Az időben bujdosó magyar szó

Távoli fokon

Sincs egyetlen rokon,

Ősidőktől ős-egyedül

Él: szeret és fél,

Mástól segítséget

Hiába remél.

—–
Ki tudja, hány ezer éve

Idegennel körülvéve

Sokszor félve,

Mégis mindig

Újra

Élve.

—-
Egyéb nyelvek

Jöttek-mentek,

Felülről rátelepedtek,

Alulról ráakaszkodtak,

Bódítottak,

Hódítottak,

Uralkodtak,

Adtak-vettek,

Divatokat teremtettek,

S ha a divat elszelelt:

Új életre kelt.

—-

Rokon nélkül,

Család nélkül,

Meg nyelvtani nemek nélkül,

Mégis él és mégis szépül,

Bajok ellen menedékül

Mégis mindig

Újra

Épül.

——

Magyarul élünk,

S meghalunk,

Isa por

És hamu vagyunk,

Sejtjük immár nagyon régen:

Hazánk másoknak nem Éden,

S míg az ég fent a tető:

Szavunk sem lesz érthető.

—–

A nagyvilágon e kívül

A szavunk melege kihűl,

Árba oszlik,

Árba vegyül,

Szertefoszlik,

Szerte terül,

Csak itthon rendületlenül,

És továbbra is

Egyedül;

De mindörökre

Egyedül.
—–

Magányos fa termő ága,

Csupán nekünk nagyon drága,

Múltnak rejtekéből,

Idők tengeréből

Vándorolt

Vagy mindig itt volt,

Mindig ezen a nyelven szólt;

Múltnak rejtekéből,

Idők tengeréből

Mint mécs reszkető világa,

Szavainkat úgy vigyázza,

Csupán nekünk drága,

Nekünk nagyon drága,

Világnak világa,

Virágnak virága.