A piszkos szájú magyarok

Ezt a történetet Herczeg Ferenc jegyezte fel az emlékirataiban:

——-

Az 1880-as években egyszer valamelyik osztrák tábornok megmutatott magyar civil vendégének egy huszárlaktanyát. Végigjárták a gyakorlóteret, benéztek egy hálóterembe, kávéztak a parancsnokkal, és alaposan megvizsgálták a laktanyához tartozó különféle egyéb intézményeket, utóbbi közben hosszasan elidőztek a tiszti klubban.

Utána valahogy az istállósorra tévedtek.

Hirtelen vad lármát hallottak. egy akaratos, rossz remonda ló megpróbált kitörni, mire a huszár kifakadt:

- B..d meg az anyád qrva istenit, Ferenc Jóska!

A civil elsápadt. Nagyon nehezen viselte volna, ha azért büntetik meg a huszárt, mert őt éppen egy tábornokkal ette erre a fene…

A tábornok diplomatikusan tovább sétált, mintha nem is hallotta volna. A civil komolyan aggódott. Hátha csak arra várnak, hogy ő elhagyja a laktanyát, aztán előveszik a katonát.

Nem tudta nem előhozni:

- Tábornok úr, azt szeretném kérni öntől…

- A káromkodó katonáról van szó? Ne féljen, elnézzük neki. Voltaképpen ez mindennapos eset.

- Mindennapos?

- Ha az a katona dragonyos vagy ulánus lenne, már vasra verték volna, és csúfos büntetésre számíthatna. De a császári hadsereg igen régóta létezik, kedves uram, és ideje volt, hogy levonjon bizonyos következtetéseket. A magyarokkal a császároknak sok bajuk volt, de amikor igazán zengett az ég - Nagy Frigyes vagy Napóleon idején - mindig megmentették a birodalmat. Amikor a legjobb és legelőkelőbb osztrák alakulatok is csődöt mondtak, a huszárokra mindig lehetett számítani.

Köhintett egyet.

- A magyar embernek pedig az a természete, hogyha az állat makacskodik, nem a lovat szidja, hanem a gazdáját. Azaz a császárt. Elnézzük neki, uram, mert tudjuk, nincs a császárnak jobb és hűségesebb katonája ezeknél a piszkos szájú magyaroknál.