HUSZONNEGYEDIK RÉSZ
Hajnalban útra keltünk. Szinte lopva ereszkedtünk le a hegy
lábához, ahol vásároltam egy szamárkordét, és a komótosan battyogó füleseket
nógatva elindultunk a főváros felé. Ugyanazon az úton haladtunk, amelyen a
fényes királyi lófogat hozott. Azóta eltelt egy néhány napos örökkévalóság.
Idejövet három napig tartott az út, most kétannyi időt vett
igénybe. minden településen összeszorult a torkom, és igyekeztem elbújni, de
minduntalan észrevettek, és kitalálták: a Torony építéséről jövök. Aztán máris
zuhogtak rám a lelkes kérdések vesszőcsapásai. Igaz-e, hogy a Torony máris
irdatlan magasságban emelkedik a felhők fölé? Igaz-e, hogy a tetejéről nyilakat
lehet lőni az égbe? Igaz-e, hogy emberkéz még soha ilyen nagy épületet nem
emelt?
Mentem, és hullajtottam magam körül a kegyes hazugságok
kámforát, mondtam, amit hallani akartak az egyszerű emberek. Nyomorultul
éreztem magam. És ahogy én mindinkább belegabalyodtam a hazugságokba, úgy
virult ki körülöttem a pünkösdi boldogság: az emberek összeölelkezve adtak
hálát Asztlant Tengeristenének. Talán mégiscsak elfordítja felőlünk a
veszedelmet!
Csak egyszer mondtam meg az igazat. Magas homlokú, nyílt
tekintetű írástudó volt a kérdező. Neki nem hazudhattam.
-
A Torony sohasem fog felépülni. Asztlant Tengeristene
összezavarta az építők nyelvét, és ők többé nem értik egymás szavát.
Nyíllal sebzett madár röptéhez hasonlatosan suhant át
tekintetén az iszonyat. De megértette. Nem kérdezett többet. Súlyosan
bólintott, megfordult, és távozott volna, de utána szóltam.
-
Szeretném tudni, hogy most mit teszel.
-
Megyek, hogy sürgősen elmenekítsem innét a családomat,
uram. Elviszem őket az elszabadulni készülő isteni és emberi erők közeléből, ne
fordulhasson dühük az ártatlanok ellen.
Hosszú idő óta ez volt az első értelmes mondat, amit
hallottam.
A fővárosba érve nyomban Progethoz siettem.
-
Nocsak, hosszú emlékezetű! – fogadott a teitán. – Két
hónapról volt szó, de te máris itt vagy! Örülök neked! Sürgősen kell
cselekednünk, mert ügyünk rosszra fordulni látszik.
Röviden beszámoltam neki a Torony építésénél szerzett
tapasztalataimról. Nem lepődött meg.
-
Ez mind igaz – mondta komoran. – de van rosszabb hírem
is. halálán van a Király!
Döbbentem rogytam egy székbe.
-
Az utolsó pillanatban érkeztél, hosszú emlékezetű –
folytatta Proget. – Holnap már nem találtál volna itt. Még az éjjel a kikötőbe
megyek, és jóval napkelte előtt tengerre szállok.
-
Ennyire beteg a Király?
-
Tőle jövök. Nem éri meg a holnapot. Örököse nincs.
Holnap, napkelte után itt elszabadul a pokol.
-
Az uralkodóház keleti és nyugati ága?
-
Egyelőre nem. Ők talán majd később jönnek. Előbb még az
öreg Dékó herceg fogja eljátszani a maga szerepét. Mögötte álla hadsereg és a
flotta zöme. Dékó a legrosszabb fajtából való kényúr. Újra lesz háború és
emberáldozat. A Király mindent tud. Most értesíti hű embereit. Nagy uralkodó
volt, amilyen ritkaság. Kár érte. Holnapig szabad a kikötő, mindenki mehet,
amerre lát. Ezt a parancsot már csak az utód fogja visszavonni, de azt ne
várjuk ki. a halálhírt csak napkeltekor teszik közzé.
Rohantunk a kikötőbe. Proget útközben kérdezte meg, melyik
országba akarok menni a hajóval. Megmondtam, hogy szeretném viszontlátni az
apámat.
A kikötőben nagy örömömre újra láttam az írástudót, akivel
útközben találkoztam. Vele volt egy értelmes arcú, sudár asszonyka, meg három
kisgyerek. Két kislány és egy kisfiú. Nyilván a családja. Dicséretes
gyorsasággal cselekedett. Éppen felszálltak egy szép formájú, jókora kereskedőhajóra.
Ők lehettek az utolsó utasok, mert a kapitány haladéktalanul felvonatta a
horgonyt, és a hajó – Szerencsés Út volt a neve – azonnal útra kelt a nyílt
tenger felé. Elégedett arccal tekintettem utánuk.
Jómagam az asztlanti hadiflotta Hajnalcsillag nevű gályájára
szálltam fel. A kapitány nem más volt, mint Liniko. Mindketten nagyon örültünk
a viszontlátásnak.
-
A Tengeristen hozott a hajómra, Medve! Ez a legfrissebb
asztlanti hajó, és én vagyok a legfrissebb kapitány! A Hajnalcsillag a Hírnök
ikertestvére. Apám építette.
-
Ő nem jön velünk?
Liniko lehajtotta a fejét.
-
Már nem épít több hajót. Tegnapelőtt temettük.
Elszégyelltem magam. Nem vettem észre Linikó köntösén a
gyász jelét.
-
Sajnálom..
-
Ne sajnáld, barátom. Szép kort megért. Nem akart már egyebet,
mint viszontlátni engem, a fiát. Akkor gyorsan befejezte ezt a hajót. Évek óta
halogatta. Ő akarta, hogy én legyek a kapitány. A halála előtti napon nevezett
ki a Király. Most már senkim sincs, Medve. Asztlantba visszavágynom nem lesz
miért. Se nekem, se a legénységnek.
Megbeszéltem Linikóval az útitervet, majd átszaladtam a
Harcos fedélzetére, hogy elbúcsúzzam Progéttól. Még alkonyat előtt
visszaindultam a Hajnalcsillagra.
A kikötőben kisebb csoportba botlottam. Felkiáltottam
meglepetésemben.
-
Maxitana! Maxitana kapitány!
Valóban ő volt! Maxitana kapitány, a felesége, három fiuk,
két leányuk, a kapitány édesapja, meg a felesége szülei. Tőlük néhány lépsnyire
ott horgonyzott a Hírnök.
-
Medve! Derék bajtársam! – rikkantott a kapitány.
Átölelt, hogy a csontjaim és belefájdultak. Megropogtattam én
is becsülettel.
-
Medve! – mondta a kapitány, amint lélegzethez jutott. –
Jössz-e velünk? Számodra mindig van hely a Hírnök fedélzetén!
Elmeséltem neki, hogy milyen útra indulok a
Hajnalcsillaggal. Kiderült, hogy ő is ilyen útra készül.
-
De többé nem térek vissza Asztlantba – tette hozzá. –
Megkezdődik a sziget haláltánca. Igyekeznünk kell, Medve. Fertályórával ezelőtt
meghalt a Király.
Bámultam rá, mint a sóbálvány.
-
Ez már bizonyosság? – kérdeztem, ahogy szóhoz jutottam.
-
Bizonyosság, Medve. Az imént érkezett meg első
udvarmestere. Velünk jön a Hírnökön.
Eszembe jutott a Király. Vesébe látó tekintete, láz tüzében
égő szemei. Nincs többé! Ki merészel a helyébe lépni?
Maxitana mintha kitaláltra volna a gondolatomat.
-
Dékó herceg reggel érkezik. Már akadt udvaronc, aki
jutalmat várva elszaladt érte. Ha gyorsfutárt küld a kikötő lezárására, az még
ma este ideér.
Nem volt vesztegetni való időnk.
Folytatása következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése