HUSZONHETEDIK RÉSZ
-
Kis települést alapítottunk a Nagy Öböl mélyén,
családjainkat ott hagytuk, és elindultunk, hogy hírt vigyünk a jövendő vészről
az embereknek. Hónapokig jártuk a partokat, sehol sem leltünk igazán barátságos
fogadtatásra. Végre kikötöttünk egy város előtt az öböl legmélyén. Úgy tűnt,
lakói semmiben sem különböznek a többiektől. Proget teitán beszélt nekik az
eljövendő vészről, és arról, milyen fontos a tüzet megőrizniük. Mutatott nekik
néhány olyan tűzgyújtási módot, amit azok nem ismertek. Nem hittük, hogy ez
veszélyes lehet. pedig az volt. elvakult papok fellázították a népet ellenünk.
Progétról azt állították, hogy tüzet lopott a Nagy Anyától, és miatta fenyeget
a veszedelem. Alattomos támadást intéztek ellenünk, négy társunkat megölték, és
elhurcolták a teitánt. Maxitana kapitány tárgyalni próbált velük, de
sikertelenül. Keselyű nevű főnökük semmi kincsért nem volt hajlandó szabadon
bocsátani a teitánt. Progétet a tűzgyújtás ünnepén a város kínzósziklájához
kötözik, és napokig tartó gyötrelmes kínzással feláldozzák a Nagy Anyának.
Visszatértünk új városunkba, hogy a teitánnak segítséget vigyünk, és
megdöbbenéssel láttuk, hogy családjaink lakhelye ostrom alatt áll szárazon és
vízen. Silány építésű, otromba kis hajók közt törtünk utat a hevenyészett kikötőig.
Akkor már egy hónapja körülzárták városunkat a barbárok. Nem tárgyalnak, és nem
alkusznak. A vesztünket akarják. Rögtön megölik, aki a kezükbe kerül. Több
ezren vannak. Szót érteni velük nem lehet. nem tudjuk, kicsodák. A part menti
bennszülöttek is hozzánk menekültek előlük. Időnként megrohanják a falakat, és
bár eddig a mieink mindig visszaverték őket, nem tágítanak. A városban ugyan
bőven van élelem, a végtelenségig azonban nem elég. A kikötő viszont aligha
tartható. Egyszer már a hatalmukba kerítették, amikor meglepetésszerűen
megjelentek. Akkor sikerült visszaűzni őket, de felgyújtották a Harcost és az
ott horgonyzó többi hajót. A mieink nem tudnak elhajózni. Mivel a Hírnök volt
az egyetlen ép hajó, nekivágtunk, hogy segítséget vigyünk, ahonnan lehet.
Maxitana kapitányt nyíl sebezte meg, nem tarthatott velünk. A nyíl mérgezett
volt, orvosaink nem voltak bizakodók. A barbárok már lestek ránk a kikötő
előtt. Dereglyék és csónakok százaival rontottak ránk, kemény harcot vívtunk
velük. Hegyes gerendával felszerelt nagy dereglyéik többször is meglékelték a
Hírnököt. Derekas harcot vívtunk, a végén elkergettük őket. másnap partra
szálltunk, és hevenyészve begyógyítottuk a hajó sebeit. Tizenegy emberünk
meghalt, de a támadók közül is igen sok veszett. Hosszú hetekig hajóztunk
ezután. Kétszer kerültünk nagy viharba, egy ízben majdnem zátonyra futottunk.
Tegnapelőtt már azt hittük, minden veszélyen túljutottunk, amikor tengeri
rablók rontottak nekünk. Ők ütötték hajónkon a nagy léket. Nagy csata volt
megint, kilencen odalettek, de a tengerfenékre küldtük a kalózhajót. Most itt
vagyunk, hogy segítséget kérjünk.
Könny szökött a szemembe. Amit ez a vékonydongájú Tlarroa és
számtalan sebből vérző tengerészei véghezvittek, nagyobb dolog volt, mint a
Hírnök nagy útja a Végső Fok mellett a messzi déli tengereken. Az asztlantiak
maroknyi közösségét a lemészároltatás fenyegette. Ezek után szó sem lehetett
róla, hogy Asztlantba induljak Holdsarló keresésére.
Legelső szülőhazámban voltam, nekem kellett hát hajókat,
tengerészeket és vállalkozó kedvű fegyvereseket kerítenem. Ez azonban csak
Banaka segítségével sikerülhetett. Eközben Liniko szakavatott irányítása
mellett kijavítottuk a Hírnököt. Versenyt futottunk a közelgő katasztrófával.
Nemcsak barátainkat kellett megsegítenünk, új hazát is kellett magunknak
találnunk, mielőtt tombolni kezdene a vész.
Gyorsak voltunk. Kilenc nap múlva húsz hajó vágott neki a
tengernek. Ez már valóságos flotta volt, esze nélkül tágult az utunkból minden
kalózhajó. Az asztlanti telepeket meg mi kerültük el; nem hittük, hogy Dékó
király birodalmában szívesen látott vendégek lennénk.
Huszonkét nap elteltével érkeztünk oda. Már messziről
megpillantottuk a várost a dombtetőn. Összefüggő, fehér falnak tűnt, és az is
volt valóban, hiszen afféle létraváros volt ez, amelyből oly sok akadt a Kettős
Kontinensen: ajtó, ablak sehol, a házakba létrákon lehetett bejutni, ez
épületek szorosan egymás mellett, a lakók a tetőkön közlekedtek. Egy ilyen
várost elfoglalni pokolian nehéz, ha ügyes és elszánt emberek védelmezik. Itt
ez volt a helyzet. A támadók fel is hagytak a kétségbeesett rohamokkal, és a
várost körülzárva várták, mikor űzi ki a síkra az éhség és a kétségbeesés az
ostromlottakat. A kikötő azonban szemmel láthatóan a barbárok kezén volt,
kisebb-nagyobb vízi járművek sorakoztak benne.
Hajóink engesztelhetetlen dühvel vetették magukat az
ellenségre, és százával süllyesztették el az ijedten szerterebbenő csónakokat
és dereglyéket. Őrült mészárszékké változott a kikötő csendes öble. Az ormótlan
és aprócska barbár hajóknak semmi esélyük sem volt a hadigályákkal szemben, és
a szűk bejáratú öbölből nem volt menekvés. A Hírnök és a többi hajó sorra
gázolta le a szánalmas tákolmányokat, a vízbe esett ellenséget a fedélzetről
nyilakkal öldökölték bosszúszomjas tengerészeink. Társaik vesztét látva a
barbárok a part felé igyekeztek, és aki szárazra ért, rémülten iramodott a
táboruk irányába.
Négyszáz harcos özönlött a partra hajóinkról. Bixitla,
Maxitana kapitány sógora volt a vezérük. Szempillantás alatt hadirendbe
sorakozva indultak a barbár tábor felé. Csatakiáltást harsogva rohant utánuk
legalább ötszáz, íjjal felfegyverzett tengerész. Több se kellett a barbároknak.
Eszük ágában sem volt bevárni a bőrvértbe bújt, vérengző idegenek fenyegető
hadsorait. Vad futásban kerestek menedéket.
Az ellenség porfelhőt kavarva elszaladt, a szárazföldön nem
került sor csatára. Bixitla kisded serege jó darabon üldözte őket, és néhány
tucat lemaradót el is csípett. A halálra rémült barbárok nem védekeztek,
Bixitla pedig nem engedte, hogy levágják őket a győztesek. A lefegyverzett
ellenség többé nem bántatott, a hajók kikötöttek, és előözönlöttek
üdvözlésünkre a boldog városlakók.
Jómagam roppant harcias látványt nyújthattam behemót
termetemmel. Kardot kötöttem, vállamon hatalmas íj himbálódzott, oldalamon
jókora tegez. De nem ontottam vért ezen a napon, fegyvert sem fogtam, kezet sem
emeltem senkire. Fegyvereim békésen pihentek. Azzal foglalatoskodtam, hogy a
harci düh elmúltával társaimmal a fedélzetre ráncigáljak néhány tucat kimerült,
fuldokló barbárt. Liniko a szavát adta, hogy nem esik bántódásuk.
Folytatása következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése