Harun al-Rasid és a kapzsi ember

Történt egyszer, a bölcs Harun al-Rasid kalifa idején, hogy egy gazdag kereskedő elhagyta Bagdad piacán az erszényét. Hatalmas összeg volt benne: ezer arany. Abból már közepes nagyságú házat is vehetett a tulajdonosa, vagy egy fél ménest.
Éppen ez volt a kalmár szándéka, kiváló arabs paripákat akart venni, hogy távol, valamelyik szogd völgyben, vagy Baktriában busás haszonnal adhassa el őket.
A guta kerülgette, amikor rájött, hogy nincs meg az erszény. Tolvajok vihették el? Akkor sose lesz meg…
Hátha mégis?
Egy darabig a füle tövét vakargatta, aztán rászánta magát. Húsz garast fizetett a kikiáltónak. Szokása szerint igen nehezen adta ki a pénzt, mintha a fogát húznák.
Mindegy, hátha ezen az áron megkerül a többi.
- Le kellene írnod, uram, mert elfelejtem – közölte a kikiáltó.
A kereskedőt fojtogatta a méreg. Nagyon el vannak kényeztetve ezek a bagdadi kikiáltók.
Gyorsan lefirkantotta egy pergamenre.
- Nem tudom olvasni az írásodat, uram. Írasd le az írnokkal!
Az újabb tíz garas! A kereskedő remegő kezekkel számolta le a pénzt, közben a sírással küszködött. Mennyi fölösleges kiadás!
- Jutalmat nem adsz, uram? – kérdezte az írnok.
- Jutalmat? Miféle jutalmat?
- A becsületes megtalálónak.
- Miért kellene jutalmat adnom?
- Fösvény vagy, uram?
A kereskedő észbe kapott. Ha fösvény hírét keltik, oda az üzlet. Bagdadban bőkezűnek kell mutatkozni. Legalább újabb veszteség ne érje.
Ha már idejött, tegyen úgy, mintha…
Az ezer aranyát sose látja viszont, abból már a tolvajok dőzsölnek a sok száz bagdadi bordélyház valamelyikében.
- Nem vagyok fösvény! Száz arany üti a markát a becsületes megtalálónak!
Az írnok füttyentett, és tiszteletteljes pillantást vetett a kereskedőre.
- Allah áldása legyen rajtad, derék ember vagy, uram!
A kikiáltó néhány perc múlva öblös hangon kihirdette, hogy egy kereskedő pénztárcája ezer arannyal eltűnt, a becsületes megtalálót száz arany jutalom illeti.
Félóra múlva egy szegény ember megtalálta, és visszaadta a pénztárcát. Az ezer aranynak nem volt híja.
A kereskedő tisztességének annál inkább…
Dehogyis fog ő száz aranyat fizetni ennek a rongyosnak. Még mit nem!
Mit tegyen?
Remek ötlete támadt…
- Hát az ékszer? – rivallt rá a becsületes megtalálóra.
- Miféle ékszer, uram? – pislogott értetlenül a szegény ember.
- Hát a gyémántokkal ékesített súlyos aranylánc a rubintos és smaragdos függővel, ami szintén az erszényben volt! Az hová lett?
- Nem tudok ilyesmiről, uram – mondta a megtaláló. – ki se nyitottam az erszényt.
- Hazudsz, bitang! Elloptad az ékszert, pedig az több ezer aranyat is megér!
- Nem igaz, uram!
- Tolvaj! Tisztulj előlem! Örülj, hogy nem jelentelek fel, mert akkor levágnák a kezed!
- Becsületes ember vagyok, uram!
Az írnok gyanút fogott:
- Azt mondtad, uram, gyémántokkal ékesített súlyos aranylánc a rubintos és smaragdos függővel?
- Igen. Az volt benne!
- Elárulnád, uram, hogyan fért bele egy ilyen ékszer ebbe az erszénybe az ezer arany mellé?
- Ne szólj bele, nem a te dolgod!
Az írnok azonban nem hagyta annyiban. A becsületes megtaláló elkeseredetten távozott volna, de az írnok elkapta a karját.
- Várj csak! Menjünk a kádihoz!
A kereskedő vigyorgott, Régi jó ismerőse volt a piaci kádi. A biztonság kedvéért ötven aranyat csúsztatott a zsebébe.
A kádi a kereskedő oldalára állt.
- Nem hiszem, hogy tolvaj lennél – nézett a becsületes megtalálóra. – de úgy vélem, az ékszer a te hanyagságod miatt tűnhetett el. Talán kiesett az erszényből, mert lóbáltad ostoba fajankó módjára. Nem illet jutalom, az ezer arany a gazdájáé, te meg kotródj, de vigyázz, ha szájaskodni mersz az ítélet miatt, megkorbácsoltatlak!
A becsületes megtaláló szégyenkezve kullogott el.
Az írnok azonban még mindig nem hagyta annyiban. Két nap múlva elcipelte az emberét ara a térre, ahol Harun al-Rasid tartott törvénynapot.
Előadták a kalifának az esetet.
- Ide idéztetem a kereskedőt! – mondta Harun al-Rasid.
Az írnok pontosan tudta, hol kell a kapzsi kufárt keresni, ő vezette a szállásához Harun al-Rasid lovas katonáit.
A kufárnak nem nagyon fűlött a foga Harun al-Rasid elé állni, de nem tehetett mást, ha a kalifa hívatta.
Előadták az esetet. A becsületes megtaláló és az írnok röviden, a zsugori kalmár annál hosszabban. Harun al-Rasidnak a szeme se rebbent.
- Látni akarom az erszényt!
A kufár nagy kelletlenül elővette.
- Hol van belőle az ezer arany?
A kereskedő elsápadt.
- Hol az ezer arany?
- Elköltöttem, felség!
- Hát pótold. Legyen az erszényben ezer arany.
A kufárral forgott a világ. Próbált kitérni a kívánság elől, de Harun al-Rasid kérlelhetetlen volt. Kénytelen volt hát az erszényt újra megtölteni ezer arannyal.
Harun al-Rasid a kezébe vette.
- Alig fér benne az ezer arany. A te erszényedben még egy ékszer is volt?
A kufár erősen sápadozott, nagyon szeretett volna legalább száz mérföldre lenni Bagdadtól és igazságos uralkodójától. Kezdte érteni, hogy bajban van.
- Nem emlékszem már, régen történt, felség.
- Volt benne ékszer, vagy nem volt?
Harun al-Rasid szeme összeszűkült, ez rosszat jelentett. A kereskedő tudta, hogy nem bonyolódhat hazudozásba.
- Volt, felség.
- Miféle ékszer?
- Már nem emlékszem, felség.
Az írnok ádáz mosollyal vágott közbe:
- Én tudom, milyen volt, mert hallottam, hogy ezen a szegény emberen kereste, felség. Azt mondta, gyémántokkal ékesített súlyos aranylánc volt rubintos és smaragdos függővel.
Harun al-Rasid elmosolyodott.
- Szóval abban az erszényben – fordult a kereskedőhöz. – amit tőled loptak el, vagy amit elhagytál, egy hatalmas és súlyos aranylánc is volt az ezer arany mellett?
- Igen, felség.
Harun al-Rasid csúfondárosan mérte végig a hazug bitangot.
- Beláthatod, akkor nem ez volt a te pénztárcád, mert ebbe nem fér bele az ezer arany mellé az ékszer is. A tied nem került, ez a becsületes ember valaki másét találta meg. Ezért senki sem jelentkezett.
Szünetet tartott, és felállt:
- Ítéletem a következő: A pénztárca a benne lévő ezer arannyal együtt a becsületes megtalálót illeti!