A Nap ugyanúgy ragyog - LX.

HATVANADIK RÉSZ

Pokolian hosszúnak éreztük a várakozást, pedig semmivel sem tarthatott tovább egy félóránál. Hamarosan megpillantottuk a kócos hajjal és álmos szemekkel közeledő, dühödt Nagyasszonyt a három kis harcoslány kíséretében. Még a motyogását is hallani véltük.

-         Drágán fogtok fizetni ezért a szélhámoskodásért, Farkasasszony!

Csakhogy a kunyhó környékét övező nappali fény, meg a csillogó-villogó külsőségek őt is elbizonytalanították. Magabiztossága elillant, mint kámfor a kacagó tavaszi szélben. Kunyhónk elé már egy kissé rémült és erősen aggódó Nagyasszony érkezett meg. önbizalma morzsáiból csupán egy sírós hangú kiáltásra futotta.

-         Mit kívánsz, Farkasasszony? – ezt is már estében motyogta el, lábai ugyanis cserbenhagyták. Térdre rogyott előttünk, és látható erőfeszítése dacára sem volt képes felemelkedni. Ettől pánikba esett, és egy beijedt kiscica hangján nyávogta felénk:

Mit kívánsz? Mit kívánsz…úrnőm?

Farkasasszony bizony nagyon félt. De ahogy csökkent a Nagyasszony magabiztossága, és ahogy tovaszállt arcáról a megszokott nagyasszonyi önteltség, úgy nőtt az én társnőm, volt kedvesem kurázsija. Már csöppet sem reszketett a hangja, amint foghegyről odavetette:

-         Megengedem, hogy felemelkedj, gyermekem!

A Nagyasszony végre feltápászkodhatott. Szorongás és ámulat uralta már a vonásait. Kerekre tágult szemeit tisztelettel és áhítattal függesztette ránk, és Farkasasszony örvendezve állapíthatta meg, hogy még mielőtt a harc egyáltalán elkezdődhetett volna – máris győzött.

-         Nagyot vétkeztél, gyermekem! – szállt hangjából az istennői dorgatórium. Egy teljesen rémült és elkeseredett Nagyasszony nézett vissza rá.

-         Bocsáss meg lányodnak… - dadogta halálos rémülettel. Ha valaki, ő aztán tudta, milyen kegyetlen valójában a Mindenek Édesanyja. – bocsáss meg leányodnak, ha vétett, és esedezve kérlek, adj neki tanácsot, miként tehetné jóvá vétkeit.

-         Rendben van, leányom – intett királynői mozdulattal Farkasasszony, és én egyik ámulatból a másikba estem. Micsoda színésznő lehetett volna belőle! – Módot adok rá, hogy mindent jóvátéve kegyelmet nyerhess előttem – hallottuk a Nagyasszony elsöprő erejű megkönnyebbülésének sóhaját. – Először is el kell taszítanod a férfit, akit te Napférfinek tartasz, mert hamis és rossz próbáitokkal nem a megfelelő embert választottátok ki.

A Nagyasszony most ismét komolyan megijedt.

-         Minden próbát az előírások szerint végeztünk, úrnőm! – védekezett.

-         Nem, leányom! Az a Napférfi, aki képes íjával átlőni tizenhárom egymás mellett álló tölgyfa felett! – komoly fejtörést okozott nekünk, mit kérjünk itt számon. Szerencsére Farkasasszony, mint papnő, jól ismerte a szent előírásokat. Amit most a boldogtalan Nagyasszony fejére olvastunk, ősrégi próba volt, de a Nagyasszony néhány éve valamiért eltörölte. – Alkalmaztátok-e ezen szent próbát?

-         Nem, anyám – dadogta mélységes bűnbánattal a Nagyasszony, majd védekezni próbált. – De azt már régebben elhagytuk, úrnőm.

-         Eddig azonban nélküle is megtaláltátok a megfelelőt – hangzott a szigorú szózat. – Most azonban érdemtelen feküdt az ágyadba, leányom! – a Nagyasszony pipacsvörös lett.

-         Bocsáss meg nekem, úrnőm! – dadogta újra feltámadó halálfélelmében.

-         El kell vetned magadtól, ki kell űznöd ágyadból az érdemtelent, leányom!

-         Magam fogom lángokba vetni őt, anyám! – ígérte kapkod hangsúllyal kicsi falunk nagyon berezelt úrnője.

-         Nem, leányom – ingatta fejét királynői mozdulattal talpraesett barátnőm. – Neki az én kezemből kell büntetését elvennie. Űzzétek ki magatok közül, de kíméljétek életét, vérét ne ontsátok, és sebet se ejtsetek rajta.

-         Úgy lesz, anyám. Rád bízzuk őt.

-         Téged nem sújtalak, leányom. Továbbra is népednek Nagyasszonya maradsz.

Szinte a körülöttünk hullámzó téli levegő is megenyhült a Nagyasszony mérhetetlen megkönnyebbülésétől.

-         De testedet férfi egy egész esztendeig nem érintheti! Ez legyen büntetésed! – Farkasasszony háta mögött finoman elmosolyodtam. Ez bizony az ő egyéni leleménye volt, ő találta ki a gonoszkodó kitételt. A Nagyasszony azonban egészen természetesnek vette, még örvendezett is, hogy ennyivel megússza.

-         Az idei áldozatom eme férfi lesz – mutatott rám széles mozdulattal Farkasasszony. – akit máris magammal viszek. Ti pedig ünnepélyes szertartásotokon áldozzátok fel nekem barmaitok közül a legszebbik bikát!

-         Úgy lesz, anyám! – sóhajtott a Nagyasszony.

-         Eme nő pedig, akinek képében előtted megjelentem, teljességgel bűntelen, előttem megbecsülést és kegyelmet talált. Napokig fog itt pihenni öntudatlanul, és nem lesz tudomása arról, ami itt történt. Amíg fel nem bukkan, ne háborgassátok őt, és ne közelítsetek a kunyhóhoz! – ez a kitétel sem tartozott az eredeti forgatókönyvhöz. Farkasasszony szemlátomást kezdett belejönni. – Csupán egyetlen ember jöhet ide: aki reggelente bőséges élelmet hoz. Mindaddig lássátok el, ameddig közétek újra vissza nem tér! Nagyon fáradt lesz, ezért majd kettő helyett fog enni. Sohase felejtsétek el, hogy az ő szájából egykor szent igéim szóltak, ezért övezze őt különös tisztelet, amely gyermekeire szálljon, ha meghal.

-         Úgy lesz, anyám, amint parancsolod!

-         A következő próbák szabályosak legyenek!

-         Úgy lesz, anyám!

-         Hiúzasszony nevű leányom saját édesanyjának emlékét káromolta.

A Nagyasszony gondterhelt ábrázatán ádáz vonás suhant végig. Hát persze, gondolta. Hiúzasszony! Hiúzasszony már éretlen csitriként kardoskodott ama próba eltörlésén. Mindennek Hiúzasszony az oka!

A lángok közé dobatom, anyám!

Kegyelmet találtatok előttem, leányom, ezért nem kívánom sem vérét, sem az életét. Beérem kisebb büntetéssel is. megkegyelmezek neki, ha könnyű pálcázással megfenyítitek. – Farkasasszony egyre jobban beleélte magát a szerepébe. Ez a pont sem volt része az eredeti forgatókönyvnek, bájos főszereplőnőm rögtönözte.

-         Úgy lesz, anyám, amint parancsolod! – mondta a Nagyasszony, ezúttal némi kárörömmel.

-         Kegyelmet találtál előttem, gyermekem!

-         Leányod végtelenül hálás neked, anyám! Minden úgy lesz, amint parancsolod!

-         Távozhatsz színem elől, kedves gyermekem!

A Nagyasszony erre hatalmasat bókolt, aztán mérhetetlen megkönnyebbüléssel eloldalgott. Mi pedig ott álltunk még sokáig méltóságteljes és félelmetes pózban, miközben alig vártuk, hogy a Nagyasszony és kísérői végre eltűnjenek. Amikor végre ezt is kiböjtöltük, eloltottam a díszkivilágítást. Visszamentünk a kunyhóba. Ott aztán ellenállhatatlan kacagásban törtünk ki, alig tudtuk abbahagyni, és Farkasasszony még utána is sokáig vihogott, mint a süldőlányok.

Odakint már gyülekeztek a téli hajnal első bágyadt sugarai, és mi pokoli lármát hallottunk a falu felől. Kilopakodtunk megnézni, és a kunyhó mögötti halmocskán pompás rejtekhelyre bukkantunk. Innen aztán páholyból nézhettük végig az újabb előadást.

A Nagyasszony még virradat előtt foganatosította Szélfarkas kizsuppolását. Csúnya, ordenáré jelenet volt. Szerencsétlen bátyám előbb dühödten fenyegetődzött, később vadul szitkozódott, utána könyörgésre fogta a dolgot, és csak a fegyveres fenyegetés hatására volt hajlandó végre elhordani az irháját.

Hiúzasszony ugyancsak ebül járt. A hallatlan tohuvabohura meglepetten dugta elő orrát kunyhójából, majd gyanútlanul előjött, mire két markos harcosnő – valószínűleg csak erre vártak – megragadta, előre hajlította, a harmadik pedig hosszú, vékony vesszővel oly szörnyűségesen elnáspángolta, hogy a nyomorult hatalmasra dagadt farával napokig nem tudott leülni, és bot látta ülepe miatt mindörökre megcsappant a tekintélye.

Visszasettenkedtünk a kunyhóba, és megint nem álltuk meg nevetés nélkül. Kacagtunk, nevettünk, hahotáztunk hosszan és jólesően.

Később megvártuk, amíg élelmet hoznak, jót lakmároztunk, és megint nevettünk. Nevettünk szinte egész délelőtt. Nevettünk a rettenthetetlen harcosnőkön, nevettünk a Nagyasszonyon, nevettünk Szélfarkason, és nevettünk Hiúzasszonyon. Nevettünk az egész ostoba világon. Nevettünk, nevettünk, nevettünk hosszan és abbahagyhatatlanul.

Amikor végre képes voltam kilábalni a nevetőgörcsből, komolyra fordítottam a szót.

-         Mennem kell, kedvesem.

Farkasasszony elmosolyintotta magát.

-         Hogyisne! – kacagott a szemem közé. – Ilyen könnyen nem engedlek ám el, drágám! – hirtelen könnybe lábadt a szeme. – Nem engedlek még el, hiszen úgysem látlak többet az életben. Mit gondolsz, miért hozattam ide két ember számára elegendő ennivalót?

-         De hát… - nyögtem meglepetten, mivel eszembe jutott kunyhónk eredeti rendeltetése.

Farkasasszony azonnal megértette zavarom okát.

-         Elmúlik, kedvesem, elmúlik! – nevetett rám huncut szemekkel. – Most viszont még arra kérlek, fordulj el!

Farkasasszony könnyedén túltette magát a rituális előírásokon, amelyek a havi vérzés elmúltával bonyolult tisztulási szertartást írtak elő. Férfival csak azok után érintkezhetett volna. Farkasasszony havi tisztulása harmadnapra véget ért, és mi további négy napot töltöttünk egymással az elképzelhető legnagyobb gyönyörök között. Az ötödik nap reggelén mentem el. Elválásunk fájdalmas volt és nehéz, az ő számára talán keserű is. többé nem láttuk egymást, de Farkasasszonyról azért még hallottam.

Folytatása következik.