2015. január 6., kedd

Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostroma? - XXII.

HUSZONKETTEDIK RÉSZ

A török főerők Magyarországon legfeljebb május és október között lehettek akcióképesek, de a tapasztalatok azt mutatták, hogy a tavasszal Drinápoly körül gyülekező és onnan elinduló szultáni hadak igen ritkán értek hazánkba augusztusnál hamarabb, és az esetek többségében október közepén már hazafelé tartottak.

Ez azt jelenti, hogy minden évben legfeljebb három-négy olyan hónap volt egy-egy esztendőben, amikor a török főerő jelenlétével számolni kellett.

A magyarok elképzelése az volt, hogy a török főerő ellen aktív védelmet kell folytatni, mégpedig az ország belső területeitől minél távolabb. Lehetőleg már délen.

Ha megakadályozzák, hogy a szultáni csapatok átjussanak a Dráván, és aktív védelmet szerveznek velük szemben a folyótól délre, akkor a török olyan terepviszonyok között kényszerül harcba, ahol nem képes szétbontakozni, így a túlereje nem érvényesíthető.

Ez nemcsak amiatt tűnik nagyon is ésszerűnek, mert a török rablás és fosztogatás lehetőségét az ország középső részeiben a minimumra korlátozná, hanem azért is, mert így a török várak tartósan el lennének vágva minden kapcsolattól és erősítéstől. Sőt. jó szervezés esetén ezeket október és május között tartós ostromzár alá lehetne helyezni. Nemcsak a főerőkkel való kapcsolatuk szakadna meg, egymástól is el lennének szigetelve. A közlekedési útvonalakat a keresztények felügyelnék, a török be lenne zárva az erősségeibe.

Ilyen esetben természetesen egyik török vár a másik után adná meg magát. Az sem baj, ha évekig kell fenntartani az ostromzárat, mert ilyen esetben az idő a török ellen dolgozik. A legerősebb várnak is megvan az a gyengesége, hogy nem mozdulhat el a helyéről. Utánpótlás nélkül a helyzete kilátástalan.

Ez volna a leghatékonyabb módja a hódoltság felszámolásának, ráadásul az országot is a lehető legépebben őriznék meg, hogy a török uralom szétverése után végre fejlődés következhessen.

Miért nem valósult meg ez?

Lett volna rá elegendő erő?

Ennek fényében kell néznünk Zrínyi Miklós – valamint dédunokája, a költő és hadvezér Zrínyi Miklós – némelyik megnyilatkozását.

A vázolt haditerv igazi magyar rendi elképzelés volt a török hódoltság felszámolására. Racionalitása aligha vitatható.

Lett volna rá elegendő erő?

Azért nehéz a kérdésre valódi választ adni, mert sohasem történt meg, hogy ezt a stratégiai elképzelést egyáltalán kipróbálták volna. Teljes egészében sohasem. Elemeiben azonban igen.

Az eszéki hidat két magyar hadvezér is elpusztította. A XVII. század végének nagy, a török uralom felszámolását eredményező háborújában egyebek között a következő fontos török várak kerültek keresztény kézre hosszú, néha több évig tartó ostromzár után:

Ø      Kanizsa
Ø      Székesfehérvár
Ø      Szigetvár
Ø      Eger.

Megjegyzem, hogy Buda igen sok véráldozattal járó bevétele után, amely csak a második kísérletre sikerült, a század végén a császári hadvezetés is lényegében a magyarok elképzelését követte, amikor 1687 után a harcok színterét az ország déli harmadába helyezte át. A háborút eldöntő győzelmek itt születtek, a keresztény hadak döntő fölényben voltak, amikor valóban rátermett hadvezér – Lotharingiai Károly, Bádeni Lajos vagy Savoyai Jenő – állt az élükön. A török javára átmenetileg csak akkor billenhetett a mérleg, amikor a sokat hibázó, tehetségtelen bajor választófejedelem volt a főparancsnok.

Ezzel szemben a háború tapasztalatok azt is mutatták, hogy a keresztény hadak az ország középső részein nem voltak képesek hadműveleti fölénybe kerülni az oszmán főerőkkel szemben. A szétbontakozó szultáni csapatok bőséggel rendelkeztek gyorsan mozgó, könnyű fegyverzetű alakulatokkal, amelyek kiszámíthatatlan hadmozdulatai mindig zavarba hozták a keresztény hadvezetést. A tatárok, akindzsik és egyéb irreguláris kisegítő csapatok a csatákban általában értéktelenek voltak, de portyázásaik, rablásaik, meglepetésszerű rajtaütéseik gyakran okoztak bajt, és az ország középső részének síkságai, dombvidékei alkalmat adtak a török hadvezetésnek arra, hogy alaposan kihasználja a nagy létszámú, gyorsan mozgatható csapataiban rejlő lehetőségeket. Élelmezésük nem terhelte a török parancsnokságot, állandó mozgásuk pedig bizonytalanságban tartotta az ellenfelet.

Ugyanezek az alakulatok a Drávától délre kimondottan önveszélyesnek bizonyultak, több kárt okoztak a töröknek, mint hasznot. Nem volt terük a gyors cselekvésre, zsákmányolni a gyéren lakott vidéken nem volt lehetőségük, élelmezésük megoldhatatlan volt, reguláris ellenséggel szemben használhatatlannak bizonyultak, fegyelmezetlenségük pedig gyakran sodorta bajba a török főerőkhöz tartozó kontingenseket.

Lotharingiai Károly színre lépéséig a császári főerők mindig az ország közepén folytattak védelmi hadműveleteket a törökkel szemben, és mindig alulmaradtak. Sohasem mertek behatolni a hódoltsági területekre. Ez alól Zrínyi dédunokájának, a költő Zrínyi Miklósnak a téli hadjárata volt az egyetlen kivétel.

Még az is csak egyszer fordult elő, hogy igazán jelentős várat sikerült visszafoglalniuk a töröktől az országnak ebben a részében – Székesfehérvár rövid ideig tartó visszavétele volt az egyetlen ilyen átmeneti siker a tizenötéves háborúban.

A XVI. század legjobb magyar hadvezérei – Zrínyi Miklós, majd a későbbiekben Nádasdy Ferenc, Zrínyi György, Pálffy Miklós, Huszár Péter – számtalanszor tiltakoztak a passzivitás ellen. Az volt a véleményük, hogy a török mindenkor aktívabb, ami rendkívül veszélyes. A passzivitás önveszélyes. Ha nem történik változás, lassan de biztosan minden fontosabb magyarországi vár török kézre kerül.

A következményeket szemlélve meg kell állapítanunk, hogy igazuk volt.

A század végéig a legfontosabb magyarországi várak közül a következők kerültek az oszmán kezére:

Ø      Szigetvár
Ø      Győr
Ø      Eger
Ø      Kanizsa.

Ezek közül egyedül Győrt sikerült visszafoglalnia Pálffy Miklósnak egy vakmerő és igen ügyesen kivitelezett rajtaütéssel. A többi a felszabadító háborúig török kézen maradt.

1543-ban vagyunk. A szultán – miután számos várat és várost elfoglalt – hazafelé indul. A somlóvásárhelyi és kanizsai fiaskó nem sokat nyom számára a latban.

Elkezdődik a magyarországi várak erősítése. Ebben Zrínyi igen aktívan közreműködik, irányít, szervez, fegyvereket hozat, katonákat toboroz, költségeket vállal. Az osztrák hadvezetés mögötte áll.

A célok mások.

Az osztrák hadvezetés célja a magyarországi hadszíntér védelme. Zrínyi pedig bázist akar teremteni egy majdani támadó hadjárathoz.

Folytatása következik.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése