A Nap ugyanúgy ragyog - LVIII.

ÖTVENNYOLCADIK RÉSZ

Zúgott a fejem, és moccanni sem tudtam a megdöbbenéstől. Felfoghatatlannak tűnt Szélfarkas árulása. Kiadott, kiszolgáltatott, elárult, méghozzá az elképzelhető legnevetségesebb és legostobább módon; úgy, hogy önmagának ártott vele a legtöbbet. Közben pedig együgyű és lelkiismeretlen fecsegésével halálos veszedelembe sodort még két embert.

Hogyan lehet ennyire ijesztően buta baklövéseket elkövetni. Sajnos tudtam: Szélfarkas egyéniségében a magyarázat.

Szélfarkas leginkább önveszélyes tulajdonságai közé tartozott a megrendíthetetlen hit a mindenkori „hivatalos verziókban”, azokban a rózsaszín hazugságcsomagokban, amelyeket a mindenkori hatalom önmagáról állít. Lojális volt a végsőkig, és ha már minden kétséget kizáróan bebizonyosodott az adott hatalom erkölcstelensége – ami nála rendszerint sokáig tartott – igen egyszerűnek érezte a megoldást: a „rossz” hatalom helyébe egy másikat, egy „jó” hatalmat kell állítani.

Most tehát egyszerűen magyarázatot kért a Nagyasszonytól, és elmesélte, hogy mit tud és kitől. Nagyasszony azt felelte, hogy az emberáldozat nem igaz, amit Szélfarkas minden további nélkül el is hitt neki. valószínűleg ugyanilyen báva birkaként ment volna a vesztőhelyre is – dacára annak, hogy mindent apróra elmondtam neki – hiszen a Nagyasszony nyilván akkor is azt mondja, hogy nem feláldozni viszik. Az meg sem fordult a fejében, hogy a Nagyasszony egyszerűen nem felelhet mást neki. akár igaz, akár nem, csak azt mondhatja: hazugság.

-         Menekülnöd kell, kedvesem! – nógatott Farkasasszony.

Bizony, menekülni! És utána? Mi lesz utána? Egyáltalán, hová meneküljek a kezdődő télben? Ezeken töprengtem sóbálványszerű arccal, mereven, hallgatagon.

-         Menekülnöd kell, kedvesem! – rivallt rám Farkasasszony egyre jobban kétségbe esve.

Elindultam mélán és tétován, erősen töprengve, közben – ki tudja, hányadik érzéktől vezettetve – erősen összpontosítottam. Hosszú idő óta először.

Még el sem jutottam az ajtóig, már éreztem, hogy ott vannak. Hárman. Ott vannak, és figyelnek. Megtorpantam. Vajon miattam leskelődnek itt? Aligha. Nekem ide tilos bejönnöm. Ha sejtenék, hogy itt vagyok, már kirángattak volna.

Ha pedig nem én érdeklem őket, akkor csakis Farkasasszony miatt lehetnek itt. Miért? Eszembe jutott Hiúzasszony, és máris tudtam: ő az áruló. Most mit tegyek?

Megfordultam, és visszamentem Farkasasszonyhoz.

-         Van másik kijárat? – kérdeztem, és ő mindent értett. Szép arcára fehér fátylat terített a jeges félelem.

-         Csak az! – mutatott felfelé, a tető rése felé, ahol a füst távozott.

Elhúztam a számat. Magas is, kicsi is. de ha még sikerülne is ott átbújnom, a tetőn lekecmeregni semmivel se jobb, mint az ajtón kilépni. Melyik a feltűnőbb? Ez még ráadásul nevetséges is.

Szökésem tehát korántsem tűnt kivitelezhetőnek. Valamit azonban mégiscsak tennem kellett, mert reggel mindenképpen eljön Farkasasszonyt meglátogatni valamelyik papnő, és engem nem találhat itt. A tetejébe az én hebehurgya Szélfarkas bátyám – Hiúzasszony kedves közreműködése révén – még a szerencsétlen Farkasasszonyt is bajba rántotta. Egy csónakban eveztünk hát újra egykori kedvesemmel.

Védekezési lehetőségünk nincs, szökni nem lehet. Egyetlen esélyünk maradt: a támadás. Tudtam, hogy ehhez megint kénytelen leszek élni a hatalmammal. Az eddigieknél könnyebb szívvel, hiszen amúgy sem akartam a faluban maradni.

-         Mit kívánsz jobban – kérdeztem Farkasasszonytól. – velem jönni, vagy itt maradni?

Nm értette meg a kérdést.

-         Van választásom? – nyögte tétován.

Hát persze! Szegény drága jó Farkasasszony! Honnan is tudhatnád, ki az a kótyagos ifjú ember, akivel szeszélyes sorsod összehozott?

-         Figyelj rám, kedvesem! – igyekeztem a leggyöngédebb lenni. – Nem akárki vagyok, és ez az ostobaságában mérhetetlenül felfuvalkodott Napférfi sem akárki. Sokkal, de sokkal több vagyok, mint Koszoskutya, a barátnőd fia. Ismerem ezt a Napférfit, ő is ismer engem; méghozzá régebbi időkből, mint a vízözön. Butaságában ugyan elárult engem, viszont sohasem hajítana a lángok közé. Meg kell őt mentenem, Farkasasszony! Elmondtam neki, mit akartok tenni vele, de nem hiszi. Én azonban megmenthetem őt, de megmenthetlek téged is. nem lesz könnyű, de bízom benne, hogy sikerül.

-         Ki vagy te? – nézett rám tágra nyílt döbbenettel.

-         Nehéz lenne elmondanom. Velem jössz, vagy itt maradsz? Ha itt maradsz, újra bűntelen leszel, de sohasem látsz többé engem. Ha azonban velem jössz, nem leszel többé papnő, csupán a feleségem. – nem tudom, melyiket akartam jobban; jöjjön-e, vagy maradjon. Minden egyszerűbb és könnyebb, ha nem hagyom itt, de magammal vinni nem igazán akartam. Azt hiszem, ezt ő is tudta. Vagy ha nem tudta, megérezte.

-         Szeretnék veled menni, de itt kell maradnom – válaszolta csendesen.

Tudtam, hogy igaza van, és örültem, hogy ő mondja ki.

-         Nagyon szeretnék veled menni, Koszoskutya – folytatta könnybe lábadt szemmel. – Mint papnőnek, maradnom kéne, mint szerelmes asszonynak, veled mennem. Úgy érzem, ezután sokkal inkább lennék szerelmes asszony, mint papnő. De anya is vagyok, és a lányaimat nem vihetem a bizonytalanba.

Erre nem volt mit válaszolni. Farkasasszony itt marad. Ez számomra azt jelentette, hogy ismét élnem kell a hatalmammal, méghozzá egy nem mindennapi mutatvány formájában.

Folytatása következik.