2016. június 28., kedd

A Nap ugyanúgy ragyog - LXI.




HATVANEGYEDIK RÉSZ

Sokkal később, egy másik alakban találkoztam Farkasasszony egyik leányának dédunokájával, aki őt még személyesen ismerte. Egykori kedvesem rendkívül magas kort ért meg. galambősz hajú, kedves, vidám idős hölgy lett belőle. El nem múló tisztelet övezte. Megnyugvást talált népes családja körében, és a bölcsesség derűjét árasztotta maga körül. Aggódó figyelemmel vigyázott övéire, de sohasem zsarnokoskodott felettük.

Egyetlen rigolyája volt. napos időben néha kiült kényelmes székében oda, ahol egykor kicsi kunyhónk állt, és olyankor nem bánta, ha néhány percre magára hagyják emlékeivel. Nem vált sem megszállott rajongóvá, sem dühödt erkölcsprédikátorrá – ezért nem is volt a lényében semmi vénasszonyos. A fiatalok gyakorta fordultak hozzá tanácsért és pártfogásért.

Tél derekán, komisz időben jöttem el a faluból, de nem volt más választásom. Bár a tél errefelé nem volt különösebben barátságtalan, azért rendesen meggyötört. Bár szökésemet gondosan elterveztem, és elláttam magam minden szükségessel, a legfontosabbat mégsem tisztáztam. Hogyan tovább?

Semmiféle elképzelésem sem volt arról, hogy merre találok emberi települést, és hogy ezek közül melyiket tanácsos elkerülnöm. A falumbeli harcosok is gyakran fogtak el idegeneket, hogy a tűzáldozat napján a lángokba vessék őket. Nagyon vigyáznom kellett.

Csupán annyit tudtam, hogy Holdsarlót keresem. Fogalmam sem volt, merre találhatom meg. valami komolyabb emberi civilizációt kellett keresnem, amelynek elhagyott falumnál tágabb a szemhatára.

Közel egy hónapig vándoroltam, közben gyakran élnem kellett a hatalmammal. Leginkább azért, meg ne fagyjak az út mentén. Néha meg azért, hogy megszabaduljak az alattomos útonállóktól, meg az útonállóként leselkedő törzsi harcosoktól.

Végül belebotlottam egy csapat kalmárba. Torzonborz szakállú férfiak voltak, csiszolt kőeszközökkel, meg ügyesen kikészített bőrökkel kereskedtek. Csontvégű nyílvesszőkkel teli, tömött tegezt és primitív íjat viseltek, tömör kerekű taligáikat maguk húzták. Álltunk és néztünk egymásra. Ők beszéltek hozzám, és nekem rá kellett döbbennem, hogy szavukból kutykuruttyot se értek.

Nagy nehezen sikerült hozzájuk csapódnom. Egész létezésem során rendkívül könnyen és gyorsan tanultam nyelveket, de most csaknem kudarcot vallottam. Bár néhány nap elteltével már tűrhetően szót értettem a társaimmal, még hosszú hónapoknak kellett eltelniük, mire úgy érezhettem, hogy elsajátítottam a nyelvüket. Az általuk használt dialektus ugyanis meglehetősen eltért mindattól, amit eddig ismertem. Bár az idő múlásával egyre több asztlanti és más ismert nyelvből származó kifejezést fedeztem fel benne, egészében újnak találtam. Később rájöttem, hogy valószínűleg az azóta eltelt mérhetetlen idő okozta a hatalmas változást.

Hamarosan megpillantottuk az első létravárost. Hasonló volt régi-régi szülőanyjához, amit asztlanti barátaim építettek egykoron. Csupán jóval kisebb, csúnyább és jelentéktelenebb volt annál. A falakon kívül csereberéltünk, aztán továbbálltunk. Útba ejtettünk még két-három ugyanilyen várost.

Közben elrepült a tavasz, a nyár, és már jócskán benne jártunk az őszben. A tél közeledtére délnek vettük utunkat. Egymás után hagytuk el a Nagyasszonyéhoz hasonló falvakat és kisebb városokat. Néhány nagyobbacska településtől eltekintve mindenütt háborítatlanul tartott még az anyauralom. Az én Asztlant korát látott szememnek sivár és lehangoló volt, amit láttam. Megértettem, hogy elérhető közelségben nincs és nem is lehet semmiféle nagy civilizáció. A vízözön lerombolt mindent, ami magas, és nem maradt utána, csak olyan, ami alacsony. Az ember visszatért egy korábbi állapotához: újra kezdetén volt az útnak és a dicsőségnek.

Visszahozhatatlanul párolgott hát a semmibe nemcsak a varázslói én-hatalom rég letűnt világa, de Asztlant kora is, az a kor, amelyben születtem és nevelkedtem. Én pedig itt járkáltam és láttam, milyen alapokból épül fel egy új világ égboltig magasodó épülete. Hallottam, miből születnek majd eme világkorszak regéi és legendái.

Hamarosan Tenáj városába értünk. Semmi sem volt olyan benne, mint a régi időkben. Minden kisebb és jelentéktelenebb. De a város mégis élt, lélegzett. Laktak benne, vélhetőleg vízözön előtti lakóinak leszármazottai, bár semmi sem volt olyan benne, mint annak idején. Csupán a domb volt a régi, arról ismertem fel, láttára nagyot dobbant a szívem.

Végre ismerős helyen járok! Repestem az örömtől, és kedvtelve legeltettem szemem a derék kis városkán és lakóin. Ezen emberek elődei voltak azok, akik egykor szembeszálltak a világot felfalni akaró, pöffeszkedve előrenyomuló, rettenetes asztlanti hajóhaddal. Úgy éreztem, hazatérek. Tenáj lakóinak nyelve hallatlanul sokat változott, de még így is ismerős muzsika volt a fülemnek. Hazatértem!

Nem sokáig tartott ez az érzésem. Alig értünk be az apró városka zsebkendőnyi piacterére, és alig raktuk ki áruinkat, hirtelen szembetaláltam magam – Szélfarkas bátyámmal.

Ádázul gyűlölködő szemeket meresztett rám, vadul megragadta mellemen az állatbőrt, és durván rám rivallt.

-         Rühes kutya!

Egy pillanatig azt hittem, nem jól értem. De Szélfarkas következő szava nem hagyott kétséget.

-         Mocskos gané! – ordította dühödten, és nyála az arcomba fröccsent.

Elsápadtam a döbbenettől. Homályosan láttam, hogy Szélfarkas mellett és mögött izmos férfiak sorakoznak. Kétségtelenül a bátyámhoz tartoztak, és emellett valóságos kisebb csődület támadt körülöttünk. Kíváncsi asszonyok és férfiak tucatjai lesték a ne várt látványosságot. Már ekkor két fickó megragadta a karomat. Szélfarkas csípőre tett kézzel állt előttem, mint tévedhetetlen égi vizsgálóbíró, és szünet nélkül szórta rám vaskos szidalmait.

-         Te büdösgörény! Te bolhás, loncsos eb! – a többi se volt különb.

A Szélfarkashoz tartozó férfiak sakálvigyorral szemléltek, a tömeg kuncogott. Egy vénasszony hangosan felvihogott.

-         Koszos patkány!

Döbbenten álltam, és Szélfarkas mérhetetlen ostobaságán tűnődtem. A tömeg néma töprengésemet bűntudatnak vélte, és záporozni kezdtek rám a zaftosabbnál zaftosabb szitkozódások. Meglepő módon a mocskolódásban egy nő járt az élen. Ezer válogatott kocsmatöltelék szájából sem röfögnek elő akkora malacságok, mint amilyenekkel ő rukkolt elő rövid néhány perc alatt.

Csakhogy kezdtem magam összeszedni, és ez sehogy sem volt ínyére Szélfarkasnak.

-         Megkapod a magadét, nyavalyás áruló! – üvöltötte torkaszakadtából, és valami súlyos tárggyal irtózatosan fejbevágott. Éppen idejében. Már arra készültem, hogy élni fogok a hatalmammal. Elfeketülő tudatomban összefolyt a szemembe ömlő vér az agyamra rontó éjszakával.

A városon kívül tértem magamhoz. Eleven fa törzsén és ágain találtam magam oly szorosan megkötözve, hogy moccanni sem tudtam. Minden tagom kifeszítve, vastag kötelekkel a törzshöz és az ágakhoz csomózva. Homlokomat alvadt vér borította. Fejem iszonyúan hasogatott. Minden porcikám fájt. Cserepes számat és száraz torkomat égető szomjúság gyötörte.

Folytatása következik.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése