát idegesen teljesítették, és ő gyakorta megalázta őket. főleg, amióta részt vett valamelyik szent orgián, és Hiúzasszonnyá avatták. Rétekszépe gyakran menekült hozzám, és sírva panaszkodott a húgunkra.

Farkasasszonynak is megemlítettem, de nem tudott tanácsot adni.

-         Hiúzasszony sajnos a házatok úrnője, kedvesem – csóválta a fejét. – Nem szabad magadra haragítanod.

Hiúzasszony egyelőre nyíltan nem kötött belém, de láttam rajta, csak az alkalmat keresi. Az pedig rövidesen elérkezett.

Farkasasszonnyal egyre kevésbé voltunk óvatosak. Nyíltabban érintkeztünk, gyakrabban találkoztunk. Akinek szeme és füle volt, mindent tudhatott rólunk.

Sorozatosan nem adtam meg a köteles tiszteletet a Napférfinak. A busa fejű óriás sokáig szelíden tűrte, de egyszer megsokallta, és felelősségre vont. Ere én ocsmány szidalmakkal illettem, és faképnél hagytam. Az eset elkerülhetetlenül a Nagyasszony tudomására jutott. vártam, mi lesz. Túlságosan megnőtt az önbizalmam. Talán attól, hogy több mint egy esztendeje voltam Farkasasszony szeretője.

Hiúzasszony volt, aki nekem támadt.

-         Megsértetted az apádat!

Megrökönyödtem.

-         Hogy kit? – kérdeztem döbbenten.

-         Apádat, a Haragvó Tekintetűt! – acsarkodott a húgom.

-         Nem igaz! – tört ki belőlem. – Ő nem lehet az apám! Hiszen csak…

-         A Napférfi az apánk! Mindenkinek ő az apja! Ahogy a Nagyasszony az édesanyánk!

Csodálkozva hallgattam.

-         Szerencséd, hogy a Haragvó Tekintetű nem kívánja a halálodat! – vicsorgott Hiúzasszony. – De a Nagyasszony parancsára meg kell, hogy büntesselek téged. Meg foglak korbácsolni!

Rohantam panaszra Farkasasszonyhoz. Egy szuszra hadartam el neki, miféle rosszindulatú szuka a húgom.

-         Nem – rázta meg a fejét határozottan. – Örülnöd kell, hogy nem törnek az életedre. Ő a házad úrnője!

-         Miért nem fogadsz te a házad népébe? – kiáltottam rá dühösen. – Megtehetnéd! Akkor te lennél a házam úrnője!

Farkasasszony elvörösödött, és makogott valami nem túlságosan meggyőzőt. Akármennyire is szeretett az én kedvesem, óvakodott attól, hogy hazavigyen magához. A négy lánya közé.

Valamit azért mégiscsak tehetett az érdekemben, mert a Nagyasszony megenyhült irányomban, a Napférfi pedig amúgy sem követelt semmiféle megalázó bocsánatkérési ceremóniát, egyszerűen megkövettem, és ő elfogadta. Tisztelni kezdtem ezt a szelíd behemótot. Hatalma volt, de sohasem élt vissza vele.

Annál nagyobb meglepetést okozott a húgom. Nyilván az ő fülébe is eljutott a férfiúi képességeimről szóló híresztelés, ami azzal indult, hogy Farkasasszony ostobán hencegett velem valamelyik lánya előtt.

-         Megbocsátok neked – dorombolta Hiúzasszony, amikor kettesben maradtunk. – ha belém hatolsz hímtagoddal, gyönyört adsz nekem, és magodat a méhembe lövelled – ebben az időben az emberek bizony hírét sem hallották semmiféle vérfertőzésnek. Nem is volt rá szavuk.

Csúnya kutyaszorítóban éreztem maga. Szerencsére megjelent Rétekszépe, mire hatalmasat bólintottam, és boldog sóhajjal mentem a dolgom után. Tudtam, hogy ezt az ígéretemet sohasem fogom beváltani.

Kezdtem elhidegülni Farkasasszonytól, mire ő kétségbe esett, és már a lehető legnyíltabban mutatkozott velem. Óvakodtam visszautasítani, bár elpárolgott immár az iránta érzett szerelmem. Ettől kezdve képmutatóan pajzsul használtam őt egyfelől a Nagyasszony nem szűnő ingerültsége, másfelől Hiúzasszony egyre erősödő kéjvágya ellen.

Rosszra fordult az idő, a vadászat szünetelt, a munka a földeken szintúgy. Bőven volt időm, üres volt a szívem, megszaporodtak hát a szeretőim. Hol ennek, hol annak az asszonynak hajtottam fel a ruháját egy-egy csöndes alkonyon. A legtöbb nőnek saját búvóhelye volt körmönfont módon elrejtett zugokban, és mindegyikkel titokban találkoztam, egyedül Farkasasszony miatt. Amíg ő kétségbeesett igyekezettel próbált visszahódítani, és egyre nyíltabban vállalta viszonyunkat, nem vette észre, hogy immár rajta nevetnek a nők.

Nyolc-tíz szeretőm is volt. papnők, egyszerű asszonyok vegyesen. Jázmin vagy Farkasasszony csodájának magaslatára nem hágott egyikük sem, idegesen remegő szeretkezéseink kapkodó sietsége ezt nem is tette lehetővé. Sokféle fehérszeméllyel szóba álltam akkoriban kivéve a nagyon rútakat és a vén csatalovakat.

Időnként azért még feltámadt Farkasasszonnyal való kapcsolatunk alig parázsló régi tüze. Ilyenkor rá se néztem a többi asszonyra. Egy ilyen alkalommal történt, hogy felvetettem neki egy korábbi ötletemet. Feküdtünk egymáson boldog-csatakosan, és én úgy éreztem, ismét szeretem. Úgy ahogyan régen.

-         Mi lenne, kedvesem, - simogattam meg az arcát. – ha megszöknénk innen? Ha megszöknénk együtt?

Felemelte szép fejét, és szemének bogárszín pillája arcomon pihent meg.

-         Hogy érted azt, hogy megszökni? – kérdezte, és én nem hittem a fülemnek.

-         Menjünk el innen! – folytattam egyre csökkenő lelkesedéssel. – Keressünk magunknak egy helyet, ahol csak mi vagyunk! Csak mi ketten!

Éreztem, hogy egy pillanatra megszédül a gondolattól. Ütöttem hát a vasat tovább.

-         A világ mérhetetlenül nagy, Farkasasszony! Elvonulunk egy apró szögletébe, ahol senki sincs rajtunk kívül, és semmi egyebet sem teszünk, csak szeretjük egymást! Hozod a lányaidat is, és az apjuk leszek, és te újabb gyermekeket fogsz szülni nekem.

Farkasasszony izgatott lett.

-         Igen – mondta csillogó szemmel. – Szeretnék veled menni. Hallottam egyszer, hogy van olyan vidék, ahol másféle kapcsolatban élnek egymással nők és férfiak. Házasságnak nevezik.

Nagy kő gördült a szívemről tova. Helyben vagyunk. Mégiscsak szeretem Farkasasszonyt!

-         Na látod! – magyaráztam újjáéledő lelkesedéssel. – mi is így fogunk élni egymással ezentúl. Házasságban.

-         Házasságban! – sóhajtotta Farkasasszony. – Ahogy Tenáj városában élnek az emberek?

Tenáj városa? Nagyot dobbant a szívem.

-         Tenáj! – szakadt ki önkéntelenül a számon. – Már hallottam Tenáj városáról!

-         Ugyan kitől? – kerekedett el a szeme.

-         Anyám mesélt róla. egyszer férfiak jöttek onnét, és mindenféle dolgokat csereberéltek – hazudtam folyékonyan. – A házasságban a nőt feleségnek, a férfit pedig férjnek nevezik – folytattam fülig érő mosollyal.

-         Férj és feleség? – ismételgette az idegen hangzású szavakat.

-         Te leszel a felségem, én pedig a te férjed.

Hirtelen aggodalmasra váltott a tekintete.

-         De Koszoskutya! – kérdezte szorongva. – Nem ellentétes ez a világ rendjével? Beleegyezik ebbe a Mindenek Édesanyja?

-         Bele hát! – nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a váratlanul jött ellenállásnak.

Farkasasszony nagyot sóhajtott újra.

-         Felelj nekem, Farkasasszony! – mondtam ingerült türelmetlenséggel. – Jössz-e velem? Leszel-e a feleségem? Felelj, de tüstént!

-         Én mennék… - makogta boldogtalan tekintettel. – én mennék.. én mennék, kedvesem, de ki lesz… de ki lesz…de kik lesznek a többiek?

Erre nem számítottam. Arcom elkerekedett a meglepetéstől.

-         A többiek? – makogtam. – Miféle többiek?

-         Hát a többiek – nézett rám csodálkozva. – A többi nő és a többi férfi.

-         Miféle többi nő és többi férfi?

-         Hát a többi nő és a többi férfi, ahogy Tenájban szokás. Három vagy négy nő – általában testvérek – férjükké fogadnak ugyanannyi férfit. Attól kezdve csak velük érintkeznek.

Most már értettem. Hát innen fúj a szél!

-         Én hozhatnék két-három nőt – folytatta Farkasasszony. – és biztosan te is hozhatnál két-három férfit. De nem tudnám elviselni, hogy rajtad kívül más férfi is hozzám érjen – kis szünetet tartott. – és azt sem tűrném el, hogy te nyúlj más nőhöz.

Majdnem elnevettem magam.

-         Farkasasszony, kedvesem, - mondtam mosolyogva. – a házasságnak egyéb formája is létezik.

-         Tudom! – vágta rá csaknem gyűlölettel. – Amikor nem a nők választják a férfit, hanem a férfi a nőt! Ocsmányság! Ellentétes a Mindenek Édesanyjának szent törvényeivel! Fúj! Hitetlen barbárok szokása! Az ilyenek nem kerülhetik el a Mindenek Édesanyjának büntető kezét! Vijjogó halált, véres aratást, fegyvereket, szárazságot és dögvészt küld rájuk a Mindenek Édesanyja! Elsötétül fejük felett a nap, és írmagjuk sem marad!

Türelmetlenül megráztam a fejem.

-         Nem ilyen házasságra gondoltam, Farkasasszony! Az igazi házasságban egyetlen nő és egyetlen férfi tartozik egymáshoz!

Megrökönyödve tekintett rám. Megrökönyödve, de mélységesen. Hitetlenkedés és megnevezhetetlen iszony villant a szemében.

-         Nem lehet, Koszoskutya! Nem lehet, mert ellentétes a Mindenek Édesanyjának parancsolataival!

-         Nem igaz! – rivalltam rá. – Az emberi boldogság semmilyen fennkölt parancsolattal ellentétes nem lehet! vagy ha mégis, akkor az a parancsolat hamis!

Kimondtam hát, és elhallgattam utána. Farkasasszony mereven rám nézett, szembogara összeszűkült.

-         A Mindenek Édesanyjának parancsolata mindennél előbbre való, Koszoskutya! Fiatal vagy, ráadásul férfi, nem csoda hát, ha nem képes ezt felfogni az elméd!

Megsokalltam a hiábavaló fecsegést.

-         Utoljára kérdem, Farkasasszony! Utoljára kérdem, eljössz-e velem, és leszel-e a feleségem?

-         Papnője vagyok a Mindenek Édesanyjának! – mondta rendíthetetlen fensőbbségtudattal.

Elveszítettem a türelmemet.

-         Eh, hagyjuk itt őt is! Hagyjuk itt a Mindenek Édesanyját, hagyjuk itt a Nagyasszonyt, hagyjuk itt a Napférfit, hagyjunk itt mindent és mindenkit! Menjünk, és éljünk a szerelmünknek! El sem tudod képzelni, mennyire boldogok lehetnénk!

Elhúzódott tőlem, és jeges tekintetet vetett rám.

-         Őrült vagy, Koszoskutya! Őrült és ostoba. Szemedben az őrület hagymázas lidércfénye táncol, agyadra vak homály ereszkedett, szádból a Gonosz igéje szól – személytelen hangon kántálva folytatta. – Gonosz lélek, én, Farkasasszony, a Mindenek Édesanyjának papnője, felszólítalak téged, távozz azonnal Koszoskutya testéből! Takarodj azonnal, mert különben korbáccsal vagy tűzzel kényszerítelek távozásra! A fájdalmat Koszoskutya helyett te fogod érezni!

Az egészben az a legrémesebb, hogy Farkasasszonynak teljesen igaza volt. valóban őrült voltam és ostoba. Semmi sem születik meg nehezebb és fájdalmasabb vajúdás árán, mint az önálló gondolat. Ahhoz pedig, amit én akartam ettől az asszonytól, nem egyetlen új gondolatnak, de tüneményes új gondolatok egész hosszú sorának kellett volna a lelkében előbb megszületnie. Farkasasszony megmaradt azon a ponton, ameddig elrugaszkodott, és inkább visszabújt megszokott dogmáinak andalító szóköntösébe, mintsem ki kelljen lépnie ismeretlen őserdejébe egy teljesen új gondolkodásnak. Megértettem, szántam, de el kellett hagynom. Hiszen más nők ugyanebben a korban szerelmük kedvéért megtették azt, amitől ő visszaborzadt.

Folytatása következik.

Húsvét ünnepén

Húsvét ünnepén
Egymást vigasztalja
Lét,
S Remény...
Húsvét ünnepén...

          *
Félénk és bágyadt
Tavaszi napon
Agyon-félemlített
Húsvét oson.

Elraboljuk önmagunktól
A Múltat;
A Megváltás is
Részegségbe fullad.

Koránba bújt dollár
Világot falna,
Épül az
Esztelenség birodalma.

               *
Élet-sziget
A hatalmas vén Semmi peremén..
Húsvét ünnepén...

              *
Erőszakos és fürge a Remény,
Akár a vércse;
Azért se!

A világ arcán baj-ránc,
Rianás,
Mégis van,
Még mindig van
Most is lehet,
Még most is létezik
Feltámadás.

A nyelvtudás-akcelerátor

Somossy Egon kissé dobogó szívvel ment fel a neobarokk lépcsősoron. Három napra meghívta ő ide Roger Szentirmai.

Majd’ kiugrott a bőréből örömében. Roger Szentirmai személyesen! A könyvcézár! Idejött egyenesen Cleveland-ből, ide Pilisszentannára. Nem valami titkárfélét küldött, ő maga jött személyesen.

Már utána érdeklődött: Roger Szentirmai kiválóan beszél magyarul. Mintha csak idehaza született volna. Pedig csak húsz éve járt itt először¸ az öregapja ’56-ban kötötte fel a nyúlcipőt, Mr. Roger előtte sohasem látta az óhazát. Most pedig a jelek szerint a kezébe veszi a magyar könyvszakmát, több céget megvásárolt, és egyre több időt tölt itt. Vajon mit keres a milliárdos Szentirmai az Isten háta mögötti kis Magyarországon?

Somossy összerándult. Hátha éppen az ő fordításai miatt jött haza? Miért ne? Szentirmai tíz évig élt Párizsban, tudnia kell franciául. Ha pedig tud, el kell ismernie az ő fordításának értékeit. Ha írásba adja, ő, Somossy Egon valamiképpen szerét ejti majd, hogy a hülye Kocsis docens orra alá dörgölje a pesti Bölcsészkaron. Mit is lafatyolt állandóan a marhája? Hogy évek hosszú sora, meg elmélyültség, meg komolyabb kommunikációs tapasztalat, meg szívós fordítói aprómunka, meg alázat. Ökör. Köcsög. Hogy Somossy Egonnak tíz év szorgalmas munkára van még szüksége ahhoz, hogy valóban figyelemre méltó fordító lehessen. Hogy addig lehetőleg ne vágja nagy fába a fejszéjét, csak építkezzen lassan, kitartóan… Micsoda cégéres szarvasmarha!

A Kocsis-féle elavult retró-embereknek talán tíz év kell, de neki, Somossy Egonnak nemigen. Ő máris kész fordító. Kocsis jöhet hozzá szakmai tanácsot kérni, csak egészen visszafogottan lesz vele nagyképű.

A barom. Megvétózta a kérelmét. Nem volt hajlandó aláírni. Pedig csupán a nevét kellett volna adnia, semmibe sem került volna neki. A MarcusBook Co. felkéri az egyetemről frissen kikerült, rendkívül tehetséges fordítót, Somossy Egont Samuel Beckett és Eugene Scribe három-három drámájának magyar fordítására. Apa éppen eleget járt utána, megállapodott ezzel, megegyezett azzal, ígért ennek-annak, már minden rendben volt; mégis csaknem kútba esett a dolog, mert a méltóságos egyetemi docens úr nem volt hajlandó aláírni egy nyomorult ajánlást.

Somossy Egon még nem alkalmas arra, hogy magyarra fordítsa Beckett és Scribe francia nyelvű drámáit.

Egon és Apa haverjai csak álltak és néztek. Apát majdnem megütötte a guta.

Megkeserüli még ez a Kocsis. Várhatja, melyik projektje kap állami támogatást. Majd ha fejelik a tizenegyest.

Egon büszkén kihúzta magát. Győzött. Szegény apának kétszer annyi szaladgálásába és háromszor annyi pénzébe került, de mégis megkapta a felkérést.

És lefordította! Lefordította az összes drámát! Mi az, hogy! Hogy’ fog irigykedni a vén nyikhaj docens, amikor olvassa a kötet sikeréről szóló cikkeket – Sántha Demeter fogja írni őket, meg Balázs Konrád; mindketten régi megbízható lekötelezettjei Apának…

Éppen egy hete fejezte be a fordítást. Örömmel dicsekedett.

Utána még a zöld szemű Melindával is levágott egy gyors menetet.

Melinda roppant népszerű a karon, van is benne valami, kellemes a teste, jól mutat az utcán is, bár nem az a világra szóló szépség. Egon tudta, hogy másokkal is rendszeresen lefekszik, de ez nem zavarta. Amikor megunta a lányt, egyszerűen kitette a szűrét:

- Apám hívott, máris itt lesz. Szedd össze a cuccod, és tűnj el!

- Szentirmai úr, néhány perc türelmet kér, azonnal fogadja önt, Somossy úr! – középkorú titkár volt, Egon pedig fiatal titkárnőre számított. Sebaj. Bizonyára akad azért itt valami csaj. Három nap az két éjszaka. Előbb úgyis Szentirmai fog gratulálni a remek fordításaihoz.

Milyen szerencse, hogy a francia nyelvet választotta. Angolul már minden bugris tud, azzal nem lehet nagyot akasztani.

- Szentirmai úr kéreti!

Fürgén befelé perdült a nyitott ajtón.

Roger Szentirmai mosolyogva várta.

Somossy kihúzta magát. A házigazda áll. Ezek a külföldi magyarok mégiscsak tudják, hogyan kell megtisztelni a szellem kiválóságait. Úgy érezte, a most következő perceket sohasem felejti el. Szálegyenes tartással lépdelt, lassan, megfontoltan. Előkelően. Szentirmai csendesen nézte.

A házigazda kurtán üdvözölte Somossyt:

- Szentirmai.

A kézfogása erőteljes volt.

- Jöjjön velem, fiatalember!

Szentirmai kinyitott egy ajtó, és betuszkolta vendégét egy különös helyiségbe. A szobában egyetlen bútordarab sem volt, középen azonban zárt, ablaktalan kabin állt. Mint valami talányos anyagból készült bódé. Egon megütközve nézte. Kezdett elbizonytalanodni.

- Nézze, fiatalember, - kezdte a házigazda. – nem vagyok elégedett a fordításaival.

Somossy Egon arcáról lehervadt a mosoly.

- Viszont alkalmazni akarom önt, francia fordítóként.

A fiatalember felsóhajtott. Akkor mégsem olyan rossz a helyzet. Valamibe bele kell kötni, ennyi az egész. Szentirmai öregedő férfi, és az ilyenek nem könnyen viselik, ha egy fiatal okosabb náluk.

- Azért hívattam ide, hogy kijavíthassa.

Somossy hidegvérrel bólintott. Nincs olyan szakértő, aki ne találna hibát, hiszen mi mást keresnének. De ha egy – vagy akár három – nap elég a javításra, akkor a fordítása nyilvánvalóan jó. Hát persze, hogy jó! Tudta ő azt!

Közben Szentirmai kinyitotta a különös kabin ajtaját. Egy asztal volt benne és egy fotel. A falai túlságosan vastagok, mintha valami polcrendszert rejtenének. Az asztalon négy-öt apró számítógép, és egy impozáns, nagy képernyős monitor. Mellette különös, teljesen zárt, a számítógépekhez vezetékekkel csatlakozó aranyszínű sisak hevert. Egon elmosolyodott. Nyilván valami egyedi számítógépes szoftverrel szokott játszadozni Szentirmai úr. Jó drága lehet.

- Foglaljon helyet! – ritka erős marka volt a házigazdának. Szinte belenyomta a fotelbe a megrökönyödött fiatalembert. – Még ma alaposan átdolgozza az összes fordítását.

- Még ma? – bámult segélykérő tekintettel Egon. Őrült ez az ember, vagy csak maximalista munkamániás?

- Ne féljen! Ez a szerkezet segíteni fog önnek. – és körbemutatott.

Egon szétnézett. Most már valóban úgy érezte, hogy valamilyen szerkezet belsejében van. Mi a csuda ez?

- Mi ez?

- Nyelvtudás-akcelerátor.

Egon értetlenül húzta el a száját. Nyelvtudás-akcelerátor? Mi a rák az a nyelvtudás-akcelerátor?

- Ebből ez az egyetlen példány létezik a világon. A feltalálótól vásároltam. Rendszeres járandóságot fizetek neki, hogy ne szabadalmaztassa. Ha ő vagy utódai megtennék, kamatos kamattal kellene visszafizetniük. Ön most és egyetlen egyszer használhatja, utána soha többé nem mehet a gép közelébe.

Egonnak tátva maradt a szája.

- Szeretném, ha tudná, fiatalember, az ön fordításai egészen csapnivalóak.

Egon erre még el is vörösödött.

- Tudnia kell azonban azt is, hogy a javítást nem valaki más végzi el, hanem ön személyesen. A gép csak segít. Rendelkezik minden nyelv teljes fonéma- szó- és kifejezéskészletével, az összes lehetséges árnyalattal. Évtizedekkel viszi tovább az ön nyelvtudását, és ezzel igen sok munkát takarít meg az ön számára. A segítségével ön olyan idő- és tapasztalati távlatból szemlélheti a munkáját, amikor már igazán tud franciául.

Egon szeme elkerekedett.

- Uram, - motyogta felháborodottan. – én már igazán tudok franciául.

Szentirmai rá se hederített. Fogta a sisakot, és Egon fejére csatolta.

- Munkára fel. Valamikor késő este találkozunk.

Egon néhány percig magában hápogott, és néma szidalmak százait szórta a házigazdára. Mit képzel ez az alak? Ha Apának elmondja, talán… Azaz: mégsem. Apa sohasem akarna kellemetlenkedni Roger Szentirmainak.

Akkor mit tegyen?

Szinte észrevétlenül merült el újra a drámaszövegekben.

Csodálkozott. Egyre jobban.

Samuel Beckett még csak hagyján volt. Az ír szerzőnek nem volt anyanyelve a francia, nem is mindig használta azt a nyelvi bennszülöttre valló anyanyelvi könnyedséggel. De itt is érte meglepetés Egont. Eddig azt képzelte, nagyon otthon van a francia szlengben…

Javított, javított egyre többet.

De a végén elégedettebb volt.

Hanem Scribe!

Egon csaknem elsírta magát. A „jól megcsinált darabok” félelmetes színpadi érzékű szerzője sokkal, de sokkal keményebb dió volt. Egonról patakokban folyt a víz.

Egyre jobban elszörnyedt a temérdek félreértéstől, baklövéstől és szarvashibától, ami a fordításaiban hemzsegett. Atyaúristen! Mintha valami elemi iskolás művelte volna, aki éppen most akarna megtanulni franciául – egy turistaszótár segítségével.

Mardosta a szégyen.

Elmerül a munkában. Egyre jobban esett a szellemi erőfeszítés. Most már nem a hibákat vadászta, örömét lelte a magyar nyelvű szöveg kialakításában. Már a színpadot is látta. Sorai kezdtek kitüzesedni, nyakatekert mondatok egyszerűsödtek, hangsúlyok kerültek a helyükre; mind nagyobb örömöt okozott egy-egy nagyszerű magyar kifejezés megtalálása.

Hullámzott a párizsi tömeg, vidám párbeszédek hallatszottak a Champs-Élysées ünnepi forgatagában, száz éve megszűnt kávéházak keltek életre a Montmartre varázslatos fái alatt. A bokrok alatt kimenős dragonyosok csókolóztak kimenős masamódokkal, és a Szajna-parton Párizs lelke mosolygott a látogatóra.

A végén pedig:

Megszólalt Scribe.

Este bújt elő holtfáradtan. Igazából Szentirmai ébresztette. Csak egy pillantást vetett rá, és tüstént kezet nyújtott.

- Ne mondjon semmit, fiam! Mostantól pihenjen nálam, érezze jól magát. Hétfőn ismertetem az új feladatait.

Gondosan bezárta a kabint, a kulcsát pedig egyszerűen felakasztotta egy szegre a falon. Egon látta, és jól megjegyezte. A szoba ajtaját is bezárta a házigazda, és azt a kulcsot is felakasztotta. Egon ugrásra készen figyelt. Idejövet látott egy kulcsmásolót.

Ahogy Szentirmai megfordult, Egon máris megragadta és a zsebébe süllyesztette a kulcsot. Apa bárszekrényéhez szerzett így jogosultságot – először tizenhárom évesen, és azóta is többször. A tulajdon csak az első foglalók önzése.

Másnap este visszacsempészte a kulcsot.

A zöld szemű Melindával több kelleme együttlétet élvezett végig, de kezdte unni a nőt. Hogyan értesse meg vele, hogy neki egy lány nem elég? Mit bánja ő, ha Melinda másokkal is lefekszik. Pedig a lány szemében határozott szemrehányás sötétlett, amiért ő egy csöppet sem féltékeny.

Neki egy nő nem elég.

Nem elég? Biztos, hogy nem elég?

- Tudod, Egon, - mosolygott az ágyból a lány. – te nem vagy egy nagy szám.

- Tűnj a szemem elől!

Miért nem fogja fel ez a lány, hogy jelentéktelen?

Hetekig fáradtnak, túlhajszoltnak érezte magát, pedig szinte csak pihent. Szentirmaitól igen megtisztelő feladatokat kapott, de a határidő nem volt szoros.

Viszont a francia nyelvtudása robbanásszerűen fejlődött, ezt maga is kénytelen volt elismerni. Bármi is az a nyelvtudás-akcelerátor, csodát tett.

Mi lenne, ha ismét?

Melyik nyelvvel próbálkozzon? Legyen a spanyol.

Vett néhány nyelvleckét, hogy valamicske alaphoz jusson. A többi a szerkezet dolga. Lope de Vega és Calderón műveit akarta fordítani. Hétfőn Szentirmai elé állt.

- Szó se lehet róla! Megmondtam önnek: sohasem mehet még egyszer a gép közelébe! Ne is halljak róla!

Négy hónapig várt a megfelelő alkalomra. Addigra mindennapos vendég lett Szentirmainál, kiismerte magát a házban.

Szerdai napra esett a választása. Egy éjszaka egészen biztosan elegendő. Furfangosan eljátszotta a távozást, de visszament, nem vették észre. Amikor mindenki nyugovóra tért, behatolt a nyelvtudás-akcelerátor fülkéjébe.

Kardpengék cikáztak, elegáns sértések szikráztak, köpenyek lobogtak, tűzről pattant leányzók kérették magukat csípőre tett kézzel, kétértelmű mosollyal. Hispania aranyló napja alatt kérges tenyerű, de öntudatos parasztemberek, meg büszke hidalgók mondták imáikat, kecses donnák integettek az emeleti ablakokból.

Lope de Vega élvezetes volt és szellemes, de Calderón sokkal jobb nála.

Egon szédült.

És fordított. Egyik oldalt a másik után. Calderón úgy szólalt meg magyarul, hogy azon talán még maga is meglepődött volna.

Hajnalban ügyesen elhagyta a házat. A többi menni fog. A fordítás nem gyerekjáték ugyan – sőt nagyon is nehéz, egyre nehezebb, de menni fog.

Fájt a térde a dereka, sajogtak az ízületei. Napokon keresztül nem javult. Ennyire elfáradt volna egyetlen éjszakától?

Egyszer beállt futballozni a barátaival, de öt perc múlva holtra izzadt és elfáradt. Nem való ez már neki.

Hetek múlva futott újra össze a zöld szemű Melindával.

Hiszen ez a lány nem is jelentéktelen! Sőt. Fantasztikus hibátlan bőre van, a domborulatai pedig még a holtakat is feltámasztanák. Egonnak elállt a lélegzete. A női test oltár, minden egyes kis porcikája az öröm istenének örök oltalma alatt áll, és örömre rendeltetett. Egon kiéhezett hím farkasként vetette magát a csodálatosan buja testre, és nem tudott vele betelni. Élete egyik legszebb élménye volt.

Reggel Melinda sírva bújt hozzá.

- Nem akarom, hogy rajtad kívül bárki hozzám érjen még egyszer ebben az életben!

Egon könnyedén végigsimított a haján.

Reggel meglepődött, hogy a lány milyen szerelmes alázattal sürög-forog körülötte. Főz, mosogat, takarít, rendben tartja a holmijait.

- Ó, te kis bohóm! – mosolygott rá, és jólesett. Nagyon jólesett.

Egyszer összefutott Kocsis docenssel.

- Kellemesen csalódtam magában, Somossy. Ön egyre jobb. Csak így tovább. De most vigyázzon nagyon: tudás már van, de még nincs tapasztalat.

A nyelvtudás-akcelerátor, a nyelvtudás-akcelerátor. Egyre többet gondolt rá. Mi lenne, ha a kínaival próbálna szerencsét? Páratlan lehetőség! Lefordíthatná, de nemcsak magyarra; angolra, franciára és spanyolra is. A csillagos ég a határ. Vagy az se.

Melinda finom női ösztöne azonnal riadót fújt, amikor elmondta neki.

- Ne, drágám, nem szabad! Kérlek! Kérlek, ne!

Melindát se avatta be. Kínai kéziratokat szerzett, ezeket CD-kre tette, és várta az alkalmat. Most nem elég egy éjszaka, egy teljes hétvége kell.

Bölcs és merész férfinak érezte magát, amikor harmadszor is helyet fogalt a nyelvtudás-akcelerátor kabinjában.

Végtelen rizsföldeken hajladoztak a parasztok, amikor elhaladt a csatornán roppant kíséretével az Ég Fia. Mandarinok vizsgálgatták ősi törvények éles és tompa végét, bambuszok árnyékában szolgák hűsöltek, és két szolgáló arról fecsegett, hogy odabent éppen most náspángolja el csinos fiatal úrnőjüket az anyósa.

A Nagy Fal végtelen kígyóként cikázott a földkerekség körül, a hegyek zordon árnyai ijesztően dörögtek, és Egont magába szippantotta a végtelen.

És tovább

És még tovább…

És még…

Hétfő reggel ismeretlen öregembert emeltek ki a nyelvtudás-akcelerátor kabinjából. Az aggastyán bemocskolta a ruháját, és láthatóan nem volt kihallgatható állapotban. Közben valami ősi kínai dalt dúdolgatott.

Szentirmai hívta ki a mentőt, közben részvétteljes pillantást vetett a keservesen zokogó zöld szemű nőre.

Mit akartam?

Mit is akartam?

Hogy kerültem ide?

- Jöjjön, papa! – mondta gyengéden a mentős.

Nagyszombati ima

Nagyszombat van.
Hit és Remény - vacog...
A Megváltás fél lábon tántorog.

Megváltás?
Töredék-lét, ital, étel...
A történelem - örök próbatétel.

Holt nyugalom
Rossz kalaphoz verődik,
Jövő-ködben
Vérfürdő leskelődik.

Nagyszombat van,
A világ zaklatott,
Tán elfeledte, hogy megváltatott...

A megváltottság nem rendfokozat;
Csak lehetőség,
Szabad akarat.

A felelősséget ne hagyjuk fázni,
Tilos
Papír-doktrínákra ruházni.

Nagyszombat van,
Rügyeket hord az ág,
Szakadék szélén táncol a világ.

Démon-utókor kezében
Gyászkendő;
De mégis tőlünk függ,
Lesz-e Jövendő...

Nagyszombat van,
Bizonytalan az Ember,
Isten megváltott,
De élni
Nekünk kell.

2015. - XXII.

HUSZONKETTEDIK RÉSZ

„Egy párhuzamos dimenzióban minden másképpen történt”

BBC

2015. OKTÓBER 6.

17 25

MŰSORVEZETŐ:

A legnehezebben értelmezhető és legfelkavaróbb képek következnek. Készen áll a megtekintésükre?

SZAKÉRTŐ:

Igen, korábban már beszéltünk róluk.

MŰSORVEZETŐ:

Készen áll?

SZAKÉRTŐ:

Én igen. Vajon a néző is?

MŰSORVEZETŐ:

Azt hiszem, igaza van. felhívom kedves nézőink figyelmét, hogy a továbbiakban a nyugalom megzavarására igen nagymértékben alkalmas képsorok következnek. Néhány percnyi kereskedelmi szünet után folytatjuk!

Részlet Müller Károlyné visszaemlékezéseiből

A kijárási tilalom miatt igyekeztünk idejében visszajutni a pályaudvarra. Kezdtem beleszokni már a hajléktalanok életébe, sokat segített, hogy sok ezren voltunk így. Alig láttunk olyan pestit, akinek még volt otthona. Állítólag a Váci utca környékén és a Rózsadombon nem voltak betolakodók, ott még mindenki a magáéban lakott. Az emberek azt suttogták, hogy arrafelé fegyveres polgárőrök és rendőrök tartják távol a migránsokat. Sohasem tudtam meg, hogy ez igaz volt-e.

A férjemről nem hallott senki. Biztos voltam benne, hogy özvegy lettem. Számos sorstársam akadt; férjek, feleségek, szétszakadt családok tagjai. Gyerek igen sok. Leégett, tönkretett, szétvert otthonok hajótöröttei.

Budapest gazdátlanul hevert a katasztrófa és a káosz lábai előtt. Nem létezett tömegközlekedés, a boltok és áruházak ablakai betörve, a zömük kifosztva. Semmiféle szolgáltatás nem működött. Senki sem uralta többé a várost.

-         A halottakat még naponta összeszedik – mondta valaki a Nagykörút közepén, ez aztán jelszóvá vált. Gyakran mondogattuk egymásnak akasztófahumorral. – Csak maradj itt nyugodtan, a halottakat naponta összeszedik.

Igazából már ez sem volt igaz. A halottakat se szedték naponta össze. Egyre több hullát láttam az utcán heverni. Egyik rondább volt, mint a másik, a bomlás különböző fázisaiban.

Először undorodtam tőlük, egyszer órákig hánytam. Később közönyössé váltam, ha megpillantottam egyet, igyekeztem nagy ívben elkerülni. Ha a jellegzetes hullaszag megcsapta az orromat, az ellenkező irányba fordultam.

A halottak zöme idős ember volt, főleg férfiak. Infarktus, agyvérzés, vagy a gyógyszer hiánya. Elvétve néhány szétvert fejű fiatalember. Mind magyar. Migránsok csak elvétve.

A második héten aztán váratlanul felszaporodtak a halott migránsok. A legtöbbjüket saját társai ölték meg. De nem mindet.

-         Ezt az Angyalföldi Mészárosok szúrták le, azt meg az Újpesti Migránsnyuvasztók verték agyon – suttogta valamelyik alkalmi ismerősöm.

-         Honnan tudod? – mindenki tegezett akkor már mindenkit.

-         Ott a jelük.

Elfordítottam a fejem. Se látni, se hallani nem akartam, mi az Angyalföldi Mészárosok, vagy az Újpesti Migránsnyuvasztók jele.

Ismerősökkel alig találkoztam, akikkel meg összefutottam, mind hajléktalan volt. Akadt, aki azt mondta, hogy a háborúban se lehetett rosszabb.

- Hát ez mi a lófasz, ha nem háború? – kérdezték többen is.

Tele volt minden migránssal, szinte feketéllett tőlük a város. Látszólag nem nagyon zavarták őket a rettenetes körülmények, jól megvoltak a koszban, a romok között.

Sokat gondolkodtam rajta, vajon mi hozhatta ide ezeket az idegeneket, hogy tönkretegyék a mi megszokott életünket. Semmit sem nyertek, semmivel sem lett nekik jobb, de elhozták közénk a saját világukat, ami a számunkra élhetetlen.

Gyakran láttam imádkozni őket. Ilyenkor megszálltak egy-egy teret, a fejük a földön, ülepük az ég felé meredve, úgy kántáltak és hajladoztak.

Terrorista merényletekről is beszéltek a városban, de a sok szörnyűség közepette azokkal nem törődött már senki. Mintha idegen bolygón, vagy filmben történtek volna. Állítólag migránsok bombát dobtak egy budai házra, ahol valami külföldiek napokig pisztollyal védték magukat ellenük. Valami Váci utcai étteremben is robbantottak, állítólag sokan meghaltak. Mindez hallomás volt, nem akadt már tévé vagy sajtó, ami beszámoljon róluk. Az ismerőseim se nagyon foglalkoztak vele.

Annál többet beszéltek arról, hogy pár napja a Vörösmarty téren házilag összetákolt pokolgépek hullottak a tömérdek imádkozó muszlim közé.

A városban már minden éjjel öldöklés volt, egyre több halottat láttam.

Ezért is igyekeztem vissza a pályaudvarra. A kijárási tilalom! Ha nem engednek be, retteghetek és bujkálhatok egész éjjel, ha ugyan túlélem.

A kijárási tilalom!

Szedtem a lábam, és hangosan lihegtem.

Mire odaértem, már minden más volt.

Nem volt kijárási tilalom.

Forradalom volt.

Folytatása következik.