HUSZONÖTÖDIK RÉSZ
A Hajnalcsillag a Hírnök nyomában rövidesen elindult. Követett
bennünket a Harcos, és még valami tíz-húsz másik hajó. Szabad vizekre értünk,
mielőtt ránk borult az éjszaka. Már a nyílt tengeren voltunk, amikor
meghallottuk hátunk mögül az éktelen harsonazúgást. Foszlányait tompán sodorta
felénk a simogatóan langyos tengeri szél.
-
Most zárják le a kikötőt! – dörmögte Liniko kapitány. –
Jaj azoknak a szegény ördögöknek, akik eddig nem indultak el. minden hajót
átkutatnak a kikötőben.
-
Nem menesztenek utánunk üldözőt? – aggodalmaskodott a
mellettem álló Danno. Láthatóan nem érezte magát olyan biztonságban, mint a
szárazföldön.
-
Úgysem érnének utol – legyintett a kapitány. – és ezt
ők is tudják.
Sok napon át szántottuk együtt a tengert a Hírnökkel és a
Harcossal. Amikor eljött a búcsú perce, fényjelekkel mondtunk egymásnak
istenhozzádot, és a három hajó három irányban haladt tovább. Hosszan figyeltük,
miként tűnnek el a láthatár mögött. Mire a Nap lenyugodott, egyedül voltunk a
végtelen tengeren. Akkor az éj szelíden derengő holdfény fátyollal vonta be a
mérhetetlen vizet, és andalító vízcsobogásból font békességleplet terített a
magányos hajóra.
4. Fejezet
Jártuk a tenger fenséges végtelenjét, és kikötöttünk
egyszer, kétszer, háromszor. Mindenütt jártam a falvakat és városokat, s
hosszasan beszéltem a közelgő vészről. Megpróbáltam figyelmeztetni az
embereket. Húzódjanak a magas hegyekbe, vagy építsenek erős, tengerálló
bárkákat, hogy készen álljanak, ha elérkezik a veszedelem. Őrizzék meg a tüzet.
Mindenütt csak elenyészően kevesen hallgattak a figyelmeztetésemre. A többség
kigúnyolt, egyesek szélhámosnak tartottak, mások bolondnak, még többen egyszerű
rémhírterjesztőnek. Legyintettek rám a módosabbak, vállukat vonogatták a
szegények, fogdmegeket küldtek nyakamra az előkelők, záptojással hajigált meg a
csőcselék. Hasukat fogva röhögtek a kereskedők, kifütyültek a tengerészek,
bitófával fenyegettek a királyok. De a papok voltak legnagyobb ellenségeink.
Kikiáltottak hitetlennek, szentségtörőnek, istenkáromlónak. Az nem lehet,
mondták, hogy az ő városuk, népük, földjük istene, akit derék papjai derekasan
és jól szolgálnak, kedvelt és kiválasztott népére ilyen rémséges pusztulást
küldjön. Másokra, idegen földekre, idegen népekre, idegen városokra – idegen
isteneket imádó nyomorult, elvetemült, örökösen bűnben feredőző halandókra –
talán igen, de rájuk, éppen az ő városukra, az ő népükre, az ő földjükre, ahol
az egyedüli, igaz istent szolgálják az ő igazhitű papjai, semmiképpen sem. Bizony,
nemegyszer kellett menekülnöm a papoktól felhergelt tömeg elől.
Mégsem jártam hiába! Mert néhol akadtak kigúnyolt, megvetett
kevesek, akik szavaimon elgondolkodván megtették a szükséges előkészületeket.
Szöget ütött fejükbe a figyelmeztetésem, családostul a magas hegyek közé
húzódtak, vagy bárkák építésébe fogtak. Bár a Hajnalcsillag hajósai sokat
segítettek nekik, bárkáik zöme ormótlan, mindenütt bedeszkázott, nehézkes
jószág lett. A tengerésztisztek ezek láttán a fejüket csóválták. Pozdorjává
törnek majd az áradatban, mint a mogyoróhéj…
A nagy fatákolmányokba bőven vittek élelmet, és szép számmal
állatokat is. láttukra elszorult a szívem. Tudtam, hogy közülük is csak kevesen
fognak megmenekülni, de a hitetlenek közül talán senki sem. Az elvetett mag
mégis kikelt, és én – amennyire lehet – elégedett voltam, mert akadtak emberek,
akiknek én adtam esélyt a túlélésre.
A második hónap végén futott be a Hajnalcsillag szülővárosom
kikötőjébe. Fogadtatásom ugyanaz volt, mint másutt, én azonban beszéltem itt
is, nem kevesebb eltökéltséggel. Végre késő délután a tömeg eloszlott, én pedig
szerét ejthettem, hogy annyi év után végre hazatérjek. Nagyon vártam már a
pillanatot. Az elválaszthatatlan társammá lett Danno kivételével senki sem
kísért el, igaz, nem is közöltem senkivel, hogy hová tartok. Végül beültettem a
legközelebbi csapszékbe őt is. Úgy éreztem, apám házába egyedül kell mennem.
A kapuban szívembe nyilallt az elkeseredés. Az egyik oszlop
romokban hevert, néhány kő kilazult, moha fedte a lehullott törmeléket, a
boltozatba nyirkos barázdát vájt az idő foga. A kapu megöregedett.
A kapuban senki, a parkban is csak süket némaság. Hol vannak
fivéreim, és hol van az én drága jó apám? Szorongva haladtam egyre beljebb.
A házhoz legközelebb eső padon végre ült valaki. Galambősz
hajú, szikár öregember. Mély ráncok húzódtak homlokán és arcán, keze azonban
érdes volt és erős. Nem, semmiképpen sem lehetett az apám. Ahhoz túlságosan
alacsony volt. vagy mégis?
Nem az apám volt. de erre csak akkor jöttem rá, amikor
rekedtes, öreg hangján megszólított:
-
Mit keresel itt, rossz hír hozója, megtermett idegen? –
kérdezte, közben én egyre azon töprengtem, kicsoda lehet. – Tiszteletre méltó
aggastyán él e falak között, egykor varázsló, ma pedig ennek a környéknek
bölcse. Mit akarsz tőle, mondd?
Tudtam már, kivel állok szemben. Tudtam, és elmosolyodtam.
Ezt az arcot aligha lehetett elfeledni! Még akkor sem, ha gazdája időközben
megöregedett; egykor dús, erős, göndör, barna haja megritkult, kopasz-őszesre
váltott, bőre viaszszínűre vénült, arcára mély árkok vonalait írták a tovatűnő
évtizedek.
-
Üdvözöllek, Banaka másodkormányos! – feleltem neki
barátságosan. – Nagyon örülök, hogy újra látlak! Kérlek, vezess apámhoz!
Emberi arcon sohasem láttam nagyobb ámulatot. Banaka nyomban
rám ismert, mihelyt megszólaltam. Bár egykori önmagamra nem is hasonlítottam,
hangsúlyom, tartásom, tekintetem, arckifejezésem azonnal elárult. Persze csak
Banaka előtt, aki tudta rólam, hogy hosszú emlékezetű vagyok.
-
Az utolsó percben érkeztél, uram – mondta az öreg. –
Atyád a halálán van. félek, nem fog több hajnalt látni. Én őrködöm idekint,
hogy őrizzem a haldokló utolsó óráinak zavartalanságát. Téged feltétlenül látni
kívánt, az utóbbi időben állandóan csak rólad beszélt, uram.
Valamit nem értettem.
-
Hol van a ház népe, Banaka? Hogy maradhattatok apámmal
magatokra?
-
Elmentek, uram. Elsompolyogtak egyenként, mert
megérezték a közeledő halál szagát. A régiek, a hűségesek lassacskán kihaltak,
az újak meg főleg Szélfarkas úr emberei voltak.
-
Hát ő hova lett? Atyád űzte el őt a színe elől, amiért
Holdsarló kisasszonyt megölte.
Torkomig ágaskodott bennem a döbbenet.
-
Megölte? – kérdeztem elcsukló hangon.
Banaka finoman megcsóválta a fejét.
-
Atyád utánad sóvárog, uram – mondta leheletfinom
korholással a hangjában. – Ne várakoztassuk a haldoklót, uram.
Megértettem, és elszégyelltem magam. Napsárkány, Szélfarkas
meg Holdsarló hosszú emlékezetűek, de apámat a halál kaszája sürgeti. Majd megtudok
mindent idejében!
Apám az ágyán feküdt.
Folytatása következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése