Szerelem és líra - LXI.

Megyek tovább a versben:

„Hazám, kiírtam már magam,
s ha olykor, dinnyehéj nyomán,
verses lovam megúsztatam,
novell kéne inkább s román,
s ha épp novell, félig román,
vagy tán egészen az,
lírám szájában édesül az étel,
két szék között, az már igaz,
mire megy gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?”

Ez a következő etap. Ez sem váltja meg a világot.

„Hazám, kiírtam már magam,
s ha olykor, dinnyehéj nyomán,
verses lovam megúsztatam,
novell kéne inkább s román,
s ha épp novell, félig román,
vagy tán egészen az,
lírám szájában édesül az étel,
két szék között, az már igaz,
mire megy gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?”

Úgy hemzsegnek benne a József Attila-utalások, mint sajtban a lyuk…

Megvizsgálom elemeire bontva.

„Hazám, kiírtam már magam,”

Az a nem ritka eset állt elő, amit egyébként a rossz költők műveiben igen gyakran kifogásolnak a kritikusok, hogy – pátosz egészíti ki a semmitmondást. Mintegy „pótolja” a tartalmat…

„Hazám, kiírtam már magam,”

A tanácstalanság beismerése? Kedvetlenség? A témával szembeni allúzió?

„Hazám, kiírtam már magam,”

Egyszerűen megunta?

„Hazám, kiírtam már magam,”

Még az is lehet, hogy a sor szó szerint igaz…

„kiírtam már magam,”

Elfáradt, e pillanatban több mondanivalója nincs.

„Hazám, kiírtam már magam,”

Ez egyáltalán nem lehetetlen. Ha a vers valóban jó részeit összerakjuk, kitűnő költemény keletkezhetne belőle. Semmiképpen sem lenne nagy vers – de jó vers volna.

„Hazám, kiírtam már magam,”

A fő motívum talán a kedvetlenség lehet. A hazafias pátosszal szembeni ösztönös ellenérzés.

„Hazám, kiírtam már magam,”

Ha így van, ennek a sornak a pátosza a nem várt eredmény.

„Hazám, kiírtam már magam,”

Ilyesmit nem szokás versben közölni. Az ok kézenfekvő: egy ilyen sor után folytatni is, befejezni is igen nehéz jól a verset.

Parti Nagy extravaganciájába ez is belefér. Ez még nála nem is tartozik az igazán különleges „formabontások” körébe. Ha a „formabontás” önérték, az eredmény borítékolható.

Végig láthatjuk a versben, hogy egy-egy formai „ötlet” kedvéért a Költő szinte bármikor képes elfeledkezni tartalomról, szerkezetről, lírai kohézióról.

Extravagancia…

Attól tartok, hogy ez az extravagancia részben az érdemi párbeszéd hiányából fakad. Parti Nagy bármit írhat, a kánon köreiből lelkes hozsanna a felelet. Évtizedek óta.

Helyenként úgy érzem, hogy „nyelvi játékok” ürügyén Parti Nagy időnként a végsőkig feszíti a húrt. Ebben a versben is. A felelet: lelkes farkcsóválás. Évtizedek óta.

Azt gondolom, ez bárkinek az egészséges önkontrollját képes volna megzavarni. A jelenség a kánon legkártékonyabb jellemzőinek egyike. A Költő bármit írhat, „csak hódolat illeti, bírálat nem”. A poétikai nézetek éles ellentétben állnak minden hagyományos poétikával. A teljes relativitás miatt a nyelv voltaképpen nem érték (nyüstölni, rontani lehet), a tartalom sem, tulajdonképpen az értelem sem. Az érték voltaképpen maga a kánonhoz való tartozás, legfeljebb a parttalan újítás.

A tartalom bármi lehet? Bármit sugallhat? Bármit üzenhet?

Nem. A kánon nézetrendszere azonban nem erkölcsi, hanem politikai alapon szerveződik. Csak olyan nézetek tartozhatnak ide, amelyek összhangban vannak a kánon eredeti kozmopolitizmusával.

Ilyen szempontból azonban a hazafiság eleve problematikus. A kánon köreiben ezzel vigyázni kell, hiszen ott nemcsak a hazához való ragaszkodás, hanem még a nemzetállamiság értéke is eleve kérdőjeles.

Ezt figyelembe véve érthetjük meg, hogy Parti Nagy itt elemzett verse a kánon szempontjából voltaképpen sikamlós témát választott. A hazaszeretet ott ingoványos talajt jelent. Vigyázni kell vele, nehogy valakinek az „érzékenységét” megsértse…

Képtelen helyzet? Az.

Napjaink képtelenség-tömkelege mellett talán fel sem tűnik. Amikor Európa némely vidékein a templomok tornyáról leszedik a keresztet, nehogy a bevándorló muszlimok „érzékenységét” sértse, ez igazán bagatell. Az fel sem merül, hogy az „érzékenységek” voltaképpen egyenrangúak, és a hasonló parttalan önfeladás soha semmiféle tisztességes konszenzushoz nem vezethet.

A hazafiság, de még a hazaszeretet is bizonyos határon túl vállalhatatlan, azonnal a nacionalizmus vádját vonja magára. Sőt. Kozmopolita körökben gyakran egyenlőségjelet tesznek hazaszeretet és fasizmus közé.

Nem az most a lényeg, hogy ez képtelenség. Hanem az, hogy a kánonban uralgó nézetek hogyan hatnak az éppen taglalt versre.

Láthattuk, miképpen tér ki a Költő többször is a vers következetes folytatása elől. Miként húzódik vissza a formába, sokszor csaknem abszurd gesztusokkal. Miként siklik újra és újra mellékvágányra éppen akkor, amikor éppen felszikrázik a költői erő. Miért szakítja meg a verset újabb és újabb gyermeteg szójáték.

Talán szándékosan történik mindez? Talán tudatosan fogja vissza a Költő saját hazaszeretetének kifejtését? Talán szándékosan rontja el a versét újra és újra?

Talán kímélni akarja a kánon bizonyos tagjainak „érzékenységét”?

Lehet ezekre a kérdéseke válaszolni?

Végig azt érzem a versben, hogy az érzés őszinte, de a Költő maga áll az útjába. Mintha nem egy Alkotó dolgozna a versen, hanem kettő. Egymással párhuzamosan, egymást ki-kiegészítve, de leginkább akadályozva.

Ez a különös „lírai skizofrénia” az egész művet áthatja. Nem egy beszélő személy van a versben, hanem kettő. Két egymást gátló lírai Hős. Ugyanannak a Költőnek két különböző Énje.

Van egy lírai Én, és egy racionális Én.

v     Lírai Én

Ø      Valódi érzés

Ø      Őszinte hazaszeretet

Ø      Erőteljesség

Ø      Egyszerűség

Ø      Erőteljes és egyszerű nyelvezet

Ø      A költői erő azonnal felszikrázik.

Szinte játszi könnyedséggel képes Parti Nagynak ez az „Énje” költői erőt, lírai atmoszférát teremteni. A legtöbbször eredeti, de ha nem teljesen az, akkor is nagyon erőteljes. Ennél az Énnél a valódi lírai szempontok dominálnak. Ösztönösnek és tehetségesnek tűnik.

            ↕

v     Racionális Én

Ø      Mérlegelés

Ø      Külső elvárások figyelembe vétele

Ø      Mesterkéltség

Ø      Keresettség

Ø      Gyermeteg szójátékok, a nyelv kerékbe törése

Ø      A költői erő helyenként nullára redukálódik.

Parti Nagynak ez az Énje mintha tudatosan dolgozna a vers ellen. Erőltetett, nyegle és feledhető szójátékokkal rontja el a saját versét, meg olyan „nyelvi leleményekkel”, ahol a szellemesség nyomokban sem fedezhető fel, inkább úgy tűnik, mintha a Költő nem tudna magyarul. Némelyik megoldás kimondottan szánalmas. Ennél az Énnél a lírán kívüli szempontok dominálnak. Tudatosnak és tehetségtelennek tűnik.

Melyek azok a lírán kívüli szempontok?

Vajon mik lehetnek azok? Sajnos, erre nem is nehéz tippelni:

v     A kánon kozmopolita „szellemiségű” elvárásai

v     A „polkorrekt” betartásának szempontjai

v     Előzetes védekezés a „nacionalizmus” meg hasonló vádak ellen.

Ezek pedig eléggé kicsinyes, szűk látókörű szempontok…

Mit mondjak erre?

Parti Nagy a kánon költőfejedelme. Úgy tűnik, neki mindent lehet. vagy mégsem? A „polkorrekt” és egyebek béklyójában vergődne? Ő, aki látszólag azt ír le, amit akar? Ő, aki egyébként tetszése szerint töri kerékbe a magyar nyelvet? Politikai értelemben azonban mégis óvatoskodnia kellene?

Ha így van – szánalmas…

Nem viszem tovább ezt a gondolatsort, inkább visszatérek a vershez.

Folytatása következik.