Szőke nő zűrben az űrben - XLIII.

NEGYVENHARMADIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Ijesztő robaj támadt, mint túlvilági harangos kísérteties mormolása, mélyen kongó és döndülő, vészjósló és lelket dermesztő. A vadul hullámzó moraj forrása megállapíthatatlan volt; éppúgy jöhetett alulról, ahogy fölülről. A hang brutális volt és lehengerlő, kacagó pánik kapaszkodott az üstökébe. Ilyen lehet a semmi jeges magányának hangja, vagy így jajdulhat fel a szél a világ utolsó pillanatában.

A hang elszakította őket egymástól. Még a saját kétségbeesett kiáltozásaikat sem hallották tőle, nemhogy a többiekét. Ki-ki arra mozdult, amerre a lába vitte, kirohantak volna a világból is. De rengett a föld, és egyik sem tudott talpon maradni, másodpercekig sem. Ezért maradtak együtt.

Megnyílt a föld az ösvény peremétől jobbra, iszonyú hosszan és félelmetesen. Gurgulázó robajjal száguldott, mint befagyott tó jegén a rianás. Fájdalmában a talaj is üvöltött, és dobálta magát, akár a megbokrosodott paripa.

Némelyik ember megpróbált talpra vergődni, de újra és újra elzuhant. Egyedül Erichnek sikerült lábra állni, ő görcsösen kapaszkodott az egyik vékony fa törzsébe.

Egymást követték a földlökések. Karen a hasán fekve lapult, mindkét karját kinyújtotta, kezeit a talajba vájva próbált valami támasztékot találni a testének. Bundy Cassidy laposkúszásban haladt el mellette, aztán átkarolta alul az egyik fa törzsét.

Néhányan még mindig azzal kísérleteztek, hogy felálljanak. Az egyik férfinak sikerült, de aztán tüstént el is veszítette az egyensúlyát, és a repedés felé csúszott. Halálfélelmében ordított, de a robaj elnyelte a hangját. Próbált megállni, de az egyik lába már lefelé csúszott a szakadé peremén, és rémületében két kézzel kapkodott.

Erich hirtelen elengedte a kis fát, a társa után kapott, és lerántotta a fa tövébe. Már mindenki a földre lapulva igyekezett túlélni ezt a földi poklot.

Koromsötét lett egyik pillanatról a másikra. A robaj még hallatszott, de lassan távolodott. Egy perc múlva már tompa és baljós távoli úgássá gyengült.

Karen még mindig arccal a földön hevert, meg sem mozdult. Beszédfoszlányok lopakodtak felé a sötétben. Valaki nagyot sóhajtott.

Egy kéz nyúlt felé.

- Karen. – hallotta Ed hangját. – Karen, te vagy az?

- Igen. – felelte a szőke nő.

Ed Philips erre megszorította a kezét. Karen a pánik határán volt.

- Mi volt ez, Ed?

- Csak sejtéseim vannak, Karen.

Mert mindenki más csendben maradt, ők sem beszéltek többet. Még percekig tartott a sötétség és a csend. A moraj már régen elhalt a távolban, de még mindig teljes sötétség volt. Karen behunyta a szemét.

Aztán hirtelen világos lett. Pokoli napfényáradat zúdult rájuk minden átmenet nélkül.

- Hé! – nyögte Bundy Cassidy. – Talpra mindenki! Hasunkra süt a nap.

Különös volt érezni a történtek után, hogy a talaj újra szilárd és biztonságos. A többség fel sem akart volna kelni, de Erich és Helmut parancsaira végül kelletlenül felemelkedtek.

- Gyerünk! – vezényelte Helmut meglehetősen idegesen. – Azonnal visszamegyünk a helikopterhez! Mindenki találja meg a helyét!

Erich tiltakozni próbált, de Schellenberg egy szúrós pillantással elhallgattatta.

- Vissza a helikopterhez! Gyerünk!

- Kétlem, hogy… - kezdte volna Ed is, de Helmut pillantásától ő is csendben maradt.

Megindultak jobbra, hogy megkeressék a helyet, ahonnan jöttek.

- Ez a bozót nem volt itt az előbb! – mondta valaki.

Helmut Schellenberg arca megrándult. Karen elkapta a tekintetét. Tudta. Karen is tudta. Minden hiába. Sokkal melegebb van, mint az előbb, a napfény egészen más, és szokatlanul párás a levegő. Ez nem a Masterland, de nem is az a hely, ahol a helikoptert hagyták…

Az elöl haladók is sejtettek valamit, mert ugyancsak meszaporázták a lépteiket. Néhány perc alatt visszaértek. Oda, ahol a tisztásnak kellett volna lennie.

Nem volt tisztás. Nem volt helikopter. Nem voltak a társaik. Semmi sem volt, amit otthagytak.

Haelmut Schellenberg idegei pattanásig feszültek, hisztérikusan ordítozni kezdett. Az expedíció tagjai fásultan nézték. Erich félrevonta, és néhány szóval igyekezett megnyugtatni. Ed Philips addig Karen társaságában az erdő szélén csendben várakozott.

- Mit tegyünk? – kérdezte Helmut, amikor megpillantotta Philipset.

- Vissza kell térnünk az ösvényre. Ennek a térnek az az egyetlen állandó pontja. Ha valaha vissza akarunk jutni, sohasem hagyhatjuk el.

- Úgy érted, az ösvényen kívül minden átkerült valahová?

- Nem, Helmut. Mi kerültünk át, az ösvénnyel együtt. A térmanipulátor a jelek szerint valahogy úgy működik, mint egy hatalmas forgószínpad. Ennek a térnek más és más pontja érintkezik különféle terekkel, egyetlen állandó eleme az ösvény.

- Értem. – mondta Erich. – Akár valami régimódi forgótáras fegyver. Mindig másik rekesz csúszik a csőhöz.

Ed elvigyorodott.

- Valahogy így. Mi azonban nem tudjuk, hány lövetű ez a forgópisztoly. Lehet több millió is. Talán előbb-utóbb visszakerülünk Monsterlandra, de az is lehet, hogy soha. De halvány esélyünk is csak akkor van, ha az ösvényen maradunk.

Visszeterelték az expedíciót az ösvényre.

- Mostantól tilos elhagyni! – adta ki a parancsot Erich. – Se jobbra, se balra. Pisilni sem. Itt megyünk, itt eszünk, itt alszunk. A maradék két Huskyt is behozzuk, innen fognak jelezni.

Lassan elindultak az ösvényen kelet felé.

- Valaminek lennie kell a végén. – suttogta Karen.

- Igen. – felelte Philips. – Valami vár ott ránk. De mi?

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.