Bódai-Soós Judit Visszafelé szaladó fák című regénye különleges élmény.
A nyolcvanas évek közepén járunk. Julcsi, a regény tizenkét esztendős hősnője éppen most veszítette el az édesapját. Az anyja nem tudja fenntartani fővárosi lakásukat, ezért kislányával együtt a szüleihez költözik a Tolna megyei Bogyiszlóra.
A kis faluban minden másképpen van, mint Budapesten, de Julcsi gyorsan beilleszkedik. Az elején követ el hibákat - például akkor, amikor a kezébe nyomnak egy kotlóst - de gyorsan alkalmazkodik a megváltozott körülményekhez.
Beilleszkedik a szinte csak cigánygyerekekből álló új osztályába, őrsébe; és varázslatos élmények várnak rá. Barátot szerez, bekapcsolódik a remekül együttműködő gyerekek kölcsönös segítségnyújtásába, lelkesen építi velük az őrsi búvóhelyet, részt vesz egy lakodalmon - és megjelenik életében a szerelem.
Őrsi búvóhely…
Melyik mai gyerek hallott ilyenről?
Magam abban az évtizedben már tanítottam, de így is nagy élmény szembesülni a múlttal, ezer és ezer elszállt, elveszített, semmibe tűnt elemével az egykorinak, a tovatűntnek.
Furcsa a mai rideg valóságból visszanézni az egykori világra…
A közösség összetartó ereje. Ahogyan az a valóságban zajlott. Amit annak idején mindannyian megéreztünk - legalább néhányszor. Az a korszak nemcsak pártállamról, meg monolitikus hatalomgyakorlásról szólt, és a ma gúnyosan legvidámabb barakk néven emlegetett ország valóban nem volt szomorú hely.
Mi minden tűnt el örökre, ami akkor a hétköznapok magától értetődő része volt. Mit veszítettünk optimizmusban, távlatokban, hétköznapi emberi kapcsolatokban, a mindennapi élet biztonságában; mi mindent vesztettünk el pótolhatatlanul, és nem kaptunk érte semmit.
Azon gondolkodtam, mit mond ez a regény a mai gyereknek… Őrs, úttörőcsapat, őrsvezető, őrsgyűlés, őrsi búvóhely…
A mai fiatal, bamba képével, mindenféle állandóan hallgatott silány zenével a fülében, zömmel trágárságokból álló sivár szókincsével, létének minden reménytelen távlattalanságával…
Ráadásul Juditti regénye részletekbe menően aprólékos és hiteles korképet ad. Bizony, akkor sem volt fenékig tejfel, de mennyire más problémák voltak, azok, mennyire másban állt a világ élhetősége…
A történet végtelenül egyszerű és természetes. Poétikai értelemben véve a Visszafelé szaladó fák én-regény; a főhős az egyes szám első személyű történetmondó. Ez sem tanulság nélküli, számomra igen erőteljes volt azzal szembesülni, milyen lehetett ez a kor, illetve ez az életszakasz egy kislány szemével.
——–
Ifjúsági regényként viszont nagyon is jótékony hatása lehet, az olvasni szerető kamaszok (vannak ám ilyenek, ha nem is annyian, mint boldogult ifjúkorunkban) számára különleges élményt adhat. Egy regény, amelyben van jó történet, izgalom és szerelem; de nincs egyetlen elvetemült, gonosz karakter, nincs trágárság és nincs gyilkolás.
A regény hézagpótló, óriási űrt tölt be. Hiteles, igaz, megélt képet rajzol egy korszakról, amelyet a ma embere egyre inkább csak homályosuló emlékein meg a propaganda ködén keresztül szemlélhet.
Nagyon szépen, igényesen megírt regény csupa szerethető hőssel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése