HUSZONHATODIK RÉSZ
Feküdt pátriárkai nyugalommal, és a halandók dacos fenségével.
Szemeiben a megtalált végtelen, fényes, ősz hajkoronával keretezett arcán a
szenvedés méltósága. Az én apám! Mennyire királyi volt és mennyire természetes!
Mennyire sikertelen majmolói lettek utóbb minden korok koronázott-felkent
paprikajancsijai összes hatalmi túltengésükkel egyetemben! Az igazi fenség csak
abban lakozik, ami természetes és emberi, az utánzásban pedig csak az utókorba
ívelő nevetségesség ver tanyát.
Fölismert abban a pillanatban, amint meglátott. Az ő szemét
– minden apai szemek legszeretőbbjét és legtökéletesebbikét – nem csaphatta be
sem a termet, sem a bőrszín, sem a vonások idegensége. Szeme a régi tűzzel
villant, válla alig észrevehetően megemelkedett.
-
Üdvözöllek, fiam!
Kétfelől megcsókoltam, és leültem kórágya mellé.
-
Az utolsó próbához érkeztem, fiam – mondta gyenge, de
tiszta hangon. – Ez az utolsó, és a legnehezebb. Most derül ki, le tudtam-e
mondani a hatalmamról végérvényesen. Segíts nekem, fiam!
Bólintottam. A halál méltósága nem tűr sem tapintatlanságot,
sem siránkozást. Apámnak az emberi életbe való visszatérését csakis ez a
pillanat tehette visszavonhatatlanná: ha a végsőkig, a legutolsó másodpercig
lemond hatalma feltámasztásáról. Ha a szándékról is lemond. Egyebe úgysem
lenne, hiszen az én-hatalom már régen a semmié. Dilemmája ez volt: nyugodt
halál, vagy kétségbeesett kapaszkodás fantomkezébe a messze tovatűntnek.
Megértettem apámat.
-
Betöltöttem a sorsomat, fiam – folytatta a haldokló. –
Az emberek többsége sohasem jut el ide, bármit mondjanak egykoron Napsárkány és
zavaros fejű követői. A varázstudomány testéről az én nemzedékem rágta le a
húst, nekik az aszott csontokon kívül egyéb nem marad. Rettenetes
világpusztulás közeleg, fiam. A mi emlékezetünk elmerül a feledésnek legmélyebb
és legsötétebb torkában, de nem jár jobban a jelen világa sem. Országokat és
birodalmakat nyel majd el a pusztulás tengere, és teríti rájuk örökre a feledés
nehéz hordalékát. Sem nyomuk, sem emlékük nem marad. Az emberi történelem
lapjai letöröltetnek, tiszta lapokkal vár új korok születésére az idők könyve.
Hosszú évezredek fognak eltelni, mire újra kinyílik majd az emberi értelem
világa. Tanúja leszel, fiam.
Komoran bólintottam, alig érzékelvén, hogy Banaka
eltávozott.
-
Betöltöttem a sorsomat, fiam. Egyszer te is eljutsz
majd ide. Boldog leszel, ha lesz benned remény, és lesz majd, akiben
hátrahagyhatod.
Kérdések miriádjai tódultak ajkamra, de mindet
elhessegettem. Azért élek, hogy választ kapjak. Miért raboljak velük életet a
haldoklótól? Apám végére ért az útnak, tudja, mit akar még elmondani. Az
éltette, hogy engem még egyszer látni fog.
-
Sohase élj a hatalmaddal, fiam!
Szegény apám! Vajon sejtette-e, hogy gyarló ivadékának ez
milyen nehéz? Sejtette biztosan. Az ő egész létezésének mérhetetlen
tapasztalatai sűrűsödtek össze ebben a mondatban, de nekem még élnem kellett
hozzá, hogy megértsem. A bölcsesség szentenciákba zanzásítva tovább nem adható;
elvész, ha nincs mellette tapasztalat és életismeret.
-
Sose élj a hatalmaddal, fiam! Zsákutcába visz. Akkor
elszökik tőled az igazság, és követni fogja hamarosan a lelkiismeret. Válj
emberré! Ne akarj más is lenni, mert az megalkuvás, önmagunkkal megalkudni
pedig csak egyszer lehet. az ember szó mellé más szót vagy jelzőt ne tégy, mert
rögtön kevesebb lesz, épp az vész belőle, ami a legfontosabb, és nem lesz
helyébe semmi, csak salak. Mindig ragaszkodj a végtelenhez, a teljességhez,
mert a távlatvesztés a bűnök előhírnöke. A látható erő brutális gyengeség, és a
gyengék bátorsága maga az erő. Szépséghez nem jutsz csúnyaság felől, az igazsághoz
csak az érkezhet el, akinek minden tette igaz. De igaza csak annak lehet, aki
megbocsát. Az igazsághoz járt út nem vezet.
Hallgattunk sokáig. Szú percegett a szemöldökfában, és a
lenyugvó Nap aranyló látomása az ablakon betűzvén egy pillanatra apám arcán
pihent meg. ekkor szólt utoljára:
-
Isten veled, fiam!
Eltűnt a szobába szökkenő jótékony sugár, és apám is vele
tartott. Néztem soká, miután lezártam a szemét. Békésen pihent meg. fáradt
öntudata szétfoszlott a végtelen sötét partjain, ahonnan nem volt többé
visszatérés. Nem volt más hátra, mint hogy teste is kövesse. Banakával
hamvasztottuk el közös, néma gyászban, és hamvait a szélben szétszórva
visszaadtuk őt az örök körforgásnak. Nem állítottunk semmi síremléket. A mi
fajtánknál a kegyeletet nem hazudják kövek meg oszlopok, nem helyettesíti
kifelé díszelgő, mások kedvére kifényesített, üres hivalkodás, és tarsolyunk
helyett szívünk vigyázza szent ereklyéinket. A gondolat, a szeretet örök, a
tárgynak nem jár semmi tisztelet.
Ideje volt, hogy Banaka mindent elmondjon nekem. Erre a
harmadok napon került sor, miután én már mindent elbeszéltem.
-
Hiába vártunk akkor rád, uram – kezdte Banaka, aki
vénségének dacára erős férfi maradt, sasszemű tengerész, beláthatatlan vizek
vándora. – Hiába vártunk akkor rád, uram. Szélfarkas bátyád a félelemtől eszét
vesztve követelte az indulást, és én nehéz szívvel, de horgonyt vonattam,
vitorlát bontattam, és rossz sejtelmek között futottam ki Asztlant fővárosának
kikötőjéből. Utunk nem volt szerencsés. Kalózokkal csatázván a legénység fele
odalett, és meghalt a kormányosunk is. akkor lettem a Tengerasszony kapitánya,
és az is maradtam kerek húsz esztendeig. Amíg a hajó végképp hullámsírjába nem
került. Szélfarkast atyád elé állítottam, de Napsárkányról és Holdsarlóról
sokáig nem hallottunk. Évek múlva tértek meg a Vihar fedélzetén. Asztlantot
elhagyván messzi vizekre vetette őket a vihar szeszélye, és ők távoli partok
előtt bolyongtak hosszasan. Napsárkány Holdsarlótól tudta már, hogy te voltál,
akit a mélybe taszított. Elmondta a lány atyádnak is. Erre hivatkozott, amikor
megtagadta, hogy Napsárkány asszonyává legyen. Atyád bűnösnek mondta legidősebb
fiát, mire Napsárkány csöndben elköszönt. Azóta nem hallottunk felőle.
Szélfarkas pedig Holdsarlót fegyveresekkel elragadta, kényszeríteni akarván,
hogy a felesége legyen. Holdsarló visszaszökött, és mindent elmondott atyádnak.
Szélfarkas visszajött, térdre hullt előtte, és szerelméről bizonykodva kérte a
kezét. Holdsarló elutasította, mire Szélfarkas dühében megölte őt. Atyád
elűzte. Az elmúlt évben azt hallottam róla, hogy Asztlantba tart, mert
Holdsarló ott újjászületett, és nem nyugszik, amíg a nőt a magáévá nem teszi.
Ennyi történt. Távozásommal láthatóan rosszra fordultak
idehaza a dolgok. Tudtam, hogy meg kell keresnem Holdsarlót, mert csak én tudom
megszabadítani Szélfarkas üldözésétől. Vajon Asztlantban megtalálom-e? A
katasztrófa egyre közelebb. Vissza kell térnem minél hamarabb!
De mi legyen apám házával? Nekem itt többé nem volt
maradásom. Halottak voltak a megszokott falak, lélektelenül ásítottak a
szögletek, és lehulló vakolat képében málladozott mindenütt az elmúlás. Kietlen
termek és lefejezett folyosók. Nosztalgiás ábrándhatalmukkal ránehezednek a
szellemre, beárnyékolják a jelent, megfojtják az eljövendőt, de nincs erejük,
hogy a múltat visszahozzák. A ház megszűnt létezni, de még állt, szinte
tapintható átmenetében halálnak és romba dőlésnek. Évszázadokig állhat még,
pedig már romhalmaz valahol, mint kósza döbbenet az idő temetésén. Mit tegyek
vele? Talán Banaka?
-
Banaka? – néztem rá. – Mit szólnál, ha neked
adományoznám apám minden látható örökségét? Neked ajándékoznék mindent. A
házat, és ami csak benne van.
Rosszallóan nézett a szemembe.
-
Nem kell az nekem, uram – mondta megbántódva. – Ha
egyszer te is szabadulni igyekszel tőle, miért véled, hogy nekem örömet szerez?
Így aztán búcsúzóul együtt jártuk be minden zegét-zugát a
háznak és a parknak. Mindketten tudtuk, hogy utoljára látjuk. Amikor utoljára
ültünk le a padra, megkérdeztem Banakát, mit akar tenni.
-
Bárkát épít a családom – felelte a vén tengerész. –
Ménkű nagy, vaskos teknő lesz, sose láttak még ilyen csúfságot a tengerek. De
erősebb lesz minden karcsú hadigályánál, és most éppen erre lesz szükség. Én
leszek a kapitánya. Vízre szállunk, ha jön az áradat. Ősz hajú feleségem,
fiaim, lányaim, menyeim, vejeim és minden unokám. Minden vagyonunk, ami csak
belefér. Szeretném látni, hogy az enyéim megmenekülnek. Amikor felszáradnak a
vizek, és visszahúzódik majd az áradat, valahol házat építünk. Szeretném látni,
hogy állnak a falak. Ha ez eljön, utam végére értem, és nyugodtan követem
atyádat.
Némán kezet szorítottunk, és
Banaka kapitány elindult, hogy megmentse a családja életét, és a maga lelkét. Hosszan
néztem az agg tengerész után. Nem tudom, miért, de biztos voltam benne, ha
másnak nem is, de neki sikerül. Banaka kapitány teljesíteni fogja a férfiak
legfőbb kötelességét: oltalmazni fogja övéit a vészek tengerében, hogy tovább
adhassa a szeretetet, és bátran győzhessen süket és vak áradatok felett.
Ideje volt a Hajnalcsillag
fedélzetére visszatérnem. Úgy véltem, már megtettem, amit lehetett, elhagyom a
hajót, és megpróbálok Asztlantba visszatérni. Holdsarlót ki kell onnan
mentenem. Liniko azonban megelőzött.
-
Rossz, cudar híreket kaptunk, barátom – fogadott
gondterhelt arccal a kapitány. – Nagy bajba jutottak a barátaink. Ők is alig
menekültek meg a veszedelemből – és a kikötő túlsó kőgátja felé intett.
Követtem Liniko kézmozdulatát, és egészen elképedtem. A
mutatott helyen ott horgonyzott árbocát vesztetten, törötten, hatalmas lékkel
az oldalában, szörnyűségesen megrongálva – a Hírnök. Csupán egykori Pazar
orrdíszének csonkjáról ismertem rá. Egyáltalán nem emlékeztetett régi önmagára.
Csaknem felordítottam a döbbenettől. Mi történhetett a
Hírnökkel?
Hogy lehet az, hogy ezt a remek hajót, amely a fél világon
keresztül, a földkerekség legveszedelmesebb tengerein áthaladva tört át minden
vészen Asztlant felé, és érkezett meg sértetlenül és diadalmasan, most éppen
itt, az ismert és biztonságosnak tartott vizeken érte utol a szerencsétlenség? Mi
történt a hajó sokat próbált, nagyszerű legénységével? Mi történt Maxitana
kapitánnyal?
Kérdéseimre mintegy néma válaszul belépett Tlarroa, a Hírnök
másodkormányosa. Siralmasan festett. Teste vékonyabb, arca beesettebb, mint
valaha. Soha, még a Végső Fok körüli hajóút legnehezebb perceiben sem láttam
még ilyennek.
-
Segítséget kérni jöttem hozzátok, Medve – nem
vesztegette az időt üdvözlésre, vagy egyéb udvariassági formaságokra. –
Maxitana kapitány súlyos sebesült, lehet, hogy már nem is él. Az asztlanti
menekültek kicsiny csoportja barbárok ostroma alatt, Proget teitán halálos
veszedelemben. Régebben említetted nekem, hogy itt az igazi szülőhazád. Ezért
jöttem ide, hátha itt rád bukkanunk.
-
Mi történt? – dadogtam tétován.
Folytatása következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése