2015. október 2., péntek

A Nap ugyanúgy ragyog - XXIII.

HUSZONHARMADIK RÉSZ

-         Téged kereslek, Rebetelk.
-         Ha azért jöttél, hogy engem munkára nógass, hát bátor ember vagy, de jobb, ha távozol!
-         Azért jöttem, hogy meghallgassalak!
-         Zavard el, Rebetelk! – ordította az egyik óriási termetű rabszolga. – Ez is a gazdagok kutyája! Zsoldos pribék tipródik ott mögötte!
-         Csillapodj, barátom! – szólt rá higgadtan Rebetelk. – Valaha rabszolga volt, és most is a tulajdon kezével dolgozik. Megérdemli, hogy meghallgassuk!
-         Én akarlak meghallgatni téged, Rebetelk.
-         Rendben van, idegen, de jól figyelj, pontos légy majd, ha néhány falatért elárulsz minket az uraidnak. Rebetelk és barátai nem építenek tornyot Asztlant hitvány urai számára, hogy patkányseregük tágas vacokra leljen a katasztrófa idején, mint szobakutya, ha vihar közeleg.  Az ősidőkben, amikor az ember barlangokban húzta meg magát, zsákmány után loholt, és szabad ég alatt gyújtotta meg tüzét; nem volt akkor úr és hatalmas, nem volt sem herceg, sem király, nem volt egyetlen ember sem más embernek rabja, és egy darab világot elkerítve senki sem birtokolt. Elhatároztuk tehát, hogy felkelvén fegyvert ragadunk, hogy a világot megtisztítsuk a becstelen és dologtalan úri söpredéktől, mert itt csak egyelő és dolgos embereknek van joguk élni! Az előkelők haljanak meg, távozzanak el, vagy végezzék helyettünk ők az alantas rabszolgamunkát!
-         Egyet elfelejtesz, Rebetelk – mondtam csendesen. – A Nap az előkelők számára is ugyanúgy ragyog.
-         Így igaz – bólintott. – A Nap nem tesz különbséget. Csak az előkelők. Mi megfordítjuk. Nekik az a törvényük, hogy nagyobb szentségtörés, ha közülük egy elpusztul, mintha közülünk tízezrek vesznek el. Ez szálljon vissza most az ő fejükre!
-         Tudod te azt, hogy ezzel mit cselekszel?
-         Igazságot teszek!

Nagyon szomorú lettem.

-         Nem, Rebetelk – feleltem csendesen. – A zsarnokság akkor is zsarnokság marad, ha szabadságra változtatod a nevét. Az igazság mindannyiunké. Ha megfosztod attól, hogy mindenkié lehessen, elszökik tőled, köddé válik, felszáll a harag füstjével, és a szélbe foszlik láthatatlanul.

A visszaúton Danno nem tudta türtőztetni magát.

-         Még hogy fellázadnak az előkelők ellen! Nyomorult, alantas csőcselék!
-         Egyet elfelejtesz, Danno – mondtam csendesen. – A Nap a szegények és a rabszolgák számára is ugyanúgy ragyog.

Nem volt felelet.

Negyedjére Danno elvezetett Tlazork úrhoz. Asztlant királyának szemét és fülét szokásos élvezetei körében találtam. Csupa gömbölyűség vette körül; gyümölcsök halma, meztelen ágyasok keble és feneke.

-         A te dolgod, hogy rendet tarts, uram! – kezdtem kertelés nélkül. – Ebek harmincadjára jutott az építkezés!

Tekintetében különös gyorsasággal váltotta egymást düh és közöny. Sandán rápillantott fásult tekintetű katonáira, de engedelmességükről nem lévén meggyőződve, inkább nem intett nekik. Vállat vont, és nagyot legyintett.

-         Oda se neki, idegen! Oda se neki! Döntőbírót játszani a bikaistállóban a legkevésbé elegáns dolog. Főleg, ha az elvadult jószág már megorrontotta a vihar szagát.
-         Semmit sem teszel?
-         Nem vagyok bolond. Ha túléljük, nagy leszámolás lesz, akárki győz. Nem teszek semmi olyat, amit bárki a fejemre olvashat.
-         Veszélyes filozófia.
-         Ne hidd! – nézett kajánul a szemembe. – egyformán csürhe mindegyik. Ha kelet nyer, keleti leszek. Ha nyugat győz, nyugat a hazám. Vagy rabszolgáktól származom, vagy fényes ősök sorától. Semmi jelentősége. Értem az írás tudományát, nyelveket beszélek, jártas vagyok a kormányzásban és a hadvezetésben. Olyan ember vagyok, akire minden győzelem után áhítozik a győztes. Kellek majd megint, ha terhes lesz a buta zűrzavar. Uralkodóként mind ugyanazt műveli, akár keleti volt, akár nyugati. Vagy akár rabszolga. Rendet akar, és nyomban másra cseréli addigi hazugságait. Mindig így volt, ezután is így lesz.
-         Elsüllyed a hazád, ember!
-         Talán igen, de nélkülem.
-         Egyet elfelejtesz, Tlazork úr – mondtam csendesen. – A Nap rád is ugyanúgy ragyog.
-         Nem ugyanúgy, hanem sokkal jobban, idegen – nevetett a szemembe. – Mert én észre is veszem. A többi el van foglalva a saját őrültségével, és nem veszi észre, hogy még mindig él.

Mit mondhattam volna még neki? Lepereg róla úgyis, és a világ összes bölcsessége nem indítaná arra, hogy jó lenne legalább a kisujját megmozdítania.

Ötödjére Palatekhez mentem, immáron egyedül. Dannónak pihenőt engedélyeztem.

A Torony legfőbb építőmestere most minden mogorvaság nélkül, nyugodtan tekintett rám.

-         Láttam, alaposan szétnéztél. Most már mindent tudsz, idegen. A Torony építői egy hazában élnek, de nem egy nyelvet beszélnek. A nagy mű, a közös menedék, az emberi összefogás jelképe sohasem fog felépülni. Megmondhatod a Királynak is.

Hallgattunk és elmerülve néztük a házi tűzhely időnként fel-fellobbanó, egyébként alig pislákoló zsarátnokát.

-         Nem hiszem, hogy bármit is tehetnék – mondtam hosszú hallgatás után.

Palatek megértően fordította felém ép szemét.

-         Holnap hajnalban én is elmegyek – mondta lassan, súlyosan.

Nem volt több mondanivalónk…

-         Danno! – szólítottam be a testőrömet.

Jött készségesen, hűséges kutyatekintettel.

-         Eljössz-e velem, Danno? El innen, és el Asztlantból. Valahová, ahol többet segíthetünk.
-         Veled bárhová elmegyek, uram.


Folytatása következik

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése