A Nap ugyanúgy ragyog - LIX.

ÖTVENKILENCEDIK RÉSZ

Szegény jó apám! Aligha gondolhatta, hogy a fia ilyen vásári komédiázásra fecsérli majd a tőle nyert titkos tudást. Persze, ha azt is tudná, hogy közben a másik fia…

Nem volt más választásom, mint egy újabb nagyhatású szemfényvesztés. Amit elterveltem, nem volt világra szóló mutatvány, de alaposan megnehezítette, hogy Farkasasszonyt nemcsak be kellett avatnom, de a főszerepet is vele kellett alakíttatnom. Csaknem hajnalig okítottam, és remek tanítványnak bizonyult. Kifogástalanul megtanult mindent, viszont voltak fenntartásai.

-         Ebből nagy baj lesz, kedvesem! – aggályoskodott. – Ezt mi nem tehetjük! Nemcsak megsértjük, egyenesen kicsúfoljuk a Mindenek Édesanyját!

-         Miért csúfolnánk ki? Lehet, hogy valóban az ő akaratát hirdetjük.

-         Szörnyűségeket művelünk, Koszoskutya! Magunkra vonjuk a Mindenek Édesanyjának haragját!

-         Majd meglátod, hogy nem vonjuk!

-         Koszoskutya, én…

-         Akarsz-e tovább élni itt nyugodtan és biztonságban?

Végül mindenbe beleegyezett. Szegény Farkasasszony! Nagyon sajnáltam, és sajnálom ma is. számára ez felfoghatatlanul nagy ugrás volt, de nem állt módomban megkímélni tőle. Olyan helyzetbe kerültünk, hogy meg kellett lennie.

Egy szemhunyást sem aludtunk, de sikerült felkészülnünk. Farkasasszonnyal alaposan begyakoroltattam a szerepét, magam pedig erősen koncentráltam, összpontosítási próbákat tartottam, hiszen ebben az életemben most először készültem élni a hatalmammal, és mindjárt meglehetősen bonyolult módon.

Hajnal előtt azonban Farkasasszonynak újfajta aggályai támadtak.

-         Fény? Lebegés? Tűz? Hogyan? Hogyan fogjuk ezt véghezvinni, Koszoskutya? Nem értem, miként cselekedhetünk olyasmit, ami lehetetlenség?

Kissé feszengtem, és kínomban megvakartam a fülem tövét. Ez ama kérdés volt, amelyet a leginkább szerettem volna elkerülni.

-         Ezt bízd rám. Kedvesem! – nem tartottam lehetségesnek semmiféle magyarázatot. – Nem is volt semmi értelme. – Hidd el, megteszem! Semmitől se félj!

Nézett rám hosszan, áthatóan.

-         Ha képes vagy ezeket megcselekedni – nézett a szemembe. – elhiszem, hogy nem sértjük meg a Mindenek Édesanyját. – kicsit gondolkodott, majd folytatta. – Akár azt is, hogy magam vagyok, aki a Mindenek Édesanyja nevében beszél.

Akkorát sóhajtottam, mint egy vulkán. A felkészülés tökéletes! Ennél tökéletesebb már nem is lehetne. Legfőbb ideje tehát, hogy végre kezdetét vegye az előadás.

Fontos volt, hogy megtaláljam a helyes arányokat. Legyen a dolog kellőképpen fenyegető, de arra is ügyelnem kellett, nehogy a bátor harcosnők első ijedelmükben elinaljanak. Arról nem is beszélve, hogy résen kellett lennem, hátha az én remek primadonnám, Farkasasszony belesülne első igazi főszerepébe.

Következett hát a csinnadratta. Nem szívesen rendeztem meg. Egyrészt viszolyogtam a hatalmamtól, mint mindenki, aki tisztában van az én-hatalom mégoly kis részének természetével is, de még elég józan ahhoz, hogy ne hagyatkozzon rá; másrészt – mint minden mutatványom esetében – hallatlanul izgultam. A lámpaláz rendes velejárója a fellépésnek – még az olyan világjáró és időcsavargó garabonciások esetében is, amilyen én vagyok.

A Nagyasszony rettenthetetlen szűzhadának ama három derék leányvitézét nem kis meglepetés érte azon a hajnalon.

Miután hosszú-hosszú órákon keresztül dideregtek, és meresztették a szemüket hiába; az első pillanatokban nehezen fogták fel, hogy amit látnak, az nem álom, hanem – valóság.

Ijesztő szélzúgás támadt, mintha szélóriások százai suhantak volna egyszerre fölöttünk el, a telihold vibrálni kezdett, az égen szokatlan és félelmetes alakzatok tűntek fel, és – egyszerre nappali világosság támadt. Mi tagadás – a kérlelhetetlen harcosok hótiszta leányszívébe mérhetetlen ijedelem költözött. Nekem azonban nem állt szándékomban őket halálra rémiszteni, de mutatványom hatásossága érdekében fel kellett vonultatnom eme ördöngös trükköket. Most azonban – miután a díszletek a helyükön voltak – színre léphettek a tragédia (vagy bohózat?) főszereplői.

A belépőnk igazán hatásos volt. kicsi kunyhónk hirtelen káprázatosan vakító színezüst fényben ragyogott fel, fényével elhomályosítva még a környező világosságot is. néhány pillanatnyi várakozás után – időt kellett adnom a harcosnőknek, hogy felfigyeljenek a háznak ilyetén színeváltozására – az ajtó ünnepélyes lassúsággal kitárult, és mi végre kiléphettünk a körömrágó megrökönyödéssel bámuló publikum ijedten pislogó szemei elé.

Öltözékünk igazán nem volt ünnepélyes, sem alkalomhoz illő, és nem is volt lehetőségünk megfelelőt keríteni. Ezen úgy segítettem, hogy mindkettőnk alakját Pazar tört ezüst fényben csillámló-villámló csodálatos aurával vontam be – minden ruhánkat, és testünk körvonalait. Farkasasszony szemei ezüst fényt sugároztak, fogai ezüst fényben villogtak, körmein ezüstragyogás cikázott. Jómagam a szememet, fogaimat, körmeimet a valamivel szerényebb aranyfénnyel vontam be – az anyauralom világában az ezüst, mint a nők jelképe, értékesebb volt az aranynál. Farkasasszony haja ezüstben, az enyém aranyszínben játszott.

Ünnepélyesen kiléptünk a három reszkető kis csitri elé. Farkasasszony elöl, én fél lépéssel hátrébb, illendően lemaradva. Farkasasszony jól begyakorolt, hamisítatlan királynői mozdulattal emelte fel a karját, és intette közelebb a három megszeppent leányzót.

-         Lépjetek elém, gyermekeim!

Jöttek bizony. Gondolkodás nélkül ugrottak, eszük ágában sem volt ellenszegülni, bár láthatóan erősen marcangolta őket a megfutamodhatnék.

Farkasasszony következő mondatát is felmondta becsülettel:

-         Felismertek engem? Felismertek-e eme nőnek, falutok papnőjének képében?

-         Igen, úrnőnk! – szállt a megszeppent hangú, vékonyka cincogás. Hallottam, amint Farkasasszony halkan felsóhajt erre a feleletre.

-         Hallani fogjátok parancsomat! – dörögte rájuk meglepően magabiztosan. Amazok ijedten vakkantottak valamit.

-         Azonnal megkeresitek úrnőtöket, ama leányomat, aki Nagyasszonynak nevezi magát. Felrázzátok őt álmából, kiszólítjátok nászágyából; ama férfi mellől, akit ő Napférfinek tart, és elmondjátok neki, hogy eme nőnek, falutok papnőjének alakjában előttetek a legkegyelmesebben megjelentem.

-         Igen, úrnőnk! – szipogták.

-         Parancsolom, hogy jöjjön most ide!

-         Igen, úrnőnk! – makogták.

-         Ne merészeljen késlekedni!

-         Igen, úrnőnk! – mindhárom kislány szeme a legszentebb áhítattal függött Farkasasszonyon.

-         Távozhattok! Fussatok, ahogy a lábatok bírja!

-         Igen, úrnőm! – már ugrottak is tova rettentő igyekezettel.

-         Mibe vittél engem, drágám? – sóhajtott Farkasasszony.

-         Ügyes légy! A neheze most következik.

-         Tudom – szorította meg a kezemet.

Folytatása következik.