Irodalomtörténeti szösszenetek - 10.

A hatvankettedik születésnapján Lengyel József több kritikát is kapott – mintegy ajándékba.
Ennek örömére a kicsi mérges öregúr arról elmélkedett, mi a különbség az Olvasó és a kritikus között.
Lehetetlen nem idetennem.
Az Olvasó regényt olvasván nem tagadja meg magától a világos és érdekfeszítő cselekmény élvezetét. Az Olvasó általában normális ember. Az író is az, amikor valamelyik pályatárs művét olvassa – ilyenkor Olvasóvá válik.
Az olyan író, aki sohasem képes Olvasóvá válni, írónak se jó.
A kritikus azonban más, idegen dimenzióba tartozik. A kritikust nem érdekli a cselekmény. Még ki is kéri magának – nem azért olvas ő regényt.
Hát akkor miért?
Valamelyik ismert kritikus éppen arról puffogott a rádióban, hogy őt …a cselekmény, a sztori (megvetően, lekicsinylően) nem érdekli, hanem a helyzetek, a miértek…
A kritikusok azt hirdetik magukról, hogy ők valami fontosabbat, mélyebbet, az immanenst keresik a művekben.
Megtalálják-e?
Lengyel József erre a fejét rázza. Dehogyis találják meg. Azt se tudják, mit keresnek, nincs is érzékszervük hozzá.
Munkájuk tanulságok, irodalomtörténeti vagy elméleti vonatkozások, utalások, filozófiai megfontolások keresgéléséből áll.
Ahol ilyet nem lelnek, odaértik – értsd: belemagyarázzák.
Ahol lelnek? Ott is…
Amit írnak: lapos, helytelen, unalmas.
Vannak jóakaratú és rosszakaratú kritikusok. Egy közös vonásuk van:
Mindkét típusban kevés a megértés.

Sarkadi nyár

Fent a nyár életvidám
Nap sugara táncol;
Lent a kertben apró pockom,
Kiskutyám viháncol…
——-
Sarkad felett feszül a Nyár,
Mint meleg kabát;
Fent az Isten is megtörli
Fáradt homlokát.
—–
Hosszú úton szomjas házak
Szépen sorakoznak;
Estefelé lusta szelek
Talán esőt hoznak.
——
Amerre pislog a nyár,
Tornyokon pörögve;
Ott lapult egy régi vár
A török időkbe’.
—–
Gyula áldozata lett
Az oszmán viharnak,
A sarkadi kicsi vár
Megmaradt magyarnak.
——-
Elesett – visszakerült
Aztán nemsokára;
A gyulai török bégek
Nagy bosszúságára.
——
A fűtésre van a Nyárnak
Most a legfőbb gondja;
Őrült melegét a vén Nap
Kedélyesen ontja.
——–
Sarkad lett a városom,
Már hatodik éve;
Itt heverek, mint a mezőn
A friss búzakéve.
——-
Város volt már akkor is,
Mikor toboroztak;
És a Lenkey-huszárok
Erre masíroztak.
——–
Mint a puha plüsstakaró
Hideg éjeken;
Úgy takarja be Sarkadot
A Történelem.
——
Sarkad város engem
Mosolyogva elfogad,
Hogyha jövök, tornyával
Messziről bólogat.
—–
Maradjon itt élet, jövő,
Kedélyes világ;
Nyár legyen és viháncoljanak
A kiskutyák.

A város akasztófája

Ezt az elementáris ostobaságot Herkó Páter című egykori vicclapunk Kiskőrösre keni. A történet a régi német irodalomban is megvan, különböző városok rovására írják.
Nézzük hát.
——-
Valamikor a XVIII. században történt.
Egy városban megcsíptek valami rablógyilkost, és fel akarták kötni a gonosztevőt. Ebben a derék magisztrátust egyetlen dolog akadályozta meg.
Nem volt akasztófájuk.
Mit tegyenek? Ácsoltassanak egyet? Az ácsoknak újabban fölvitte az Isten a dolgukat, drágán dolgoznak.
Akkor mi legyen?
Kölcsön kell kérni egyet a szomszéd városból.
Nosza, el is küldték az öreg városi kengyelfutót az üzenettel. Estére be is lihegett a válasszal.
Ez ugyancsak meglepte a magisztrátust. Ez állt benne:
“Nem adhatjuk kölcsön az akasztófát, mert arra nekünk és gyermekeinknek van szükségünk!”

Jövő-esélyek

Békés átmenetek fennsíkján él a Jövendő;
Száz akadály hever itt, zárva az út oda még.
——
Most még tévutakon tolakodnak a népek előre;
Reklám-útmutatás zsákutcába vezet.
——-
Multivezérelt pénzhatalom csak cifra bukást hoz;
Végül más se marad, csak digitál-temető.
——-
Tévút lenne a forradalom, s más véres erőszak;
Szent célokhoz csak szent eszköz vezet el.
——
Nem visz előre a gén-fusizás, vagy játszadozás se;
Istent játszani csak nyegle tudatlan akar.
——–
Nem fejlődés géppé tenni az emberi testet;
Nem scifi szörnyeteget vár a királyi jövő.
——-
Békés átmenetek csúcsáról néz a Jövendő;
Még rajtunk múlik, látjuk-e őt valaha.

Szőke nő zűrben az űrben - 176.

SZÁZHETVENHATODIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Helmut Schellenberg izgalmában nagyot sóhajtott. A szőke nő érezte, hogy kiszáradt a szája, gyorsan megnedvesítette az csepp itallal.

-         És utána? – kérdezte Helmut.
-         Igyekeztünk játszani a lojálist, közben meg kellett szerveznünk a szerkezet elkészítését. Türelemjáték volt. Alkatrészenként kellett elkészíttetnünk, különböző helyeken, méghozzá úgy, hogy sehol senkinek sejtelme se lehessen róla, hogy igazából mi is ez, nehogy a híre eljusson Green-Holberghez.
-         Sikerült?
-         Két évbe telt. Az összeszerelés külön tortúra volt. Szerencsére elég türelmesek lettünk, Green-Holberg kezdeti érdeklődése pedig lanyhult, már nem akarta, hogy mindig szem előtt legyünk. Nem voltunk már fontosak. Csupán azt az egy szabályt kellett kínosan betartanunk, hogy sohasem lehettünk mindannyian egy helyen.
-         Ezt hogyan tudtátok megszegni?
-         Azon a bizonyos összejövetelen hárman rangrejtve, illetve álnéven vettek részt, a negyedik meg látszólag a személyzethez tartozott. Green-Holberg titkosszolgálata nem fogott gyanút, talán nem is jelentették. Akkor már nem ellenőrizgettek bennünket olyan rigolyásan, mint néhány évvel korábban. Ki tudja, felfogták-e egyáltalán, hogy eltűntünk a világukból.
-         Green-Holberg bizonyára felfogta.
-         Arról sem vagyok meggyőződve.
-         Miért?
-         Mert mással volt elfoglalva.
-         Mivel?
-         A koronázásával.

Karen azt hitte, rosszul érti.

-         Mivel?
-         A koronázásával. Ő lett I. Dávid, a Föld királya.
-         Hogy micsoda lett?
-         A Föld királya. Megszületett a globális világmonarchia. Mi éppen a koronázás világraszóló előkészületeivel voltunk elfoglalva. Éppen arról vitatkozott az elit világszerte, hogy milyen módon legyen örökölhető, a cím. Az elsőszülött fiúgyermek örökölje-e, az egyenjogúság nevében a lányok trónképesek legyenek-e, esetleg az uralkodónak kell kijelölnie a maga által összeírt, vagy a világparlament által javasolt névsorból.
-         Micsoda?
-         Ez volt a slágertéma. Ja, arról is vita folyt, mi legyen I. Dávid titulusa.
-         A titulusa?
-         Igen, erről folyt a vita, mégpedig a legkomolyabb pofával. Hogy I. Dávid világkirály legyen-e, világcsászár, vagy csak egyszerűen: világ-uralkodó. Nem is volt elégedett a világszavazás eredményével.
-         Miért, mi lett az eredmény?
-         A Föld királya.
-         Nevetséges.
-         Mi örültünk neki. egyre kevesebbet törődött velünk, mi pedig tizenöt évvel mentünk vissza az időben.

Hosszan, mohón ivott. Sem Helmut, sem Karen nem zavarta közben.

-         Amikor megérkeztünk, még aprólékosabban dolgoztuk ki a terveinket, mint legutóbb. Most már egymásban sem bíztunk.

Kifulladt. Elhallgatott.

-         És?
-         Olyan korba érkeztünk, amikor újra komoly formában vetődött fel a Mars terraformálásának eszméje. Tudtuk, hogy erre az emberiségnek szüksége van, de amint az előkészületeket láttuk, rájöttünk, hogy rossz módszert választottak, a dolog nem fog sikerülni. Igazság szerint a jövőben hallottunk is már erről az elvetélt kísérletről. Elhatároztuk, hogy beavatkozunk. Rendelkeztünk a Mars terraformálásának olyan aprólékosan kidolgozott tervezetével, amely sokkal több sikert ígért, és kevésbé volt költséges.
-         A jövőben miért nem valósították meg ezt?
-         Azért, mert akkor még ezt is túl költségesnek találták – felelte keserű mosollyal Ed Philips. – A profit-mohóság az idő múlásával növekedett, a kockázati hajlandóság meg csökkent. A pénzemberek gigantikus összegek felett rendelkeztek, de nagyon a fogukhoz verték már akkor a garast. Képesek voltak filléres kiadásokon is hosszan vitázni. Igazából fellélegeztünk, amikor azt láttuk, hogy a múlt pénzügyi hatalmasságai még korántsem annyira vaskalaposak. Lelkesedtünk, és – elővigyázatlanok lettünk.

A fejét csóválta, mint aki még mindig nem hiszi el.

-         Mi történt?
-         Börtönbe kerültünk.

Ezen még a szőke nő is meglepődött, Helmut Schellenberg meg kigúvadt szemekkel bámult.

-         Börtönbe? Miért?
-         A projekt rendelkezésére bocsátottuk a jövőből hozott dokumentumokat, tervrajzokat, számításokat. Magabiztosak voltunk és felelőtlenek. Megjártuk.
-         Mi történt?
-         A tudósok vitatkozni kezdtek a tervezet néhány pontján, és mi megszeppenten jöttünk rá, hogy fogalmunk sincs róla, kinek van igaza. Nem értettünk a tervezethez, nem értettünk a terraformáláshoz. Az anyag, amit magunkkal hoztunk, kiváló volt, de elkövettük azt a hibát, hogy mi magunk tökéletesen tájékozatlanok voltunk benne.
-         Ostobák voltatok! – szólt közbe Helmut.

Ed Philips bólintott.

-         Igen. Az első esetet még valahogy kimagyaráztuk, de a gyanú nem ült el. A bomba akkor robbant, amikor a szakértők a terraformálási terv függelékei közt szereplő terveket kezdték tanulmányozni. Ebben több olyan űrjármű tervei is szerepeltek, amelyek olyan technológiára épültek, amely akkor még nem létezett.

Karen Bozchana Kadlecikova türelmetlen mozdulatot tett.

-         Lehetetlen, hogy ennyire ostobák voltatok! – jegyezte meg dühösen.

Ed Philips újra bólintott.

-         Ennyire, Karen, ennyire. Akkor tört ki a botrány. Őrizetbe vettek, és külön-külön állítottak bennünket mindenféle tudományos vizsgálóbizottságok elé. Vizsgálat, kérdések, keresztkérdések, újabb kérdések. Azonnal kiderült, hogy még csak nem is konyítunk az anyaghoz, amit állítólag kidolgoztunk. Nekem három napig tartott a tudományos vizsgálat, akkor letartóztattak, és egy barátságos nyomozó kezdett vallatni. A végén összevissza fecsegtem, magam is éreztem, hogy szörnyű helyzetben vagyok, és nagyon rossz benyomást teszek a vizsgálókra. Egyszerűen nem tudtam mit tenni. Néhány hét múlva közölték, hogy bíróság elé állítanak, hivatalból mellém rendeltek valami süvölvényt védőügyvédnek, és készülhettem a tárgyalásra.
-         Mi volt a vád?
-         Kémkedés.
-         Hiszen az nevetséges!
-         Persze, hogy az volt. De amivel én védekeztem, hogy időutazóként kerültem oda, és meg akarom menteni a Földet – még nevetségesebb volt. Az ügyvédem se hitte egy szavamat se. Rettenetes hónapok voltak, napi nyolc-tíz óráig faggattak, végül már azt se nagyon tudtam, mit kérdeznek tőlem. Néhány hónap múlva aztán a társaimat is viszontláttam; együtt ültünk a vádlottak padján. Kiderült, hogy mindenkit letartóztattak. Minden személyes holminkat lefoglalt a rendőrség. Akkor veszítettük el végleg a szerkezetet. Rövid tárgyalás volt, az esküdtszék se tanúsított irányunkban egy szemernyi jóindulatot se.

Helmut Schellenberg egy pillanatnyi habozás után megkérdezte:

-         De hát nem merült fel bennük, hogy senkinek se kémkedhettetek?

Ed Philips szomorúan rázta a fejét.

-         Hisztérikus tárgyalás volt, Helmut. Az ügyész dörgött ránk, mint valami bölömbika, többnyire ostobaságokat. A média hatalmasra fújta az esetet. Az igazság senkit se érdekelt.
-         De hát, ha valaki kémkedik..
-         Azt hiszem, maguk is tudták, hogy a vád marhaság. A bíróság elnöke felajánlotta, hogy enyhítő körülményként veszi figyelembe, ha bevalljuk, ki volt a megbízónk. Mit felelhettünk volna erre?
-         Mennyit kaptatok?
-         Húsz esztendőt.
-         Mindenki?
-         Testületileg. Senki sem közöttünk volt sem bűnösebb, sem ártatlanabb a többinél, a bíróság voltaképpen még a személyazonosságunkat sem tudta megállapítani.

Karen tekintete ezer ráncba szakad.

-         Csak nem azt akarod mondani, hogy ültél húsz esztendőt? Két évtizedet?
-         Nem.
-         Hanem?
-         Egy európai börtönbe kerültünk, valahol a tengerpart közelében. Néhány hónapig meglehetősen keményen bántak velünk. Utána szerencsénk volt, beszélőt kért tőlünk egy tudós, aki az űrhajó megvalósításán dolgozott. Meg tudtuk adni a szükséges felvilágosításokat.

Karen felemelte a kezét.

-         Valamit nem értek. Az előbb azt mondtad, fogalmatok sem volt a tervezetek tartalmáról.
-         Tudományos értelemben nem is tudtunk semmit, de nem is arról kérdezett bennünket, hanem arról, milyen tapasztalatokat szerzett a járművel a jövő, ki és hol kísérletezett, milyen problémákról írt a sajtó, miért állították le a teszteket.
-         És erről tudtatok?
-         Olvastunk annak idején elég sokat. Ez a tudós volt az első, aki elhitte, hogy a jövőből jöttünk. Az egyik beszélgetésen jelen volt a börtönigazgató. Azonnal megváltozott a velünk kapcsolatos bánásmód, nemhivatalosan attól kezdve nagyjából politikai fogolynak tekintettek bennünket. Két év múlva szabadultunk.
-         Két év múlva?
-         Politikai zavargások törtek ki, és a frissen megalakult regionális bizottság első dolga volt a politikai foglyok szabadon bocsátása. Tízszer annyi ember tombolt örömében a börtönkapuban a szabadulásunkkor, mint amennyi akkor őrjöngött, amikor börtönbe zártak bennünket.
-         Utána? Azt mondtad, már nem volt meg a szerkezet.
-         Nem is volt meg.
-         Akkor mihez kezdtetek?
-         Elhatároztuk, hogy az ellenkező irányba távozunk.

Helmut Schellenberg nagyot nézett:

-         Az ellenkező irányba?
-         Igen. A jövőbe. Hibernálással.

Folytatása következik.

Szerelem és líra XXXV.

Harmincötödik rész

Az egységes világnyelv kialakulása – amennyiben a jelenlegi trendeket és a világot uraló magánhatalmak ízlését követné – most katasztrófa lenne. Lehet, hogy a későbbiek során – ha az ember az emberré válás útján egyszer valóban előbbre jut – majd a jelenleginél jobb kondíciók mellett is felmerülhet a kérdés, de erősen meggondolandó, érdemes-e, szabad-e az egységes globális kultúra érdekében feladni a többi nyelvet és vele a többi kultúrát. Tudjuk, hogy vannak kis nyelvek, de nincsenek kis kultúrák. A jelenlegi nyelvek és kultúrák helyett az esetleges egységes globális nyelv – bármelyik lenne is az – semmit sem ígér, és semmiféle valódi fejlődést nem jelentene.

A római birodalom története igen sokat mondhat nekünk egy civilizációról, kialakulásáról, fejlődéséről, hanyatlásáról és pusztulásáról. Alapos tanulmányozását kötelezővé kellene tenni mindazok számára, akiknek bármilyen közük van a Földünket jelenleg irányító mohó magánhatalmakhoz. Nagy szükségük volna okulásra az ilyeneknek, hiszen határozottan úgy tűnik, mintha tudatosan törekednének a földi civilizáció elpusztítására. Mohó, gátlástalan és ostoba profithajszolásuk, felelőtlen játszadozásuk országokkal és nemzetekkel; a helyi kultúrák felszámolására irányuló nagyon nyilvánvaló törekvésük kétségtelenné teszi, hogy sem az értelmi képességeik, sem pedig a céljaik hasznossága nincs arányban a kezükben összpontosuló hatalommal. A Föld jelenleg olyan versenyautóra emlékeztet, amely teljes sebességgel száguld, de a vezetője éppen megvakult, ráadásul a jobb lába görcsöt kapott a gázpedálon, és ijedtében teljesen elfelejtette, mire szolgálnak a pedálok és a kormánykerék.

A római birodalom története igen szemléletes példákkal szolgál a számunkra, mi történik azokkal a népekkel, amelyek feladják nyelvüket, kultúrájukat, hogy a hódítók kultúráját átvéve romanizálódjanak, hasonuljanak uraikhoz nyelvükben és szokásaikban. Az életre való, életképes népek helyett életképtelen és fejlődésre alkalmatlan birodalmi massza keletkezett; és a profithajszában – mert az a civilizáció is nyereségelvű volt – kiégtek és tönkrementek az összetartó erők.

Érdemes végigtekinteni a II-IV. század római történetíróinak beszámolóin, tömérdek analógiát találhatunk bennük. Mindenkinek ajánlom, tanulmányozza például Plutarkhosz egyes műveit, mit ír a görög történész arról, miért és hogyan fogy a görög vidékek lakossága, vagy miért hallgatnak a jósdák. Olyan korban, amikor a jelenleg forgalomban lévő tankönyvek buta megállapításai szerint még „virágzott” a római birodalom.

A romanizáció a közösséget megtartó és erkölcsileg összefogó helyi hagyományok helyett felhígulást, felszínes és kizárólag anyagi természetű célok sóvárgását, „profithajszát” jelentett. A római erkölcsök közmondásszerű összeomlása, a nép zömének beteges, a kínban, szenvedésben, vérfürdőben örömét lelő söpredékké válása intő jel; hasonló tünetek már a mi világunkban is felfedezhetők.

A római birodalmat elpusztító germán harcosok fölényérzetét is megértjük, már Tacitus is a germán erkölcsöt állította példaként az önfelszámoló társadalomban élő rómaiak elé. A római civilizáció hatóköre a Földközi-tenger medencéjére terjedt ki, pusztulása is ezt a területet érintette.

Mi lesz, ha egy globális civilizáció pusztul el? Újabb Atlantisz? Visszatérés a kőkorszakba? A történettudományunk ugyan bezárkózik saját dogmáinak rácsai mögé, de a kultúránk, a mitológiáink, a hagyományaink mintha deja vu-t kiáltanának erre.

Nem olyan jelenségekkel van-e tele a világunk, amelyeket a mitológiák a vízözön előtti emberiség bűnei közt említenek? Véletlen lenne ez?

Nem érdemes felvetni a rabszolgatartás kérdését, hiszen – a mai civilizáció is rabszolgatartó, vagy ahhoz nagyon közel áll.

Voltaképpen mindig is volt rabszolgaság. Ez a förtelem végigkíséri az emberiség egész történelmét. Minden korban nevet cserélt, letagadták, hazudtak a létezéséről – de mindig is volt. Sohasem szűnt meg. Hozzátartozik az emberiséghez, mint macskához a nyávogás. Az eszmék tagadják, a gyakorlat meg folyton igazolja. A rabszolga státusz mindig is létezett, csak különféle eufémizmusokkal helyettesítették. A Földön ma is létezik sokféle néven. Minden kontinensen. Mindenki azt képzeli, hogy az ókor volt az igazi rabszolgaság időszaka, pedig ez nem igaz. Az antik éra is csak azért tűnik a rabszolgatartás időszakának, mert megjelent, és tényezővé vált a pénz. A rabszolgaságot nem az embertelenség teszi, hanem a pénz. Ahol mindent piacosítanak, maga az ember is árucikk lesz.

A rabszolgaság igazi korszaka: az új és a legújabb kor. Szülőanyja pedig: a pénz. A gazda már nem érzi kötelességének a szolgája eltartását, hanem ad neki valami csekély pénzösszeget. Amit aztán – a tisztes eltartással szemben – bármikor kedvére csökkenthet. Ez az igazi rabszolgaság. Ha valahol nem fizetnek annyit a munkáért cserébe, hogy a munkavállaló tisztességesen megélhessen belőle, ott rabszolgaság van. Minél tartósabban áll fenn a helyzet, annál inkább tükrözni kezdik a törvények a valós viszonyokat, a rabszolgaságot. Ebbe az irányba „haladunk” most.

Az a véleményem, hogy az egységes globális világnyelv bevezetése ebben a pillanatban világrabszolgasághoz vezetne. A megtartó, életképes helyi kultúra, a nyelvek és hagyományok feladása „semmiért egészen”, egy „közös nyelv” érdekében minden orwelli fantáziát megszégyenítően aljas világrendhez vezetne. Mintha a harmadik birodalom nyerte volna a második világháborút…

A huszadik század igen sokat tett a majdani világrabszolgaság megvalósulása érdekében. Talán meglepő, amit mondok, de talán nem is gazdasági értelemben ment a legmesszebb, hanem a kultúra területén. A későbbiekben erre még visszatérek.

Olyan időket élünk, amikor a globálissal szemben felértékelődik a lokális hagyományok, a helyi kultúrák szerepe.

A világot uraló magán hatalmak semmit sem gyűlölnek jobban, mint a lokális kultúrát és a hazafiságot. Mindenütt létrehozták és támogatják azokat a helyi komprádor erőket, amelyek a romanizációt, a helyi kulturális hagyományok felszámolását szolgálják. Ezzel egybeesik az oktatásnak csaknem az egész világon tapasztalható szétzüllesztése, a kultúra felhígítása. Utóbbin nemcsak az úgynevezett populáris, vagy tömegkultúrát értem, hanem a magát „elit”-nek minősítő szubkultúrát is, hiszen a szerepe semmivel sem jobb, és az átlagos nívója sem magasabb az előbbinél.

A globalizáció káros törekvéseit egyedül a helyi kultúrák háríthatják el. Olyan új kultúra kialakításával, amely méltó választ ad a romanizációs kihívásokra, ápolja, ébren tartja a nyelvet, a helyi és a nemzeti kultúrákat, egyúttal pedig a jövő elvárásainak megfelelően újra definiál, és újra megfogalmaz olyan létfontosságú fogalmakat, mint család, haza, hazaszeretet, hazafiság, egyéni, családi és nemzeti felelősség. A régi nacionalista és egyéb beidegződések helyett ki kell alakítani anyanyelv, haza és hazafiság új, korszerű fogalmait, és a nekik megfelelő etikát.

Az új nemzet- és haza-fogalomnak szinergikusnak kell lennie; eleve konfliktusmentességre, együttműködésre kell törekednie. Egymás kultúrájának kölcsönös tisztelete mellett egyenrangúságra, kooperációra törekedve kell segíteni egymást hagyományai fenntartásában.

A nemzeti kultúrák egymásra vannak utalva, a mindent elsöpörni akaró „globális” érdek ellenében csak együtt állhatnak meg.

Rengeteg fogalmat kell újra tisztázni. Miféle közösség a nemzet, kik tartoznak hozzá? Nem olyan egyértelmű a kérdés, mint amilyennek tűnik. Az anyanyelv szerepe nyilván rendkívül fontos, de hol a határ? Lehet, hogy nem is lehet egységes nemzet-kritériumot kialakítani, de valamiféle mozgó, vagy munka-definícióra mindenképpen szükség lesz. A területi elv nem tartható, el kell fogadni, hogy ugyanazon terület, város esetleg nem egy, hanem több nemzetnek is hazája, mert a hagyományaik odakötik őket. A világban jelenleg még igen sok megoldatlan probléma forrása vezethető vissza ide.

A helyi közösségeknek egymásra támaszkodva kell majd létrehozniuk azokat az intézményeket és eljárásokat, amelyek értelmes korlátok mögé kényszerítik a jelenleg még felelőtlenül garázdálkodó „globális” erőket.

Kell-e mondanom, milyen óriási szerep vár mindezek során a lírára?

Az anyanyelven szóló, mindenkihez eljutó szépséges költészetre, amely hibátlan ritmusával az élet folytonosságának a jelképe évezredek óta.

A szerelmi líra meg különösen fontos lesz.

Folytatása következik.

Nyári eső mossa el

Nyári eső mossa el
Mind, ami avítt;
Áztassa el parttalan bú
Konok tornyait.
——
Ami azt nyivákolja,
“Úgyse sikerül”;
A friss nyári eső elől
Sose menekül.
——
Dekonstruált műanyag
Kultúr-vesekő;
Sznobostul meg mindenestül
Vigye az eső.
——
Nyári eső mossa el
A korlátokat;
Hátha Isten mégis
A Jövőbe látogat.
——-
Ami világvégébe,
Gyászba menetel;
Essen sárba, pocsolyába
Tűnjön innen el.
——-
Kripta-zsákutca torkot
Fújjon át a szél;
Hátráljon ki onnan végre
Minden, ami él.
——
Nyári eső mossa el,
Ami rossz szabály;
Akárhogy rikácsoljon
A kultúrpapagáj.
———-
Nyári eső mossa el
A Pénz trónusát;
Hadd engedje uralmát
A józan észnek át.
——
Ha pökhendi költséget
Nem őröl malom;
Véget ér a nyegle-fukar
Dollár-uralom.
——-
Sárrá vált globál-önkényt
Víg eső temet;
Egybefonódhat a sok száz
Hazaszeretet.
——-
Nyári eső mossa el
A félelmeket;
Addig essen, amíg talán
Jót tenni lehet.
—-
Mert ha mégis műanyagból
Épül a jövő;
Velünk együtt mossa majd el
A nyári eső.
—–
Amíg élünk, dolgunk van
A Jelen színpadán;
Adjon Isten nyári esőt
Idejekorán.

Irodalomtörténeti szösszenetek - 9.

Sík Endre (1891-1978, Sík Sándor testvéröccse, Sík Igor édesapja) kiváló történész, író és külügyi szakember volt, a Kádár-korszak első felének egyik legjobb magyar diplomatája. A Külügyi Akadémia igazgatója volt, majd 1958-tól nyugdíjaztatásáig külügyminiszter.
Nyugdíjba vonulása után is fontos közéleti tisztségeket töltött be, például a Béke Világtanács elnökségében és a Társadalmi Szemle szerkesztőségében.
1970-ben több kötetben megjelentette visszaemlékezéseit.
Ebből lett a gond.
Azazhogy csak az egyik kötettel. Aminek Sík Endre ezt a címet adta:
Vihar a levelet
Valakiknek “odafent” nagyon nem tetszett. Lehetetlen már kideríteni, maga Aczél György adta-e ki a parancsot, esetleg valaki lejjebb gondolta, hogy dehonesztáló lehet a rendszerre nézve a volt külügyminiszter memoárkötete.
A könyv amúgy sikeres volt, de meg is osztotta az olvasókat. Lengyel József azt mondta róla, hogy igen pontatlan, viszont “sok anyag van benne”.
Nos hát..
A könyvet betiltották?
Na nem – akkoriban ez már nem volt divat, főleg nem egy volt külügyminiszter művével szemben…
Kivonták a forgalomból.
1971 januárjában terjedt el a hír Pesten.
Aki még tehette,  gyorsan beszerezte Sík Endre könyvét.

A Nap delel

A Nap delel,
A Nyár delel,
A Lét: Isten fia;
A fényes Mindenség talán
Csak szent Energia.
—–
Arról mesél
A nyári szél,
Hogy örök a derű;
De múló-véges mind a baj,
Tűnő a keserű.
——-
Az Élet él,
Hisz és remél,
Meg éltet és: szeret;
És lustán hömpölyög velünk
A víg Emlékezet.
——-
A Nap delel,
És égre kel
Az Isten csarnoka;
Ritmus a Lét, s az Akarat:
Elszánt harmónia.
—–
Most zöld a rét,
Még fent a tét,
Nekünk most él a Lét;
A sunyi végzet ellenünk
Sem nyeri meg perét.
——–
Még él a Nyár,
S a napsugár
Szelíden énekel;
Ha kérdést áraszt a jövő,
Az Isten megfelel.
——-

A Nap delel,
A Nyár delel,
A Lét: Isten fia;
A fényes Mindenség talán
Csak szent Energia.

A karmazsin csizma

Ez a történet Hermányi Dienes József 1759 körül írt Nagyenyedi Democritus című művében olvasható. Ő az esetet a Székelyföldre helyezi, és Csehi János udvarhelyszéki református papot teszi a történet hősévé.
Meg is lepődtem, amikor kiderült, hogy már a Dekameronban is előfordul.
Nem lehetetlen, hogy a Székelyföldön a sztori valóban megesett, hiszen Mikes Kelemen is említi, Kemény Zsigmond pedig Ködképek a kedély láthatárán című regényében tragikusra színezi.
Annyira megtetszett, hogy lehetetlen nem idetennem.
Vásári komédiába kívánkozik ez is.
——-
Tehát:
——
Egy magyar kisváros előkelősége szemet vetett az egyik mesterember csinos feleségére. A nő tisztességesen és elutasítóan viselkedett, de a rangbeli szoknyavadászt az ellenállás csak tovább ingerelte. Fűt-fát ígért az asszonynak.
- Akkor se leszek nagyságodé!
- Gondold meg, te! Kapsz tőlem ezt is, azt is! Ruhákat! Ékszereket! Csengő aranyakat!
Amikor már hónapok óta tartott az üldözés, a nő elment a nagyságos úr feleségéhez.
A dáma meg se lepődött.
- Ismerem az én csélcsap uramat!
Szó szót követett. A két nő megállapodott. Olyasféle megoldást fundáltak ki, ami Shakespeare Szeget szeggel című vígjátékában szerepel. A feleség a következőképpen fejezte be:
- Évek óta rimánkodom az uramnak karmazsin csizmáért. A csizmadia pazar darabokat készít, szemem előtt adja el egyiket a másik után, az uram pedig megkötötte magát. Azt mondja, nem való a lábamra, mert a huszárok hordanak olyat. Elnéztem, éppen egyforma lábunk van.
- Azt fogom kérni tőle!
A nagyságos úr odavolt a boldogságtól, hogy a megkörnyékezett asszony végre engedett. Az összes kikötésre rábólintott.
- Ott legyen a karmazsin csizma!
- Ott lesz, angyalom!
- Teljes sötétség legyen!
- Úgy lesz galambom!
- Egy szó se essen!
- Minek is olyankor beszélni, tubarózsám!
Estefelé az asszony elmesélt mindent az urának. Jót nevettek rajta, hogy a nagyságos úr most lopakodik megcsalni a feleségét – a feleségével.
A nagyságos úr a sötét szobában a karjába kapta a meztelen, néma asszonyt, és igazán kedvére valót szeretkezett vele. Nem is sejtette, hogy a nő nem más, mint az ő évek óta elhanyagolt neje.
Hanem másnap…
Mit az ad ég…
A nagyságos úrnak majd’ kigúvadt a szeme, amikor karmazsin csizmát látott a felesége lábán. Eszébe jutott, mit ajándékozott tegnap az alkalmi szeretőnek…
Hogy’ jutott ehhez az asszony?
A nagyságos úr azóta se merte megkérdezni.

A Líra Lelke

A költemény teste a dallama,
De a vers Lelke,
A Költő maga.
——-
A ritmusban az Élet maga lüktet;
A jó Költő nem alkot szörnyszülöttet.
——
A vers nem lehet szöveg-egyveleg;
Mindig dalol, és sohasem hebeg.
—–
Lélekkel, érzéssel viselős;
A Költő minden szóért felelős.
——
A Nyelv hű Barát, ősi akarat;
Élve boncolni sohasem szabad.
——
Táncolhat halál strófa-színpadon,
De sosem bocsáthatjuk szabadon.
——
Lehet a versben számos kínos óra,
De nem áraszthat kínt az Olvasóra.
——-
A vers a Lélek országútját rója,
S a Költő a világ törvényhozója.
——
Isten és a világ mindig jelez,
S a költői Becsület kötelez.
——
A vers a költőjét túlélheti,
Hogyha a Költő Lelke élteti.
—–
Sátán, Végzet, üvölt vagy morgolódik;
Amíg van vers, az Élet folytatódik.
—–
A költemény teste a dallama,
De a vers Lelke,
A Költő maga.

Szőke nő zűrben az űrben - 175.

SZÁZHETVENÖTÖDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

A szőke nő újra töltött mindhárom pohárba.

-         Folytasd!
-         Harmadszorra részletes tervet készítettünk. Elhatároztuk, hogy átvesszük a világot irányító körök feletti hatalmat. Mindannyian otthonosan mozogtunk itt, és rendelkeztünk a legfontosabbal, az információval. Pontosan tudtuk előre, melyik gazdasági trend hová fut ki, mibe érdemes befektetni, tudtuk, hogy középtávon hová vezetnek az egyes folyamatok.
-         És a pénz? – kérdezte Helmut.

Ed Philips mosolygott.

-         A pénz? A pénz ezen a szinten voltaképpen fikció. Már régen nincs aranya- vagy másféle fedezete, és gyakorlatilag annyi bankjegy sem létezik, amennyi pénz van a forgalomban. Kellő mennyiségű és minőségű információ birtokában bárki bejuthat a nagyon gazdagok körébe. Persze, ehhez alattomosság és gátlástalanság is kell. Bennünk megvolt ez is. Több is, mint amennyi kellett volna.
-         Ez mit jelent?
-         Egymással szemben is gátlástalanok és alattomosak voltunk.
-         Mi történt?
-         Már csak egyetlen példányunk volt a szerkezetből. Ezt közös ellenőrzés alatt tartottuk. Viszont volt közöttünk valaki – az unokatestvérem férje – aki rendelkezett a szerkezet teljes tervdokumentációjával. Apám úgy döntött, hogy ezt nem tudatjuk a többiekkel. Ez is alattomosság, de ez volt a szerencsénk.

Nagyot kortyolt az italából.

-         Csaknem nyolc esztendeig tartott, amíg véghezvittük a tervünket. Az előző időutazás alatt megismert emberekkel volt dolgunk, csakhogy most mi voltunk előnyben, ellenük fordítottuk a gyengéiket. Felülkerekedtünk.
-         Aztán? – kérdezte mohón Helmut Schellenberg.
-         A terv egyik kulcsszereplője volt David Green-Holberg. Kiváló képességű pénzügyi szakembernek ismertük, az is volt. A pénzügyi hatalom megszerzésében elsősorban az ő tálentumára építettünk, illetve az ellenfeleink gyanútlanságára. Az utóbbival nem si volt semmi gond. Az előző időutazásból megismert csökönyös, szűk látókörű, csökevényes fantáziájú emberek eszén sikerült túljárnunk. Teljes sikert arattunk. Közben tiszteltük és csodáltuk Green-Holberg fantáziáját, ügyességét, körültekintését és kreativitását, és úgyszólván természetesnek tekintettük, hogy a csoportunk feletti teljes irányítás átcsúszik az ő kezébe. Csak akkor fogtunk gyanút, amikor konstatálnunk kellett, hogy immáron a szerkezet felett is egyedül ő diszponál.
-         Az időgép felett.
-         Igen. Tökéletesen az ellenőrzése alá vonta, ahogy minden mást is. Egy napon arra ébredtünk, sehová sem mehetünk, és a legcsekélyebb vásárlást sem tudjuk lebonyolítani David Green-Holberg tudta és hozzájárulása nélkül. Néhányan emiatt hangoskodni kezdtek, és gyűlést hívtak össze.

Karen Bozchana Kadlecikova savanyúan húzta el a száját. Aligha mentek bármire a diktátorral szemben.

-         Kudarcot vallottatok, ugye?

Ed Philips tekintete elfelhősödött.

-         Enyhe kifejezés.
-         Mi történt?
-         David Green-Holberg meggyilkoltatta az összes ellenzékit.
-         És ti?
-         Lapultunk. Nálunk volt a tervdokumentáció.

Folytatása következik.

Szerelem és líra - XXXIV.

Harmincnegyedik rész

Most pedig arról: mit nem tekintek fejlődésnek.
Erről a témáról – sajnos – szükséges beszélni. Legfőképpen azért, mert a jelenlegi propaganda semmit sem próbál olyan erősen belénk sulykolni, mint azt, mit kellene fejlődésnek tekintenünk. Nincs olyan nap, hogy valami politikai vagy gazdasági marketing-ötletbomba ki ne pukkanjon ezzel kapcsolatban.
A gazdasági és politikai lobbyk számára elsőrendű érdek, hogy fejlődésnek lássuk azokat a folyamatokat, amelyek körülöttünk zajlanak. Ha az emberek tömege egyszer megértené, hogy ami történik, nem fejlődés, a világ egész politikai és gazdasági rendszere súlyos válságba kerülhetne, hiszen a hatalom és a gazdaság legfőbb, leginkább kanonizált, jószerivel egyetlen nyilvánosságra hozott célja a fejlődés. Ha nincs fejlődés, a hatalom iránti bizalom végképp összeomlik.
Ezért aztán hatalomnak és gazdaságnak elemi érdeke, hogy fejlődésnek minősítsen minden jelenséget, amit csak lehet – és azt is, amit nem lehet.
Nézzük tehát, melyek azok a jelenségek, amelyeket a jelenhez viszonyítva nem tekintek fejlődésnek.
Előre bocsátom: fejlődésnek olyan, és csakis olyan jelenségeket tekintek, amelyek az emberiség morális egységének elvét képviselik, az ezen elvhez viszonyított ideális helyzet felé tesznek lépést.
Ha a jövő városának utcáin sétálnék, első dolgom volna megfigyelni, vannak-e hajléktalanok abban a városban.
Ez az első mércém.
Nem beszélhetünk semmiféle fejlődésről, amennyiben csak egyetlen hajléktalan is létezik, hiszen a hajléktalanság, mint intézmény létezése nem a számoktól, és nem is a statisztikáktól függ.
 Ha a jövő társadalma nem képes, vagy nem akar gondoskodni a tagjairól, nem beszélhetünk fejlődésről, hiszen a hajléktalanság puszta megléte annak cáfolhatatlan bizonyítéka, hogy adott társadalom számára létezik valami, ami fontosabb, mint maga az ember. Ez általában természetesen a pénz, de még ez sem biztos.
A kapitalizmus társadalma szereti tetszelegve „szabad világ” címkével ellátni önmagát. Ennek természetesen csak akkor van értelme, ha létezik hozzá viszonyított „nem szabad világ” is. Fentebb már szóltam arról, hogy maga Derrida is észrevette, hogy a keleti tömb összeomlása után jelentősen csökkent a „szabad világ” propagandájának hatása, mert megszűnt a felvevőpiaca; a keleti blokk államaiban élő, a „szabad világ” intézményrendszerére vágyó, a szabadság-propagandára érzékenyen reagáló lakosság. Belekerülve a kapitalista rendszerbe még a legnaivabb emberek sem érik már azt annyira szabadnak és kívánatosnak.
Térjünk vissza a hajléktalanság fogalmára.
A kapitalizmus gyakran vádolta azzal kimúlt ellenlábasát, a létező szocializmust, hogy az utóbbi rendszerben politikai üldöztetés van, koholt perek, börtönök, kínzások, kivégzések. Hogy a létező szocializmus rendszerében nem léteznek emberi jogok.
A vád természetesen igaz, de a vádló nagyvonalúan figyelmen kívül szokta hagyni azt a tényt, hogy a politikai üldöztetés a kapitalista rendszerekben sem ismeretlen fogalom, legfeljebb ritkábban fordul elő, mert nem része a rendszer alapvető struktúrájának.
Az emberi jogok – mint fentebb már utaltam rá – többé-kevésbé védenek a politikai természetű üldöztetéssel szemben, de teljesen védtelenül hagyják az egyént a gazdasági természetű üldöztetés előtt.
Erre persze azt feleli a kapitalizmus, hogy gazdasági természetű üldöztetés nem létezik.
A tények ezt cáfolják. A – rossz szóképpel élve – legékesebb cáfolat: a hajléktalanok létezése. Ők a rendszer gazdasági üldözöttei. A kapitalizmus még csak zárkára, rendőrre, foglárra, élelmezésre sem költ, és az üldöztetés semmivel sem humánusabb annál, mintha ezeket az embereket politikai módszerekkel üldöznék.
A kapitalizmus „tudományos” ideológiája szereti azt a látszatot kelteni, mintha az ember tulajdon teremtményei – a pénz és a piac – a természettörvények kérlelhetetlenségével érvényesülnének a világban, és az általuk okozott nyomornak, szenvedésnek nem volna felelőse. Pedig nem a kikerülhetetlen végzet okozza a világ lakosságának túlnyomó részét szorongató nyomort, hanem a kanonizált kapzsiság.
A demokratikus ellenőrzés teljes hiányában a világot uraló cégek az egyedül üdvözítő profithajsza érdekében egyre felelőtlenebb és degeneráltabb viselkedést engednek meg maguknak világszerte.
Már Bibó István felhívta rá a figyelmet, hogy a jelenkori liberalizmus voltaképpen a nemzetközi nagyvállalatok diktálta gazdasági berendezkedés ideológiájává züllött. Olyan gazdasági természetű hatalmat támogat, amely az egész világon túlnőtt a demokratikus államokon és intézményeken, amely senkinek sem felelős, tetszése szerint ellenőrizetlenül tevékenykedik a világban, és illuzórikussá teszi a demokratikus politikai intézményeket. E hatalom lényegében magánhatalom. Mellette éppen annyit számítanak a politikai intézmények, amennyire a római köztársaság évente még mindig megválasztott tisztségviselői számítottak a római császárság korában.
A pénz eredeti funkciója az volt, hogy csereérték legyen az emberi együttműködésben. Másra nem alkalmas, mert önmagában értéket nem képvisel. Ma viszont már a bankkártyák és az átutalások világában a pénz is csak illúzió, de eme fikció birtokában magánhatalom tartja irányítása alatt a világot. Erre a veszélyre már annak idején Franklin Delano Roosevelt is felhívta a figyelmet, és azt mondta róla, hogy „lényegében fasizmus”.
Az államok – legyenek berendezkedésükben bármennyire is demokratikusak – ebben a pillanatban tehetetlenek a magánhatalommal szemben, amely a pénz birtokában eladósítja, játékszereivé teszi ezeket, közben pedig a hatalom egyetlen funkcióját sem látja el, hiszen teljesen öncélú, a profitszerzésen kívül nem törekszik másra. A jelenlegi szabadság-demagógia így lényegében nem más, mint egy élősdi jellegű magánhatalom ideológiája.
Nem tekintek fejlődésnek semmiféle olyan változást, amely – bármilyen hangzatos jelszó uralma alatt – az említett magánhatalom céljait mozdítja elő, viszont fejlődésnek tekinteném, ha megvalósulna ennek a magánhatalomnak a korlátozása vagy felszámolása.
Nem tekintem fejlődésnek a következőket:

• Világkormány létrehozása

 Fentebb már leírtam, hogy jelen helyzetben ez önmagában nem volna fejlődés; akkor sem, ha a földi emberiség integrációja előbb vagy utóbb mindenféleképpen kikényszerítené valamiféle globális önigazgatás létrejöttét.
Önmagában a valódi globális önigazgatás kialakulását természetesen fejlődésnek tekinteném. Erre azonban most igen csekély esélyt adok.
A világkormány kialakulását jelen pillanatban nem tekintem realitásnak. Az említett magánhatalomnak aligha érdeke, hogy világállami funkciókat töltsön be, hogy valódi világállamot teremtsen, hiszen ennél az állami funkciók lepasszolása és a jelenleg folyó öncélú profithajhászás sokkal jövedelmezőbb.

• A világméretű szabadkereskedelem kialakulása

 Ezt a jelen helyzetben kimondottan negatívnak, a magánhatalom további erősítésének látnám. Az utóbbi időkben tanúi voltunk, hogy ment tönkre nálunk számos gazdasági ágazat a hihetetlen uniós szabályok miatt, amelyekhez csak a nagyvállalatok képesek alkalmazkodni; hiszen miattuk találták ki őket.
Nem tekinteném fejlődésnek jelen helyzetből kiindulva a továbbiakat sem:

• Egységes világnyelv kialakulása
• Egységes globális fogyasztói szokásrendszer kialakulása

 A következő részben elmondom, miért nem.
Hogy mi köze ennek a szerelmi lírához?
Több, mint gondolnánk.
Folytatása következik.

Békebeli este

Nyári illat hempereg,
Alkony sálja tekereg;
Vidám szellőcske suhan,
Békebeli este van.
——–
Félig élő, félig holt
A testem -  nagy próba volt
Kavarog a nyár-folyam;
Békebeli este van.
——
Sötét ég kábán lebeg,
Bámészkodnak fellegek,
Az ország még egybe’ van,
Békebeli este van.

Irodalomtörténeti szösszenetek - 8.

Lengyel József eléggé markáns véleményt alakított ki magának a XX. századi irodalom számos jelenségével kapcsolatban; politikai vonatkozásaikat is beleértve.
Például az volt a véleménye, hogy Lukács György nemzetközi hírnevét – baklövései alapozták meg. Ezzel kapcsolatban gyakran megemlítette Lukács Balázs Béla és akiknek nem kell című tanulmánykötetét, amit az évszázad egyik legnagyobb irodalmi baklövésének tartott.
Elvből ellenezte a Nouveau roman és számos “modern” irányzat poétikai elképzeléseit,  amelyek “belülről szűkítenék az írás lehetőségeit”.
Proust nagyon a bögyében volt. Azt írta róla, hogy “A sznobizmus enciklopédiája”, minden téren lapos, finomkodása mesterkélt, világa felfújt és unalmas.
A központozás elhagyásáról úgy vélte, hogy az ilyen írás elkövetőjének az ugyan a szándéka, hogy ilyen módon “végeérhetetlen folyam” keletkezzen, de az eredmény minden esetben – poshadt állóvíz. Lengyel egyébként is úgy vélte, hogy a sterilen belső irodalmi – sőt irodalmiaskodó – szándékok soha jelentős irodalmat nem hoznak létre. Nehéz volna nem egyetérteni vele.
Sokat töprengett azon, hogyan is kell írni.  Hogyan kell tanulni a régi mesterektől?
Természetesen nem szabad úgy írni, ahogy a régiek – a megváltozott akusztika következtében egészen mást jelentene.
Válasszunk olyan utat, ahová a régi mesterek már nem jutottak el, vagy olyat, amelyen el sem tudtak indulni.
Lengyel József kedvenc formulája így hangzott:
“Írjunk úgy, ahogy Stendhal írna – ma.”

Világ a Phlegethón partján

A Tűzfolyam partjára vetve
Üzletelget az ál-szabad világ;
Szép fényes temetői jázminok,
Orchideák
Szomorú reklám-mosolyt árasztanak;
Baljós a nyári alkony.
——-
A Phlegethón-parton
Baljós a nyári alkony.
——
Szólás-szabadnak érezzed Magad;
De ne szólj mást, csak azt,
Amit szabad.
—–
Címkét kap, aki véleményre kényes;
És a keserű voltaképpen – édes.
——
A Tűzfolyam partjáról nézve
Minden oly végtelenül egyszerű;
Az Örökkévaló, s a “korszerű”
Ellenségek,
Tanácstalan a Lélek.
Phlegethón-parton hidegek a fények.
——
Egyszer “Nagy Idők” lehetünk;
Vagy a mély semmibe veszünk.
——
Ha Magyarhon kicsi marad,
Globál-pénznek nyaka szakad.
——
Alkotó munkára vágyunk;
Világbank sokallja számunk.
——
Hogyha minket felhígítva
Adnak pusztulásnak;
Világ-dollár
Phlegethónban tanul úszni
Másnap.
——-
Multi-gólya szemmel nézve
A Föld csak globális;
De semmi sem él meg soká,
Ami nem lokális.
——
Világ-mohó globál-profit
Saját sírját ássa;
Kedvenc posztmodern lírája
Nem tanítja másra.
——
A pénz csak lehúz a mélybe;
Sokkal több szeretet kéne.
——-
Ha lejjebb csúszunk a parton;
Soha többé nem lesz pardon.
——
Phlegethón-parton
Baljós a nyári alkony.
——
A Tűzfolyam partjára vetve
Gyanútlan még az ál-szabad világ;
S ünnepelteti magát,
Mint vereség előtt
A részeg katonák.
S a szófia-demokrácia
Vénülő képén semmi grácia…
——
Phlegethón-parton
Baljós a nyári alkony.
——-
Állunk a parton,
Vinnyog a tőke szépe;
S az égő vízben
Atlantisz tükörképe.
——-
Buta propaganda
Visít a phlegethóni alkonyatba;
A felszín a Lét fonalát nyiszálja,
És szégyentelen ülepét riszálja.
—-
Ostoba lárma hőbörög a parton,
Csendes a baljós phlegethóni alkony.
——–
Elvihet innen jó szó, szerelem,
De globál-pénz-pöfeteg
Sohasem.

Az angyal, az ördög és a feltámadt halott

Ez a történet ősrégi arab forrásból származik, de a Dekameronban is megtalálható, sőt a magyar népmesék közt is helyet kapott.
Vásári komédiához kerestem anyagot, így bukkantam rá.
A színjátszóimnak szükségük van új vásári komédiákra, lehet, hogy még a nyáron írok is egyet belőle, bár a történet eléggé morbid.
——-
Nézzük hát.
—–
Valamikor a középkor végén történt.
Egy csinos városi özvegyasszonynak hárman is udvaroltak. A nő szerette volna elhárítani az egyre tolakodóbbá váló próbálkozásokat, mert halott férjét nagyon szerette, és őszintén gyászolta.
Ráadásul biztos volt benne, hogy mindhárom kérőjelölt a vagyonára pályázik.
A szép szó nem használt, a három fickó mind erőszakosabbá vált. Mindegyik megnyerte ügyének az asszony egy-egy családtagját, és most már ők is unszolták, zaklatták a hölgyet, menne végre férjhez újra.
- Nem telt le még a gyászév! – válaszolta a kétségbeesett áldozat.
- Na és? – volt a felelet legalább egy tucatszor.
A nő már a családjától is rettegett. Naponta többször is eljárt a házuk közelében lévő kis kápolnába imádkozni. Ott legalább békén hagyták.
Egy délután halottat terítettek ki a kápolnában, egy korán elhalálozott városi tanácsúr tetemét.
Amikor a nő hazaért, mindhárom kérője otthon várta, egymással parázs vitában, helyenként fenyegetőzve.
- Válassz már közülük! – ordított az özvegyasszony sógora. – Unom, hogy állandóan itt lebzselnek!
Ahol a szükség, ott a segítség. A nőnek váratlan ötlete támadt. Végiggondolta, aztán keresztet vetett. Isten bocsássa meg, de másképpen aligha szabadul meg a három erőszakos frátertől.
- Küldjétek be őket egyenként!
Jött is az első. Asztalos mester volt, a mellét verte a szakálla. Pökhendi szemekkel méregette a nőt.
- Elszánta végre magát, hogy hozzám jöjjön, vagy tovább fecsérli az időt?
Az özvegy nagyot sóhajtott.
- Igen, de van egy feltételem.
- Halljam!
- Van a kápolnában egy halott. Vegye ki onnan kegyelmed, feküdjön a helyére, és maradjon ott holnap reggelig. Ha kibírja, kegyelmedhez megyek.
- Ennyi?
- Igen, ennyi.
Az asztalos elégedetten távozott. Csupán némi bohóckodás, esetleg apró kellemetlenség másnap.
- Jöjjön a következő!
Már jött is a második. Valami nemesúr bálkézről született fia volt, adta az előkelőt, pedig csak mindenre kapható gyilkos gazember volt.
- Döntött már? – kérdezte türelmetlenül. – Nagy megtiszteltetés lenne kegyednek, ha a feleségem lehetne, ezt ne feledje. Az én nevem vakarná ki a szolgaságból. Hozzám jön végre?
- Igen, de van egy feltételem.
- Feltétel, micsoda feltétel?
- Van a kápolnában egy halott. Vegyen kegyelmed magára bokáig érő hófehér inget, a kezébe égő gyertyát, és holnap reggelig álljon őrt a nyitott koporsó mellett. Akkor a felesége leszek.
- Miféle ostobaság ez?
- Tekintse lovagi szolgálatnak.
A balkézi ivadék szeme felcsillant. Vagy úgy: lovagi szolgálat. Az más, az mindjárt más.
- Megteszem!
Csak úgy viharzott kifelé, hogy mielőbb megkezdhesse az angyali strázsát.
Ezen más mosolygott az özvegy. A cégéres gazembert mindennek lehetett nevezni, csak angyalnak nem.
- Jöjjön a harmadik!
Jött.
Ez gazdag naplopó volt, egy megtollasodott kereskedő második fia. Az apja pénzváltó, a fickót felvetette az arany, állandóan a gazdagságával kérkedett.
- Elfogadja végre az ajánlatomat? Mellettem gazdag nő lesz, drágaköves ruhákban fog járni, gazdagon felékszerezve. Még a botnak is aranyozott fogantyúja van, amivel néha megfenyítem kegyedet.
Valahogy ettől nem támadt az özvegynek nagyobb gusztusa a piperkőccel való esküvőhöz.
- Van egy feltételem.
- Feltétel? Miféle? Pénzzel megoldható?
- Nem.
- Akkor miféle?
- Kerítsen kegyelmed egyszerű, koromfekete, kámzsás, földig érő fekete kabátot.
- Minek az?
- Ne legyen cicomás, de koromfekete és egyszerű.
- Minek az a maskara? Nem vagyok én szerzetes.
- A kápolnában van egy halott. Vegye kegyelmed magára a kámzsás kabátot, hogy fel ne ismerjék.
-Úgy festek majd, akár az ördög.
Az özvegy bólintott. Éppen ezt akarta.
- Ha el meri nekem lopni a koporsóból a halottat, akkor bátor kegyelmed, és én sohasem mennék gyáva emberhez. Ha elhozza a halottat, a felesége leszek.
Nosza, több se kellett a gazdag ostobának, tüstént rohant földig érő szurokfekete kabátot szerezni, nagy kámzsával.
Akkorra az asztalosmester már belopakodott a kápolnába, kiemelte a halottat a nyitott koporsóból, elhurcolta az egyik félreeső szegletbe, és a helyébe feküdt. Kint alkonyodott, a kápolnában előbb félhomály támadt, majd teljes sötétség. Az asztalos elszunyókált a koporsóban.
Sötétedés után hófehér ruhában, gyertyával a kezében megjelent a nemesi fattyú, és nekiállt őrt állni a ravatal mellett.
A koporsóban fekvő asztalos megrettent tőle, levegőt is alig mert venni.
Hamarosan megjelent a piperkőc is; feketében, mint az ördög. A koporsó mellett strázsáló hófehér alaktól inába szállt a bátorsága. Fene ezt az özvegyet! Szép, szép, de annyira nem, hogy összeakaszkodjon miatta egy angyallal.
Már-már szégyenszemre el is somfordált volna, amikor megbotlott, próbált megkapaszkodni, mire meglökte az egyik mellékoltár előtt álló oszlopot, és a nagy kerámia váza, ami fogadalmi ajándékként állt annak a tetején. fülsiketítő csörömpöléssel lezuhant, és ízzé-porrá zúzódott a kövön.
A nemesi ivadék ekkor vette észre a kámzsás alakot. Az ördög?
- Maga az, ördög uram? Takarodjék innen! – határozottnak tűnt, de remegett a hangja.
Ez bátorította fel a piperkőcöt.
- Kifelé, mert levágom a fejed! – üvöltött, és az angyalra támadt.
Az nagy hirtelen a támadó képébe vágta a gyertyát.
- Az anyádat, ördög!
Ütött mindkettő, amivel tudott.
Ez már sok volt a koporsóban fekvő “halottnak”. Az asztalos szentül meg volt róla győződve, hogy itt angyal és ördög mérkőzik a koporsóban fekvő halott lelkéért. Nem akarta kivárni, melyik győzedelmeskedik.
Rettenetes üvöltéssel pattant ki a koporsóból, és halálos félelemmel rohant a bejárat felé, út közben mindent felborított, aminek nekiment.
A kápolnából hallatszó rémséges tohuvabohu kiverte az álmot a környéken lakók szeméből. Már gyülekeztek fustélyra, furkósbotra, fegyverre kapva a bejáratnál.
Rablók lennének odabent?
Mindhárom jómadár kimenekült a kápolnából – egyenesen a tömeg karjai közé.
Mindhármat megbüntették. Botra, tömlöcre, pellengérre.
Mind a három az özvegy kívánságára hivatkozott. A bíró vállat vont.
- A nő csúfot űzött, kegyelmetek voltak a marhák, hogy teljesítették.
A három jómadár nevetségessé vált. Nemcsak a nőt nem zaklatták tovább, el is költöztek a városból.

A könyörtelen Idő

A könyörtelen vén Idő,
A munkamániás,
Úgy hagy magunkra nélkülünk,
Ahogy majd senki más.
——-
Egy nyugodt pillanatra tán
A lelkünk éhezik;
De meg nem áll a vén bolond,
S ilyen nem létezik.
—–
Hátára kötve elrohan
Rövidke életünk;
Talán csak az marad nekünk,
Amit elképzelünk.
—–
Mikor majd hosszan pihenünk
A nedves föld alatt;
Csak akkor áll meg majd nekünk
A múló Pillanat.
——
De élünk még, hiába is
Vesszük nagyon zokon;
Csak táncolunk a tarajos
Idő-hullámokon.
——
Jöjjön a Földre dáridó,
Vagy szép halotti tor;
Itt a vén munkamániás,
Mint fő titok-tudor.
——
Mert mindent elrejt az Idő,
De semmit meg nem öl;
Amit szűk látókör, s a múlt
Takar szemünk elől.
——-
Az Idő leplén túl talán
A legnagyobb titok;
Ott vidám, öreg fák alatt
Az Isten mosolyog.

Szőke nő zűrben az űrben - 171.

SZÁZHETVENEGYEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Helmut Schellenberg tátott szájjal figyelt, a szőke nő elhúzta a száját. Hát persze, hogy nem létezhettek ott a Dokumentumok. Nem is fogadhatták el a létüket, hiszen már az is ellentétben állt az uralmuk törvényeivel. Akkor sem fogadhatták el, ha megértették a veszélyt.

Karen ajkán keserű kis mosoly jelent meg. Majd éppen a jövőből jött figyelmeztetést fogja komolyan venni az a nyereséghajhász ócska pénzes banda, amelyik számára az értelmetlen világuralmának fenntartásán és az ostoba profitján kívül egyszerűen nem létezik egyéb szempont.

Törődnek is a jövővel, ha éppen a jövőből figyelmeztetik őket! A kis tyúkeszükkel annyit értenek meg, hogy ők nyugodtan leélhetik az életüket, és élére rakhatják a profitot.

Emlékezett. Nagyapja valamikor azért ment tönkre, mert a gabonatermesztésben és az állattartásban olyan idióta szabályokat vezettek be, aminek a költségeit nem tudta előteremteni. Lehetetlen volt teljesíteni. Mindenki tudta, hogy az újabb baromságok a tetves agrármultik érdekeit szolgálják, minden az ő kezükbe kerül, aztán majd hihetetlenül drága lesz az élelem.

Szörnyű időszak volt. Karennek most is könnybe lábadt a szeme, ha eszébe jutott.

Nagyapja nem akart kivándorolni. Felakasztotta magát a saját diófájára, szemben az istállóval. A család meg se lepődött…

Néhány nap múlva elárvertezték a portát a házzal és az állatokkal együtt. A multiké lett, azonnal kivágták a diófát, és leölték az állatokat.

Ilyenekkel akartak egyezkedni Ed Philips és társai? A világ jövőjéről? Hová tették az eszüket?

-         Persze, hogy nem létezhettek a Dokumentumok, hiszen még nem találták meg őket! – vetette közbe Helmut Schellenberg. – Miért nem próbáltátok rávezetni őket a lelőhelyükre? Ki kellett volna tartanotok!

Ed Philips sajnálkozó arccal nézett rá.

-         Megpróbáltuk, Helmut. Százszor is. Talán ezerszer is.
-         És?
-         Nem vagyok meggyőződve róla, hogy nem robbantották fel.
-         Mi??
-         Nem vagyok benne biztos, hogy nem pusztították el végleg.

Helmut meredt szemmel bámult vissza. Lassan megértette.

-         Ennyire hülyék?
-         Az öncélú hatalom mindig hülye, Helmut – felelte keserűen a másik.

A hirtelen támadt csöndet Karen törte meg:

-         Utána? Mi történt utána?
-         Milliárdos barátunk megszöktetett bennünket. Kaptunk két hetet.
-         Két hetet?
-         Annyit. Boldogan tervezgettünk, azt hittük, mégis teljesítjük, amiért jöttünk.
-         Aztán?
-         Aztán fegyveresek ütöttek rajtünk a közép-amerikai birtokon, ahol lapultunk. Megölték a vendéglátónkat is a családjával együtt. Közülünk is sokat meghaltak. Tizenheten éltük túl.
-         Hogyan menekültetek meg?
-         Mi a farmnak egy félreeső részén kaptunk szállást. Cselédházak között. Elfértünk volna az udvarházban, de valaki közülünk ragaszkodott ehhez, mert a szülőházára emlékeztette. Egyszerű, de ügyes és szellős építmények voltak, ott maradtunk. Házigazdánk reggelenként kocsikat küldött értünk, este meg kisétáltunk. Amikor akkor hajnalban meghallottuk a lövöldözést, és megláttuk a helikoptereket…
-         Helikoptereket?
-         Helikopteren jöttek a csirkefogók. Nem lehetett szegény ember a gyilkosok megbízója.
-         Az anyjuk istenit! – szaladt ki Helmut száján.
-         Amikor megláttuk a gépeket, és hallottuk a folyamatos tüzelést, azt hittük, végünk. De a házigazda mellettünk lakó cselédei segítettek. Maguk is a mocsárvidékre menekültek, és minket is magukkal vittek. Majdnem kényelmesen menekülhettünk, a martalócok helikopterei csak félóra múlva jelentek meg ott, miután az udvarházat szitává lőtték.
-         Rejtőztetek?
-         Napokig. A gyilkosok helikopterrel és gumikerekes harci járművekkel cirkáltak a környéken. Szerencsére nem fűlött a foguk ahhoz, hogy a mocsarakat átkutassák. Tartottak a kígyóktól, alligátoroktól, meg a számos kellemetlen rovartól.
-         És ti?
-         A helybeliek vigyáztak ránk.
-         Mivel töltöttétek az időt?
-         Akkor határoztuk el a második időutazást.
-         Megvolt a szerkezet?
-         Először nem voltunk benne biztosak. Vissza kellett mennünk a farmra. Már csak három maradt belőle, azok közül kettő az udvarházban. A harmadikat a szállásunktól úgy harminc méterre, egy fa alá ástuk el az első éjszaka. Nem voltunk biztosak benne, hogy nem találták meg. Az udvarházat porig égették. Az ott lévő két szerkezet elpusztult, vagy a romok alatt hever.
-         Feltételezem, hogy a harmadik épségben maradt.
-         Igen, de mi akkor ezt nem tudhattuk. A házigazdáink nem engedtek minket vissza a birtokra.
-         Miért nem?
-         Mert úgy gondolták, a gyilkosok érzékelőket telepítettek, esetleg műholdakkal is figyelik a környéket. A bennszülöttekkel nem fognak sokat törődni, de az idegen feltűnik, és akkor a gazemberek visszajönnek.
-         Lehet, hogy igazuk volt.
-         Talán igen.
-         Hogyan hoztátok el?
-         Megkértük a bennszülötteket. Elmondtuk, hogy a fa alá egy bőröndöt ástunk el, pénz vagy érték nincs benne, de nekünk fontos. Megnyugtattak, nekik is vannak arrafelé elásott holmijaik. Egy ütött-kopott kis teherautót kerítettek valahonnan, aztán fényes nappal visszamentek az elásott holmikért. Másnapra a kezünkben volt a szerkezet.
-         Utána?

Ed Philips sóhajtott.

-         Azonnal nekifogtunk a következő időutazásnak. Mivel a múltra vonatkozó feljegyzéseink egy része elveszett, nem mehettünk nagyon messze. Napokig vitatkoztunk ezen.
-         Végül mennyire mentetek vissza újra a múltba?
-         Ötévnyire.

Szerelem és líra - XXXIII.

Harmincharmadik rész

Lényeges, egyben nagyon kényes ponthoz jutottam. Talán komoly vargabetűnek tűnik majd a következő fejtegetés, de mindenképpen a témához tartozik.

A reformáció óta kialakult történetírói szemlélet az emberi történelmet – a modern egyistenhívő vallások, illetve a Biblia történetszemlélete után – általában egyenes vonalú, többé-kevésbé egyenletes fejlődésnek értelmezik. Az emberiségnek csak egy történelme van, a történelem a Teremtéssel kezdődik, és valamikor az Utolsó Ítélettel ér véget. Utóbbit természetesen megelőzik majd az Utolsó Idők jelei.

A történelem lényegében véve az Isteni Tervnek az ember számára érzékelhető megnyilvánulása.

Voltaképpen a modern tudomány gondolkodásmódja igen nagymértékben alkalmazkodott az egyszeri és egyetlen emberi történelemnek ehhez az elvéhez. A Földön csak egyetlen evolúció volt, az ember egyszer fejlődött ki, mi vagyunk az első és egyetlen emberi civilizáció a történelemben. Ha vannak is arra utaló jelek, hogy esetleg létezett előttünk már egy másik civilizáció – és ilyen jelek akadnak igen nagy bőségben – ezek, vagy az értelmezésük apokrif és üldözendő.

Ebből könnyen leszűrhetjük, hogy az emberi történelem – vagy legalábbis annak nagyobbik fele – sérülékeny és nagy kínnal-verítékkel összefércelt konstrukció, lényegében tákolmány. Mi köze ennek a témánkhoz?

Történetírás előbb létezett, mint történettudomány, utóbbi lényegében a felvilágosodás során alakult ki. A történelem, mint iskolai tantárgy, szintén viszonylag későn született meg, nálunk csak a XVIII. század második felében.

 A történetírás megvan elmélet nélkül is, a történettudománynak azonban elméleti alapokra van szüksége.

A felvilágosodás megfosztotta a kialakuló történettudományt bibliai támaszától, és helyette a kezébe nyomta a fejlődés elvét. A történelem egyenes vonalban halad a kezdetektől – valahová.

Természetesen nem mindenki osztja ezt az elvet, a múltban is, a jelenben is akadtak gondolkodók, akik úgy vélték/vélik, hogy a történelem igazából ciklikus. Ennek az elképzelésnek valamelyik változatát vallotta a múltban Vico, és Spengler, később Arnold Toynbee, Robin George Collingwood, a jelenben pedig – egyebek között – Paul Kennedy, Peter Turchin, Robert Gilpin, Thomas Donnelly, Emmanuel Todd és mások.

A ciklikus történetszemlélet a történelmi igazságnak a nagyjából egyenes vonalú egyetlen fejlődés elvénél feltehetően sokkal jobban megfelel, de nehéz rá olyan elméletet építeni, amilyet a hatalmi elit szeretne.

A reformáció óta a társadalomtudományi gondolkodás a fejlődés-visszafejlődés antinómiája alapján képzeli el a történelmet. Idővel a „fejlődés”, a „haladás” elve a populáris gondolkodásban szakralitást nyert, míg a „lemaradás”, „visszafejlődés” a Gonosz egyik közkeletű szimbóluma lett. A felvilágosodás ezt megfejelte a fény és a sötétség szimbolikájával.

Érdekes, hogy az államok hivatalos ideológiája csak a XIX. század második felében tette magáévá ezt a szemléletet. Akkor azonban tüstént univerzális varázsigévé vált. A „fejlődés” jelszava volt hivatott igazolni a gyarmatosítást, de sok olyan jelenséget is, amelyekre ma már nem lehetünk büszkék. A „fejlődés” a „haladás” elvét minden hatalom kisajátította magának, a kommunizmus ugyanúgy, mint a fasizmus. A múlt század húszas és harmincas éveiben az olasz államvasutak szerelvényén sétálgató karabélyos vonat-fasiszta büszkén düllesztette ki egyenruhás mellét a gondolatra, hogy ő itt a rendet, a fejlődést, a haladást képviseli. Igazság szerint akkor az utasok zöme se gondolta másként.

Egy-egy rendszerváltás után aztán ki szokott derülni, hogy a „haladás” – mégse volt haladás. Sőt…

Ennek ellenére az európai kultúrában ma igen nagy fontossággal bír a haladó-konzervatív; illetve a progresszív-regresszív ellentétpár. Nálunk különösen nagy jelentősége van ennek, hiszen ezt sulykolták belénk az utóbbi évtizedekben; a haladó könnyen szentté avatjuk, a konzervatív pedig könnyen válik bűnbakká, minden rossz okozójává. A haladás és a maradiság küzdelme nem más, mint a jó és rossz harca; ma is tele vannak ezzel a tankönyveink.

Ez a gondolkodásmód még nagyjainkat is megtévesztette néha. Babits Mihály írta 1918-ban:

„S az ily filozófiák minden konzervativizmusnak, a fennálló és hatalmas rosszba való minden belenyugvásnak új ajtót nyitnak, új jogot biztosítanak.”

A dolog nem ennyire egyszerű. A változás nem szükségképpen előremutató, a reform nem jelent minden esetben igazi haladást. Ennek megítélésére azonban csak egyre kevesebb ember képes – majd arról is ejtek szót, hogy ennek mi az oka.

A baj oka nyilvánvalóan filozófiai természetű, az állandó fejlődés és az egyszeri történelem természete eleve kitermeli az ilyesmit, az ideológiának csak segíteni kell benne, hogy elhatalmasodjék.

Eljátszhatunk a gondolattal: ha egy hajdan a Földön létezett, a maihoz hasonló fejlettségű civilizáció félreérthetetlen és letagadhatatlan jeleire bukkannánk, mennyire átszervezhetné az a társadalomtudományi elveinket, egyben a fejlődésről és a fejlettségről alkotott képünket is.

Tüstént hozzá kell azonban tennem: a jelen helyzetben ez lehetetlen. Ha ugyanis most egy hajdan a Földön létezett, a maihoz hasonló fejlettségű civilizáció félreérthetetlen és letagadhatatlan jeleire bukkannánk, az semennyire nem szervezhetné át a társadalomtudományi elveinket, sem pedig a fejlődésről és a fejlettségről alkotott képünket, azon egyszerű oknál fogva, hogy jelenkori tudományunk képes volna meghazudtolni, félreérteni és letagadni a félreérthetetlent és a letagadhatatlant is, hogy ezzel a jelenlegi történelem (rossz) elméletét csorbítatlanul megőrizze. Meg azért is, nehogy szembe kelljen nézni azzal a kellemetlen ténnyel, hogy a fejlődésnek állított folyamat – nem fejlődés.

(Egyébként igazából nagyon nagy szükségünk lenen rá, hogy szembenézzünk egy megtalált múlttal, mert – a világszerte fejlődésnek harsonázott folyamat nem fejlődés.)

Ahhoz, hogy tételezni tudjuk a haladást, szükségképpen valami fogalmunknak kell lennie arról, mit is tekintünk fejlődésnek. A fejlődés mindenképpen valami teleologikus folyamat, és a történettudomány sablonjai nem alkalmazhatók rá. Egészen egyszerűen azért nem, mert a történeti sémákat a tudomány mindig már egy lezárult folyamat ismeretében, utólag aggatja a múltra¸ ezért a sémákból vett analógiák mindig megtévesztők. Hogy mennyire azok, arra bármely XX. századi politikai rendszer ideológiájából könnyen lehet példát találni.

Én viszont itt és most nem tehetem meg, hogy néhány mondatban össze ne foglaljam, mit is tekintek, illetve mit is tekintenék fejlődésnek.

Az emberiség fejlődésének azt tekinteném, ha az alábbiak megvalósulnának:

• A jelenleginél harmonikusabb és békésebb világ, a háborúk teljes megszűnése és az erőszak minden formájának visszaszorulása
• A nemzetközi kapcsolatok erősebbé és spontánabbá válása a regionális kultúrák megőrzése mellett
• A világ kultúrájának fejlődése a sokszínűség jegyében; mindenki az anyanyelvén lenne képes részt venni a világra kiterjedő kommunikációban
• A regionális és nemzeti kultúrák, nyelvek megőrzése, fejlesztése, békés egymás mellett élése
• Tudás- és tehetségalapú nevelés a Föld minden népének érdekében, nemzetek, nyelvek és kultúrák tényleges egyenjogúsága
• A jelenleginél nagyobb tényleges szabadság; a tehetség szabad érvényesülése, a szerelem jelentőségének növekedése
• Gazdasági értelemben: termelés-fogyasztás-újrafelhasználás folyamatán alapuló ipari-ökológiai rendszer
• Pénz-alapú helyett ember-alapú gazdaság
• Az utóbbi kettő eleve feltételezi: a pénz térvesztése szerepének visszaszorulása
• A bűnözés csökkenése
• A gazdasági egyenlőtlenségek jelentős csökkenése
• A tudomány és technika fejlődése, virágzása az ember szolgálatában
• Politika, gazdaság társadalmi kontrollja a közösségi aktivitás jegyében
• A tényleges demokrácia helyi intézményrendszerének, a politikát kontrolláló regionális intézményeknek létrejötte világszerte, a tényleges önigazgatás és a valóságos demokrácia rendszerének lassú kialakulása
• A vallási és faji erőszak megszűnése
• Az emberi jogok kiegészülése az otthonhoz, a munkahelyhez és az emberhez méltó megélhetés jogával, és ezek tényleges érvényesülése

Szándékosan nem említettem a világkormányt. Nemcsak azért nem, mert egy ideje túlságosan sok szó esik róla, hanem azért sem, mert az a jelenlegi helyzethez mérten már egyáltalán nem biztos, hogy fejlődést jelentene.

Nos, elmondtam, milyennek képzelném a valódi fejlődést. A következő részben arról szólok majd, mit nem tekintek fejlődésnek, és hogy mi köze mindehhez a költészetnek.

Folytatása következik.

Nyár őrzi a Szerelmet

Nyár őrzi a Szerelmet,
Tél hozza a Véget;
Boldog, aki Kedvesével
Nyugalomban élhet.
——-
Nyári napfény melege,
Téli kályha fénye;
Meghitt, boldog itthonlétben
Van a Lét reménye.
——
Nyári boldog szép napok,
Hosszú téli estek;
Közben szalad az idő,
Az évek sose restek.
——–
Forró nyári éjszaka,
Fényes téli reggel;
De szép volt a sok probléma
Két kicsi gyerekkel…
——-
Nyár őrzi a Szerelmet,
Tél ad hosszú álmot;
Ameddig tart a Szerelmünk,
Viseljük a jármot.
——–
Kint beteg lett a világ,
Nyugalom dől ágynak;
Pénz-görények világbíró
Orgazmusra vágynak.
——-
Öltöny-brancs a széfjébe
Nyelné a világot,
Koponyánkból kanalazna
Instant profit-tápot.
——–
Farsangolnak felszínek,
Hallgatnak a mélyek;
Hazug virul, az Igaznak
Homlokán a bélyeg.
—–
Nyár őrzi a Szerelmet,
Tél teremt nyugalmat;
Csókról dalol a téli szél,
Meg a nyári harmat.
——–
Nyár őrzi a Szerelmet,
Tél hozza a Véget;
Boldog, aki Kedvesével
Nyugalomban élhet.

Irodalomtörténeti szösszenetek - 7.

A “műveletlen” Móricz és Ady
A pesti kávéházakban bizonyos “művelt egyének” igen gyakran élcelődtek Ady és Móricz rovására. Mindkettőt műveletlen, tájékozatlan, Mucsáról szalasztott írónak tartották, egyik sületlen viccet a másik után sütötték el róluk – feltéve, ha nem voltak jelen.
A fickók pénzes családok kölkei voltak, egész nap a kávéházban lebzseltek , és ápolták felfuvalkodott sznobizmusukat. Nehezen viselték, hogy különb lehet náluk egy szilágysági kisnemes és egy parasztivadék.
Ady és Móricz nem beszélnek idegen nyelveket!
Nem járták be még a világot! Nem voltak még itt se, ott se, amott se!
Felháborító!
Hogy lehet így valaki költő vagy író?
Közben mindegyik hallatlanul büszke volt magára. Ő beszél idegen nyelveket! Ő bezzeg már X országban járt!
A visszaemlékezések szerint egyszer maga Kosztolányi sokallta meg a buta szócséplést, és valami ingerült megjegyzéssel a bölcsek torkára forrasztotta a szót, Utóbbiak meglepődtek, hiszen köztudott volt, hogy Kosztolányi nem kedveli Adyt…
Adyt újságcikk-műveltségű embernek mondták, aki alapvető fontosságú dolgokkal sincs tisztában. Ha megjelent, csöndben maradtak, mert Ady ugyan nem párbajozott, de akadt már olyan pimasz, aki jókora pofont kapott tőle.
Ady rájuk se hederített, mindnél messzebb látott. Például akkor, amikor 1914 nyarán az urak őrjöngve éltették a háborút, a költő azonban tudta, hogy katasztrófához vezet…
——
Móricz rovására még többet élcelődtek a kávéházi majmok, hiszen Zsiga bácsi nem pofozkodott, jószerivel nem is vitázott.
Évtizedekig köszörülték rajta a nyelvüket. Nem tud külföldiül, műveletlen, paraszt…
Németh László több levelében is említi, hogy a nyegle kávéházi fölény csaknem közvéleményt formált Pest bizonyos részein Móricz ellen. A fickók egész nap rihegtek-röhögtek a törzsasztalnál, és Móriczot szapulták.
Pedig hát…
Móricz Zsigmond csak az Erdélyről szóló regénytrilógiához annyi könyvet olvasott el, hogy azok külön falat alkottak a leányfalui házban – sokan megemlékeztek róla…
De azért Móricz volt a műveletlen író…
Mert ők nyelveket beszélnek, mert ők jártak itt is, meg ott is…
A kávéházi majmok a kis tyúkeszükkel nem fogták fel, hogy Ady és Móricz mindegyiküknél jobban tudott – magyarul.
Alkotók voltak, nem értek rá ostobák ostobaságaira.
Egyébként: kik is voltak ezek az emberek?

Nyári gondolatok a Költészetről

Hol van a Lét értelme, az Élet isteni célja?
Ünnepi asztal vagy köznapi téma a Lét?
———
Nagy költő, aki ünnepi versben sejtheti néha;
S egyszer az életben mind érezzük a célt.
——-
Létet, szívdobogást szentel meg az emberi líra;
Abrak a Léleknek minden vers, ami jó.
——-
Együtt rezdül a versre a Mélység és a Magasság;
Túltesz a jó strófa száz rossz sablon-imán.
——-
Nyegle magányt és rossz önvádat oszlat a líra;
Ritmus társa a szép gyógyító Szeretet.
——-
Isteni szent dallam, pár szó és – rengeteg érzés;
Lélek-barlangban visszhangot ver a vers.
——-
Nincs egyedül soha senki, amíg jó vers van a Földön;
Hangszer a vers, lelkünk dallama szól rajta.
—–
Nyegle bürokrata rontja a verset rossz fecsegéssel;
Kócos szózuhatag ömlik a semmi felé.
——-
Önhitt, álmodozó versben fegyelem sose csillan;
Önkény, felsorolás; perverz, rossz unalom.
——-
Még írásjelet üldöz a versből a tétova hóbort;
Ömlesztett szövegek sírnak a sok jel után.
——-
Lelkek szent játéka a Költészet – örök élet;
Szakrális játék – ám sose játszadozás.
——-
Klubtagság sose lesz képes pótolni a verset;
Nem igazol költőt semmi a verse helyett.
——-
Nem nevezik ki a Költőt, státuszt nem nyit a líra;
Bár a középszernek így muzsikál az agya.
——-
Nem pótol lírát a poéta-hadak sokasága;
Több egy jó vers, mint pénz- és díjkötegek.
——
Forma helyett sose jó a sületlen zagyva szövegtömb;
Mint a kövér birkán hercegnői palást.
——
Nyelvkritikának szólíttatja magát a halandzsa;
Vers-pótlék lufikon csattan a szómaszlag.
——-
Bölcs nyugalommal élve pedig költészet az Élet;
Lét törvénye talán: dallam, semmi egyéb.
——
Isten a Lét. Adománya örökkön: a Ritmus, az Élet;
Mind Költő, aki rá méltó verseket ír.

Szép hölgy a Pilvax előtt

Voltaképpen ez is nagyon régi vándoranekdota, egyik középkori változatának éppenséggel Dante a hőse.
Magyarul is számos variációja van, a legérdekesebbet Nagy Ignác vetette papírra 1845-ben.
Szóval:
——-
Elegáns hölgy sétált el a Pilvax előtt halványkék csíkokkal tarkázott darázsderekú fehér biedermeier rakott szoknyában, szalagokkal díszített rózsaszín kalapban. Más hölgyekkel ellentétben ez a dáma nem hagyta szabadon a vállait. A ruha dekoltázsát erényes nőhöz illő csipkés hófehér ingecske takarta, a hattyúnyakban aranyláncon kis kereszt.
Az egyik fiatalember jó hangosan megjegyezte:
- Micsoda szép hölgy!
A nő megperdült a sarkán, és alaposan szemügyre vette a fiatalembert. Csalódottan húzta el a száját a pattanásos, fiatal arc, még inkább meg az egyszerű fekete dolmány és a hasonló színű, kopott magyarnadrág láttán.
- Önt én aligha nevezhetném szépnek! – vetette oda foghegyről.
- Mert kegyed nem tud úgy hazudni, mint én!

Szeretlek, Magyarország

A Haza sohasem politika,
Nem rossz, konzervatív kivagyiság,
Nem liberális alamusziság,
A Haza:
Otthon,
Élet,
Kisvilág..
Szeretlek, Magyarország.
——-
Nem a hatalom pecsétviasza;
Hanem mi magunk vagyunk a haza.
——
Ahol a Lét sosem volt szögletes,
S ahol a magyar szó természetes.
——-
Ahol a Múlt dombba-síkságba bújva
Magyarrá szentel minden percben újra.
——
A Haza sohasem a hatalom,
Nem partot elzáró gügye lakat,
Nem világ-sunyi uzsorakamat
A Haza
Százszor tiport kis virág;
Szeretlek, Magyarország.
—–
A média: kifestett, léha, csontos,
És úgyis kussol arról, ami fontos.
——–
Szirén csábít globál-szétszóratásba;
És pénz-hó hullna nemzet-rianásra…
——-
Hazát szeretni ma nem jutalékos,
Gyalázza minden magyar-fogyatékos.
—–
A Haza nem csupán a gazdaság,
Hazug mesével sose andalít,
Nem ő szipolyozza a fiait,
A Haza
Nem hervadó
Tölgyfa ág,
Szeretlek, Magyarország.
——-
A Haza nem rossz zsoldosok hajója,
Nem görény pénzhatalom helytartója;
A Haza: a mienk.
——
Másoknak legfeljebb stratégia,
Rablásra váró zsákmány-palota;
A Magyarnak: haza.
——–
Ha már nem lesz magyar haza,
A világ se lesz, csak massza.
——-
Luganói szikkadt agyak;
Nem lesz özönvíz – a latyak.
——-
Nyakkendős bank- janicsárok;
Minden jövő hamis zálog.
——-
Világ-manipulátorok;
Globalizmus gyomra korog.
—–
Föld-globál-préda zsiványok;
Csalnak a térkép-arányok.
——-
Luganói globál-vétek
Itt bukhat el egyszer végleg.
——–
Drága Hazám, Magyarország,
Kopott, barázdált az orcád.
——-
Ötszáz éve frontba osztva,
Újra meg újra kifosztva.
——
Mégsem brüsszeli termekben
Vagy londoni műhelyekben
Dől el Európa sorsa…
——
Fonnyadt Eu-kenyérmorzsa,
Kiszáradt káposztatorzsa,
Mégis itt figyel az Isten…
——–
Túl tangón, csárdáson, tviszten,
Folyton megdrágított liszten
A Jövő már itt könyörög…
——-
Bankár-agyak, dollár-ködök,
Öntelt csavargó öltönyök:
Itt a világ-ingaóra….
——
Fordul vajon szépre-jóra?
Alkony helyett virradóra?
Megértik-e ezt a nagyok…?
——-
Ha a jó szándék itt dadog,
Félelmes dollárhalmazok
Fekáliát fognak érni….
——
Ha a kamat holtra ugat;
Utolér minket a nyugat,
Ha a kamat mégis enged,
Világ-zászló tovább lenghet,
S tán nem leszünk Atlantisszá.
——
Kicsi Hazám meghitt képe,
Rég volt Szüleim emléke,
Egykori, mai otthonom…
Magyar Hazám,
Kicsi honom…
——
Tájak napfényben,
Esőben,
Sírok régi temetőkben;
Feleségem,
Két Gyermekem;
Magyar vagyok,
Itt a helyem.

Szőke nő zűrben az űrben - 170.

SZÁZHETVENEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

-         Igen – nyögte. – utána rémálommá vált. Abszolút rémálommá.
-         Elmeséled?

Ed Philips habozni látszott.

A szőke nő megértette. A férfi nyilván soha senkinek sem beszélt még az időutazásokkal szerzett tapasztalatairól – különösen nem az egyes idősíkok bennszülötteinek, amilyenek ők is. Talán több tapintatra van szükség…

Karen meglepetésére Helmut Schellenberg szólalt meg:

-         Azt hiszem – kezdte – el kellene mesélned nekünk. Tudom, hogy te egészen más idősíkról származol, mint mi ketten Karennel. Amit erről hallottam, az alapján nyilvánvaló. Az is nyilvánvaló a számomra, hogy azokban a világokban, amelyeket eddig végigjártál, minden egészen más, talán még a fizika törvényei sem ugyanazok. Azt is megértettem, hogy az idő által elkülönített világok között semmiféle kapcsolat nem lehetséges. Amit egyszer az időben hátrafelé utazva elhagysz, oda soha többé nem térhetsz vissza. Ezt mind megértettem, Ed. De az eddig beszélgetés alapján úgy vélem – jelentőségteljesen a másik férfira nézett. – hogy már nem akanál többet utazni az időben. Talán egyedül maradtál, talán más okból ment el tőle a kedved. Persze az is lehet, hogy egyszerűen csak a technológiai korlátok kényszerítenek maradásra.

Ed Philips itt olyan hevesen rázta meg a fejét, hogy még Karen is elégedetten bólintott.

-         Ha pedig nem akarsz többet utazni az időben – folytatta Helmut. – szükséged van ránk. Mert úgy érzem, rajtunk kívül nincsenek itt társaid. Akik a társaid voltak, azoknak egy része itt van, hibernált állapotban a csatahajó fedélzetén. Ha jól értelmeztem az eddigieket, te sem tudtál erről mostanáig. Tudom, hogy finom sóhasználattal is merőben szokatlan dolgokat éltél meg, de szükséged van a társaidra, ránk. El kell mondanod.

Karen is bólintott. Egyetértett az ifjabb Schellenberggel. Tudta, hogy Ed Philips számára is az a legjobb, ha megosztja velük az időutazások során szerzett élményeit, és nemcsak azért, hogy magán könnyíthessen, hanem a közös jövőjük miatt is. Ebben a világban a szálak, a dolgok és a jelenségek túlságosan összekuszálódtak, minden olyan mértékben vált áttekinthetetlenné, hogy csak akkor boldogulnak benne, ha minél több információval rendelkeznek. Talán akkor érthetővé válnak egyes dolgok.

Látta, hogy a férfi beszélni akar. Csak finoman sürgette meg:

-         Halljuk, Ed!

Ed Philips bólintott.

-         Hetvennégyen voltunk. Ötvenöt évnyit mentünk vissza. Abba az időben, amikor még egyetlen hangadó sem élt. Végtelenül naivak voltunk. Azzal kezdtük, hogy az időutazás eszközeit biztonságba helyeztük. Nyolc-tíz emberre jutott egy-egy tartalék eszközkészlet, úgy döntöttünk, hogy ezeket úgy rejtjük el, hogy az a többi csoport előtt is titokban maradjon. Azt hittük, elővigyázatnak ennyi elég.

Keserűen elmosolyodott.

-         Ma már szégyellem, hogy ennyire naivak voltunk. Megkerestük az akkori világ vezető embereit. A jövőből mindent elterveztünk, pontosan tudtuk, kik irányítják akkor a világot ténylegesen, és azt is, hogyan találhatjuk meg őket. Előzetesen tanulmányoztuk őket, stílusukat, szokásaikat, még a beszédmodorukat is. Azt is, mivel, milyen módon lehet rájuk hatni. Biztosak voltunk benne, hogy nagyszerűen felkészültünk a velük való kommunikációra. Ostobák voltunk.

Most kimondottan dühös arckifejezéssel folytatta:

-         Teljesen naivak voltunk. Őszinték. Felkerestük a megfelelő személyeket, pontosan elmondtuk nekik, kik is vagyunk, honnan csöppentünk ide. Beszéltünk az időutazásról. Az egyiküknek még meg is mutattuk a szerkezetet. Az első hetekben azt képzeltük, jól fogadtak bennünket. Előkelő szállodákban laktunk, elegáns nyaralóhelyeken, részünk volt minden akkor elképzelhető luxusban.

Elhallgatott.

-         Aztán?
-         Aztán? Aztán rájöttünk, hogy hihetetlenül ostobák vagyunk. Azzal kezdődött, hogy a partnereink megkérdezték, miért is jöttünk mi a múltba, miért nem maradetunk a jövőben. Türelmesen elmagyaráztuk nekik újra és újra: a jövőbeli vezetők nem fogták fel a probléma igazi súlyát, ezért kénytelenek voltunk az időutazás felhasználásával a múltba jönni, és eléjük tárni a problémát.

Ösztönösen megrázta a fejét.

-         Mi történt utána?
-         Utána? Gyakorlatilag vizsgálat indult ellenünk. Mindenféle hatósági emberek kezdtek faggatni bennünket. Előbb az időutazásról. A berendezésről, tudományos alapjairól, a technológia összetevőiről. Utána a jövőről. ,i fog történni, melyik esztendőben, miylen lázadások, háborúk lesznek a Földön, hol kit választanak vezetőnek. Melyik államban ki lesz a miniszterelnök, ki lesz a köztársasági elnök. Mikor ki nyeri a különféle sportversenyeket, kik lesznek a legnépszerűbb színészek. Aztán időről időre a legfurfangosabb keresztkérdések százait szegezték nekünk. Egy ideig békében tűrtük.

Kiszáradt a szája. Ivott egy kortyot.

-         És utána?
-         Utána egyre türelmetlenebbek lettünk. Találkozni akartunk újra a világ vezetőivel, mert úgy ítéltük meg, hogy már elég gondolkodási időt adtunk nekik.
-         És? Mit feleltek?
-         Soha többé nem kerültünk eléjük. Nem fogadtak bennünket, elzárkóztak, mi pedig nem tudtunk újra találkozni velük. A média is ellenünk fordult.
-         A média?
-         Jövetelünket igyekeztünk hatalmas médiakampánnyal egybekapcsolni. Úgy döntöttünk, a jövő mindenkire tartozik, jobb, ha minél több ember tud róla. Ebben a világban nem éreztük magunkra nézve kötelezőnek a médiával szembeni önmegtartóztatást.
-         Nagy médiakampányt rendeztetek?
-         Igazából nem. A célba vett médiumoknak a fele sem közölte az anyagunkat, aki meg közölte, önkényesen rövidített és változtatott rajta. Abban a világban nem sikerült feltűnést keltenünk. Hogy a nyilvánosság egyes rétegei egyáltalán felfigyeltek-e ránk, azt már nem is sikerült megtudnunk, mert a világ vezetői teljesen elzártak bennünket a nyilvánosságtól. Nem jöttünk rá, hogy részben ezért a luxus. Ostoba majmok voltunk.

A fejét csóválta.

-         A médiumoktól utána is igyekeztek elzárni bennünket, de akkorra már nekünk is voltak kapcsolataink. Kiderült, hogy „odakint” a média köztörvényes bűnözőknek tart bennünket, csalóknak, szélhámosoknak. Akkor kezdtünk felébredni addigi csipkerózsika-álmunkból.
-         Mit tudtatok tenni?
-         Gyakorlatilag semmit. Foglyok voltunk egy luxus üdülőhelyen. Hónapokig tartott, amire megterveztük a szökést.
-         Sikerült?
-         Nem. Szánalmasan lebuktunk. Négyen meghaltak közülünk. Attól kezdve már a rabtartóink nem is akarták álcázni, hogy foglyok vagyunk. Vallattak bennünket reggeltől estig. Csak egyszer csillant fel a szabadulás reménye.
-         Mi történt?
-         Eljött hozzánk egy milliárdos. Nem tartozott a világot uralók klikkjéhez, de minden követ megmozgatott érte, hogy oda kerüljön. Mi nem vettük számításba, mert úgy tudtuk, hogy hamarosan repülőszerencsétlenség áldozata lesz.
-         Élve maradt?
-         Igen. Nevetve magyarázta, hogy a tőlünk származó információ mentette meg az életét: nem indult el a végzetes repülőútra, helyette átvizsgáltatta a repülőgépét. Nekünk köszönte az életét, ez minket új reményekkel töltött el. Kíváncsi volt a mondandónkra, hitt nekünk, segíteni akart.
-         Segített?
-         Megpróbált. Kerített tudományos és jogi szakértőket. De már az első akadályon fennakadtunk.
-         Mi volt az első akadály?
-         A Dokumentumok. Vittünk róluk teljesen korrekt anyagot, pontosan ismertetni tudtuk a feltárásuk helyét, idejét, körülményeit, Atlantisz felfedezésének históriáját, a belőle levont következtetéseket. Egyszóval: mindent.

Újra ivott.

-         Továbbra is segített?
-         A férfi intelligens volt, megértette, mi forog kockán. Nem a tipikusan ostoba újgazdagok közé tartozott; a szerencse kegyeltjének érezte magát, és igyekezett pótolni a műveltsége hiányosságait. Természetes intelligenciájából fakadóan szót tudott érteni az emberekkel, és a becsvágya sem zavarta annak megértésében, hogy más ember is képviselhet jó és fontos ügyet.
-         Segített?
-         Őszintén megpróbálta. Éreztük, de a rossz oldalát. Megszigorították a fogságunkat, egyre ritkábban találkozhatott velünk. Aztán néhány hónap múlva közölte a rossz hírt: ne reménykedjünk, inkább segít nekünk megszökni a fogságból. Ezt tettük. Megszöktetett bennünket.
-         Miért?
-         Mit miért?
-         Miért mondta, hogy ne reménykedjetek?
-         Mert nem tudott áttörést elérni a Dokumentumokkal kapcsolatban.

Ed Philips mély lélegzetet vett:

-         A Dokumentumokat általunk kreált hamisítványoknak kiáltotta ki az ottani világ vezetése. Hiába mondtuk el, hogyan és hol lehet rájuk találni, egy fityinget sem szántak a felkutatásukra.

Megcsóválta a fejét:

- Abban a világban a Dokumentumok egyszerűen – nem léteztek.
 Folytatása következik.

Szerelem és líra - XXXII.

Harminckettedik rész

Újabb, a lírával kapcsolatos alapvető szemléleti problémáról szeretnék szólni.

A költészet célja küldetése nem önfelszámoló jellegű, nem célja a líra leépítése, redukálása, felszámolása.

Ezt feltétlenül ki kell mondanom, hiszen a jelenlegi „kulturális” sajtóban ez már voltaképpen – közhely. Mintha a líra voltaképpeni legfontosabb célja tulajdon elpusztítása volna. Némely helyen az egyes köteteket és alkotókat kimondottan a vágyva vágyott poétikai harakiri oldaláról nézve értékelik. Sőt, nemcsak, hogy így nézik, de némelykor kimondottan hozsannázva ünneplik az ilyen téren elért „eredményeket”.

Nem hinném, hogy különösebben bizonygatnom kellene, hogy a költészet és az emberiség története szorosan összetartozik egymással, és a költészet története a jelenben ugyanúgy nem ér véget, ahogy az emberi történelem sem fejeződik be. Nincs olyan értelmes érv, amely komolyan alátámaszthatná azt az elképzelést, hogy a költészet történetének napjainkban vagy a közeljövőben le kellene zárulnia.

A líra felszámolását képviselő irányzatokkal természetesen más a helyzet, és igazából ők nem is a líra, hanem önmaguk felett mondják ki a verdiktet – teljes joggal. Nélkülözik a költészethez szükséges teremtő erő elemi minimumát is, sem programjuk, sem komoly emberi mondanivalójuk nincs, eltűnésük nem is lehet vitás.

Nekünk azonban mindenképpen feladatunk, hogy a líra felszámolását hirdető esztétika helyett jobbat találjunk, és annak elveit juttassuk érvényre.

Ennél még sokkal komolyabb feladat: törekedni a líra pontos – és lehetőleg mozgó, a költészet jövőbeni újabb eredményeit magától értetődően integráló definíciójának megteremtésére, mert a líra számára a hasonló jelenségekkel szemben ez lehet az egyetlen hatékony védelem.

Az öngyilkosság sem a költészet, sem az egyetemes emberi kultúra, sem pedig az egyes ember szempontjából nem lehet cél. Etikátlan, távlattalan, örökségünk, emberségünk, múltunk és jövőnk legteljesebb elárulását jelenti.

Napjainkban az irodalom és a költészet felszámolására törekvő „irodalom és költészet” képviseli az írástudók árulását, a küldetéséhez, örökségéhez, puszta emberségéhez őszintén ragaszkodó alkotók nem állhatnak be ebbe a sorba.

A poétika elvei nem ütközhetnek az alapvető emberi etikával.

Vajon miért alakulhatott ki ilyen önveszélyes szemlélet a lírában, vagy egyáltalán az irodalomban? Mi az értelme? Mi a célja?

Nem célom az egykor, a XX. század első felében kialakult avantgárd okainak, hatásainak boncolgatása. Ha a jelenség legmélyére akarnék hatolni, lehetetlen volna nem foglalkoznom az előzményekkel, itt azonban kizárólag az a célom, hogy az új magyar költészet most kialakuló esztétikája értelmében rámutassak: mi az, amit nem követhetünk.

Első hallásra azt gondolhatnánk, egy ilyen felfogásnak nem lehet jövője, nem lehet tábora, nem lehetnek hívei.

Nem ez a helyzet. Az ilyen felfogás a hagyományosnál sokkal alkalmasabb arra, hogy bürokratizálódjon, valóságos egyházat teremtve maga köré végletes formában kisajátítsa az irodalmi minőség fogalmát, és teljes gazdasági függésbe kerülve társadalmi értelemben jelentéktelenné váljon.

Egész infrastruktúrája van. Olyan sűrűn kiépített rendszer veszi körül, amelyre egy valóságos és hagyományos esztétikai elvekre épülő lírának talán nem is volna szüksége. Olyan funkciókat tölt be, amelyek a normális költészet számára feleslegesek.

A magam részéről a struktúrát „a posztmodern líra egyháza” formulával nevezném meg. A kifejezést a rendszer gyakorlatban betöltött funkcióiból vezetem le.

A posztmodern líra körül keletkezett aura voltaképpen az irányzat első számú fenntartójának tekinthető. Úgy működik, mint valami kis belső univerzum. Lényegében szubkultúra, és ez a szubkultúra az irányzat fenntartásának érdekében létrehozza azokat a kommunikatív struktúrákat, amelyek megteremtésére és fenntartására maga a posztmodern költészet lényegéből fakadóan alkalmatlan.

A posztmodern művekről írott jellegzetes szerecsenmosdató, semmit magyarázó kritikák alkotják ezen szubkultúra egyik gyűrűjét. Elképesztő, micsoda tiszteletköröket járnak be a brancshoz tartozó kritikusok egy-egy kötet, vagy egy-egy rossz formába öntött, izzadságosan középszerű vagy éppen semmitmondó vers érdekében.

Csak egyetlen példa. Egymás mellett az idézetek, és fennkölt kritikusi magyarázataik:

„A záró ciklus (A mű megnevezése) miközben megvetően szól az emberi lehetőségekről, ismételten leszámol a transzcendens szférába vetett bizalomról

„ez a fej alakú urna,
Épp csak belekóstol
Az ismeretlenbe, mely e kurva
Élet kiköpött mása.”,

hogy a metanarratív utolsó versdarabka összegezze és nyomatékosítsa a kötet tapasztalatát, egyben a maga helyett is megszólaló lírai én óhaját is megfogalmazva:

„Szíved szerint a bomlás kis kézikönyve
Lenne ez, amit most közre-
Adsz …
Jelezve, hogy megy tönkre
Minden…”

A versből vett részletek és a kritikusi magasztalások együtt süketek párbeszédének látszatát keltik. A versbeli ügyetlenségek, banalitások, bumfordiságok lelkes kritikusi méltatása – gyakran ez is sajátságos, idegen szavaktól hemzsegő bikkfanyelven történik – mai posztmodern líránknak szinte elmaradhatatlan kísérőjelensége. Bármikor könnyűszerrel találhatunk példát a legízléstelenebb kritikusi farkcsóválásra is.

Még ízléstelenebb, amikor azt látjuk, miként bánnak ugyanezen kritikusok a más brancshoz, eltérő szekértáborhoz tartozókkal, akik semmivel sem írnak gügyébb, rosszabb, izzadságszagúbb verseket, mint az általuk magasztaltak.

Még kiábrándítóbb, amikor azt olvassuk, miként bánnak a kritikai penna eme következetes forgatói az úgynevezett dilettánsokkal – a brancsokhoz nem tartozó amatőr költőkkel – akik közül igen sokan lényegesen jobb verseket írnak, mint az általuk magasztaltak.

A szubkultúra maga is töredezőben van, egyre zártabb kis csoportokra szakadozik. Ennek oka nemcsak a gazdasági körülmények nehezedése, hanem a közönség alapvetően elutasító magatartása is.

A posztmodern szubkultúrához hozzá tartoznak a háztáji folyóiratok, intézmények. A magyar irodalom utolsó évszázadának egyik jellemzője, hogy alapjában véve „folyóirat-irodalom” volt, de a mai folyóirat-struktúra már a hanyatlás erős jeleit mutatja. A folyóiratok között akadnak pdf formátumban terjesztett, vegyes minőségű szövegegyvelegek is.

A posztmodern egyház részei a kritikai háttéren kívül még különféle lapok, honlapok, egyetemi tanszékek. Az ő feladatuk közvetíteni az esetleges hívők – a közönség – illetve a posztmodern irodalom között. Hagyományos irodalom esetében ahol közönség és szerző egymásra találásának lehetőségét a mindenkori jelentős irodalom egyik alapköve, az aktualitás biztosítja, hasonló holdudvarra nincs szükség. A mű közvetlenül szól a közönséghez.

A posztmodern költészet lényegi vonása, hogy nem felel meg ennek a képnek. Az intézményrendszerek és a bürokrácia túlburjánzása a modern élet sajátossága, és csaknem szükségszerű volt egy olyan irodalmiság kialakulása, amely alkalmatlan a közönséggel való közvetlen kommunikációra – hogy efféle egyház alakulhasson ki körülötte számtalan kisebb-nagyobb intézménnyel. A posztmodern – mint jelenség – lényegében nem egyéb, mint az irodalom és költészet intézményesített bürokratizálódása.

A költészet, ha bürokratizálódik, elveszíti saját lényegi vonásait, célját, rendeltetését; tartalom és forma helyett lényegében a bürokratikus szempontoknak igyekszik megfelelni.

Folytatása következik.