HATVANADIK RÉSZ
Azért foglalkozom ezzel az eseménnyel ilyen hosszan, mert Mohács és a század végének úgynevezett „tizenöt
éves” háborúja között ez volt az egyetlen olyan alkalom, amikor egy jelentős
létszámú keresztény hadseregnek – amely ráadásul magyar vezetés alatt állt –
lehetősége lett volna, hogy tönkreverje az akkori magyarországi török hadak fő
erőit. Ráadásul még Szulejmán szultán életében…
A nádor óvatoskodása ezt a lehetőséget vette el.
Soha többé nem fordult még egyszer elő a század végéig, hogy
egy magyar vezetés alatt álló hadsereg előtt ilyen lehetőség csillanjon fel. A
kor győzelmei – a nevezetes szikszói csatával együtt – nem értek fel ezzel,
minden alkalommal egy-egy olyan török kontingensre sikerült vereséget mérni,
amely nem volt azonos a hódoltsági török fő erővel.
A tizenöt éves háborúban már – az első években – győzelmeket
arattak magyar hadvezérek, de az már egy másik korszak volt, addigra a török
teljesen berendezkedett, egy-egy győzelem már nem volt képes alapjaiban
megrendíteni a magyarországi oszmán uralmat.
A másik ok: ez egy
olyan, mára elfeledett történelmi esemény, amely egyértelműen az egyén
történelmi felelősségét és fontosságát igazolja.
Abban, hogy Nádasdy nádor – mint főparancsnok – Szigetvár
felmentésére a diverzió eszközét választotta, nem volt semmi szükségszerűség.
Egyéni döntés volt, a nádor élettapasztalata, jelleme, felfogása játszotta
benne a főszerepet.
A másik országos főméltóság – a horvát bán, azaz Zrínyi
Miklós – másképpen döntött volna. Ez sem volt szükségszerűség, hanem szintén az
egyéni élettapasztalat, jellem, felfogás, akarat diktálta elképzelés.
Zrínyi Miklós a török elleni harcokban sokkal több
tapasztalatot szerzett a nádornál, és nagyságrendekkel jobb hadvezér volt, mint
Nádasdy.
A kortársak közül is sokan sajnálták, hogy a nádor nem adta
át a parancsnokságot Zrínyi Miklósnak.
Közben a török újra nagy lendülettel fogott Szigetvár
ostromához.
Folytatása következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése