KÉTSZÁZNYOLCVANHETEDIK
RÉSZ
Karen meg sem lepődött. Később ezen maga is csodálkozott.
Elnézte a panorámaképernyőn felbukkanó arcot. A szúrós
szemeket, a kissé zilált tekintetet, a parancsnokláshoz szokott kifejezést. Ez
hát Williams admirális. Az időutas. Az idealista bajkeverő. Voltaképpen csak
egy túlkoros macho.
Ed Philipset azonban sajnálta. A fiú jobbat érdemelne. Most
újra visszakapta az apját, azazhogy inkább az apja kapta vissza őt. Megint
kezdődnek számára a zavaros, lidércnyomásos kalandok.
-
Karen Bozchana Kadlecikova! – recsegte Williams a
képernyőről. – Megértette, amit mondtam?
Karen arcán fanyar mosoly suhant át.
-
Elfelejtett bemutatkozni, uram – mondta aztán a
képernyőn szigorkodó arcnak.
-
Williams admirális vagyok! – hörrent a férfi.
Karen egy pillanatig farkasszemet nézett vele. „Dúvad”
Williams. Talán csak egy ijedt kisfiú, aki szeret istenkét játszani.
-
Megértett engem, Karen Bozchana Kadlecikova?
-
Hogyne, uram – vetette oda. – Vagyok annyira admirális,
mint ön.
Erőteljes mozdulattal bontotta a kapcsolatot, eltávolította
a képernyőrőn Williams admirálist.
-
Admirális a hajónak! Azonnali térugrás! – és az egyik
fotelbe vetette magát.
„Hajó az admirálisnak! Parancs nyugtázva, végrehajtása megkezdve!”
Minden elsötétült.
Folytatása következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése