Szerelem és líra - LXVI.

Hatvanhatodik rész
Ezen a ponton érthetjük meg, hogy a fejétől bűzlik a hal. Magában az esztétikában kell olyan ellentmondásoknak, tévedéseknek lenniük, amelyek lehetővé teszik, hogy az esztétikai minőség álneve alatt oly sok vitatható jelenség rejtőzhessen.
A problémákat a huszadik századi művészet történetének számos epizódja jelzi. a kifejezés-elmélet lényege talán abban merül ki, hogy a vitatott képzőművészek egyike „depressziót fejez ki”, a másik halálfélelmet „fejez ki”, a harmadik meg éppenséggel „az élet értelmetlenségét fejezi ki”? Ennyire egyszerű volna és ennyire felszínes?
Az elvek ilyen „értelmezésével” bármilyen tárgy műalkotásnak fogadtatható el, de éppilyen tetszőlegesen meg is tagadható bárminek a műalkotás-mivolta.
Komolyan senki sem gondolkodott még el azon, miféle műalkotás az, amelytől a közönség zöme őszintén idegenkedik. Egyetlen kanonizált „zseni” véleménye miért lehet mérvadó a közönség sok ezer jó szándékú tagjával szemben? Vagy nem is pusztán erről van szó? Hanem arról, hogy az infrastruktúrává szervezett sznobizmus ízlésdiktátor szervezete egyfajta művészet-papságként, vagy kvázi művészet-egyházként helyezkedett művészet és közönség közé, és magának vindikálja a jogot annak eldöntésére, hogy mi tekinthető minőségi művészetnek, és mi nem?
Dilettáns játszadozássá fajult a gyakorlati esztétika? A művészet valódi küldetésével szemben merőben közömbös elvek és „értékek” mentén rajzolódik ki korunk hivatalos művészetfelfogása?
 Valami ilyesmit kell feltételeznünk.
Különben aligha volna értelmezhető a merőben skolasztikus jellegű vita például arról, hogy műalkotásnak tekinthető-e egy WC-ülőke. Vajon attól műalkotás-e, hogy neves művész alkotója elhelyezte a tárlaton saját alkotásaként? Vajon műalkotásnak tekinthető-e a többi azonos gyártmányú, a kiállítottal minden tekintetben tökéletesen egyező WC-ülőke, is, vagy csak az, amelyet a sztárművész kiállított? Egyáltalán, kit tekinthetünk alkotónak? Az ülőke tervezőjét? Kivitelezőjét? A művészt, aki kiállította? Mitől alkotó ő, és mi az alkotás?
Valóban attól lesz valami műalkotás, hogy egy kanonizált művész annak nyilvánítja? Nem valami sokkal mélyebb és lényegibb kapcsolatot kellene keresnünk műalkotás, alkotó, közönség és az emberiség között?
A WC-ülőke attól, hogy „alkotója” a neve alatt szereplő műalkotásként a tárlatán elhelyezte, esztétikai értékét tekintve most már egyenértékűvé vált Michelangelo, Donatello vagy Canova bármelyik alkotásával?
Nem lehetne ilyen és ehhez hasonló kínos kérdéseket feltenni, ha minden rendben volna az esztétikai érték körül.
Ezek után már azon kellene csodálkoznunk, ha a költészetben minden rendjén volna. Vajon egy, a nyolc-tízhónapos gyermek gügyögésével (sem) egyenértékű szöveg tüstént jelentős lírai értékké válik, ha X kinevezett és kanonizált költő írja, de silány szótaghalmaz marad, ha egy ismeretlen követi el? Szerveződhet, épülhet ilyen „elvek” mellett komoly költészet?
Mi a leggyengébb pontja ennek az esztétikai relativizmusnak?
Az idő. Semmi sem marad érték attól, hogy valamely kor kulturális hatóságai annak nyilvánítják.
Folytatása következik.

Az elvnek nincs bocsánat

(Elhangzott a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapján rendezett ünnepségen 2013. február 25-én, Békésen, Pocsai Ildikó előadásában.)
Ledönt az Idő minden kőfalat,
A gonosz múlandó, a Hit szabad;
Torz múmia a régi hatalom,
A Múlt romjait benövi a gyom,
És medret vájhat
Magának
Egy hűvös, tiszta kis patak:
A Bánat –
A bűnös lelki békére találhat,
A megtévedt ember magába szállhat,
De
Az elvnek nincs bocsánat.

Az ember Isten helyét bitorolta,
Az igaz hitet kínnal megtorolta,
Fröccsent a vér,
Hízelgés tükrében nézte magát
A vezér…

Volt hazug elvek sora,
Halál-lista;
A kínzás mindig
Materialista,
S mint szélvihar magányos, száraz ágat,
Üldözték a szent, tiszta ideákat.

Isten nem feled,
Az Idő apasztja a könnyeket,
Jön könny helyébe
El nem múló
Örök
Tisztelet.

A bűnös meakulpázhat,
Mutathat másra,
Sírhat,
Kiabálhat;
Az elvnek nincs bocsánat.

A múlt zsarnokság csorba
Régi bögre,
De a gonosz
Nem múlt el mindörökre.

Még alattomosan
Itt sompolyog,
És lecsap –
Ahol legjobban sajog.

Ha nem látható a hatalom orma,
A demokrácia csak puszta forma.

Ha a világ csak a pénzhez lojális;
Akkor rabszolgaság lesz – ezután is.

Ha a pénz békés otthonodra
Támad,
Az elvnek
Akkor sem lehet bocsánat.

A rossz elveknek
Soha sincs bocsánat.

Ledönt az Idő minden kőfalat,
A gonosz múlandó, a Hit szabad;
Ha béke, öröm, szabad akarat
Kell
Hogy eljöhessen a nap,
Hogy senki sem épít falat,
S az Élet
Végleg
Szép marad.

Irodalomtörténeti szösszenetek - 34.

A költészetről szóló legemlékezetesebb viták egyikét egy Thomas Love Peacock nevű ember robbantotta ki, amikor 1820-ban meglehetősen ostoba esszét írt A költészet négy korszaka (The Four Ages of Poetry) címmel.
Ebben sok egyéb zavaros ötlet mellett még olyan feltételezés is volt, hogy a költészet nem egyébből keletkezett, mint valamely egykori meghódított értelmiségnek a hódító barbárok előtti ünnepélyes hízelgése.
Peacock szatirikusnak szánta az írását, de a dolog nem volt vicces.
Azzal a konklúzióval zárta le a fejtegetését, hogy a költészet valami nagyon primitív jelenség.
Peacock írására Shelly válaszolt.
Szerinte  költészet legfeljebb amiatt tűnhet “primitívnek”, mert legtisztább és legjobb formájában következetesen ragaszkodik az erkölcsi igazsághoz. Ez talán nem mindig “korszerű”.

A közelgő Tavasz

Felhőpamaccsá lettek a ködök;
A Tél elmúlik, de a Lét – örök.
——
Újra mosolyog délben a terasz;
És verőfénnyel üzen a Tavasz.
—–
Ébred a domb, és sóhajt már a rét,
S a hajnal mond egy újabb szép mesét.
—–
A táncos égen napsugár pörög;
A Tél elmúlik, de a Lét – örök.
—–
Vén Napunk ég-sátrának magasán
Vágyik a tiszta, szent öröm után.
—–
Megéri még, hogy várja régi gondja,
Hogy sugarait lelkes hévvel ontsa.
—–
Lesznek még az Életben örömök;
A Tél elmúlik, de a Lét – örök.

Mi a legkönnyebb?

Thalész mérnökként kereste a kenyerét, és ebben a minőségében beutazta az akkori ismert világot. A leggyakrabban hajón.
Egyszer Naukratiszból Milétosz felé tartott, amikor a hajó viharba került a nyílt tengeren.
A vén kormányos megkurtíttatta a vitorlát, és a tapasztaltabb tengerészek segítségével igyekezett szélirányban tartani a hajót. Az utasok zöme azonban rémülten kuporgott a hajó mélyében.
Thalész – mint sokat látott utazó – próbálta nyugtatni a többieket.
Erre szükség is volt, néhány fiatalabb kereskedő már remegő szájjal fohászkodott az istenekhez.
- Szép az élet, Thalász – nyögte az egyikük. – Még nem akarok Hádész birodalmába kerülni.
- Nem fogsz, barátom.
- Mi az életben a legmaradandóbb?
- Magad is érezheted, barátom: a remény – vágta rá a tudós.
A hajó néhány óra múlva menedékre lelt Ciprus szigetén. A vihar elültével a kormányos úgy döntött, vizet vesz fel, és kiegészíti a készleteit. Közölte az utasokkal, hogy csak másnap indulnak tovább.
Az utasok tüstént felélénkültek, mind látni akarta Aphrodité szigetét.
Egy gazdag ifjú meggondolatlanul az idősebbek tanácsát kérte, érdemes-e valamit vásárolnia Cipruson. Valóságos vihara zúdult rá a tanácsoknak, a sok kalmár pergő nyelven magyarázta, mit vegyen, mit nem, ez jobbról rángatta a khitónját, az meg balról, a szerencsétlen levegőt is alig kapott.
Korábbi beszélgetőpartnere Thalész mellé sodródott.
- Mi a világon a legkönnyebb?
Thalész a hangoskodókra mutatott.
- Láthatod. Másoknak tanácsot adni.

Orpheus a királyokhoz

Atyánk,
A Nap
Az ég ormára hágott;
A Pangaión hegyéről
Nézem
A világot.
—–
Amint fent,
Úgy odalent;
Földi lárma visszhangja
Égi csend;
S a Lelkekben alakul
A Rend.
—–
Az égen bolyhos felhő tekereg;
Az ember ég és föld között
Lebeg.
—-
A sírba kerül mind, ami halandó,
S a költészetbe, ami
Maradandó.
—–
Dalt még Isten sem,
Csak Költő teremt;
Amint fent,
Úgy odalent.
—-
Nem nőhet az égig a gyönge sás;
A király sose lehet uzsorás.
—–
Ha ember elé anyag áll a sorba,
A világ rendje ferde,
Csorba,
S az ember Isten szent rendjét
Rabolja.
—-
Isten előtt minden király felel;
A pénzt és a latort
Fékezni kell.
—–
Ha munka üdve pénz-kufárra száll,
Akkor semmirekellő a király.
—-
A pénz csak pénz,
Az anyag csak anyag;
Munkától lehet ember gazdagabb.
—-
Az ember jóléte
Vagy biztonsága,
Nem lehet áldozat vagy alku tárgya.
—–
Alkotó munka,
Béke,
Tiszta csend;
Ahogy fent,
Úgy odalent.

Szőke nő zűrben az űrben - 209.

KÉTSZÁZKILENCEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára


A szőke nő megrökönyödött.
-         A valódi ellenség?
-         Igen, admirális asszony. A renitens kolóniák nem voltak azok. Nem készültek harcra, nem voltak komoly fegyvereik, és nem volt semmiféle lázadó szervezetük. Ezt csak a hazug földi propaganda fogta rájuk. A nyomorultak csupán nyugodtan, gazdasági függetlenségben szerettek volna élni.
Ed Philips felkapta a fejét.
-         Akkor hát ki volt a valódi ellenség?
A fogoly vállat vont.
-         Erről nekünk is csak hozzávetőleges információink vannak – kissé gyanakodva körülnézett, aztán még hozzátette: – Évtizedek óta nyomozunk az ügyben.
Ed Philips türelmetlen mozdulatot tett:
-         Halljam azokat a hozzávetőleges információkat!
Eastman sóhajtott.
-         Ezek részben feltételezéseken alapulnak.
-         Halljam őket!
-         Rendben van. Szerintünk Milutinovics hívei. De azt is mondhatnám, Smirnoff birodalmának alattvalói.
Ed Philips tanácstalanul pislogott.
-         Milutinovics? Az meg kicsoda? Hát Smirnoff?
Karen sietett a segítségére:
-         Zoran Milutinovics?
-         Igen, admirális asszony!
Ed Philips kérdő tekintettel nézett a szőke nőre.
-         Zoran Milutinovics a földi média szerint rasszista volt, elvetemült, terroristavezér.
-         Eredetileg egy Belgrád nevű város egyetemén tanított, admirális asszony.
-         Állítólag megszökött a börtönből, és öngyilkos lett.
-         Mi úgy tudjuk, menekülés közben lőtték agyon. A szökése nem volt valódi, azt is megszervezték. Közönséges gyilkosság volt, admirális asszony.
Karen bólintott.
-         A földi média szerint ő volt a szociálterroristák egyik vezére.
-         Egy ideig mi is így tudtuk, de ez nem igaz, admirális asszony. Ha volt is kapcsolata azokkal a csoportokkal, akiket a Földön szociálterroristáknak neveznek, az legfeljebb alkalmi és felületes lehetett. Nem jutottunk ilyen kapcsolat nyomára, de ettől még lehetett, mert az anyabolygóról csak korlátozott mennyiségű információkkal rendelkezünk.
-         Rasszistának rasszista volt Milutinovics?
-         Nem hinném, admirális asszony.
Karen Bozchana Kadlecikova bólintott.
-         Rendben van, térjünk vissza a témához. Ki is volt a valódi ellenség? Milutinovics hívei?
-         Igen, admirális asszony.
-         Kiket nevez Milutinovics híveinek?
-         Titkos földi emigráns csoportokat. Az a közös bennük, hogy mindannyian illegálisan hagyták el az emberiség szülőbolygóját. Milutinovics és elvbarátai a Föld Európa nevű kontinensén létrehoztak egy titkos szervezetet, amely elkezdte evakuálni azokat a családokat, amelyek valamiért nem akartak a Földön maradni.
-         Bűnözőket?
-         Csak elenyésző számban. A többség olyan ember volt, aki ragaszkodott valamelyik helyi nyelvhez.
Helmut Schellenberg tanácstalanul nézett rájuk:
-         Mi az a helyi nyelv?
-         A földi nyelvtörvények értelmében helyi és másodrendű nyelveknek minősülnek azok, amelyeket 100 milliónál kevesebb ember beszél. Azokat az embereket, akiknek másodrendű nyelv az anyanyelvük, a Földön arra kötelezik, hogy legalább egy közös nyelvet sajátítsanak el, mert csak így teljesíthetik azt a törvényes kötelességüket, hogy tegyék alkalmassá magukat a demokratikus kommunikációra. Emellett a hatalom minden eszközzel igyekszik csökkenteni a helyi nyelveket beszélő emberek számát, és arra kényszeríti őket, hogy térjenek át valamelyik úgynevezett közös nyelvre. Ösztönzi az ilyet, de már az óvodában és az iskolában is. A közös nyelveket nem értő, vagy az anyanyelvükön beszélni akaró gyermekeket megszégyenítik. Gyakran a világ más részéről odahelyezett pedagógusok kezébe kerülnek, akikkel csak közös nyelven tudnak kommunikálni.
Ed Philips hümmögött, Helmut azonban a fejét csóválta.
-         Ez elég rosszul hangzik.
-         Tudnék mesélni róla! – sóhajtott Karen.
-         Jó, jó, – motyogta Ed Philips. – de mi köze ennek a Nagy Lázadáshoz?
-         Milutinovics kezdte szervezni az ilyen emberek menekülését a Földről. Először naivul azt hitte, a demokratikus játékszabályok érvényben vannak, és ő kiharcolhatja a jogaikat. Politikai harcot indított a másodrendű emberek jogainak védelmében. Ekkor bélyegezték rasszistának.
Karen bólogatott.
-         A média közönséges bűnözőnek állította be, de Közép-és Kelet-Európában ezt senki se hitte el.
-         Ettől függetlenül üldözték, admirális asszony, mi így tudjuk.
-         Így is volt.
-         Forrásaink szerint ő kezdte szervezni a másodrendű polgárok illegális menekülését. Csakhogy ennek volt egy igen nagy szépséghibája.
-         Micsoda?
-         A menekülést Boris Smirnoff pénzelte.
Ed Philips türelmetlenül csóválta a fejét.
-         Most már árulja el, ki a fene az a Boris Smirnoff!
-         Az admirális asszony nyilván tudja.
Karen bólintott:
-         Boris Smirnoff ellen több vagyonosodási vizsgálatot rendeltek el, erről sokat beszéltek a tévék. Állítólag maffiavezér, és meg nem nevezett terrorcselekményekkel gyanúsították.
Eastman bólogatott.
-         A Föld Szibéria nevű területén számos aranybánya fölött rendelkezett. Bizonyos területén a maga verette arany pénzérmék segítségével gyakorlatilag cárként uralkodott. Saját űreszközeivel megsemmisítette az őt ellenőrizni akaró katonai műholdakat. Ezért körözték. Rájött, hogy el kell hagynia a Földet.
Karen bólogatott. Kezdte érteni.
-         A világűrben sajátos hálózatot hozott létre.
Ed Philips elmosolyodott.
-         Már tudom, kiről van szó. Csak nem Smirnoff néven hallottam róla. Az egyik dédunokáját személyesen ismerem.
-         Az aranypénze az űrben is gyorsan terjedt, és sok félreeső helyen ki is szorította a hivatalos fizetőeszközöket.
-         Még mindig nem értem, mi köze a Nagy Lázadáshoz – figyelmezette a foglyot Ed Philips.
-         Smirnoff felkarolta Milutinovics törekvéseit, mert szüksége volt az emberekre. A Milutinovics által menekített családok zöme szorgalmas kisemberekből állt, akik ragaszkodtak a nyelvükhöz és az életformájukhoz. Szabadon akartak élni, megcsömörlöttek a földi körülményektől. Megelégelték a fennálló hatalmat. Ennyiben közösek voltak az érdekeik Smirnoffal. Benépesítették a Smirnoff által létrehozott telepeket, örültek, hogy munkát kaptak, szerényen, nyugodtan, szorgosan éltek. Kiszolgáló személyzetet biztosítottak Smirnoff űrbázisai számára, élelmet termeltek, elvégeztek minden szükséges munkát. Egyesek közülük még Smirnoff magánhadseregének is tagjai lettek. Smirnoff elégedett volt velük, és százezrével menekítette őket a Földről. Hagyta, hadd beszéljenek olyan nyelven, amilyenen akarnak, hadd szervezzék úgy az életüket, ahogy nekik jó.
Ed Philips bólintott.
-         Az űrflotta támadása ellenük irányult?
-         Kezdetben nem – felelte Eastman. – Nem, mert igazából nem is tudtak róluk. Smirnoffon keresztül érintkeztek a világgal, és az uralkodó elővigyázatos volt. Egyáltalán nem rendelkeztek olyan kapcsolatokkal, mint sok renitens kolónia, és nem is voltak annyira aktívak. Semmiféle kapcsolatot nem tartottak a Földdel. Talán nem is hallottak a Nagy Lázadásról. Az első brutális támadások után azonban Smirnoff meg volt róla győződve, hogy ő az igazi célpont.
-         A maga szempontjából aligha gondolhatott mást – vetette közbe Karen.
-         Előbb vagy utóbb biztosan célponttá is vált volna. Őt azonban más fából faragták. Elhatározta, hogy ellenrendszabályokat vezet be.
-         Az űrflotta ellen?
-         Igen.

Folytatása következik.

Szerelem és líra - LXV.

Hatvanötödik rész
A gyakorlati esztétika a művészi minőséget a szépség oldaláról igyekezett értelmezni, mégpedig a gyakorlati szépség oldaláról. Ami mindig magában hordozza a szubjektivitás mozzanatát, egyben a parttalan szubjektivitás riasztó lehetőségét.
A parttalan szubjektivitás látszólag szabadság, valójában azonban a szabadságnak szöges ellentéte, minden perspektíva nélküli szolgaság. Az „ízlések és pofonok” vagy ehhez hasonlóan üres, puszta szubjektivitásra támaszkodó „elvrendszer” valójában a szépség fogalmát nem individualizálja, hanem uniformizálja. A tömegmédia hatásának abszolutizálásáról van szó, amelyet a sznobizmusra támaszkodva fejt ki, és álszent módon a szubjektivitásra hivatkozik. Utóbbi a létező legkényelmesebb hivatkozási alap, semmiféle érvpazarlást nem igényel. Még elvrendszerre sincs, elég a puszta ráfogás.  Így lesz a sznobizmus a média segítségével – kulturális nagyhatalom. „Eredményeit” napjainkban szemlélhetjük.
Alapja nem a valódi, hanem egyfajta megnyergelt, kiherélt individualizmus, amely nem személyes érzésből, csak alkalmazkodásból fakad. A sznobizmus igyekszik valamiféle univerzális „tudatformává” tenni – saját magát.
Ha pedig a sznobizmusra támaszkodó média propagandát még a fennálló infrastruktúra is támogatja, a felülvezérelt szépségeszménynek látszólag nyert ügye van. Ha a média által erőltetett, sznobizmus preferálta „ízlés” képviselői még emellett ilyen-, olyan- vagy amolyan díjasok is, a kisember meghátrál, kisebbrendűségi érzése, sőt valami groteszk bűntudata támad a „hivatalos” szépségkánonnal szemben, és „rádöbben”, hogy ahhoz ő primitív. A „művészet” olyan magasan szárnyal, hogy ő oda sose juthat. Hiszen még azt se érti, ugyan mitől művészet a művészet.
Érdekes, hogy napjaink tömegmédiája hányféle ürüggyel igyekszik az emberekbe bűntudatot plántálni.
Kialakít egy olyan sémát, hogy van egy magas kultúra, amelynek a nívója az átlagember számára elérhetetlenül magas szférában van, szemben vele pedig egy, gyakorlatilag vegetatív szinten álló tömegkultúra, amely a többség csaknem állatias igényeit kielégítő átlag-táp szerepét tölti be.
A gyakorlatban ez persze nem igazolódik. A magas kultúra számos terméke minősíthetetlenül silány, az önfelszámolás irányába tart; míg a tömegkultúra variabilitása állandóan fokozódik, termékei nem egyszer valódi problémákat vetnek fel, és valódi művészi igazságot hordoznak.
Mindezzel együtt azonban látszólag kialakulóban van valamiféle globális egyöntetűség – ami egyértelműen ellentétes az emberi fejlődés minden aspektusával, a biológiaitól a kulturálisig.
Kulturális kasztrendszer várható az egyöntetűség és az elszíntelenedés jegyében?
Vagy mégse?
Folytatása következik.

Távoli part

A ködön át,
A vízen át,
A hullámfodron át;
Ahol a Rejtély kóborol,
Felsejlik valahol
A távoli part.
—-
Túl Lét okán,
Túl Hit fokán,
Túl szürke éjszakán,
Ahol a holtak reményt szőnek,
S ahol Isten a fürge Jövendőnek
Bakot tart;
Ott rejtőzik
Köd mögött,
Ég fölött
A távoli part.
—–
Álmok között,
Hitek fölött,
A horizont mögött,
Ahol megújul a vén Idő teste,
És szerelemmel ékes minden este,
És vágy zúg örökké,
Mint szitakötő;
Rejtőzik
A kikötő.
—-
Ahol dereng a messzeség,
És Földdel összeér az ég,
És régi csend honol;
Ott van
Valahol.
—
Távolra űzi vér szaga,
Elrejti néma éjszaka,
Hóval lepi a tél;
Műszer nem látja semmikor,
Mégis ott rejlik valahol,
Ahol pezseg a vér,
Ahol az ég, s a Föld
Titokban
Összeér.
—–
Ha ránk lidérc fénye terül,
Csak egyre távolabb kerül,
S reményünk földre ül.
—–
Nem lát a teremtés zavart,
Az ember bármit is kavart,
Az Isten nem hadart;
A vízfal mögött valahol,
Vibrál a szél,
A Csend csahol,
Még ott van valahol
A távoli part.
—-
Tán partra szállok valaha,
S a hullámverés moraja
Visszhangot vet felém;
De az is lehet, hogy soha,
Csak lábbal előre
Valaha.
—–
Mégis,
Mégis,
Lehet áruló az ég is;
S a Létünk kifacsart;
Valahol ott
A köd mögött,
Hitek között
Az ég fölött
A távoli part.
—-
A Hit a Létnek partfoka,
A Szeretet a Lét oka,
S az Akarat -
Szabad;
Ha Isten tüze éget,
És nem tévesztjük el a Messzeséget,
A távolban mindig megmarad
A lámpás, amit
Isten keze tart:
A Part.

Hová tűntek a húsvéti tojások? - második változat

Tegnap éjjel fejeztem be. Kevesebb szereplőre dolgoztam át, és dalszövegeket írtam hozzá.
Részlet:
—-
Brekekex egyedül

BREKEKEX:     
A gyilkost jól kivallatom,
Utána letartóztatom,
És a börtönbe csukatom!
Mert a varjú nem ostoba,
A rendőr se lehet buta.
Jól tudom, hogy rá kell szednem,
A varjat lóvá kell tennem,
Különben nem fog vallani!

(Belép Kornél.)

1. Jelenet

Brekekex, Kornél


KORNÉL:    
Mit akarsz, Brekekex béka?

BREKEKEX:           
Kár tagadnod; mindent tudok!

KORNÉL:
Mindent?

BREKEKEX:           
Előttem nincs titok!

KORNÉL:
Mindentudó vagy, Brekekex?
Elhiszem, hogy ezzel hencegsz,
De engem mért hívtál ide?

BREKEKEX:
Rólad tudok mindent!

KORNÉL:
Ejnye!
Melyik varjúlányt szeretem?
BREKEKEX:
Na, az nem érdekel engem!

KORNÉL:
Mégis, melyiket? Klárikát?
Vagy nagycsőrű Kornéliát?

BREKEKEX:           
Mondtam, hogy ez nem érdekel!

KORNÉL:    
Hát akkor miért higgyem el,
Hogy mindent tudsz rólam, béka?
Amilyen buta portéka
Vagy, igen sokat füllentesz;
Mit kívánsz tőlem, Brekekex?

BREKEKEX:           
Egy beismerő vallomást.

KORNÉL:    
Ejnye! Csak ennyit? Semmi mást?

BREKEKEX:           
Ha önként vallomást teszel,
Nagyon töredelmes leszel,
Az enyhítő körülmény lesz.

KORNÉL:
És hol lesz az, te Brekekex?

BREKEKEX:
Hát a bíróságon.

KORNÉL:
Igen?
És mit kéne beismernem?

BREKEKEX:           
Mindent, amit elkövettél,
Be kell most vallanod, Kornél.

KORNÉL:

(Félre):

Nem mondom: azt, ami fényes,
És elég sima, nem érdes,
Időnként el szoktam csenni,
Meg gyümölcsöt lopok. Ennyi
Az én teljes bűnlajstromom.
Most egyáltalán nem tudom,
Hogy a béka mivel vádol.

(Fenn):

Mit valljak be neked, béka?
Némi kis gyümölcs, egy-két véka;
Néhány fényes tükördarab
A fészkemben mindig akad,
De a szarka nagyobb tolvaj,
És őt nem éri semmi baj.
Őt mért nem vallatod soha?

BREKEKEX:
A szarka nem rabló!

KORNÉL:          
Mi van?
Hát szerinted ki a rabló?
Tán a szelíd fácántojó?
A szarka nem rest ám soha,
Amit meglát, azt megfogja,
És azonnal el is lopja.
A festményt a fakeretből,
Az órádat a zsebedből,
Sütidből a tölteléket.
Kis fekete angyal vagyok
Hozzá képest: alig lopok!

BREKEKEX:
Ne túlozzunk!

KORNÉL:          
Most mit brekegsz?
Mi bajod velem, Brekekex?
Tán szarkának nézel engem?
BREKEKEX:
Hát szarkának nem nézlek.

KORNÉL:          
Nem?
Biztos? Nézd, a szarka tarka,
Szürke tolla, hosszú farka
Fehér-fekete ruhája
Van neki, meg lepcses szája:
Mint egy jó nagy batár. Kár, kár,
Zeng tőle az egész határ.
Megmondta a mátyásmadár,
Polgári nevén a szajkó:
A szarka igen nagy rabló.
Én pedig fekete vagyok,
És békésen elkárogok
Magasan a mező felett,
Nem bántom a gyerekeket,
Sem pedig a felnőtteket.
Nem mondom, ha nyit a bazár,
Néha csenek ezt-azt, kár, kár,
A gyümölcsöt is szeretem,
Hogyha tehetem, megeszem,
De el csak nagy néha viszem.
Neked szarkával van dolgod,
Brekegj rá, koptasd a torkod,
Sebesen ugorj utána,
Koslass érte fel a fára,
Hogyha pocakod leadod,
Talán egyszer elfoghatod,
Aki oly ártatlan, mint én,
Azt meg örökre hagyd békén!

BREKEKEX:                       
Nem így áll a dolog, varjú!

KORNÉL:
Szent széna, szalma, meg sarjú!
Csak összevissza lefetyelsz,
A szarkával összekeversz,
Mindenfélét locsogsz-fecsegsz,
Mi a bajod hát, Brekekex?

BREKEKEX:
A szarka nem gyilkos!

KORNÉL:    
Mi van?

BREKEKEX:           
Ma reggel erre szálldostál,
Nyuszi kertjébe rontottál,
Tojásait elraboltad,
Szegény Morzsát meggyilkoltad!

KORNÉL:    
Mi, hogy én? Harapós Morzsát?
És mondd csak, az öreg tölgyfát
Nem vágtam ki a csőrömmel,
És nem ástam tíz körömmel
Olyan krátert, hatalmasat,
Amitől a Föld meghasad?
Bolondgombát reggeliztél?

BREKEKEX:           
Gonosztevő, tagadni mersz?

KORNÉL:    
No, béka, most ez az a perc,
Amikor meg kell kérdenem,
Normális vagy-e, Brekekex?

BREKEKEX:           
Most vallj be mindent!

KORNÉL:
Mit brekegsz?
Van tán erre bizonyíték,
Vagy csupán a te rögeszméd?

BREKEKEX:
Itt láttak, varjú, a kertben!

KORNÉL:
Fölötte repültem, kár, kár,
Mint akármelyik más madár.

BREKEKEX:           
Le is szálltál ide!

KORNÉL:
Kár, kár,
Ezt ki mondja?

BREKEKEX:           
Tanúm van rá!

KORNÉL:
Jól van, hát leszálltam, habár
Azt nem tiltja a törvény. Kár!

BREKEKEX:           
Miért szálltál le?

KORNÉL:
Gyümölcsért,
Némi körtéért, almáért,
Még nem lepte őket a sár,
Kárba is vesztek volna, kár,
De ezt már meg is bántam, kár.

BREKEKEX:           
Megetted őket?

KORNÉL:
Kár, kár, kár!
Mi mást tettem volna, kár, kár?
Arra jó a varjúkaja,
Hogy a jó varjú bekapja!

BREKEKEX:           
Mást nem ettél?

KORNÉL:
Én azt hiszem,
Kaján kívül mást nem eszem!

BREKEKEX:           
A tojások?

KORNÉL:
Mi van velük?

BREKEKEX:                       
Úgy vélem, titkolsz valamit!

KORNÉL:
Mit titkolok, Brekekex? Mit?
Hím létemre tojtam oda,
Tán azt hiszed, te ostoba?

BREKEKEX:                       
Nyuszi tojásait kérdem.

KORNÉL:
Nem láttam őket!

BREKEKEX:           
Úgy vélem,
Mindet elloptad! Add elő!

KORNÉL:
Figyelj, te bölcs felügyelő!
A nyakamba akasztottam,
És magam után vonszoltam,
Vagy tán még szárnyra is keltem,
A levegőben cipeltem
Azt a hatalmas kosarat?
Tán jó mélyen lelógattam,
Vagy légi taxit fogadtam?
Mit gondolsz, brekegő bakter,
Mi vagyok én, helikopter?

BREKEKEX:           
Jó. Lehet, hogy nem loptad el.

KORNÉL:    
Hát nem.

BREKEKEX:
De Morzsát megölted!

KORNÉL:    
Hát igazán kedves tőled,
Kedves, aranyos Brekekex,
Hogy itt gyilkosságról brekegsz,
S engem gyilkosnak nevezel,
De arról már meggyőződtél,
Hogy Morzsa valóban nem él?

BREKEKEX.
Mivel sehol sincs…

KORNÉL:
A teste?
Az még megvolt tegnap este,
És ma reggel is.

BREKEKEX:           
Az megvolt.

KORNÉL:    
Mármost akár élő, vagy holt,
A teste el nem párolog.

BREKEKEX:           
Nahát, most, hogy így kimondod…

KORNÉL:
Ha meghalt, hol a holtteste?
Talán bizony meg is ette,
Aki reggel meggyilkolta?

BREKEKEX:           
Mért, az lehetetlen volna?

KORNÉL:    
Hát ha ez mégis így volna,
Az a gyilkos vagy akkora,
Mint egy nagy templomkupola,
Vagy mint egy dromedár, kár, kár,
Vagy, mert Morzsát így ette meg,
Máris halálosan beteg.
Mert az a rossz falánk fajta,
Aki Morzsát felfalhatta,
Meg vele a tojásokat,
Az összeset, igen sokat,
Az oly mértékben bezabált,
Már a halálán van, beteg,
S még a reggelt sem éri meg.
Van itt ilyen?

BREKEKEX:
Én nem tudom.

KORNÉL:
Hát én pedig azt mondhatom,
Hogy én ilyen nem lehetek.
Egyrészt fogaim sincsenek,
Másrészt bennem el se férne,
Harmadrészt: mindenki tudja,
Hogy a varjú és a kutya
Közt a kutya az erősebb.
Kutyagyilkos nem lehetek,
Ezt még te is beláthatod.

BREKEKEX:
Hát ahogy ezt így elmondod,
Csaknem meg is győztél vele,
De van más is.

KORNÉL:
Mi a fene?

BREKEKEX:
Nem aludhat ki a gyanú,
Mert látott téged egy tanú.
Mert nem járt itt más senki sem,
Te vagy a tettes, azt hiszem.

Otthon a világban

A Haza?
Ünnepélyes sejtelem;
S a Lélek otthona:
A Szerelem.
—–
Ha a Földön otthonra lel a Lélek,
Egy perc, vagy száz év
Ugyanannyit érhet.
—-
Cseng és bong az anyag sziréndala,
És szegényesen hallgat
A Haza.
—-
A többség káosz ködében lebeg,
S otthonra lelnek
Boldog Kevesek.

Harun al-Rasid és a kapzsi ember

Történt egyszer, a bölcs Harun al-Rasid kalifa idején, hogy egy gazdag kereskedő elhagyta Bagdad piacán az erszényét. Hatalmas összeg volt benne: ezer arany. Abból már közepes nagyságú házat is vehetett a tulajdonosa, vagy egy fél ménest.
Éppen ez volt a kalmár szándéka, kiváló arabs paripákat akart venni, hogy távol, valamelyik szogd völgyben, vagy Baktriában busás haszonnal adhassa el őket.
A guta kerülgette, amikor rájött, hogy nincs meg az erszény. Tolvajok vihették el? Akkor sose lesz meg…
Hátha mégis?
Egy darabig a füle tövét vakargatta, aztán rászánta magát. Húsz garast fizetett a kikiáltónak. Szokása szerint igen nehezen adta ki a pénzt, mintha a fogát húznák.
Mindegy, hátha ezen az áron megkerül a többi.
- Le kellene írnod, uram, mert elfelejtem – közölte a kikiáltó.
A kereskedőt fojtogatta a méreg. Nagyon el vannak kényeztetve ezek a bagdadi kikiáltók.
Gyorsan lefirkantotta egy pergamenre.
- Nem tudom olvasni az írásodat, uram. Írasd le az írnokkal!
Az újabb tíz garas! A kereskedő remegő kezekkel számolta le a pénzt, közben a sírással küszködött. Mennyi fölösleges kiadás!
- Jutalmat nem adsz, uram? – kérdezte az írnok.
- Jutalmat? Miféle jutalmat?
- A becsületes megtalálónak.
- Miért kellene jutalmat adnom?
- Fösvény vagy, uram?
A kereskedő észbe kapott. Ha fösvény hírét keltik, oda az üzlet. Bagdadban bőkezűnek kell mutatkozni. Legalább újabb veszteség ne érje.
Ha már idejött, tegyen úgy, mintha…
Az ezer aranyát sose látja viszont, abból már a tolvajok dőzsölnek a sok száz bagdadi bordélyház valamelyikében.
- Nem vagyok fösvény! Száz arany üti a markát a becsületes megtalálónak!
Az írnok füttyentett, és tiszteletteljes pillantást vetett a kereskedőre.
- Allah áldása legyen rajtad, derék ember vagy, uram!
A kikiáltó néhány perc múlva öblös hangon kihirdette, hogy egy kereskedő pénztárcája ezer arannyal eltűnt, a becsületes megtalálót száz arany jutalom illeti.
Félóra múlva egy szegény ember megtalálta, és visszaadta a pénztárcát. Az ezer aranynak nem volt híja.
A kereskedő tisztességének annál inkább…
Dehogyis fog ő száz aranyat fizetni ennek a rongyosnak. Még mit nem!
Mit tegyen?
Remek ötlete támadt…
- Hát az ékszer? – rivallt rá a becsületes megtalálóra.
- Miféle ékszer, uram? – pislogott értetlenül a szegény ember.
- Hát a gyémántokkal ékesített súlyos aranylánc a rubintos és smaragdos függővel, ami szintén az erszényben volt! Az hová lett?
- Nem tudok ilyesmiről, uram – mondta a megtaláló. – ki se nyitottam az erszényt.
- Hazudsz, bitang! Elloptad az ékszert, pedig az több ezer aranyat is megér!
- Nem igaz, uram!
- Tolvaj! Tisztulj előlem! Örülj, hogy nem jelentelek fel, mert akkor levágnák a kezed!
- Becsületes ember vagyok, uram!
Az írnok gyanút fogott:
- Azt mondtad, uram, gyémántokkal ékesített súlyos aranylánc a rubintos és smaragdos függővel?
- Igen. Az volt benne!
- Elárulnád, uram, hogyan fért bele egy ilyen ékszer ebbe az erszénybe az ezer arany mellé?
- Ne szólj bele, nem a te dolgod!
Az írnok azonban nem hagyta annyiban. A becsületes megtaláló elkeseredetten távozott volna, de az írnok elkapta a karját.
- Várj csak! Menjünk a kádihoz!
A kereskedő vigyorgott, Régi jó ismerőse volt a piaci kádi. A biztonság kedvéért ötven aranyat csúsztatott a zsebébe.
A kádi a kereskedő oldalára állt.
- Nem hiszem, hogy tolvaj lennél – nézett a becsületes megtalálóra. – de úgy vélem, az ékszer a te hanyagságod miatt tűnhetett el. Talán kiesett az erszényből, mert lóbáltad ostoba fajankó módjára. Nem illet jutalom, az ezer arany a gazdájáé, te meg kotródj, de vigyázz, ha szájaskodni mersz az ítélet miatt, megkorbácsoltatlak!
A becsületes megtaláló szégyenkezve kullogott el.
Az írnok azonban még mindig nem hagyta annyiban. Két nap múlva elcipelte az emberét ara a térre, ahol Harun al-Rasid tartott törvénynapot.
Előadták a kalifának az esetet.
- Ide idéztetem a kereskedőt! – mondta Harun al-Rasid.
Az írnok pontosan tudta, hol kell a kapzsi kufárt keresni, ő vezette a szállásához Harun al-Rasid lovas katonáit.
A kufárnak nem nagyon fűlött a foga Harun al-Rasid elé állni, de nem tehetett mást, ha a kalifa hívatta.
Előadták az esetet. A becsületes megtaláló és az írnok röviden, a zsugori kalmár annál hosszabban. Harun al-Rasidnak a szeme se rebbent.
- Látni akarom az erszényt!
A kufár nagy kelletlenül elővette.
- Hol van belőle az ezer arany?
A kereskedő elsápadt.
- Hol az ezer arany?
- Elköltöttem, felség!
- Hát pótold. Legyen az erszényben ezer arany.
A kufárral forgott a világ. Próbált kitérni a kívánság elől, de Harun al-Rasid kérlelhetetlen volt. Kénytelen volt hát az erszényt újra megtölteni ezer arannyal.
Harun al-Rasid a kezébe vette.
- Alig fér benne az ezer arany. A te erszényedben még egy ékszer is volt?
A kufár erősen sápadozott, nagyon szeretett volna legalább száz mérföldre lenni Bagdadtól és igazságos uralkodójától. Kezdte érteni, hogy bajban van.
- Nem emlékszem már, régen történt, felség.
- Volt benne ékszer, vagy nem volt?
Harun al-Rasid szeme összeszűkült, ez rosszat jelentett. A kereskedő tudta, hogy nem bonyolódhat hazudozásba.
- Volt, felség.
- Miféle ékszer?
- Már nem emlékszem, felség.
Az írnok ádáz mosollyal vágott közbe:
- Én tudom, milyen volt, mert hallottam, hogy ezen a szegény emberen kereste, felség. Azt mondta, gyémántokkal ékesített súlyos aranylánc volt rubintos és smaragdos függővel.
Harun al-Rasid elmosolyodott.
- Szóval abban az erszényben – fordult a kereskedőhöz. – amit tőled loptak el, vagy amit elhagytál, egy hatalmas és súlyos aranylánc is volt az ezer arany mellett?
- Igen, felség.
Harun al-Rasid csúfondárosan mérte végig a hazug bitangot.
- Beláthatod, akkor nem ez volt a te pénztárcád, mert ebbe nem fér bele az ezer arany mellé az ékszer is. A tied nem került, ez a becsületes ember valaki másét találta meg. Ezért senki sem jelentkezett.
Szünetet tartott, és felállt:
- Ítéletem a következő: A pénztárca a benne lévő ezer arannyal együtt a becsületes megtalálót illeti!

Mi a vers?

Nem tanít a vers. Sohasem
Törzsanyagot tesztel;
Nem feleltet, és a költő
Nem iskolamester.
—–
A vers nem száraz tudásból terem;
A vers a bennünk élő
Végtelen.
—–
Nem politizál. Ritmusa
Nem a kampány sodra;
A jó vers sosem pályázik
A szavazatodra.
——
A vers nem sivár pártpolitika;
A vers a tiszta mindenség
Maga.
—-
A vers nem lelki patika,
Nem díványra fektet,
Nem pótol gyógyszert vagy imát,
Nem foltoz defektet.
——
Nem egyszerű gyógyszer a költemény;
De nélküle nincs Élet
És Remény.
—-
A vers nem elvont szépségnek
Halvány tükörképe;
Nincs értelme a vitának,
Hogy a csúnya szép-e.
—-
A vers az örök Élet dallama;
A Ritmus talán
Az Élet maga.

Szőke nő zűrben az űrben - 208.

KÉTSZÁZNYOLCADIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Karen Bozchana Kadlecikova úgy érezte, forog vele a világ. Szeme előtt függönyminták cikáztak, enyhén megfájdult a feje. Látta, hogy Ed Philips is sápadtan dől hátra. Még Helmut is szótlan maradt.
Ed Philips keze remegett.
-         Na, álljunk csak meg itt – nyögte tétován. – Ön azt állítja, hogy… – elakadt a szava.
A fogoly arcán kesernyés ráncot vetett egy torz mosoly.
-         Igen, pontosan azt állítom.
-         Na, várjunk! – Ed Philips levegő után kapkodott. – Szóval a Nagy Lázadás…
-         Nem más volt, mint a digitális téridő létrehozását álcázó fedőtevékenység – felelte nagyon határozottan Eastman.
Mindenki hallgatott.
A szőke nő tért először magához.
Igazából nem lepődött meg. Alig néhány hete még a világ bonyolultnak, nehezen átláthatónak, de valahol azért még minimálisan érthetőnek és értelmezhetőnek tűnt a számára. Ennek örökre vége. Semmi sem az, aminek látszik. Nagyon nem az.
Nem az, aminek látszik, és legfőképpen: szinte sohasem az, aminek a média mutatni akarja. Már a hétköznapok világából is képes volt számos hazugságot leleplezni, miért éppen a nagy eseményekre vonatkozó állítások lennének igazak? Annak idején, amikor a nyomortévéknél szerzett életre szóló tapasztalatokat, sokféle hazugság-mechanizmust megértett. Ezek alapján igen gyakran kapta magát azon, hogy nem hisz a hivatalos tájékoztatásnak. Arra is rájött, jobb, ha az ilyen vélelmeit soha senkivel nem osztja meg, csak kellemetlenségeket szerezne vele. Talán Roberttel, soha senki mással.
Karen Bozchana Kadlecikova időnként sok gazdaságpolitikai cikket olvasott különféle nem bunkóknak szóló elektronikus folyóiratokban. Ezek látványosan, metsző logikával magyarázták a gazdasági trendeket, problémákat, értelmezték a globális és helyi jelenségeket. Egy-egy ilyet olvasva úgy tűnt, a folyamatok érthetőek, a gazdaságirányítók, a bankárok és a hatalmon lévő politikusok jó szándékkal és értelmesen intézik a dolgokat, voltaképpen nem is nagyon tehetnek mást, csak azt, amit tesznek. A törzsökös ellenzékiek, a panaszkodó és elkeseredett kisemberek pedig reménytelenül szűk látókörűek és ostobák. A szociálterroristák és az egyéb lázadók meg gazemberek.
Karen szinte minden ilyen írás olvastán gondolkodóba esett, pedig már olvasás közben is tudta, hogy az egész szemenszedett hazugság. A világ sokkal rosszabb, korruptabb és aljasabb annál, amilyennek az ilyen cikkek láttatni akarják.
De akkor is! Még mindig valahol emberi léptékkel volt rossz, korrupt és hazug. Most azonban már nem emberi léptékkel az.
A szőke nő felnézett, és találkozott a fogoly várakozással telt tekintetével.
Ed Philips még nem tért magához. Helmut sem – vagy nem mert megszólalni.
Karen keményen a fogoly szemébe nézett.
-         Rendben van – vetette oda kissé fátyolos hangon. – Halljam a részleteket!
A fogoly már érezte, hogy kissé elvetette a sulykot. A Nagy Lázadás a közelmúlt történetének egyik alapvető eseménysorozata volt. Sokan sokféle módon vélekednek róla, de magától senki sem gondolja, hogy nem volt igaz.
-         Bocsásson meg, admirális asszony.
-         Halljam a részleteket!
A fogoly nagyot sóhajtott, némileg beletörődve.
-         Asszonyom, amit ezután mondok, gyakorlatilag hivatali titok. Semmiféle bizonyítékkal sem tudom alátámasztani, és csak nagyon kevesen tudhatják az igazságot úgy, ahogy most elmondom.
-         Halljam!
-         Rendben van, admirális asszony. A digitális téridő létrehozásának előkészületei megkezdődtek, egyben elindult a Nagy Lázadásról szóló roppant médiakampány. Ezzel párhuzamosan megkötötték az Ultenberg-kölcsönszerződést.
-         Tovább!
-         Az első körben az Ultenberg csoport gigantikus összegű hitelt adott a Földet ténylegesen birtokló körök számára az űrhaderő létrehozására. Elkezdődött a hatalmas csatahajók és cirkálók építése.
-         Tovább!
-         A hitel visszafizetéséig az Ultenberg csoport átvette a hatalmas űrhaderő tényleges irányítását. Kezdetét vette a háború.
-         Igazi háború volt?
-         Nem nevezném annak, admirális asszony. Az űrflotta brutálisan kiirtott néhány renitens kolóniát. Olyanokat, akik függetlenítették magukat az univerzális gazdaságtól, esetleg volt pofájuk saját, olcsó pénzt használni. Az utolsó emberig elpusztították őket a lakóhelyeikkel együtt, miközben a földi propaganda az elvetemült lázadók felett aratott nagy győzelmekről harsogott.
-         És?
-         Hiba volt, admirális asszony.
-         Miért?
-         Mert feltűnt a valódi ellenség.

Folytatása következik.

Szerelem és líra - LXIV.

Hatvannegyedik rész
A hatalomnak mindig vannak aljas kis titkai, és nem mindig jó a lelkiismerete. A költészet pedig nem alkudhat, nem lehet a hatalom kiszolgálója, hiszen ebben az esetben máris megszűnt költészetnek lenni.
A mindenkori hatalom álma, a szabályozható költészet voltaképpen nem egyéb, mint rossz költészet. A feladatát teljesíteni nem akaró ál-líra.
Természetesen elvben nem elképzelhetetlen az olyan költészet, amely a hatalom képviselőinek és az egyszerű emberek tömegeinek is ugyanúgy tetszik, ez azonban egyelőre vagy rég halott költők klasszikus lírája, vagy puszta utópia.
A sznobizmus szerepe teljesen világosnak tűnik; ál-tömegbázist szolgáltat az ál-költészet számára. A sznobizmus azonban nem kulturális, hanem szocializációs kategória. A sznobok sohasem alkotnak igazi közösséget, külön-külön alkalmazkodni igyekvő egyének maradnak, akiknek ugyanarra az infrastruktúrára van a tájékozódáshoz szükségük, mint ami az ál-költészetet is életben tartja. Mivel a sznob önként lemondott az önálló ítéletalkotás képességéről, csak az infrastruktúra jelzései alapján tud tájékozódni, hogy voltaképpen mit is kell imádnia, és mit elutasítania.
A sznobizmus azonban még önmagában nem képes választ adni a legnehezebb kérdésre: hogyan lehetséges, hogy a teljesen közönséges, kommunikációra még korlátozott mértékben sem alkalmas blődli a költészet jelmezében tetszeleghet?
Fentebb már taglaltam egy nagyon is inkriminált „verset”. Az ilyen „művet” bárki elolvashatja, véleményt mondhat róla, nem titok. Önmagában nincs is benne semmi rejtély, csak a misztifikálni akaró igyekezet próbál belelátni valamiféle komolyabb lírai tartalmat. Ez persze csak erőlködés, hiszen a „vers” minden alaposabb vizsgálat előtt kapitulál. Hogy lehet azonban, hogy ennek ellenére komoly értelmiségiek ragaszkodnak hozzá? Miért exponálják magukat egy ilyen szánalmas szöveg miatt?
Puszta sznobizmusból? Megszokásból? Elvakultságból? Politikai vagy gazdasági számításból? Közönséges butaságból? A hatalom és a kánon iránti elvtelen lojalitásból?
Mindegyik felsorolt tényező lehet ok, de mindez együttvéve sem tűnik elegendőnek. Éppen az ilyen körökhöz tartozó értelmiségiek öndefiníciójában van nagyon jelentős szerepe az értékorientációnak és a józan szkepszisnek. Miért tagadják meg mindezt ilyen nyilvánvalóan a gyakorlatban?
Ennek megértéséhez kissé mélyebbre kell ásnom.
Ha az esztétika történetét lapozgatjuk, meg kell állapítanunk, hogy a művészet voltaképpen a mai napig definiálatlan fogalom. Sajnos ebben Platónnak és Kantnak is szerepe van.
A régi görögök a művészetet ráérő emberek anyagi ellenszolgáltatástól mentes kedvtelésének fogták fel. Nem volt múzsája például sem a festészetnek, sem a szobrászatnak, sem pedig az építészetnek. Ezek egyikét sem tartották ugyanis művészetnek. Mindegyik tekhné volt, azaz mesterség, a kenyérkereset eszköze. Bármennyire is tisztelték Pheidiászt, Lüszipposzt vagy Apellészt, nem tekintették őket művészeknek abban az értelemben, ahogy mi.
Ezek után nem is nagyon meglepő, ha Arisztotelész úgy vélte, a művészet nem más, mint az élet utánzása. Utánzás, azaz mimézis. Erre épülnek napjainkig az úgynevezett mimetikus esztétikák. Arisztotelésztől Lukácsig – és tovább.
Bevallom, sohasem tudtam hinni a mimézis elméletében. Akkor sem, ha egyszerű, és akkor sem, ha nyakatekert. Legfőképpen azért nem, mert a mimetikus elméletek lényegében bagatellizálni igyekeznek a társadalmon belül a művészet jelentőségét.
Ha valami a valóság közönséges utánzása, akkor legfeljebb másodlagos jelentősége van az utánzott valósághoz képest.
Nem véletlen, hogy a marxizmus is a mimézist állította saját esztétikájának homlokterébe, hiszen ebből kiindulva a művészetet könnyedén a „felépítményhez” lehet sorolni, ami „gazdasági és társadalmi meghatározottsággal bír”. Utóbbi fogalom természetesen a hatalomnak való alávetettség diszkrét álneve. Hogy mennyire az, egy analógia mutatja. A hazaszeretetet annak idején az élenjáró szocialista társadalomtudomány úgy határozta meg, hogy a honfitársak, a tradíciók és az ország politikai rendszere iránti mély elkötelezettség. Senkit sem zavart, hogy az ilyen buta definíció értelmében Petőfi Sándor nem szerette a hazáját…
A mimézis elve ragyogóan illeszkedik mindenféle monolitikus társadalom-felfogáshoz, csak éppen a legfontosabb kérdésre képtelen válaszolni. Mi a művészet funkciója? Miféle erkölcsi és etikai értékeket teremthet a puszta utánzás?
A művészet lényegét a legtöbb esetben a szépség oldaláról tekintve próbálták meghatározni. Ez sem kevésbé problematikus, mint a mimézis. Határozottan azt az érzést kelti, hogy a kiindulópont rossz, felületes, hiszen, „ami érdek nélkül tetszik”, az merő szubjektivitás. Kinek ez tetszik, kinek az…
Egyáltalán van olyan, „ami érdek nélkül tetszik”? Egyáltalán minek behozni az érdek fogalmát, ami teljesen más dimenzió, mint a művészet?
Kezd kissé érthetőbbé válni mindaz, ami a művészetben, és – ami ennek a tanulmánynak a legfontosabb kérdése – a költészetben történt az utóbbi időszakban. A merőben szubjektív esztétikai alapállás eleve felkínálja a manipuláció lehetőségét.
A puszta szépség elve is azt sugallja, hogy a művészet valami extra, valami számfeletti, valami nélkülözhető.
Pedig nem az.
Folytatása következik.

Ötvenegy

Már ötvenegy jutott nekem,
A kenyerem javát eszem.
—-
Isten kegyelme: otthonom;
Emlékeim cirógatom.
—
Feladat, munka Szerelem;
Minden megadatott nekem.
—-
Csodálatos Asszony, Lányok,
Remek ifjú tanítványok.
—-
Már ötvenegy jutott nekem,
A henyélés nem kenyerem.
—-
Költő vagyok, író vagyok;
Ameddig csak élek: adok.

Irodalomtörténeti szösszenetek - 33.

A tragikummal évszázadok alatt igen sokan és igen behatóan foglalkoztak, tragikum-elméletek százai születtek. Sokkal többet foglalkoztak vele, mint a komikummal.
Pedig korántsem biztos, hogy a tragikum az erősebb. Sőt…
A tragikus katarzis: fájdalmas veszteségek érhetnek bennünket a világban. Iszonyú kockázat fejjel menni a falnak. A gonosz azonban nem maradhat uralmon, mert létezik az erkölcsi világrend.
A REND HELYREÁLL…

• Megrendülés
• Kegyelet
• Szánalom

És a komikus katarzis?
Azok a falak sok helyen papírból vannak. A gonosz nevetséges. Nem vagy egyedül…

• Felszabadult nevetés

Véletlen-e, hogy a mindenkori hatalom jobban tart a komikumtól, mint a tragikumtól?
Ripacsok, széltolók, politikai komédiások ma is vannak. Bőven találunk ilyenre példát minden oldalon.
Ha félnek a gonosztól – erősödik.
Ha kinevetik – megsemmisül.
Emellett gyaníthatóan a komikum jobban is kötődik egy-egy kor valóságához, sohasem annyira elvont, mint a tragikum. Az egészséges humorérzék a túlélés egyik legfőbb segítője.
Van-e ma nálunk egészséges humorérzék? Vajon a faviccek és abszurd blődlik tömkelege ezt jelzi? Régen mintha egészségesebb lett volna…
Külföldön sokáig a magyar nemzeti jelleg részeként tartották számon az egészséges humorérzéket. Ma? Lassan már nem is jegyzik a humorunkat…
Komikum és nemzeti jelleg kapcsolatáról igen érdekes dolgokat írt Kölcsey Ferenc.
Kisfaludy Károly A leányőrző című komédiája – ennek kapcsán született a tanulmány – voltaképpen feledhető, a Himnusz költőjének gondolatai annál érdekesebbek.
Kölcsey szerint a komikum sokkal inkább összefügg a nemzeti jelleggel, mint a tragikum, mert a lehető legszorosabb kapcsolatban áll a személyes valósággal.
Azt is megjegyzi Kölcsey, hogy a magyar író feladata nem a külföld utánzása, hanem a saját nemzeti irodalom megteremtése – és folyamatos újrateremtése.

Februári napsütés

Bágyadt égen táncol a Nap,
Február;
Nagyon messze még a nyár.
—–
Hajnalonta függ az égen
Szürke köd;
Ég-anyó pulóvert köt.
—-
Délben a szél felhők felett
Lovagol;
A tél lassan csomagol.
—–
Ház tövében kinyílt három
Hóvirág;
Fejlődik még a világ.
—–
Latyakos a Föld orcája,
Február;
Némán alszik a határ.
—–
Vízöntőbe lép a világ
Csakugyan;
A zsarnokság bajba’ van.
——
Pénz hatalmát Vízöntő majd
Köhögi,
S a világ kiröhögi.
—–
A Vízöntő mindig tudja,
Mi helyes,
És a gonosz – röhejes.
—–
Ha mi ezt nem is érhetjük
Meg soha;
Vízöntő nem ostoba.
—–
Vízöntő van, Isten mindent
Látni fog;
Születnek új távlatok.
—–
Isten és a történelem:
Tiszta tó;
Nem megvásárolható.
—-
A Vízöntő bátorsága
Kell nekünk;
Amíg tart az életünk.
—
Apró felhők játszadoznak,
Február;
Hazaindult sok madár.
—–
Csípős hajnal, eső szitál,
Február;
Egyszer majd eljön a nyár.

A bölcs uralkodó

Őfelsége IV. Keresztély (Cristian) dán király igen hosszú ideig ült a trónon, néhány hónap híján hatvan évig uralkodott (1588-1648).
Az eset 1608-ban történt.
Nem sokkal korábban írta egy angol drámaíró, hogy “Valami bűzlik Dániában”.
A király akkor már húsz esztendeje terpeszkedett a trónon…
Az ősrégi Sorö-kolostorból előkerült hetvenhat felbecsülhetetlen értékű kódex a dán középkorból. Mindegyik egyedi, mindegyik pótolhatatlan…
A naiv tudósok megkérdezték a királyt, mi legyen velük. Azt hitték, őfelsége majd méltó helyet keres a tárolásukra. Még talán őrséget is állít melléjük…
Őfelsége politikushoz méltó választ adott:
- Adják át a kódexeket a tűzijátékok felügyelőjének, hogy gyutacsot készíthessen belőlük!

Se nem eső, se nem hó

Eső után hó szakad,
A hajnal sárba ragad.
Szürke égbolt pityereg,
Mesénk hőse didereg.
——
Hó után eső csepeg,
Az öreg Nap szendereg,
Felhő köddel enyeleg,
Sárba fullad a hideg.
—–
Se nem eső, se nem hó,
Verőfény és tiszta szó;
Az ég arca kisimul,
Az Élet attól virul.
—-
Balra eső, jobbra hó,
Dupla semmirevaló;
Abcúg adó, hatalom,
Derű kell és nyugalom.
—–
Eső áztat, hó takar,
Az ember élni akar;
A Lét közös misztika,
Sohasem statisztika.
—–
Se nem elvont szép-foton,
Se nem köznapi haszon;
A vers máshonnan merít
Valót, szépet, emberit.
—-
A sivár szó-piramis,
Művész-halandzsa: hamis;
Nem orákulum a kóc,
Isten sose lesz bohóc.
—–
Se nem eső, se nem hó,
Jó érzés és tiszta szó;
A szépség: a szent erő -
Tavasz nélkül nincs jövő.
—–
Kint az eső, meg a hó,
Bent végre érik a szó,
Kint a latyak, meg a sár;
Élni kéne végre már…
—
Élni kéne végre már,
Hinni kéne végre már;
Lehet eső, lehet sár,
Az Élet Tavaszra vár.

Szőke nő zűrben az űrben - 207.

KÉTSZÁZHETEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára


Karen és Ed Philips egymásra nézett. Helmut Schellenberg azonban nem tudta türtőztetni magát:
-         Ki ismeri azokat a nyavalyás képleteket?
-         Mondtam már, mindent a maga idejében – a fogoly arcán gúnyos mosoly villant.
Ed Philips vállat vont.
-         Rendben van, mesélje el!
A fogoly diszkréten elmosolyodott.
-         Kaphatnék egy pohár italt?
Karen szép türelmes mozdulatokkal frissítőt töltött egy pohárba, és Eastman elé tette.
-         Valami komolyabbra gondoltam, asszonyom.
Ed Philips felhorkant, Karen azonban elmosolyodott a pimaszság hallatára.
-         Azt hittem, szomjas.
-         Az vagyok, asszonyom.
-         Valami komolyabbra gondolt?
-         Igen, asszonyom – vágta rá a fogoly, de már sokkal kevésbé magabiztosan.
-         Hát én is! – rivallt rá váratlanul éles hangon Karen. – Én is! Valami komolyabbra! Amit eddig mondott, maszlag. Fogy a türelmem, Eastman!
A fogoly láthatóan megszeppent, fejét behúzta a nyaka közé.
-         Halljam, tud-e még valamit?
Hogy a kérdésének kellő nyomatékot adjon, a szőke nő színlelt türelmetlenséggel felpattant, és indult volna a vezérlőterembe.
A fogoly szeme ijedten rebbent.
-         Ne! Admirális asszony! Kérem, ne!
Karen adott magának néhány másodpercet, hogy eltűnjön a mosoly az arcáról. Csak utána fordult meg.
-         Van mondanivalója?
-         Igen, asszonyom!
-         Rendben van – Karen visszaült. – Hallgatom magát. Figyelmeztetem azonban, ha valótlant állít, vagy jelentéktelen dolgokkal teszi próbára a türelmemet, felállok, és többé nem ülök vissza.
-         Megértettem, asszonyom.
-         Halljam! Meséljen nekem azokról a képletekről!
Eastman nekidurálta magát:
-         Engedelmével kissé korábbról kezdeném, asszonyom.
-         Rendben, de még ma jussunk el a képletekig! És addig, hogy miért akarta megölni a hibernációs kamra lakóit.
A fogoly elsápadt.
-         Megértette?
-         Igen, asszonyom!
-         Kezdje!
A fogoly keze megremegett.
-         Kezdje már! Nem érünk rá!
Eastman összeszedte magát:
-         Amikor a digitális téridő létrehozásához fogtak, az Ultenberg csoport tagjai rájöttek, hogy ehhez valami gigantikus mennyiségű energiára van szükségük.
Karen felfigyelt. Energia?
-         Az Ultenberg csoport egyetlen dologgal rendelkezett, amivel az energia helyettesíthető, de azzal csaknem korlátlan mértékben.
-         Pénzzel? – kérdezte Ed Philips.
-         Úgy van!
Hát persze, gondolta a szőke nő. Ha a pénzt teszik a világ irányítójává, akkor azzal csaknem bármi helyettesíthető. Elég csak a pénzt birtokolni és irányítani, az majd minden további jelenséget magától is irányít. A pénz valahol sátáni jelenség. De mesterkélten sátáni.
-         Ott tartottunk, hogy az Ultenberg csoport rendelkezett elegendő pénzzel – nézett a fogolyra Ed Philips.
-         Igen, uram. Csakhogy az ilyen mennyiségű energiához még az is kevésnek tűnt.
Néhány pillanatnyi csend támadt.
-         Azt hallottam, – húzta el a száját Ed Philips. – hogy az Ultenbergék által kölcsön adott többszörösen haladja meg a világegyetemben egyáltalán létező tulajdon pénzbeli értékének összmennyiségét.
A fogoly kurtán bólintott.
-         Így van, uram. A mi szakértőink becslése szerint a forgalomban lévő pénz mennyisége körülbelül kilencszer haladja meg mindazon tárgyak értékét, amelyek a világegyetemben piacra dobhatók. Ennek a pénzmennyiségnek hatvanöt százaléka van kihelyezve kölcsön formájában.
-         Álljunk csak meg! – vetette közbe Ed Philips. – A pénz voltaképpen közönséges fikció. Virtuális kamu. Egy ezreléke sem létezik bankjegy formájában. Talán még az ezrelékének ezreléke sem.
A fogoly gúnyosan elmosolyodott.
-         Ez mindenki tudja, uram. De senki sem tudná bebizonyítani. Amíg mindent a pénz irányít, az van nyeregben, aki birtokolja. Akkor is, ha virtuális kamu.
-         Hiszen akkor bármikor összeomolhat az egész rendszer! – kiáltott fel Helmut.
Ed Philips megcsóválta a fejét.
Karen most szkeptikus volt. Összeomlani? Egykönnyen nem.
-         Kérem, azt se felejtse el, uram, – folytatta Eastman. – hogy az Ultenberg csoport nyilvánvalóan tart egy ilyen összeomlástól. Nyilván nem véletlen, hogy néhány államban már bűncselekménynek számít, ha valaki tagadja a pénz valóságos létezését. Bűncselekmény, öttől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel sújtható.
A szőke nő meglepődött, Ed Philips a fejét vakargatta.
-         Igen, már hallottam erről.
Az ifjabb Schellenberg nehezen dolgozta fel az új információt:
-         Bűncselekmény? Bűncselekményt követ el, aki tagadja a pénz létezését? Nevetséges!
-         Akit ezért lecsuknak, annak a számára ez nem vicces, Helmut.
Karen a fogolyra nézett:
-         Tovább!
Eastman mintha csak erre várt volna:
-         Pokolian sok energiára volt szükség.
Helmutnak valami feltűnt:
-         A korábbi, Savioli-féle kísérlethez nem volt szükség pokolian sok energiára?
Eastman a fejét ingatta:
-         Nem. Az sokkal korlátozottabb volt és nem járt olyan rettenetes mértékű idő-manipulációval, mint az Ultenberg csoport által igényelt digitális téridő. Nem alkottak minden résztvevő számára egy komplett, külön világot.
A szőke nő agyában valami felderengett:
-         Pokolian sok energia? Az senkinek sem tűnt fel?
Eastman úgy mosolygott, akár a prédára leső vadállat.
-         De igen, admirális asszony. Ezért kellett neki fedőtevékenység.
-         Fedőtevékenység? Az mi volt?
-         A Nagy Lázadás.
 Ed Philips és Karen Bozchana Kadlecikova csak bámult. Mint a sóbálvány.

Folytatása következik.

Szerelem és líra - LXIII.

Hatvanharmadik rész
Nem először találkozom vizsgálódásaim közepette a teljes relativizmussal, amely ilyen értelemben közönséges dehumanizációs ideológia, vagy – más szemszögből nézve – minden erkölcsi nézőpont feladása „semmiért egészen”.
Az öncélú relativizmus az erkölcsi világrend, azaz az emberi élet céljának és értelmének, minden erkölcsi értéknek a teljesen öncélú tagadása. Napjaink sznobizmusát éppen az teszi hallatlanul veszélyessé és antihumánussá, hogy napjaink sznobizmusa éppen a teljes és öncélú relativizmushoz igyekszik alkalmazkodni, ehhez szocializálódott, egész intézményrendszert hozott létre ennek alátámasztására a maga ál-poétikájával, ál-esztétikájával és ál-irodalmi életével egyetemben.
Arthur C. Danto egyik tanulmányának címe: Hogyan semmizte ki a filozófia a művészetet. A cím megfogalmazása természetesen abszurd, a filozófia semmiképpen sem „semmizheti ki” a művészetet, és ezzel a kiváló amerikai szerző tökéletesen tisztában is van. A cím ironikus összegzése egy nagyon is mai korunkra jellemző jelenségnek: hogyan semmizte ki filozófiai értelemben véve az értelmiség egy része – saját magát.
A legújabb kor értelmiségi identitáskeresésének kudarcával állunk szemben. Ennek a tanulmánynak aligha lehet célja, hogy bő száz évre visszatekintve alaposan szemügyre vegye a jelenség forrásvidékét. Talán még az sem lenne elegendő a teljes feltáráshoz, hiszen gyanítható, hogy még a „klasszikus modernség” háza táján is szét kellene nézni, hogy a jelenség keletkezésének okait megérthessük.
Valamikor jön majd egy korszak, amely – ha még létezik majd emberi civilizáció – kötelességének fogja érezni, hogy mindezt elvégezze. Legfőképpen azért, hogy ez soha ne ismétlődhessen meg. Hogyan volt lehetséges, hogy jelentős értelmiségi csoportok az üres és sivár kozmopolitizmus és az önmagában tartalmatlan „modernség” jegyében megpróbálták szétrombolni a tradíciókat, és végül a közönséges erkölcsi és esztétikai relativizmushoz jutottak.
Az emberi tudás a történelem során folyamatosan bővül, gyarapodik. Időről időre igen jelentős alkotóelemeit kell átgondolni, vagy éppen újra definiálni. Különösen igaz ez a természettudományokra nézve. 1890 körül néhány önelégült fizikus gyakorta hangoztatta, hogy a fizika csaknem teljesen lezárt tudomány, ahol már nem akad jelentős felfedezni való. Sejtelmük sem volt róla, miféle forradalmi változások érlelődnek éppen az ő tudományukban. Ez azonban nem jelentette azt, hogy Newton munkásságát a XX. században meg kellett volna tagadni. Az értékálló alapok megmaradnak, hiszen nélkülük sohasem lenne honnan tovább rugaszkodni.
Kétezer év poétikájától, esztétikájától, művészetfilozófiájától – nagyjából Arisztotelésztől Schillerig – nem vezet út a posztmodern és a többi türelmetlen jelenkori és közelmúltbeli poétikához. Ezzel maguk az érintettek is tisztában vannak.
„Esztétikájuk” nem csupán válság-esztétika, hanem sokkal rosszabb annál: az ál-esztétikának, azaz a művészetfilozófiai piedesztálra emelt dilettantizmusnak a kanonizálása.
Az érték nem viszonylagos, az erkölcs nem relatív. Volt korszak, amikor ez a métely már terjedni kezdett, akkor Szókratész vette védelmébe az erkölcsöt és a tradicionális etikai értékrendet.
A gyilkolás, mások megkínzása semmiféle körülmények közt sem lehet erkölcsös, az erre való hivatkozás már önmagában is erkölcstelen.
Minden hagyományos esztétika alapvető megállapításai közé tartozik, hogy erkölcsi alap nélkül nem létezik művészet. A művészet ilyen értelemben az erkölcsi világrend egyik alapvető biztosítéka.
A költészet az emberi kultúra szerves, nélkülözhetetlen része, sohasem öncélú. Lehet persze tagadni a líra küldetését, ahogy az élet értelmét is. A sznobizmus félelmetes szívósságát jelzi, hogy az ál-esztétika ostoba tételei tehetséges embereket is félrevezethetnek. A költészet a legfontosabb dolgok egyike, kár „sárga turhára” fecsérelni. Egy fényképezőgéppel lehet szöget verni a falba – de nem erre való.
Folytatása következik.

Februári éjszaka

A Tejút sávja halovány,
És szürke, mint a vas;
Ott poroszkál tán Isten is,
Mint rosszkedvű lovas.
—-
A fényes Szíriusz csupán
Pislákol csendesen;
És szundikál vén Orion,
Örök vadász-lesen.
—-
A távolban a mély sötét
Talán öltönyt visel,
Majd összeugraszt Valakit
Holnap Valakivel…
—
Aludni tér a jó szándék,
S a büszke Szeretet;
S az ősi álmatlan gonosz
Bámulja a telet.
—-
Az ember, hogyha jót keres,
Mindig szabad marad;
De rosszra vár, ha elkopik
A szabad akarat.
—-
Kiégett tűznek hamva fáj,
Minden eső savas,
Az Isten sem lehet talán,
Csak rosszkedvű lovas.
—-
Sóhajt a lusta február,
A Hold némán figyel;
Amíg az isten szólni hagy,
Alkotni, élni kell.

Irodalomtörténeti szösszenetek -32.

Az a politikai libikóka…
Semmi sem érdemel annyi szarkazmust, mint a politika. A napi politikai jelszavak “irodalomba emelése” az irodalmi nyomorúság Mekkája volt minden időben, és ma is az. Ennek ellenére mindig akadnak zarándokok…
Az a politikai libikóka…
Németh László 1954-ben olyan szemrehányást kapott, hogy túlságosan kötődik a magyar kultúrához, a hazai hagyományokhoz, nem eléggé szocialista realista…
Tizenöt év múlva újabb kritika érte: túlságosan kötődik a magyar kultúrához, a hazai hagyományokhoz, provinciális, nem követi a modern nyugati irányzatokat.
Az a politikai libikóka…
A jóhiszemű ember azt gondolná, a kőkeményen vonalas idők után 1969-ben, amikor már javában tartott az olvadás, más szelek kezdtek fújni…
Lehet.
De a személyek azonosak voltak.

Köszönöm, hogy vagy nekem

Tekinteted betölti
Az egész
Életem;
Köszönöm, hogy vagy nekem…
—–
Jelenléted
Istentől nyert
Ősi Kegyelem;
Köszönöm, hogy vagy nekem…
—–
Por a testünk,
S korcsolyázunk
Égi flaszteren;
Köszönöm, hogy
Mindörökre
Megmaradsz
Nekem!

Pontifex Lucas

A darabot szeretném ma éjjel befejezni…
Főhőse híres XII. századi esztergomi érsekünk, aki három királytól tagadta meg a koronázást. Pontifex Lucas. Azt hiszem, ez világtörténelmi kuriózum (is).
Pontifex Lucas non coronat.
Nem azért választottam a témát, mert ma is lenne kiktől (kiktől, és nem kitől, az előző nyolc év se volt semmi, azok se jöjjenek vissza) a koronát. Lehet, persze, hogy a téma ebből a szempontból is aktuális. Jó lenne négy évre egyszer a sok egyéb helyett olyant koronázni (nem választani, hiszen ez csak a szabad választás paródiája; négy évig semmi befolyása sincs a szabad választónak, legfeljebb elszenvedheti, ahhoz joga van), aki valóban ennek az országnak az érdekeit képviseli következetesen és okosan. Nem valami haveri körét, de nem is a nemzetközi pénzhatalomét.
Pontifex Lucas non coronat.
Annak idején az általam nagyon tisztelt Albert Schweitzer azt írta, hogy a modern világ egyik legfőbb baja, hogy az emberek személyes felelősségüket a társadalomra, illetve annak intézményeire ruházták. Megjósolta, hogy ez könnyen vezethet valami arctalan, intézmények felett álló hatalom megjelenéséhez, amivel a választott vezetők irányította államok nem tudnak mit kezdeni. Akkor sem, ha egyébként akarnának.
Schweitzer szerint ez a fejlemény teljesen felszámolná a demokráciát, csupán annak kulisszái maradnának.
Nem ismerős a kép?
—–
Olyan embert kerestem, aki nem ruházza semmiféle intézményre a tulajdon felelősségét.
—-
Részlet a darabból:
—-
LÁSZLÓ HERCEG:
Távolítsátok el Lukács érseket!
Börtönbe vele!
TESTŐRÖK:
Parancsodra, felség!
(Megragadják Lukácsot.)

LUKÁCS:

(A két karjával ellöki a Testőröket.)

Si quis dixerit, anathema sit!
MÁRIA THEODÓRA:

(Félre István herceghez.)

Szentséges Isten! Tűnjünk el azonnal!
Kiátkozza a királyt!
(István herceg, Mária Theodóra el.)

 X. Jelenet
Ugyanott
Dénes, László herceg, Belos, Mikó, Impud, Tamás, Lukács, Testőrök
LUKÁCS:
Interdictum!
MIKÓ:
Érsek atya! Ne!
LUKÁCS:
Excommunicatio!
MIKÓ:
Istenem!
LUKÁCS:
Kiközösítem és kiátkozom
A trónbitorló László herceget
És Kalocsa hitszegő érsekét
Minden hívükkel, szolgájukkal együtt!
DÉNES:
Nagy baj van!
MIKÓ:
Súlyos anatéma rajtunk!
LÁSZLÓ HERCEG:
Aljas, bitang pap!
LUKÁCS:
Kiátkoztalak!
Szállj magadba! Vezekelj, trónbitorló!
Vonulj vissza! Mutass bűnbánatot,
S alázattal kérd a király kegyelmét!
LÁSZLÓ HERCEG:

(Felpattan):

MIKÓ:
Felség, ne!
LÁSZLÓ HERCEG:
Félre az utamból, érsek!
(Ellöki Mikót.)

(Lukácshoz.)

Vond vissza azonnal, különben véged!
LUKÁCS:
Nem gyónhatsz. Nem áldozhatsz, nem vehetsz
Még utolsó kenetet sem magadra.
Az udvarodban nincs keresztelő,
És nincs temetés. Ha meghalsz: elásnak.
Nem köthetsz házasságot, senki sem
Tartozik többé hűséggel neked.
Nem kerülhet fejedre korona.
LÁSZLÓ HERCEG:
Alávaló!
LUKÁCS:
Szállj magadba, bitorló!
Vezekelj. Imádkozz, és könyörögj,
Akkor talán majd bocsánatra lelsz.
LÁSZLÓ HERCEG:

(Kardot ránt.)

LUKÁCS:
Bűnbánatra intelek, trónbitorló.
Tagadd meg bűnödet, és vezekelj!
LÁSZLÓ HERCEG:
Megöllek, ha fel nem oldod az átkot!

(Kardot fog Lukácsra.) 

LUKÁCS:

Ha meggyilkolsz, kiátkozott maradsz.

LÁSZLÓ HERCEG:

Félsz a haláltól, megátalkodott?

(Lukács torkának szegezi a kardot.)

LUKÁCS:

Te nem félsz a kárhozattól, bitorló?

LÁSZLÓ HERCEG:

(A testőrökhöz.)

Hát ti ketten mit tátjátok a szátok!

Fogjátok már el a szentségtörőt!

TESTŐRÖK:

Igen, felség!

(Megragadják Lukácsot.)

LUKÁCS:

Mutass bűnbánatot, kiátkozott!

Különben kárhozatra jut a lelked.

LÁSZLÓ HERCEG:

Vigyétek innen! Börtönbe vele!

Nem kaphat, csak kenyeret és vizet!

TESTŐRÖK:

(Rángatják Lukácsot kifelé.)

LUKÁCS:

(Újra ellöki a Testőröket.)

Interdiktumot mondok udvarodra!

Kiátkozlak az egyházból, bitorló!

LÁSZLÓ HERCEG:

Ti két balfácán! Vigyétek azonnal!

TESTŐRÖK:

(Kirángatják Lukácsot.)

Lukács, Testőrök el.)

Szürkeséges január

Szürkeséges január;
Bokáig ér már a sár.
—–
Pityereg a szürke ég,
Tanácstalan szürkeség.
—-
A múlt pora mára sár,
Lomhán köröz a madár.
—-
Eső hull vagy hódara;
Jelent lep a múlt sara.
—-
Szürkeséges január;
Ami él, mind jóra vár.
—–
Holnap? Ködös hegyorom;
Béke legyen, s nyugalom.
—-
Legyen Élet-tisztelet,
S a Munkának becsület.
—-
Szürkeséges január,
Messze még a fürge nyár.
—
Szürke, kedvetlen határ;
Sápszedő ül rajta: sár.
—
Fáradt Idő, vén batár;
Minden Létet körbezár.
—-
Történelem? Csizmaszár…
Amnéziás vén szamár.
—-
Hazugság, kamat, tatár…
Mindig ugyanaz a sár…
—-
Perc-élet gyorsan pereg;
Tudunk újat, emberek?
—-
Felül sunyi Vaspata,
Meddő száj-demokrata.
—-
Szürke ködös holnapok;
Az Élet alul dobog.
—–
Szürkeséges január;
Úgyis felszárad a sár.

Szőke nő zűrben az űrben - 206.

KÉTSZÁZHATODIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

A szőke nő a fejét csóválta.
-         Tartsunk rendet. Ki az a Sigismundo Rafa?
A fogoly elmosolyodott.
-         A név titkos, asszonyom. Nem csodálom, hogy ön még nem hallott róla.
-         Ki az?
-         Sigismundo Rafa Savioli barátai közé tartozott. Állítólag valamikor együtt Saviolival létrehozták a digitális téridőt. Erről a kísérletről Savioli csak egyszer beszélt a tanítványai előtt, mintegy elszólta magát.
-         Kísérletről?
-         Savioli egyszer elmesélte a tanítványainak, hogy a digitális téridő Sigismundo Rafa képletei segítségével bármikor megsemmisíthető.
Néhány pillanatnyi csend támadt.
Karen intett:
-         Álljunk csak meg. Mi bizonyítja, hogy ez a Sigismundo Rafa valóban létezett?
-         A kísérlet sikere, asszonyom. Savioli a képletek segítségével fel tudta számolni a digitális téridőt.
-         Nem lehet, hogy csak blöff volt az egész?
-         Kezdetben Ultenbergék is így hitték. Később azonban bizonyítékot szereztek róla, hogy Savioli valóban digitális téridőt hozott létre, és ezt utóbb nyom nélkül megsemmisítette.
-         Bizonyítékot?
-         Igen, asszonyom, bár nem tudom, miben áll ez a bizonyíték. De Angelis is Savioli útmutatását idézte fel, amikor az Ultenberg csoport számára megalkotta a digitális téridőt.
-         A megsemmisítésére nem tanította meg?
-         Nem, admirális asszony. Savioli azt mondta a tanítványainak, hogy az semmiség. Ha a kezükbe kerülnének Rafa képletei, maguk is rájöhetnek, és könnyűszerrel végrehajthatják.
Karen bólintott. Valamivel kevésbé tűntek zavarosnak a dolgok.
Ed Philips lecsapott:
-         Emiatt üldözi az Ultenberg csoport a bujdosókat?
-         Igen, uram.
-         És önök?
-         Mi?
-         Önök miért üldözik őket?
Eastman gúnyosan elmosolyodott.
-         Amiért mindenki. Kíváncsiak vagyunk a képletekre, de Savioli tudományára is. Tudni szeretnénk, valóban megsemmisíthető-e a digitális téridő.
-         De azt se vetnék meg, ha önök is létrehozhatnának egyet, ha nem tévedek.
-         Nem téved, asszonyom.
-         Nem kutatnak utána?
-         Gúnyolódik velem, admirális asszony. Kutatóintézetek százai próbálják újra felfedezni Savioli zseniális találmányát. Valószínűleg még a kiindulópontig sem jutottak el. Kát volt annak idején nem komolyan venni Savioli elképzeléseit, és nem megőrizni az írásait.
Karen elgondolkodott, Ed Philips azonban folytatta a kihallgatást:
-         Biztos, hogy senki sem kaparintotta meg?
-         Egészen biztos, uram. Ha bárki megkaparintja, azonnal megsemmisítette volna a digitális téridőt az Ultenberg csoporttal együtt.
-         Önök is?
Csend támadt. Eatsman hallgatott, de a tekintete beszédes volt.
Ed Philips megismételte a kérdést:
-         Önök is elpusztítanák?
-         Miért, önök nem?
Ed Philips a fejét csóválta:
-         Elpusztítanák, vagy nem pusztítanák el?
-         Természetesen elpusztítanánk, uram. Ahogy mindenki más is.
Vágni lehetett a csendet. Helmut Schellenberg nagyot sóhajtott.
-         Tehát senki sem ismeri Sigismundo Rafa képleteit?
-         Azt nem mondtam, uram.
Ed Philips szeme tágra nyílt a meglepetéstől.
-         Ismeri valaki?
-         Igen, uram.
-         Kicsoda?
-         Mindent a maga idejében.

Folytatása következik.