SZÁZÖTVENKETTEDIK
RÉSZ
Ha a „művészet vége” hisztéria a hivatali művészet
korszakának leáldozására utal, úgy gondolom, a fején találja a szöget. Csak a
körülmények elgondolásában téved.
A hivatali művészet előbb vagy utóbb biztosan bekövetkező
pusztulása minden kockázat nélkül prognosztizálható, hiszen semmiféle lényeges
társadalmi funkciója nincs. A „minden egész eltörött” állapotnak, a társadalom
töredezettségének köszönheti létét, a töredezettség esetleges felszámolódása a
hivatali művészetet is felszámolja.
Egy szóra azonban itt meg kell állnom.
A „művészet vége” elképzelés a hivatali művészet és annak
művelői számára valóban „a” művészet végérvényes pusztulását jelenti, hiszen a számukra másféle művészet egyszerűen nem
létezik.
A jelenlegi kanonizált művészet – amiből minket itt és most
természetesen elsősorban a kanonizált líra érdekel – semmiféle kontinuitásból
nem következik, semmiféle tradicionális
esztétikából nem vezethető le. Az elmúlt korok esztétikai definícióinak
értelmében nem is tekinthető művészetnek.
Utóbbiból számunkra most itt annyi a fontos, hogy a tradicionális poétikák értelmében a
jelenlegi kanonizált líra zöme nem tekinthető lírának.
Mivel a kanonizált líra a költészettel szemben a korábbi
poétikák és társadalmi eszmék által támasztott egyetlen feltételnek sem felel
meg, kénytelen volt mással, alapjában adminisztratív és hatalmi jellegű
elemekkel körülbástyázni magát; infrastruktúrát teremtett folyóiratokkal,
díjakkal, állami támogatási rendszerrel, egyetemi katedrákkal, hogy az általa
létrehozott pszeudo-irodalmi élet a valóság, a társadalommal való igazi sokrétű
kapcsolatrendszer helyébe léphessen.
Ez igen sok fontos tanulságot jelent.
Talán a legfontosabb: a
kanonizált líra értékét és létét nem lehet kétségbe vonni, főleg nem lehet
megdönteni az általa alkalmazott eszközrendszer lemásolásával. Abból legfeljebb
csak egy újabb kanonizált líra keletkezne.
Ne feledjük el, hogy a
kanonizált lírával egyidőben mindig is létezett másféle líra is. ezt a
másféle lírát mindig hatalmi-adminisztratív eszközökkel kellett háttérbe
szorítania.
A kanonizált líra nálunk a szocializmus évtizedeiben alakult
ki. a másfajta líra kezdetben „a régi rend korszerűtlen, elavult, értéktelen”,
sőt „Horthy-bérenc” költészete volt. ebből később „osztályidegen líra” lett.
Mára meg persze „dilettáns”.
A különösen álságos hatalmi struktúrájú Kádár-korszakban akadtak
„másként gondolkodó”, esetleg „ellenzéki” értelmiségiek, akik „üldözött”
státuszuk ellenére többé-kevésbé kiváltságos helyzetben „szenvedtek”, és amikor
az egyszerű állampolgár számára roppant nehézségekkel járt a kapitalista
államokba utazni, ezek szinte menetrendszerűen mászkáltak a nyugati határon
túlra. A jelenlegi kanonizált irodalom és líra a posztkommunista időkben
részben ebből a „csírából”, ebből a szalon-ellenzéki miliőből született meg.
Számos képviselője a kései Kádár-korszakból mentette át magát. A kanonizált
líra jelenlegi infrastruktúrája ilyen hagyományokra támaszkodik.
Ez abból is lemérhető, hogy a környező országok kanonizált líráinak minden esetben van egy-egy erős
nacionalista vonulata, ami Magyarországon elképzelhetetlen. A hazafiasság
igazából egyedül itt nem része a kánonnak, nem is volt az soha.
Ez egyben a hazai kánon legnagyobb melléfogása is. A
tradícióhoz való feltűnően tisztázatlan viszonya eleve magában hordozza a bukás
lehetőségét.
A hazai kánon másik
feltűnő jellegzetessége, hogy mereven szembeszegül annak, hogy akárcsak elvben
is elismerje a líra bármely társadalmi küldetését, funkcióját. Ebben is
különbözik a környező államok kánonjaitól.
Ennek oka a kánon kialakulásának korai előzményei között
keresendő.
A magyar költészet története az idők során igen sajátosan
alakult. Legnagyobb alkotóink (Balassi, Csokonai, Petőfi, Ady, József Attila)
nemcsak, hogy nem hagytak maguk után tanítványokat, hanem még saját koruk
irodalmi életében – amikor volt olyan – sem játszottak kiemelkedő szerepet. Sőt
a legtöbbjük kimondottan ellenségesen tekintett erre az „irodalmi életre”. A
leginkább Ady Endre.
Nem véletlenül.
A magyar költészet sohasem a legnagyobbak nyomán, hanem
mindig az „irodalmi élet” köreihez tartozó, gyakran a nagyokhoz képest igen
mérsékelt képességű alkotók nyomán fejlődött tovább. Amíg ez az irodalmi élet
többé-kevésbé nyitott volt, nem következett be az ilyen helyzetekben várható beszűkülés.
A polarizálódás a magyar lírán belül főleg politikai
jelszavak nyomán ment végbe. Elérkezett az idő, amikor a költő nemigen lehetett
más, mint „népnemzeti” vagy „nyugatos”. Sok kiváló alkotónk szenvedett ettől,
mások meg minden rendszer idején üldözötté váltak. Mint Simonyi Imre, aki
ugyanolyan persona non grata volt a nyilasok számára is, mint később a Rákosi-
majd Kádár-rendszer idején. Ha élne, ma is az volna, tőle származik a
„gengszterváltás” kifejezés.
A kánon alapja nem a
minőség, hanem a szemlélet. Ami igen jól illeszkedik a művészet hivatali
elméletéhez.
Szemlélet és viselkedésmód. Néhány megcsontosodott közhely.
v
Költészet az, amit a „költészet világa” – azaz a
kánon bürokráciája – annak nyilvánít.
v
Író az, akinek valamelyik írása megjelenik a
kánon valamelyik lapjában.
v
Költő az, akinek verse jelenik meg a kánon
valamelyik lapjában.
v
Minőség az, amit a kánon annak nyilvánít.
v
Az alkotók egymáshoz viszonyított rangját a
szubkultúrán belüli helyzetük dönti el.
Ez a szemlélet csak
olyan közegben alakulhat ki, ahol azt tételezik fel, hogy a lírának „kifelé”
semmi dolga, a költő nem azonos a benne lakozó magánemberrel, „a tömeg”
megvetendő, és az igazi költő megkeresi a maga elefántcsonttornyát. Hogy „
a művészet világán belül” a dolgok egyáltalán nem eszményi módon zajlanak, hogy
nagyon is kicsinyes torzsalkodások folynak, az nem publikus, „a tömegre” nem
tartozik.
Mindezek a teljes alkotói felelőtlenség ismérvei.
Sohasem ismerné ugyan el, de a jelenlegi kánon szemléletének
kialakulásához vezető út igen jelentős állomása volt a hírhedt Ady-revízió. Ennek nem az volt a
lényege, hogy féltékeny másodvonalbeli poéták megpróbáltak kitagadni a magyar
irodalom történetéből egy igazán nagy költőt.
A lényeg a lírai
küldetéstudat és a társadalommal szembeni költői felelősségvállalás megtagadása
volt. Ezt támadták, ezen gúnyolódtak a magyar irodalomtörténet egyik
legszégyenletesebb kampányának résztvevői. Megpróbálták kitagadni a lírából a
küldetéstudatot a l’art pour l’art nevében.
Meg kell állnom. Félre kell löknöm az útból néhány sablont. Ne
gondoljuk azt, hogy az általunk valódinak tekintett líra alapja pusztán a
felelősségtudat és a tradíció, a kánoné meg csak valami zagyva, ködös
„modernség”.
Nagyon alaposan kell
végiggondolnunk, hogy az új magyar lírában mi is a tradíció szerepe.
Nem tehetünk úgy, mintha a közelmúlt meg sem történt volna,
nem lehet a magyar lírát semmiféle korábbi időponttól keltezve „folytatni” vagy
„újrakezdeni”. Elő lehet ásni a múltból elfeledett alkotókat, de a líra irányát nem ezek határozzák meg,
hanem a jelen és a jövő szükséglete.
A líra alapja
önmagában a tradíció nem lehet.
Folytatása következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése