Szerelem és líra - CCLXII.

KÉTSZÁZHATVANKETTEDIK RÉSZ

„Hazám, kiírtam már magam,
s ha olykor, dinnyehéj nyomán,
verses lovam megúsztatam,
novell kéne inkább s román,
s ha épp novell, félig román,
vagy tán egészen az,
lírám szájában édesül az étel,
két szék között, az már igaz,
mire megy gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?”

Nézzük újra:

„Hazám, kiírtam már magam,”

A mondottak fényében kissé más arcot kap a sorban szomorkodó rezignáció. Parti Nagy itt nem a hazáról, önmagáról vall. Talán ez (is) adja a sorban tagadhatatlanul érezhető nemes pátoszt.

„Hazám, kiírtam már magam,”

Igazából tépelődés. A Költő ugyan azt mondja, nincs több mondanivalója, a témában „már kiírta magát”, de ez nem igaz, hiszen a vers folytatódik, és – a mellékes szálak ellenére – ezután is, továbbra is vissza-visszatér a vezérmotívumhoz.

Azt gondolom, a Költő inkább úgy érzi, különvéleménye van, felfogásával egyedül áll, a politikai és kulturális szekértáborok egyikének álláspontjával sem tud maradéktalanul azonosulni. Ebben semmi különös nincs. Igazából minden valamirevaló Költőnek különvéleménye van.

Itt azonban kissé más a helyzet.

„Hazám, kiírtam már magam,”

Meggyőződésem, hogy a Költő nem gyávaságból tér ki az elől, hogy a témában valóban elmélyüljön. Hogy elszántan belemerüljön. Hogy dacoljon. Dacolhatna bárkivel. Baráttal. Ellenféllel.

„Hazám, kiírtam már magam,”

Tőle ezt szokták, és a Költő nem változtat. Nem óhajt kitörni abból a bunkerből, amit lírájával maga épített. Nem gyávaságból és nem kényelmességből. Egyszerűen nem látja célját és értelmét annak, hogy saját magát valódi érzéseinek tisztázására kényszerítse.

Így már sokkal érthetőbbek a törések, kisiklások, a forma uralmát tükröző groteszk megtorpanások.

Megyek tovább:

„s ha olykor, dinnyehéj nyomán,
verses lovam megúsztatam,
novell kéne inkább s román,
s ha épp novell, félig román,
vagy tán egészen az,
lírám szájában édesül az étel,
két szék között, az már igaz,
mire megy gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?”

Jön a menekülés másik módja: a József Attila-parafrázisok halmozása.

„s ha olykor, dinnyehéj nyomán,”

A „dinnyehéj” említése nyilvánvaló célzás József Attila A Dunánál című versének felütésére.

„verses lovam megúsztatam,”

Az ember elsőre nyomdahibának véli. Egy ékezet vagy egy t betű lemaradt. Nem ez a helyzet.

„verses lovam megúsztatam,”

A rím kedvéért…

„Hazám, kiírtam már magam,
s ha olykor, dinnyehéj nyomán,
verses lovam megúsztatam,”

Hogy keresztrímet alkosson a kettővel korábbi sorral…

Nehezen érthető.

„Hazám, kiírtam már magam,
s ha olykor, dinnyehéj nyomán,
verses lovam megúsztatam,”

Vajon miért folyamodott a Költő ehhez a mesterkélt, rossz megoldáshoz? A sor – ha hibátlan régies igealak állna benne – bokorrímet alkothatna a következő sorokkal:

Így:

„s ha olykor, dinnyehéj nyomán,
verses lovam megúsztatám,
novell kéne inkább s román,
s ha épp novell, félig román,”

Ha a másik lehetőséget választja – amennyiben múlt időben álló igéről van szó – és kiteszi a múlt idő jelét, a ritmushiba az elfogadhatóság határain belül marad.

Így:

„Hazám, kiírtam már magam,
s ha olykor, dinnyehéj nyomán,
verses lovam megúsztattam,”

Miért nem jó ez a rímelés? Miért ragaszkodik Parti Nagy ilyen makacsul a keresztrímhez? Miért áldozza fel a keresztrím oltárán a szó értelmét?

„Hazám, kiírtam már magam,
s ha olykor, dinnyehéj nyomán,
verses lovam megúsztatam,”

A döntése aligha érthető.

Előállított egy nem létező igealakot, ami a rímelésbe remekül beleillik, csak értelme nincs.

„megúsztatam,”

Vajon miért?

„megúsztatam,”

Nem olvastam olyat, hogy bárki komolyan vitatta volna ezt a teljesen mesterkélt „igealakot”.

„megúsztatam,”

Persze „a zseniális Parti Nagy” kéretlen prókátorai ilyenkor reflexből azt mondanák, hogy a Költő valamiféle „köztes” igelakot „teremtett”, mert mindkét jelentést lebegtetni akarta.

Tehát így:

„megúsztattam”+”megúsztatám”=”megúsztatam”

Ennek azonban semmi értelme. A két igelak jelentése közt a mai magyar nyelvben nincs akkora különbség, hogy ennek jelentősége lehessen.

„megúsztatam,”

Ez csak egészen közönséges nyelvrongálás. Sőt. nyelvhelyességi hiba. Ami egy Költőtől a mesterségbeli fogyatékosság szomorú jele.

„megúsztatam,”

Ebben az esetben nyilvánvalóan nem véletlenül ejtett nyelvhelyességi hiba, hanem szándékos eljárás, nyelvi önkény.

„megúsztatam,”

Ha kánonon kívül álló költő ejtené, a kánon kritikusai kinevetnék és megaláznák miatta. Azt mondanák, nem tud magyarul…

„megúsztatam,”

A Költő igen óvatos, ha a kozmopolita elvárásokról van szó. Vagy a polkorrektről. Igyekszik szőrmentén, paszományosan szeretni a hazáját, mert ebben a témában ott a „túlzást” rossz néven veszik. A magyar nyelvet ellenben kedvre rongálhatja, „nyüstölheti”. Ez szánalmas helyzet, ördög legyen, aki irigyli…

A kánon kiváltságainak ára van, és ennek megfizetése nem szolgálja a magyar líra, vagy a tágabban értelmezett magyar kultúra érdekeit.

Folytatom a vers elemzését.

Folytatása következik.