Szőke nő zűrben az űrben - 207.

KÉTSZÁZHETEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára


Karen és Ed Philips egymásra nézett. Helmut Schellenberg azonban nem tudta türtőztetni magát:
-         Ki ismeri azokat a nyavalyás képleteket?
-         Mondtam már, mindent a maga idejében – a fogoly arcán gúnyos mosoly villant.
Ed Philips vállat vont.
-         Rendben van, mesélje el!
A fogoly diszkréten elmosolyodott.
-         Kaphatnék egy pohár italt?
Karen szép türelmes mozdulatokkal frissítőt töltött egy pohárba, és Eastman elé tette.
-         Valami komolyabbra gondoltam, asszonyom.
Ed Philips felhorkant, Karen azonban elmosolyodott a pimaszság hallatára.
-         Azt hittem, szomjas.
-         Az vagyok, asszonyom.
-         Valami komolyabbra gondolt?
-         Igen, asszonyom – vágta rá a fogoly, de már sokkal kevésbé magabiztosan.
-         Hát én is! – rivallt rá váratlanul éles hangon Karen. – Én is! Valami komolyabbra! Amit eddig mondott, maszlag. Fogy a türelmem, Eastman!
A fogoly láthatóan megszeppent, fejét behúzta a nyaka közé.
-         Halljam, tud-e még valamit?
Hogy a kérdésének kellő nyomatékot adjon, a szőke nő színlelt türelmetlenséggel felpattant, és indult volna a vezérlőterembe.
A fogoly szeme ijedten rebbent.
-         Ne! Admirális asszony! Kérem, ne!
Karen adott magának néhány másodpercet, hogy eltűnjön a mosoly az arcáról. Csak utána fordult meg.
-         Van mondanivalója?
-         Igen, asszonyom!
-         Rendben van – Karen visszaült. – Hallgatom magát. Figyelmeztetem azonban, ha valótlant állít, vagy jelentéktelen dolgokkal teszi próbára a türelmemet, felállok, és többé nem ülök vissza.
-         Megértettem, asszonyom.
-         Halljam! Meséljen nekem azokról a képletekről!
Eastman nekidurálta magát:
-         Engedelmével kissé korábbról kezdeném, asszonyom.
-         Rendben, de még ma jussunk el a képletekig! És addig, hogy miért akarta megölni a hibernációs kamra lakóit.
A fogoly elsápadt.
-         Megértette?
-         Igen, asszonyom!
-         Kezdje!
A fogoly keze megremegett.
-         Kezdje már! Nem érünk rá!
Eastman összeszedte magát:
-         Amikor a digitális téridő létrehozásához fogtak, az Ultenberg csoport tagjai rájöttek, hogy ehhez valami gigantikus mennyiségű energiára van szükségük.
Karen felfigyelt. Energia?
-         Az Ultenberg csoport egyetlen dologgal rendelkezett, amivel az energia helyettesíthető, de azzal csaknem korlátlan mértékben.
-         Pénzzel? – kérdezte Ed Philips.
-         Úgy van!
Hát persze, gondolta a szőke nő. Ha a pénzt teszik a világ irányítójává, akkor azzal csaknem bármi helyettesíthető. Elég csak a pénzt birtokolni és irányítani, az majd minden további jelenséget magától is irányít. A pénz valahol sátáni jelenség. De mesterkélten sátáni.
-         Ott tartottunk, hogy az Ultenberg csoport rendelkezett elegendő pénzzel – nézett a fogolyra Ed Philips.
-         Igen, uram. Csakhogy az ilyen mennyiségű energiához még az is kevésnek tűnt.
Néhány pillanatnyi csend támadt.
-         Azt hallottam, – húzta el a száját Ed Philips. – hogy az Ultenbergék által kölcsön adott többszörösen haladja meg a világegyetemben egyáltalán létező tulajdon pénzbeli értékének összmennyiségét.
A fogoly kurtán bólintott.
-         Így van, uram. A mi szakértőink becslése szerint a forgalomban lévő pénz mennyisége körülbelül kilencszer haladja meg mindazon tárgyak értékét, amelyek a világegyetemben piacra dobhatók. Ennek a pénzmennyiségnek hatvanöt százaléka van kihelyezve kölcsön formájában.
-         Álljunk csak meg! – vetette közbe Ed Philips. – A pénz voltaképpen közönséges fikció. Virtuális kamu. Egy ezreléke sem létezik bankjegy formájában. Talán még az ezrelékének ezreléke sem.
A fogoly gúnyosan elmosolyodott.
-         Ez mindenki tudja, uram. De senki sem tudná bebizonyítani. Amíg mindent a pénz irányít, az van nyeregben, aki birtokolja. Akkor is, ha virtuális kamu.
-         Hiszen akkor bármikor összeomolhat az egész rendszer! – kiáltott fel Helmut.
Ed Philips megcsóválta a fejét.
Karen most szkeptikus volt. Összeomlani? Egykönnyen nem.
-         Kérem, azt se felejtse el, uram, – folytatta Eastman. – hogy az Ultenberg csoport nyilvánvalóan tart egy ilyen összeomlástól. Nyilván nem véletlen, hogy néhány államban már bűncselekménynek számít, ha valaki tagadja a pénz valóságos létezését. Bűncselekmény, öttől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel sújtható.
A szőke nő meglepődött, Ed Philips a fejét vakargatta.
-         Igen, már hallottam erről.
Az ifjabb Schellenberg nehezen dolgozta fel az új információt:
-         Bűncselekmény? Bűncselekményt követ el, aki tagadja a pénz létezését? Nevetséges!
-         Akit ezért lecsuknak, annak a számára ez nem vicces, Helmut.
Karen a fogolyra nézett:
-         Tovább!
Eastman mintha csak erre várt volna:
-         Pokolian sok energiára volt szükség.
Helmutnak valami feltűnt:
-         A korábbi, Savioli-féle kísérlethez nem volt szükség pokolian sok energiára?
Eastman a fejét ingatta:
-         Nem. Az sokkal korlátozottabb volt és nem járt olyan rettenetes mértékű idő-manipulációval, mint az Ultenberg csoport által igényelt digitális téridő. Nem alkottak minden résztvevő számára egy komplett, külön világot.
A szőke nő agyában valami felderengett:
-         Pokolian sok energia? Az senkinek sem tűnt fel?
Eastman úgy mosolygott, akár a prédára leső vadállat.
-         De igen, admirális asszony. Ezért kellett neki fedőtevékenység.
-         Fedőtevékenység? Az mi volt?
-         A Nagy Lázadás.
 Ed Philips és Karen Bozchana Kadlecikova csak bámult. Mint a sóbálvány.

Folytatása következik.