Szerelem és líra - LXV.

Hatvanötödik rész
A gyakorlati esztétika a művészi minőséget a szépség oldaláról igyekezett értelmezni, mégpedig a gyakorlati szépség oldaláról. Ami mindig magában hordozza a szubjektivitás mozzanatát, egyben a parttalan szubjektivitás riasztó lehetőségét.
A parttalan szubjektivitás látszólag szabadság, valójában azonban a szabadságnak szöges ellentéte, minden perspektíva nélküli szolgaság. Az „ízlések és pofonok” vagy ehhez hasonlóan üres, puszta szubjektivitásra támaszkodó „elvrendszer” valójában a szépség fogalmát nem individualizálja, hanem uniformizálja. A tömegmédia hatásának abszolutizálásáról van szó, amelyet a sznobizmusra támaszkodva fejt ki, és álszent módon a szubjektivitásra hivatkozik. Utóbbi a létező legkényelmesebb hivatkozási alap, semmiféle érvpazarlást nem igényel. Még elvrendszerre sincs, elég a puszta ráfogás.  Így lesz a sznobizmus a média segítségével – kulturális nagyhatalom. „Eredményeit” napjainkban szemlélhetjük.
Alapja nem a valódi, hanem egyfajta megnyergelt, kiherélt individualizmus, amely nem személyes érzésből, csak alkalmazkodásból fakad. A sznobizmus igyekszik valamiféle univerzális „tudatformává” tenni – saját magát.
Ha pedig a sznobizmusra támaszkodó média propagandát még a fennálló infrastruktúra is támogatja, a felülvezérelt szépségeszménynek látszólag nyert ügye van. Ha a média által erőltetett, sznobizmus preferálta „ízlés” képviselői még emellett ilyen-, olyan- vagy amolyan díjasok is, a kisember meghátrál, kisebbrendűségi érzése, sőt valami groteszk bűntudata támad a „hivatalos” szépségkánonnal szemben, és „rádöbben”, hogy ahhoz ő primitív. A „művészet” olyan magasan szárnyal, hogy ő oda sose juthat. Hiszen még azt se érti, ugyan mitől művészet a művészet.
Érdekes, hogy napjaink tömegmédiája hányféle ürüggyel igyekszik az emberekbe bűntudatot plántálni.
Kialakít egy olyan sémát, hogy van egy magas kultúra, amelynek a nívója az átlagember számára elérhetetlenül magas szférában van, szemben vele pedig egy, gyakorlatilag vegetatív szinten álló tömegkultúra, amely a többség csaknem állatias igényeit kielégítő átlag-táp szerepét tölti be.
A gyakorlatban ez persze nem igazolódik. A magas kultúra számos terméke minősíthetetlenül silány, az önfelszámolás irányába tart; míg a tömegkultúra variabilitása állandóan fokozódik, termékei nem egyszer valódi problémákat vetnek fel, és valódi művészi igazságot hordoznak.
Mindezzel együtt azonban látszólag kialakulóban van valamiféle globális egyöntetűség – ami egyértelműen ellentétes az emberi fejlődés minden aspektusával, a biológiaitól a kulturálisig.
Kulturális kasztrendszer várható az egyöntetűség és az elszíntelenedés jegyében?
Vagy mégse?
Folytatása következik.