Október utolsót lehel

Október utolsót lehel,

Gyászolja a levél-lepel.

Bágyatag őszi verőfény;

Minden haldoklásban – Remény.

Alig maradt levél a fán,

Kemény a sár – Ősz derekán.

Október utolsót lehel,

Idő mindent Múlttá vedel…

Fogy az Ősz és fogy az erő,

Ollóba fog Múlt és Jövő…

Egy évszázad – egy fuvallat;

Feszül a szabad akarat.

Október utolsót lehel,

A Remény sohasem telel.

Szkeptikusok halál-hite

Nem lesz jó soha semmire.

Anyag tudatra nem éled;

A Lét törvénye – az Élet.

Október utolsót lehet;

Az Élet – mindenre felel.

A Nap ugyanúgy ragyog - XXVII.

HUSZONHETEDIK RÉSZ

-         Kis települést alapítottunk a Nagy Öböl mélyén, családjainkat ott hagytuk, és elindultunk, hogy hírt vigyünk a jövendő vészről az embereknek. Hónapokig jártuk a partokat, sehol sem leltünk igazán barátságos fogadtatásra. Végre kikötöttünk egy város előtt az öböl legmélyén. Úgy tűnt, lakói semmiben sem különböznek a többiektől. Proget teitán beszélt nekik az eljövendő vészről, és arról, milyen fontos a tüzet megőrizniük. Mutatott nekik néhány olyan tűzgyújtási módot, amit azok nem ismertek. Nem hittük, hogy ez veszélyes lehet. pedig az volt. elvakult papok fellázították a népet ellenünk. Progétról azt állították, hogy tüzet lopott a Nagy Anyától, és miatta fenyeget a veszedelem. Alattomos támadást intéztek ellenünk, négy társunkat megölték, és elhurcolták a teitánt. Maxitana kapitány tárgyalni próbált velük, de sikertelenül. Keselyű nevű főnökük semmi kincsért nem volt hajlandó szabadon bocsátani a teitánt. Progétet a tűzgyújtás ünnepén a város kínzósziklájához kötözik, és napokig tartó gyötrelmes kínzással feláldozzák a Nagy Anyának. Visszatértünk új városunkba, hogy a teitánnak segítséget vigyünk, és megdöbbenéssel láttuk, hogy családjaink lakhelye ostrom alatt áll szárazon és vízen. Silány építésű, otromba kis hajók közt törtünk utat a hevenyészett kikötőig. Akkor már egy hónapja körülzárták városunkat a barbárok. Nem tárgyalnak, és nem alkusznak. A vesztünket akarják. Rögtön megölik, aki a kezükbe kerül. Több ezren vannak. Szót érteni velük nem lehet. nem tudjuk, kicsodák. A part menti bennszülöttek is hozzánk menekültek előlük. Időnként megrohanják a falakat, és bár eddig a mieink mindig visszaverték őket, nem tágítanak. A városban ugyan bőven van élelem, a végtelenségig azonban nem elég. A kikötő viszont aligha tartható. Egyszer már a hatalmukba kerítették, amikor meglepetésszerűen megjelentek. Akkor sikerült visszaűzni őket, de felgyújtották a Harcost és az ott horgonyzó többi hajót. A mieink nem tudnak elhajózni. Mivel a Hírnök volt az egyetlen ép hajó, nekivágtunk, hogy segítséget vigyünk, ahonnan lehet. Maxitana kapitányt nyíl sebezte meg, nem tarthatott velünk. A nyíl mérgezett volt, orvosaink nem voltak bizakodók. A barbárok már lestek ránk a kikötő előtt. Dereglyék és csónakok százaival rontottak ránk, kemény harcot vívtunk velük. Hegyes gerendával felszerelt nagy dereglyéik többször is meglékelték a Hírnököt. Derekas harcot vívtunk, a végén elkergettük őket. másnap partra szálltunk, és hevenyészve begyógyítottuk a hajó sebeit. Tizenegy emberünk meghalt, de a támadók közül is igen sok veszett. Hosszú hetekig hajóztunk ezután. Kétszer kerültünk nagy viharba, egy ízben majdnem zátonyra futottunk. Tegnapelőtt már azt hittük, minden veszélyen túljutottunk, amikor tengeri rablók rontottak nekünk. Ők ütötték hajónkon a nagy léket. Nagy csata volt megint, kilencen odalettek, de a tengerfenékre küldtük a kalózhajót. Most itt vagyunk, hogy segítséget kérjünk.

Könny szökött a szemembe. Amit ez a vékonydongájú Tlarroa és számtalan sebből vérző tengerészei véghezvittek, nagyobb dolog volt, mint a Hírnök nagy útja a Végső Fok mellett a messzi déli tengereken. Az asztlantiak maroknyi közösségét a lemészároltatás fenyegette. Ezek után szó sem lehetett róla, hogy Asztlantba induljak Holdsarló keresésére.

Legelső szülőhazámban voltam, nekem kellett hát hajókat, tengerészeket és vállalkozó kedvű fegyvereseket kerítenem. Ez azonban csak Banaka segítségével sikerülhetett. Eközben Liniko szakavatott irányítása mellett kijavítottuk a Hírnököt. Versenyt futottunk a közelgő katasztrófával. Nemcsak barátainkat kellett megsegítenünk, új hazát is kellett magunknak találnunk, mielőtt tombolni kezdene a vész.

Gyorsak voltunk. Kilenc nap múlva húsz hajó vágott neki a tengernek. Ez már valóságos flotta volt, esze nélkül tágult az utunkból minden kalózhajó. Az asztlanti telepeket meg mi kerültük el; nem hittük, hogy Dékó király birodalmában szívesen látott vendégek lennénk.

Huszonkét nap elteltével érkeztünk oda. Már messziről megpillantottuk a várost a dombtetőn. Összefüggő, fehér falnak tűnt, és az is volt valóban, hiszen afféle létraváros volt ez, amelyből oly sok akadt a Kettős Kontinensen: ajtó, ablak sehol, a házakba létrákon lehetett bejutni, ez épületek szorosan egymás mellett, a lakók a tetőkön közlekedtek. Egy ilyen várost elfoglalni pokolian nehéz, ha ügyes és elszánt emberek védelmezik. Itt ez volt a helyzet. A támadók fel is hagytak a kétségbeesett rohamokkal, és a várost körülzárva várták, mikor űzi ki a síkra az éhség és a kétségbeesés az ostromlottakat. A kikötő azonban szemmel láthatóan a barbárok kezén volt, kisebb-nagyobb vízi járművek sorakoztak benne.

Hajóink engesztelhetetlen dühvel vetették magukat az ellenségre, és százával süllyesztették el az ijedten szerterebbenő csónakokat és dereglyéket. Őrült mészárszékké változott a kikötő csendes öble. Az ormótlan és aprócska barbár hajóknak semmi esélyük sem volt a hadigályákkal szemben, és a szűk bejáratú öbölből nem volt menekvés. A Hírnök és a többi hajó sorra gázolta le a szánalmas tákolmányokat, a vízbe esett ellenséget a fedélzetről nyilakkal öldökölték bosszúszomjas tengerészeink. Társaik vesztét látva a barbárok a part felé igyekeztek, és aki szárazra ért, rémülten iramodott a táboruk irányába.

Négyszáz harcos özönlött a partra hajóinkról. Bixitla, Maxitana kapitány sógora volt a vezérük. Szempillantás alatt hadirendbe sorakozva indultak a barbár tábor felé. Csatakiáltást harsogva rohant utánuk legalább ötszáz, íjjal felfegyverzett tengerész. Több se kellett a barbároknak. Eszük ágában sem volt bevárni a bőrvértbe bújt, vérengző idegenek fenyegető hadsorait. Vad futásban kerestek menedéket.

Az ellenség porfelhőt kavarva elszaladt, a szárazföldön nem került sor csatára. Bixitla kisded serege jó darabon üldözte őket, és néhány tucat lemaradót el is csípett. A halálra rémült barbárok nem védekeztek, Bixitla pedig nem engedte, hogy levágják őket a győztesek. A lefegyverzett ellenség többé nem bántatott, a hajók kikötöttek, és előözönlöttek üdvözlésünkre a boldog városlakók.

Jómagam roppant harcias látványt nyújthattam behemót termetemmel. Kardot kötöttem, vállamon hatalmas íj himbálódzott, oldalamon jókora tegez. De nem ontottam vért ezen a napon, fegyvert sem fogtam, kezet sem emeltem senkire. Fegyvereim békésen pihentek. Azzal foglalatoskodtam, hogy a harci düh elmúltával társaimmal a fedélzetre ráncigáljak néhány tucat kimerült, fuldokló barbárt. Liniko a szavát adta, hogy nem esik bántódásuk.

Folytatása következik.

Szerelem és líra - CXCIV.

SZÁZKILENCVENNEGYEDIK RÉSZ

Legelőször is, mindazt, amit Magyarország és a Kárpát-medence vonatkozásában mondtunk, ki kell terjesztenünk Európára is:

Tehát:

Európa valamennyi népe:

Ø      Ragaszkodik nyelvéhez, kultúrájához, tradícióihoz.

Ø      Célja nemzeti hagyományainak továbbvitele és fejlesztése.

Ø      Szeretne továbbra is nemzetként, nemzetiségként élni, megmaradni,

Ø      Anyanyelvén beszélni és gondolkodni.

Ø      Büszkék a nemzetükre, nemzeti kultúrájukra, lelkesednek történelmük hőseiért, irodalmukért,

Ø      költészetükért.

Ø      Kegyelettel és megbecsüléssel emlékeznek régi korok tiszta lelkű hőseire, akik gyakran erőn felül dolgoztak értük, és nem felejtik őket.

Ø      Senkinél sem alábbvalók, és senkinél sem különbek.

Ragaszkodnak hagyományos életformájukhoz, európai köz-és magánéletükhöz, meglévő szabadságuk megőrzésére és bővítésére törekednek.

Ezt Európa minden népe kölcsönösen elfogadja. Ez azonban még nem elég. Európát a jövő érdekében új alapokra kell helyezni. Érdemes átgondolni néhány új fogalmat. Például a következőket:

v     Családi identitás

v     Lakóközösségi identitás

v     Kerületi identitás

v     Települési identitás

Ehhez persze Európának a jelenleginél sokkal demokratikusabbnak kellene lennie. A területiség igen fontos szempont, csak ennek segítségével valósítható meg a későbbiekben a nagy intézmények lakossági ellenőrzése, nemkívánatos tevékenységük korlátozása, ami a jövő szempontjából elengedhetetlen.

A nagy intézmények közé nemcsak az állami létesítmények tartoznak, hanem a multinacionális vállalatok, a tudományos intézmények és a bankok is. Európa pénzügyeit is valószínűleg újra kell gondolni, mert a jelenlegi nem jól szolgálja a lakosság érdekeit.

A politika is egészséges társadalmi kontrollt igényel, ennek intézményeit is meg kell teremteni.

A családok támogatása a jövendő Európa egyik legfontosabb jellemzője kell, hogy legyen. Az együtt élő, gyerekeiket gondosan nevelő családok a társadalom legfontosabb alapelemei. Fontos szempontnak kell lennie, hogy legyen elegendő gyermek, akiket szüleik gondosan nevelnek, iskoláztatnak, és akik az oktatási intézményekben megfelelő magatartást tanúsítanak.

Boldog családok nélkül nincs európai jövendő. Ezért igen fontos a család identitása, a családi élet háborítatlansága. Ennek érdekében vissza kell szorítani olyan liberális törekvéseket, amelyek a családok felbomlasztását szolgálják, és káoszhoz vezetnek. Ilyen például a „gyermekek engedetlenségi joga a szüleikkel és tanáraikkal szemben”. Az ilyen kreált „jogok” iszonyú helyzetet teremtenének, éppen úgy izolálnák az emberiséget, ahogy azt a világot uralni akaró globális hatalom szeretné. Velük szemben a családi identitás megerősítésére van szükség. A családi identitás mellett a lakóközösségi, helyi és nemzeti identitás lenne az államok, illetve az államok világméretű összefogásának alapja. Csak ez volna arra alkalmas, hogy az összemberi érdekeknek megfelelően korlátozza a pénz, a multinacionális nagyvállalatok, a piac, a politika, a tudomány és a média hatalmát.

A közösségi identitás akadályozhatja meg az új tömegpusztító fegyverek kifejlesztését és bevetését, illetve azt, hogy a tudomány az összemberi érdekek ellenében „fejlődjék”.

A közösségi identitás lehet az egyetlen eszköze az államok fölé nőtt magán hatalom megfékezésének. A magán hatalom jelenlegi világunk egyik legkomolyabb veszélye. Átláthatatlan, ellenőrizetlen és ellenőrizhetetlen.

Ókori analógiával élve jelenlegi helyzetünk úgy is leírható, hogy „eladó ez a világ, és hamarosan vevőre talál”. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy valamelyik magán hatalmasság a többi fölé erősödve monarchiává teszi a Földet. Ez a jelenlegi állapotoknál jobbat is hozhat, rosszabbat is. Az sem biztos, hogy egyáltalán tudomást szerzünk róla, hogy ki a „világcsászár”, vagy arról, hogy gyakorlatilag világcsászárság van. A principátus kezdetén a római köztársaság összes intézménye tovább működött, évről évre konzulokat választottak – csak éppen hatalmuk nem volt. Napóleon államcsínye után egy ideig az államforma hivatalosan továbbra is „köztársaság” volt, sőt a pénzeken ez a felirat állt: „Francia Köztársaság, I. Napóleon császár.”

Esetleg évtizedekig sejtelmünk se lenne róla, hogy voltaképpen világméretű monarchiában élünk. A világmédia harsogná az uralkodó utasításait, és igyekezne mindenkit meggyőzni arról, hogy azok mennyire „demokratikusak”…

Az ilyem veszélyeknek nincs más ellenszere, mint az önrendelkező emberi közösségek világméretű összefogása. Attól persze még nagyon messze vagyunk, de ez korunk egyik legfontosabb kérdése. Vajon képes-e az ember a maga urává lenni, vagy hagyni fogja, hogy a globális hatalmak maguk alá gyűrjék? A potenciális zsarnoknak sem érdeke a zsarnokság, és az sem hogy zsarnokká váljon. Minden ember érdeke azonos: békében, boldogságban élhessen.

Szükség van a közösségi identitás jogi megalapozására és fejlesztésére, mert hamarosan igen fontos kérdések merülnek majd fel, ahol az emberiségnek együtt kell nagy felelősséggel döntenie, és nem szabad hagyni, hogy a hatalom a maga szokott módján „demokratikusan” ránk erőltesse a maga akaratát.

Hogy mire gondolok?

A transzhumanizmus napjaink profán vallásainak egyike. A tudományt isteníti, panteonjukban ő a Mindenható. Az úgynevezett „transzhumanista” elképzelések többsége ma még fantazmagóriának tűnik, de akár nagyon hamar is a valóság közelébe kerülhetnek.

Csak néhány kérdés:

A transzhumanisták bíznak a tudomány fejlődésében, és úgy vélik, a tudomány a közeljövőben képes lesz kiküszöbölni a betegségeket, az öregedést és a halált.

Ez a mai világban természetesen azt jelentené, hogy a nagyon pénzes és nagy hatalommal rendelkező emberek fiatalok maradnának, örökké egészségesek, és (csaknem) örökké élhetnének.

Ø      Miféle társadalom jönne így létre?

Ø      Kezelhető lenne-e az emberiség számára egy ilyesféle kasztrendszer?

Ø      Mihez vezetne?

Szintén aktuális kérdés (lehet) emberi lények klónozása. A transzhumanisták nem hisznek a lélekben, az ötleteik és vágyaik ezért tipikusan „lélektelenek”. Azt képzelik, hogy a tudomány már elég jól ismeri az evolúciót, annak mechanizmusait, és készen áll annak befolyásolására. Az ember beavatkozhat a biológiai fejlődés menetébe, és „a maga javára” manipulálhatja azt – vélik.

Az ember Teremtővé, önmaga Istenévé válhat – hangoztatják.

Ilyen alapon bármelyik milliárdos klónokból álló magánhadsereget, vagy szavazópolgárokat állíthat elő magának…

Sőt…

Úgy vélik, módosíthatják az emberi testet, „továbbfejleszthetik” az állatokat, vagy ember-állat kimérákat állíthatnak elő. A „tudomány szabadsága” nevében ehhez „joguk van”.

Sőt.

Az így előállított lényeknek szerintük járnak a következők:

v     Emberi jogok

v     Személyiségi jogok

v     Emberi méltóság

v     Állampolgárság

Bőven akad olyan probléma a jövőben, amit csak az összetartó és önrendelkező emberi közösségek képesek az emberiség javára megoldani.

A líra az ilyen közösségek mentén létezik, ez az otthona.

Folytatása következik.

Fonnyadt őszi napsütésben

Fonnyadt őszi napsütésben

Vén Idő henyél,

Próbál nem gondolni rá, hogy

Közeleg a Tél.

Aki közönyt vacsorázik,

Mindenhol megél,

Vén idő kopott vállára

Hull a falevél.

Ősz hangszere rezignáltan

Búsan hegedül,

Hallgat a Menny. Fogy az Élet

Rendületlenül.

Fonnyadt őszi napsütésben

Zörög az avar,

Pénz-fondorkodás miatt van

Mind nagyobb zavar.

Fagyos hajnalon becsapott

Remény didereg,

Hideg szélben hömpölyög a

Holt levélsereg.

Fejét csóválja az Idő,

S magában nevet:

Semennyi dollár sem hozhat

Tavaszt vagy Telet.

Fonnyad őszi napsütésben

Száz kérdés akad,

Kiborg lesz-e majd a világ,

Vagy ember marad?

Új fajt képeznek-e vajon

Majd a pénzesek,

Vízözön jön-e utána,

Vagy tűzfergeteg?

Fonnyadt őszi napsütésben

A Jövő-kapu,

A vén Idő sejti csak, hogy

Isten szomorú.

Fonnyadt őszi napsütésben

Vén Idő henyél,

Próbál nem gondolni rá, hogy

Közeleg a Tél.

Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostroma? - LXII.

HATVANKETTEDIK RÉSZ

A magyar vezéreknek is volt kémszolgálatuk, nyilván volt a törököknek is. a pasa hírét vehette az elhatározásnak, hiszen a felmentő sereg parancsnokai igen hosszan hezitáltak rajta, nyilván a táborban is beszédtéma volt, hogy Babócsa ostromára fognak indulni.

Khadim Ali maga is rájöhetett, hogy leginkább ez a veszély fenyegeti. Úgy tűnik, nem tartott attól komolyan, hogy a felmentő sereg az ő ostromtáborát rohanja meg. talán ismerte jól a nádort, talán a magyar seregeket becsülte le.

Ha számolt a támadással, esetleg olyan döntést is hozhatott volna, hogy a boszniai pasát megbízza Babócsa biztosításával. Minden racionális szempont ilyen döntés mellett szólt.

Vagy esetleg olyan megbízást ad, hogy – ha a magyar felmentő sereg Szigetvár alá vonul – a pasa támadja meg Kanizsát, ahonnan a magyarok elindultak. Diverzió a diverzió ellen. A nádor nyilván azonnal visszafordul, hiszen Kanizsát nem hagyhatja.

Csakhogy…

A boszniai pasa aligha diszponált ekkor olyan erők felett, amelyekkel ezt megkísérelhette volna. Csapatai zöme mozgásban van, még mindig portyáznak, Horvátországban számos kudarc is érte őket. korántsem biztos, hogy ez kivihető lett volna.

Másfelől úgy tűnik, mintha a budai pasa mégis adott volna ilyesféle parancsot. A hlevnói és a hercegovinai bégek hídépítésbe kezdtek a Dráván, nyilván azért, hogy az esetleges felvonulás számára utat nyissanak. A magyarok értesültek, ellenlépéseket tettek, végül a boszniai pasa és alárendeltjei nem kezdeményeztek akciót.

Egy racionális döntés esetén a nádornak ilyesféle török ellenlépésekkel is számolnia kellett volna.

A török hadvezetésben azonban nem mindig szabad racionális szempontokat keresnünk. Abban a közegben, ahol mindenki mindenki ellen örökösen fondorkodott, ahol a beosztottak rendszeresen árulkodtak a parancsnokaira, a pasa nyilván nagyon meggondolja, bevonja-e a boszniai pasát, aki nem közvetlen alárendeltje, ad-e neki fontos feladatot a fennhatósága alá tartozó területeken.

A budai pasa hivatalának megkaparintása volt a helyi török tisztek legfőbb vágyálma. Igen sok budai pasa úgy került a tisztségbe, hogy beárulta, feljelentette, vagy éppen hóhérkézre juttatta az elődjét. A tisztség nem volt életbiztosítás, lentebb látni fogjuk, hogy járt tíz évvel később az akkori budai pasa.

Khadim Alinak megfontol döntést kellett hoznia. Láthatjuk, tisztában volt az esetleg Babócsát fenyegető veszéllyel, ezért is küldött oda erősítést.

Az is lehet, hogy egyszerűen csak engedett Ahmed babócsai bég állandó könyörgésének. Utóbbi nagyon is tisztában volt a várát fenyegető veszéllyel.

„oly igen… bánkódik”, - írták róla a kémjelentések.

Volt miért bánkódnia. Babócsa török őrsége mindössze száz lovasból, húsz puskás gyalogosból, valamint ötven martalócból állt. Utóbbiak – igazából martaloszok – délszláv nemzetiségű katonák voltak, és a török parancsnokok megbízhatatlanoknak tekintették őket.

A budai pasa által küldött erősítés katonái is elbizonytalanodtak, nem szívesen mentek Babócsára.

„azok nagy félelemmel mentek bé”.

Amiről a magyar parancsnokok is hamar értesültek.

Amennyiben a nádor valóban Babócsa ellen vezeti a felmentő sereget, akkor a Kanizsa elleni tehermentesítő támadás szóba sem jöhet. Ha pedig a budai pasa nem hagy fel Szigetvár vívásával, Babócsa bevétele után a nádor hada veszélyeztetheti a fontos drávai átkelőhelyet. Ha a keresztény had Eszék közelébe jut, Khadim Ali már nem érezheti fejét a nyakán.

Közben a magyarok másutt is nyugtalanították a törököt. Valamikor július 12. után magyar , lovasság meglepetésszerűen elfoglalta a szabadbattyáni török erődöt. A védőket lekaszabolták, vagy foglyul ejtették, az erődítést felégették.

Hosszú veszteglés után a felmentő sereg a nádor vezetésével július tizenötödikén végre elindult Kanizsa alól. A török portyázók is állandóan figyelemmel kísérték, bár komoly veszteségeket szenvedtek a magyar huszároktól.

A nádor hada Csurgó felé tartott, onnan Berzence és Vízvár érintésével tizennyolcadikán érkezett meg Babócsa alá.

Folytatása következik.

Vékony ösvény visz előre

Vékony ösvény visz előre,

Emberhez méltó Jövőbe.

Középről látni az égre,

Jobbról?

Balról?

- Világvége…

Fanatizálódjunk végleg,

Vagy legyünk torz embergépek?

Vékony ösvény visz előre

Hétköznapi, szép Jövőbe.

Sem az öncélú hatalom,

Sem a pénz-világuralom…

Abszurdumok zsibvására

Nem ír a világ bajára.

Vékony ösvény visz előre

Barátságos, szép Jövőbe.

A parttalan jog-csócsálás

Csak penészes vermeket ás.

A gép-agyú magán-végzet

Méltóság-vesztett enyészet.

Semmi álság, semmi talmi,

Ami él, meg is tud halni.

Vékony ösvény visz előre

Emberhez méltó jövőbe.

Az öröklét?

Csak Szeretet.

Tetteidben él a neved.

Vékony ösvény visz előre,

Meghitt, családi Jövőbe.

Októberi létvarázs

Fogy az Élet,

Fogy az év,

Október havában;

Ezüst szálak gyarapodnak

Isten szakállában.

Hull a sárga

Falevél,

Jó kedv vész a sárba;

Októberben, ősz derekán

Minden Élet árva.

Mégis,

Mégis,

Süt a Nap,

Szárnyas Remény éled,

Múlandó a szomorúság,

Tovább tart

Az Élet.

Fogy az Élet,

Fogy az év,

Október havában,

Seregeket gyűjt már a Tél

A gond árnyékában.

Hűvösek a

Hajnalok,

Kopaszok az ágak,

Esőktől kap új erőre

Mindennap a bánat.

Mégis,

Mégis,

Szép az Ősz,

Színes a ruhája,

Ha meg fázunk, jó meleget

Ad a kicsi kályha.

Fogy az Élet,

Fogy az év,

Október havában;

Ezüst szálak gyarapodnak

Isten szakállában.

A Nap ugyanúgy ragyog - XXVI.

HUSZONHATODIK RÉSZ

Feküdt pátriárkai nyugalommal, és a halandók dacos fenségével. Szemeiben a megtalált végtelen, fényes, ősz hajkoronával keretezett arcán a szenvedés méltósága. Az én apám! Mennyire királyi volt és mennyire természetes! Mennyire sikertelen majmolói lettek utóbb minden korok koronázott-felkent paprikajancsijai összes hatalmi túltengésükkel egyetemben! Az igazi fenség csak abban lakozik, ami természetes és emberi, az utánzásban pedig csak az utókorba ívelő nevetségesség ver tanyát.

Fölismert abban a pillanatban, amint meglátott. Az ő szemét – minden apai szemek legszeretőbbjét és legtökéletesebbikét – nem csaphatta be sem a termet, sem a bőrszín, sem a vonások idegensége. Szeme a régi tűzzel villant, válla alig észrevehetően megemelkedett.

-         Üdvözöllek, fiam!

Kétfelől megcsókoltam, és leültem kórágya mellé.

-         Az utolsó próbához érkeztem, fiam – mondta gyenge, de tiszta hangon. – Ez az utolsó, és a legnehezebb. Most derül ki, le tudtam-e mondani a hatalmamról végérvényesen. Segíts nekem, fiam!

Bólintottam. A halál méltósága nem tűr sem tapintatlanságot, sem siránkozást. Apámnak az emberi életbe való visszatérését csakis ez a pillanat tehette visszavonhatatlanná: ha a végsőkig, a legutolsó másodpercig lemond hatalma feltámasztásáról. Ha a szándékról is lemond. Egyebe úgysem lenne, hiszen az én-hatalom már régen a semmié. Dilemmája ez volt: nyugodt halál, vagy kétségbeesett kapaszkodás fantomkezébe a messze tovatűntnek. Megértettem apámat.

-         Betöltöttem a sorsomat, fiam – folytatta a haldokló. – Az emberek többsége sohasem jut el ide, bármit mondjanak egykoron Napsárkány és zavaros fejű követői. A varázstudomány testéről az én nemzedékem rágta le a húst, nekik az aszott csontokon kívül egyéb nem marad. Rettenetes világpusztulás közeleg, fiam. A mi emlékezetünk elmerül a feledésnek legmélyebb és legsötétebb torkában, de nem jár jobban a jelen világa sem. Országokat és birodalmakat nyel majd el a pusztulás tengere, és teríti rájuk örökre a feledés nehéz hordalékát. Sem nyomuk, sem emlékük nem marad. Az emberi történelem lapjai letöröltetnek, tiszta lapokkal vár új korok születésére az idők könyve. Hosszú évezredek fognak eltelni, mire újra kinyílik majd az emberi értelem világa. Tanúja leszel, fiam.

Komoran bólintottam, alig érzékelvén, hogy Banaka eltávozott.

-         Betöltöttem a sorsomat, fiam. Egyszer te is eljutsz majd ide. Boldog leszel, ha lesz benned remény, és lesz majd, akiben hátrahagyhatod.

Kérdések miriádjai tódultak ajkamra, de mindet elhessegettem. Azért élek, hogy választ kapjak. Miért raboljak velük életet a haldoklótól? Apám végére ért az útnak, tudja, mit akar még elmondani. Az éltette, hogy engem még egyszer látni fog.

-         Sohase élj a hatalmaddal, fiam!

Szegény apám! Vajon sejtette-e, hogy gyarló ivadékának ez milyen nehéz? Sejtette biztosan. Az ő egész létezésének mérhetetlen tapasztalatai sűrűsödtek össze ebben a mondatban, de nekem még élnem kellett hozzá, hogy megértsem. A bölcsesség szentenciákba zanzásítva tovább nem adható; elvész, ha nincs mellette tapasztalat és életismeret.

-         Sose élj a hatalmaddal, fiam! Zsákutcába visz. Akkor elszökik tőled az igazság, és követni fogja hamarosan a lelkiismeret. Válj emberré! Ne akarj más is lenni, mert az megalkuvás, önmagunkkal megalkudni pedig csak egyszer lehet. az ember szó mellé más szót vagy jelzőt ne tégy, mert rögtön kevesebb lesz, épp az vész belőle, ami a legfontosabb, és nem lesz helyébe semmi, csak salak. Mindig ragaszkodj a végtelenhez, a teljességhez, mert a távlatvesztés a bűnök előhírnöke. A látható erő brutális gyengeség, és a gyengék bátorsága maga az erő. Szépséghez nem jutsz csúnyaság felől, az igazsághoz csak az érkezhet el, akinek minden tette igaz. De igaza csak annak lehet, aki megbocsát. Az igazsághoz járt út nem vezet.

Hallgattunk sokáig. Szú percegett a szemöldökfában, és a lenyugvó Nap aranyló látomása az ablakon betűzvén egy pillanatra apám arcán pihent meg. ekkor szólt utoljára:

-         Isten veled, fiam!

Eltűnt a szobába szökkenő jótékony sugár, és apám is vele tartott. Néztem soká, miután lezártam a szemét. Békésen pihent meg. fáradt öntudata szétfoszlott a végtelen sötét partjain, ahonnan nem volt többé visszatérés. Nem volt más hátra, mint hogy teste is kövesse. Banakával hamvasztottuk el közös, néma gyászban, és hamvait a szélben szétszórva visszaadtuk őt az örök körforgásnak. Nem állítottunk semmi síremléket. A mi fajtánknál a kegyeletet nem hazudják kövek meg oszlopok, nem helyettesíti kifelé díszelgő, mások kedvére kifényesített, üres hivalkodás, és tarsolyunk helyett szívünk vigyázza szent ereklyéinket. A gondolat, a szeretet örök, a tárgynak nem jár semmi tisztelet.

Ideje volt, hogy Banaka mindent elmondjon nekem. Erre a harmadok napon került sor, miután én már mindent elbeszéltem.

-         Hiába vártunk akkor rád, uram – kezdte Banaka, aki vénségének dacára erős férfi maradt, sasszemű tengerész, beláthatatlan vizek vándora. – Hiába vártunk akkor rád, uram. Szélfarkas bátyád a félelemtől eszét vesztve követelte az indulást, és én nehéz szívvel, de horgonyt vonattam, vitorlát bontattam, és rossz sejtelmek között futottam ki Asztlant fővárosának kikötőjéből. Utunk nem volt szerencsés. Kalózokkal csatázván a legénység fele odalett, és meghalt a kormányosunk is. akkor lettem a Tengerasszony kapitánya, és az is maradtam kerek húsz esztendeig. Amíg a hajó végképp hullámsírjába nem került. Szélfarkast atyád elé állítottam, de Napsárkányról és Holdsarlóról sokáig nem hallottunk. Évek múlva tértek meg a Vihar fedélzetén. Asztlantot elhagyván messzi vizekre vetette őket a vihar szeszélye, és ők távoli partok előtt bolyongtak hosszasan. Napsárkány Holdsarlótól tudta már, hogy te voltál, akit a mélybe taszított. Elmondta a lány atyádnak is. Erre hivatkozott, amikor megtagadta, hogy Napsárkány asszonyává legyen. Atyád bűnösnek mondta legidősebb fiát, mire Napsárkány csöndben elköszönt. Azóta nem hallottunk felőle. Szélfarkas pedig Holdsarlót fegyveresekkel elragadta, kényszeríteni akarván, hogy a felesége legyen. Holdsarló visszaszökött, és mindent elmondott atyádnak. Szélfarkas visszajött, térdre hullt előtte, és szerelméről bizonykodva kérte a kezét. Holdsarló elutasította, mire Szélfarkas dühében megölte őt. Atyád elűzte. Az elmúlt évben azt hallottam róla, hogy Asztlantba tart, mert Holdsarló ott újjászületett, és nem nyugszik, amíg a nőt a magáévá nem teszi.

Ennyi történt. Távozásommal láthatóan rosszra fordultak idehaza a dolgok. Tudtam, hogy meg kell keresnem Holdsarlót, mert csak én tudom megszabadítani Szélfarkas üldözésétől. Vajon Asztlantban megtalálom-e? A katasztrófa egyre közelebb. Vissza kell térnem minél hamarabb!

De mi legyen apám házával? Nekem itt többé nem volt maradásom. Halottak voltak a megszokott falak, lélektelenül ásítottak a szögletek, és lehulló vakolat képében málladozott mindenütt az elmúlás. Kietlen termek és lefejezett folyosók. Nosztalgiás ábrándhatalmukkal ránehezednek a szellemre, beárnyékolják a jelent, megfojtják az eljövendőt, de nincs erejük, hogy a múltat visszahozzák. A ház megszűnt létezni, de még állt, szinte tapintható átmenetében halálnak és romba dőlésnek. Évszázadokig állhat még, pedig már romhalmaz valahol, mint kósza döbbenet az idő temetésén. Mit tegyek vele? Talán Banaka?

-         Banaka? – néztem rá. – Mit szólnál, ha neked adományoznám apám minden látható örökségét? Neked ajándékoznék mindent. A házat, és ami csak benne van.

Rosszallóan nézett a szemembe.

-         Nem kell az nekem, uram – mondta megbántódva. – Ha egyszer te is szabadulni igyekszel tőle, miért véled, hogy nekem örömet szerez?

Így aztán búcsúzóul együtt jártuk be minden zegét-zugát a háznak és a parknak. Mindketten tudtuk, hogy utoljára látjuk. Amikor utoljára ültünk le a padra, megkérdeztem Banakát, mit akar tenni.

-         Bárkát épít a családom – felelte a vén tengerész. – Ménkű nagy, vaskos teknő lesz, sose láttak még ilyen csúfságot a tengerek. De erősebb lesz minden karcsú hadigályánál, és most éppen erre lesz szükség. Én leszek a kapitánya. Vízre szállunk, ha jön az áradat. Ősz hajú feleségem, fiaim, lányaim, menyeim, vejeim és minden unokám. Minden vagyonunk, ami csak belefér. Szeretném látni, hogy az enyéim megmenekülnek. Amikor felszáradnak a vizek, és visszahúzódik majd az áradat, valahol házat építünk. Szeretném látni, hogy állnak a falak. Ha ez eljön, utam végére értem, és nyugodtan követem atyádat.

Némán kezet szorítottunk, és Banaka kapitány elindult, hogy megmentse a családja életét, és a maga lelkét. Hosszan néztem az agg tengerész után. Nem tudom, miért, de biztos voltam benne, ha másnak nem is, de neki sikerül. Banaka kapitány teljesíteni fogja a férfiak legfőbb kötelességét: oltalmazni fogja övéit a vészek tengerében, hogy tovább adhassa a szeretetet, és bátran győzhessen süket és vak áradatok felett.

Ideje volt a Hajnalcsillag fedélzetére visszatérnem. Úgy véltem, már megtettem, amit lehetett, elhagyom a hajót, és megpróbálok Asztlantba visszatérni. Holdsarlót ki kell onnan mentenem. Liniko azonban megelőzött.

-         Rossz, cudar híreket kaptunk, barátom – fogadott gondterhelt arccal a kapitány. – Nagy bajba jutottak a barátaink. Ők is alig menekültek meg a veszedelemből – és a kikötő túlsó kőgátja felé intett.

Követtem Liniko kézmozdulatát, és egészen elképedtem. A mutatott helyen ott horgonyzott árbocát vesztetten, törötten, hatalmas lékkel az oldalában, szörnyűségesen megrongálva – a Hírnök. Csupán egykori Pazar orrdíszének csonkjáról ismertem rá. Egyáltalán nem emlékeztetett régi önmagára.

Csaknem felordítottam a döbbenettől. Mi történhetett a Hírnökkel?

Hogy lehet az, hogy ezt a remek hajót, amely a fél világon keresztül, a földkerekség legveszedelmesebb tengerein áthaladva tört át minden vészen Asztlant felé, és érkezett meg sértetlenül és diadalmasan, most éppen itt, az ismert és biztonságosnak tartott vizeken érte utol a szerencsétlenség? Mi történt a hajó sokat próbált, nagyszerű legénységével? Mi történt Maxitana kapitánnyal?

Kérdéseimre mintegy néma válaszul belépett Tlarroa, a Hírnök másodkormányosa. Siralmasan festett. Teste vékonyabb, arca beesettebb, mint valaha. Soha, még a Végső Fok körüli hajóút legnehezebb perceiben sem láttam még ilyennek.

-         Segítséget kérni jöttem hozzátok, Medve – nem vesztegette az időt üdvözlésre, vagy egyéb udvariassági formaságokra. – Maxitana kapitány súlyos sebesült, lehet, hogy már nem is él. Az asztlanti menekültek kicsiny csoportja barbárok ostroma alatt, Proget teitán halálos veszedelemben. Régebben említetted nekem, hogy itt az igazi szülőhazád. Ezért jöttem ide, hátha itt rád bukkanunk.

-         Mi történt? – dadogtam tétován.

Folytatása következik.

Szerelem és líra - XCXIII.

SZÁZKILENCVENHARMADIK RÉSZ

Még egyszer a három dimenzió:

v     Magyar

v     Kárpát-medencei

v     Európai

A három dimenzió igazából egybe tartozik, semmiféle ellentmondás nincs közöttük. Nézzük sorjában:

v     Magyar

Ragaszkodunk nyelvünkhöz, kultúránkhoz, tradícióinkhoz. Célunk nemzeti hagyományaink továbbvitele és fejlesztése. Szeretnénk továbbra is magyarként élni, megmaradni, magyarul beszélni és gondolkodni.

Büszkék vagyunk a magyarságunkra, lelkesedünk történelmünk hőseiért, irodalmunkért, költészetünkért. Kegyelettel és megbecsüléssel emlékezünk régi korok tiszta lelkű magyarjaira, akik gyakran erőn felül dolgoztak értünk, és nem felejtjük őket.

Senkinél sem vagyunk alábbvalók, és senkinél sem vagyunk különbek.

Ragaszkodunk hagyományos életformánkhoz, európai köz-és magánéletünkhöz, meglévő szabadságunk megőrzésére és bővítésére törekszünk.

v     Kárpát-medencei

Elfogadjuk, hogy a Kárpát-medencében élő többi nép szintén

Ø      Ragaszkodik nyelvéhez, kultúrájához, tradícióihoz.

Ø      Célja nemzeti hagyományainak továbbvitele és fejlesztése.

Ø      Szeretnénk továbbra is románként, szlovákként, szerbként, vagy horvátként – vagy egyéb nemzetként, nemzetiségként élni,

Ø      megmaradni,

Ø      anyanyelvükön beszélni és gondolkodni.

Ø      Büszkék vagyunk a románságunkra, szlovákságukra, szerbségükre, horvátságukra,

Ø      lelkesednek történelmük hőseiért,

Ø      irodalmukért,

Ø      költészetükért.

Ø      Kegyelettel és megbecsüléssel emlékeznek régi korok tiszta lelkű románjaira, szlovákjaira, szerbjeire, horvátjaira

Ø      akik gyakran erőn felül dolgoztak értük,

Ø      és nem felejtik őket.

Ø      Senkinél sem alábbvalók, és senkinél sem különbek.

Mindezek kölcsönös elfogadása egészen új perspektívát nyithatna a Kárpát-medence történetében.

És Európa?

Folytatása következik.

A Lét hármas keresztútján

A Lét hármas keresztútján

Töpreng az Emberiség,

Hogy Istenhez melyik vezet,

Nem súgja se föld, se ég.

Élet csak egyiken várhat,

Halál a két másikon,

Nem marad utánunk talán

Se mosoly, se grafikon.

Boszorkányos keresztúton

Vörösen fő a fejünk,

Jövőnkért és önmagunkért

Ugyan merre mehetünk?

A Lét hármas keresztútján

Melyik az igazi út?

Ami nem Istenhez vezet,

Vigyorgó semmibe fut.

Egyiken szajha-jövendő,

Pucér, csontsovány majom;

Bio-automatákat

Ural a pénz-hatalom.

Másikon a jövőtlenség

Sárga képe komorul;

S a világ, mint vén Atlantisz,

Végleg nyugdíjba vonul.

A Lét hármas keresztútján

Habozásra nincs idő,

Ha megállunk, vadcsalánnal

Lesz benőve a Jövő.

Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostroma? - LXI.

HATVANEGYEDIK RÉSZ

A budai pasa újabb embertömegeket vezényelt munkára, és igen gyorsan újra felépíttette az elhamvasztott ostromtöltéseket. Több ezer falusi dolgozott újra a sáncokon. Sőt, a török megkezdte a város és a vár közötti körülbelül százötven méternyi széles vízállás feltöltését – ami már az ostrom második fázisának, a tulajdonképpeni vár elleni támadásnak a kezdetét jelentette.

Az ostrom súlypontját a város északi részébe, a várral szembe helyezte át Khadim Ali pasa. A város két szögletbástyáján igen magas tüzérségi lőállásokat (korabeli szóval kastélyokat) építettek a török hadmérnökök. A falak háromsoros sövényből készültek, amelyek közét földdel töltötték meg. egészen a bástyák felső széléig, sőt némileg azon is túl magasították. Nemcsak ágyútelepeket helyeztek ide, hanem a janicsár mesterlövészek számára zsákokkal kiválóan fedezett lőállásokat is kialakítottak.

Veszedelmes építmény volt mind a kettő. Tűzzel nem lehetett nekik ártani, a kitörések meg eleve esélytelenek voltak velük szemben.

A várkapitány is aggódott miattuk. Egyebek között ezt írta róluk:

„Ezt látni kell, de megírni nem lehet.”

A tüzérséget is megerősítette a török. A korábbi lövegek mellé még öt újabbat vontattak erre a szakaszra.

Azt is aggódva figyelte Horváth Márk, hogy újabb magyar falusi tömegeket hajt munkára az ellenség:

„Bé is hajtottak ezröt, de mindenönt, az kit találtak. Az hol férfiat nem találtak, az asszonyembört is elűzték.”

A török tanult az eddigi kudarcaiból, a lőállások között nekifogott feltölteni a tó fenekét is. A felgyújtás ellen földdel töltött zsákokkal védekezett. Az így keletkező széles töltés lehetővé tette volna a tömegrohamot. A várkapitány ezzel is tisztában volt.

„az szándéka, hogyha az hol felteltik… mindön röndbelieket reá indojt. Vagy mind elvesznek, vagy megveszi”.

Így érkezett el a július. A törökök tudtak mindössze a körülbelül 75 kilométerre, Kanizsa mellett gyülekező felmentő seregről, és a pasa minél hamarabb be akarta fejezni az ostromot. Július első hetében igen sokat haladtak az ostrommunkálatok. Horváth Márk mindent elkövetett, hogy cselekvésre buzdítsa a nádor hadát.

Nem egészen világos, hogy a felmentő had miért vesztegelt még mindig Kanizsa alatt, hiszen a nádor döntése már korábban megszületett.

Azt kell feltételeznünk, hogy Khadim Ali pasa tudomást szerzett a nádor szándékáról. Más magyarázatot nem tudok arra, hogy a pasa a vár alól július első hetében hatvan válogatott gyalogost vezényelt Babócsa őrségének megerősítésére.

Folytatása következik.

Vigyorog a sár

Vigyorog a sár,

Gyászol a határ,

Ázott tollát szomorúan

Rázza a madár.

A Nyár rég lehullt,

A vas megpuhult,

Véletlenek keresztútján

Toporog a Múlt.

Ázott délután

Búsul a platán,

Vén őszi rezignáció

Kuporog a fán.

Vigyorog a sár,

Sírba hullt a Nyár,

Gyarapodik az éjszaka,

Hízik a mocsár.

Rozsdás vén karom,

Önhitt hatalom;

Európa élni akar,

Fogy a bizalom.

Szivárgó eső,

Van-e még erő?

Mi vár majd ránk?

Szép jövendő,

Vagy a temető?

Vigyorog a sár,

Sunyi pénz-tatár

Káoszra,

Összeomlásra

Tán hiába vár.

Vigyorog a sár,

Tátog a mocsár,

Mégse lesz az erdő ura

Soha pipaszár.

Ön engem nem falhat fel!

Georges Cuvier (1769-1832) korának egyik legnagyobb természettudósa volt. Ma már evolúció-ellenessége és katasztrofizmusa miatt legyinteni szoktak rá, pedig korreláció-elmélete ma is érvényben van, és az sem biztos, hogy katasztrofizmusa minden tekintetben téves.

Egy ideig kollégiumban dolgozott és tanított.

A kollégisták akkor se voltak különbek a maiaknál. Egyszer hatalmas éjjeli tivornyát rendeztek, és elhatározták, hogy alaposan megtréfálják a mit sem sejtve alvó tudóst. A gézengúzok mindenféle szörnyeteg jelmezbe öltöztek, torz pofákkal és szarvakkal.

Éjfél után fáklyával a kézben törtek rá Cuvier professzorra.

- Eljöttem érted, Cuvier! Én vagyok az ördög! Tüstént felfallak! – bőgte a vezérük.

A professzor ijedten ébredt fel, szemügyre vette a maskarát, és így felelt:

- Tévedés. Ön engem nem falhat fel. Szarvai vannak. Növényevő patás. 

                                                                                        

Pesszimizmus csepereg

Pesszimizmus csepereg,

Önmagától didereg.

Tehetetlen, lucskos Ősz,

Jóra süket, rosszra bősz.

Káosz-patkány jövőt rág,

Csupa tócsa a világ.

Pesszimizmus csepereg,

Károg a varjú-sereg.

Lucskos, mocsaras Jelen

Mereng rossz gép-éneken.

Őszi bú hangja mutál,

Szemöldökig ér a sár.

Pesszimizmus csepereg,

A Jövendő még gyerek.

Fortyog, ég a pénz-pokol,

Sátán kacag valahol.

Hír-ipar, lila egek;

Az igazság szendereg.

Pesszimizmus csepereg,

Hallgatunk rá,

Emberek?

A Nap ugyanúgy ragyog - XXV.

HUSZONÖTÖDIK RÉSZ

A Hajnalcsillag a Hírnök nyomában rövidesen elindult. Követett bennünket a Harcos, és még valami tíz-húsz másik hajó. Szabad vizekre értünk, mielőtt ránk borult az éjszaka. Már a nyílt tengeren voltunk, amikor meghallottuk hátunk mögül az éktelen harsonazúgást. Foszlányait tompán sodorta felénk a simogatóan langyos tengeri szél.

-         Most zárják le a kikötőt! – dörmögte Liniko kapitány. – Jaj azoknak a szegény ördögöknek, akik eddig nem indultak el. minden hajót átkutatnak a kikötőben.

-         Nem menesztenek utánunk üldözőt? – aggodalmaskodott a mellettem álló Danno. Láthatóan nem érezte magát olyan biztonságban, mint a szárazföldön.

-         Úgysem érnének utol – legyintett a kapitány. – és ezt ők is tudják.

Sok napon át szántottuk együtt a tengert a Hírnökkel és a Harcossal. Amikor eljött a búcsú perce, fényjelekkel mondtunk egymásnak istenhozzádot, és a három hajó három irányban haladt tovább. Hosszan figyeltük, miként tűnnek el a láthatár mögött. Mire a Nap lenyugodott, egyedül voltunk a végtelen tengeren. Akkor az éj szelíden derengő holdfény fátyollal vonta be a mérhetetlen vizet, és andalító vízcsobogásból font békességleplet terített a magányos hajóra.

4. Fejezet

Jártuk a tenger fenséges végtelenjét, és kikötöttünk egyszer, kétszer, háromszor. Mindenütt jártam a falvakat és városokat, s hosszasan beszéltem a közelgő vészről. Megpróbáltam figyelmeztetni az embereket. Húzódjanak a magas hegyekbe, vagy építsenek erős, tengerálló bárkákat, hogy készen álljanak, ha elérkezik a veszedelem. Őrizzék meg a tüzet. Mindenütt csak elenyészően kevesen hallgattak a figyelmeztetésemre. A többség kigúnyolt, egyesek szélhámosnak tartottak, mások bolondnak, még többen egyszerű rémhírterjesztőnek. Legyintettek rám a módosabbak, vállukat vonogatták a szegények, fogdmegeket küldtek nyakamra az előkelők, záptojással hajigált meg a csőcselék. Hasukat fogva röhögtek a kereskedők, kifütyültek a tengerészek, bitófával fenyegettek a királyok. De a papok voltak legnagyobb ellenségeink. Kikiáltottak hitetlennek, szentségtörőnek, istenkáromlónak. Az nem lehet, mondták, hogy az ő városuk, népük, földjük istene, akit derék papjai derekasan és jól szolgálnak, kedvelt és kiválasztott népére ilyen rémséges pusztulást küldjön. Másokra, idegen földekre, idegen népekre, idegen városokra – idegen isteneket imádó nyomorult, elvetemült, örökösen bűnben feredőző halandókra – talán igen, de rájuk, éppen az ő városukra, az ő népükre, az ő földjükre, ahol az egyedüli, igaz istent szolgálják az ő igazhitű papjai, semmiképpen sem. Bizony, nemegyszer kellett menekülnöm a papoktól felhergelt tömeg elől.

Mégsem jártam hiába! Mert néhol akadtak kigúnyolt, megvetett kevesek, akik szavaimon elgondolkodván megtették a szükséges előkészületeket. Szöget ütött fejükbe a figyelmeztetésem, családostul a magas hegyek közé húzódtak, vagy bárkák építésébe fogtak. Bár a Hajnalcsillag hajósai sokat segítettek nekik, bárkáik zöme ormótlan, mindenütt bedeszkázott, nehézkes jószág lett. A tengerésztisztek ezek láttán a fejüket csóválták. Pozdorjává törnek majd az áradatban, mint a mogyoróhéj…

A nagy fatákolmányokba bőven vittek élelmet, és szép számmal állatokat is. láttukra elszorult a szívem. Tudtam, hogy közülük is csak kevesen fognak megmenekülni, de a hitetlenek közül talán senki sem. Az elvetett mag mégis kikelt, és én – amennyire lehet – elégedett voltam, mert akadtak emberek, akiknek én adtam esélyt a túlélésre.

A második hónap végén futott be a Hajnalcsillag szülővárosom kikötőjébe. Fogadtatásom ugyanaz volt, mint másutt, én azonban beszéltem itt is, nem kevesebb eltökéltséggel. Végre késő délután a tömeg eloszlott, én pedig szerét ejthettem, hogy annyi év után végre hazatérjek. Nagyon vártam már a pillanatot. Az elválaszthatatlan társammá lett Danno kivételével senki sem kísért el, igaz, nem is közöltem senkivel, hogy hová tartok. Végül beültettem a legközelebbi csapszékbe őt is. Úgy éreztem, apám házába egyedül kell mennem.

A kapuban szívembe nyilallt az elkeseredés. Az egyik oszlop romokban hevert, néhány kő kilazult, moha fedte a lehullott törmeléket, a boltozatba nyirkos barázdát vájt az idő foga. A kapu megöregedett.

A kapuban senki, a parkban is csak süket némaság. Hol vannak fivéreim, és hol van az én drága jó apám? Szorongva haladtam egyre beljebb.

A házhoz legközelebb eső padon végre ült valaki. Galambősz hajú, szikár öregember. Mély ráncok húzódtak homlokán és arcán, keze azonban érdes volt és erős. Nem, semmiképpen sem lehetett az apám. Ahhoz túlságosan alacsony volt. vagy mégis?

Nem az apám volt. de erre csak akkor jöttem rá, amikor rekedtes, öreg hangján megszólított:

-         Mit keresel itt, rossz hír hozója, megtermett idegen? – kérdezte, közben én egyre azon töprengtem, kicsoda lehet. – Tiszteletre méltó aggastyán él e falak között, egykor varázsló, ma pedig ennek a környéknek bölcse. Mit akarsz tőle, mondd?

Tudtam már, kivel állok szemben. Tudtam, és elmosolyodtam. Ezt az arcot aligha lehetett elfeledni! Még akkor sem, ha gazdája időközben megöregedett; egykor dús, erős, göndör, barna haja megritkult, kopasz-őszesre váltott, bőre viaszszínűre vénült, arcára mély árkok vonalait írták a tovatűnő évtizedek.

-         Üdvözöllek, Banaka másodkormányos! – feleltem neki barátságosan. – Nagyon örülök, hogy újra látlak! Kérlek, vezess apámhoz!

Emberi arcon sohasem láttam nagyobb ámulatot. Banaka nyomban rám ismert, mihelyt megszólaltam. Bár egykori önmagamra nem is hasonlítottam, hangsúlyom, tartásom, tekintetem, arckifejezésem azonnal elárult. Persze csak Banaka előtt, aki tudta rólam, hogy hosszú emlékezetű vagyok.

-         Az utolsó percben érkeztél, uram – mondta az öreg. – Atyád a halálán van. félek, nem fog több hajnalt látni. Én őrködöm idekint, hogy őrizzem a haldokló utolsó óráinak zavartalanságát. Téged feltétlenül látni kívánt, az utóbbi időben állandóan csak rólad beszélt, uram.

Valamit nem értettem.

-         Hol van a ház népe, Banaka? Hogy maradhattatok apámmal magatokra?

-         Elmentek, uram. Elsompolyogtak egyenként, mert megérezték a közeledő halál szagát. A régiek, a hűségesek lassacskán kihaltak, az újak meg főleg Szélfarkas úr emberei voltak.

-         Hát ő hova lett? Atyád űzte el őt a színe elől, amiért Holdsarló kisasszonyt megölte.

Torkomig ágaskodott bennem a döbbenet.

-         Megölte? – kérdeztem elcsukló hangon.

Banaka finoman megcsóválta a fejét.

-         Atyád utánad sóvárog, uram – mondta leheletfinom korholással a hangjában. – Ne várakoztassuk a haldoklót, uram.

Megértettem, és elszégyelltem magam. Napsárkány, Szélfarkas meg Holdsarló hosszú emlékezetűek, de apámat a halál kaszája sürgeti. Majd megtudok mindent idejében!

Apám az ágyán feküdt.

Folytatása következik.

Szerelem és líra - CXCII.

SZÁZKILENCVENKETTEDIK RÉSZ

Át kell állítanunk a váltókat – mindenféle értelemben. Meg kell keresnünk az élhető jövőt biztosító prioritásokat.

A válságjelenségek elkerülése érdekében – illetve azokra válaszul – három dimenzióban kell gondolkodnunk:

v     Magyar

v     Kárpát-medencei

v     Európai

Az első kettő voltaképpen egymástól elválaszthatatlan. Magyar népünk számára akkor lehetséges a távlatokat hordozó jövő, ha az összes kárpát-medencei nép számára lehetséges.

Az ellenségeskedés, az ellentét kölcsönösen előnytelen kapcsolat, mindig egy éppen aktuális harmadik malmára hajtja a vizet.

Véget kell vetnünk a „ki volt itt előbb?”ostoba játékának.

Ebben talán segítségünkre van az antropológia. A közelmúltban ez a tudományág helyezte új megvilágításba a Kárpát-medence történetét.

Azt gondolom, igazából mindannyian – a Kárpát-medence összes nemzete – ugyanaz a nép vagyunk, ugyanannak az egykori kőkorszaki ősnépnek az ivadékai, és mindannyian itt élünk tízezer évek óta.

A népek története nem azonos a nyelvek történetével. Erre már egyre többen hívják fel a figyelmet. Antropológiai értelemben egészen mások a rokonaink, mint a nyelvünk tekintetében. Nem is beszélve arról, hogy már László Gyula is gyakran hangsúlyozta, hogy túlságosan egyoldalúan a nyelvtudomány mentén, azon belül pedig túlságosan egyoldalúan a finnugor nyelvrokonság mentén keressük saját őstörténetünket, holott sem szellemi, sem tárgyi néprajzunk nem vezet a finnugor rokonság irányába, ráadásul az említett nyelvrokonság számos eleme egészen másképpen is magyarázható. Még a XX. század legelején az obi ugorok közt hosszabb időt eltöltő Mészáros Gyula figyelmeztetett a tudomány művelői közül elsőnek, hogy ajánlatos lenne a nyelvrokonságról alkotott véleményünket újra átgondolni.

Mára a finnugor nyelvrokonság tudományos dogmává vált, kánonná merevedett, aki bármely elemét megkérdőjelezi, arra könnyen ragasztják a „dilettáns” címkét. A közelmúltban egy európai tudós a magyar nyelvet egészen másféle nyelvrokonsági rendszerbe helyezte, azonnal össztűz zúdult rá, sőt ”dilettánsnak” nevezték, megfeledkezve arról, hogy nemzetközi hírű nyelvész doktorról van szó.

A nyelvtörténet tudománya azonban az előttünk álló évtizedekben kénytelen lesz paradigmát váltani, mert a jelenlegi nyelvrokonsági elméleteket újabban igen súlyos kritikák érték. Elsősorban régészek és őstörténészek vetették a nyelvészek szemére, hogy túlságosan messzire merészkedtek a történettudományok illetékességi területére, és ott abszurd eredményekre jutottak. A nyelvrokonságokat alátámasztó családfa-elméletek a szakemberek szerint tarthatatlanok, mert alapvető fogalmaik – mint például „őshaza”, „együttélés”,„szétválás” - az őskori körülmények ismeretében egyszerűen értelmezhetetlenek, egy-egy nyelvcsalád „ősnyelve” puszta spekuláció, az ilyen „ősnyelvek” létezése bizonyíthatatlan, ezeket történelmi képtelenségeknek kell tekintenünk.

A kritikák elsősorban az indoeurópai nyelvrokonsággal kapcsolatos elképzeléseket érték, de legtöbbjük a finnugor elméletre is vonatkoztatható.

A nyelvtudomány a közeljövőben kénytelen lesz a nyelvek keletkezésének, rokonságának alapvető kérdéseit újragondolni.

Nekünk is újra kell gondolnunk kapcsolatainkat a kárpát-medencei népekkel. Trianon hatása még mindig tart, ideje véget vetni neki.

Tehát a három dimenzió:

v     Magyar

v     Kárpát-medencei

v     Európai

Folytatása következik.

Két szép kutyusom

Ők tudják, hogy leginkább a

Szeretetből élek;

Azonnal meg is rohannak,

Amint hazaérek.

Bölcs német juhászom, Nala

Elém dől a földre,

Viháncolva szalad közben

A kis Zoe körbe.

Nala, mint bölcs öreg barát,

Zoe, mint kis ördög;

Szeretetükben percekig

Vagy tovább is fürdök.

“Nagyon kellesz nekünk, gazdi!”

Szemeik üzennek,

Ezer pszichiáternél is

Több haszna van ennek.

Kutyáim ragaszkodása -

Tükör…

Az a lényeg,

Talán fontos valamiért

Az, hogy én még élek…

Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostroma? - LX.

HATVANADIK RÉSZ

Azért foglalkozom ezzel az eseménnyel ilyen hosszan, mert Mohács és a század végének úgynevezett „tizenöt éves” háborúja között ez volt az egyetlen olyan alkalom, amikor egy jelentős létszámú keresztény hadseregnek – amely ráadásul magyar vezetés alatt állt – lehetősége lett volna, hogy tönkreverje az akkori magyarországi török hadak fő erőit. Ráadásul még Szulejmán szultán életében…

A nádor óvatoskodása ezt a lehetőséget vette el.

Soha többé nem fordult még egyszer elő a század végéig, hogy egy magyar vezetés alatt álló hadsereg előtt ilyen lehetőség csillanjon fel. A kor győzelmei – a nevezetes szikszói csatával együtt – nem értek fel ezzel, minden alkalommal egy-egy olyan török kontingensre sikerült vereséget mérni, amely nem volt azonos a hódoltsági török fő erővel.

A tizenöt éves háborúban már – az első években – győzelmeket arattak magyar hadvezérek, de az már egy másik korszak volt, addigra a török teljesen berendezkedett, egy-egy győzelem már nem volt képes alapjaiban megrendíteni a magyarországi oszmán uralmat.

A másik ok: ez egy olyan, mára elfeledett történelmi esemény, amely egyértelműen az egyén történelmi felelősségét és fontosságát igazolja.

Abban, hogy Nádasdy nádor – mint főparancsnok – Szigetvár felmentésére a diverzió eszközét választotta, nem volt semmi szükségszerűség. Egyéni döntés volt, a nádor élettapasztalata, jelleme, felfogása játszotta benne a főszerepet.

A másik országos főméltóság – a horvát bán, azaz Zrínyi Miklós – másképpen döntött volna. Ez sem volt szükségszerűség, hanem szintén az egyéni élettapasztalat, jellem, felfogás, akarat diktálta elképzelés.

Zrínyi Miklós a török elleni harcokban sokkal több tapasztalatot szerzett a nádornál, és nagyságrendekkel jobb hadvezér volt, mint Nádasdy.

A kortársak közül is sokan sajnálták, hogy a nádor nem adta át a parancsnokságot Zrínyi Miklósnak.

Közben a török újra nagy lendülettel fogott Szigetvár ostromához.

Folytatása következik.

Mendegélünk csak előre

Mendegélünk csak előre,

Holnapba,

Vagy temetőbe.

Holnapba vagy temetőbe;

Előbb-utóbb mindkettőbe.

Isten nélküli világban

Közhelytermő pusztaság van.

Pöffeszkedik, ami talmi,

Az Igazság készül halni.

Mendegélünk csak előre -

Szól a lárma nyakra-főre.

Profán bölcsesség így béget:

A több fogyasztás – jobb élet.

A Múlt a semmibe réved;

A Jövendő – szerteszéled.

Mendegélünk csak előre,

Holnapba,

Vagy temetőbe.

Úgyis temető a vége,

Maradhatunk tisztességbe’.

Ha dolgunk Holnapban akad,

Az másokra úgyse marad.

Ha magamat félbe hagyom,

Odaát se vár nyugalom.

Feltámadnék egykettőre..

Mendegélünk hát…

Előre.

Ariel

Az újabb hullámhegy megint pokolian magasra emelkedett. Trevor McIntosh csak ereje megfeszítésével tudta irányban tartani az Arielt. Közben a tajték végigvert a hajóorron, és a dereglye megrázkódott.

Megrázkódott, de a felszínen maradt. Trevor szeretettel simított végig a kormányon. Az Ariel bírta. Még mindig bírta. Derék Ariel! Öreg Ariel.
Ez volt az utolsó hajó, amit a nyugdíjba vonulása előtt épített. Talán ezért is nem adta el. Most már nem is fogja. pedig még öt éve is lett volna rá vevő. Nem adta el. Most már megmarad. Hány éve van még a hajónak? Öt biztosan.
És neki? Neki hány éve lehet még hátra? Tíz? Tizenöt? Kevesebb? Nyolcvan felett már gyakran gondol erre az ember…
Megtörölte a homlokát, és a karórájára pillantott. Már csaknem két órája tombolt a vihar.
A következő pillanatban az Ariel nagyot rándult, és Trevor beütötte a fejét. Egy pillanatra minden elsötétült…
Lelki szeme előtt megjelent a kép, amelyet mindennap látott. Szürke gránit. Fényesre csiszolva. Rajta arany betűk.
Gordon Archibald McIntosh, Őfelsége hadnagya
Élt 25 évet
Mellette a másik gránit síremlék:
Mary Elisabeth McIntosh
Élt 57 évet.
Trevor összerázkódott, és kinyitotta a szemét. “Igen, hozzátok megyek! Nem is tudom, miért nem vagyok már ott.” Közben a keze gépiesen tette a dolgát. Irányba állította a hajót. A következő hullám elzúgott az Ariel alatt, dübörögve ütközött a hajóorrnak, kissé meg is taszította, de a férfi máris visszatekerte a kormányt. A hullám elterült a hajó alatt. Trevor elmosolyodott. Tudta, hogy túléli. Még nem jött el az ideje. Ez még nem az a nap. Vajon miért nem?
Félelmetes sötétség vette körül a hajót. Trevor rájött, el fogja veszíteni az irányérzékét. tájékozódási pontot kell keresnie, de azonnal.
Mi az a derengő fény? A világítótorony lenne? Talán újra üzembe helyezték? Mindegy, más lehetőség nincs, arrafelé kell tartania. Az az egyetlen biztos pont, ami alapján ebben az ítéletidőben navigálhat. És a világítótorony mögötti veszélyes sziklák? Már nem érdekelte. Legfeljebb mégiscsak ez lesz az a nap…
Miért borul ekkora ködbe a világítótorony? Miért fehér, és egyáltalán - hol van a lámpafény? Hiszen itt nyugodt a tenger… Teljesen nyugodt a tenger…
Trevor hitetlenkedve nézte a tükörsima vizet. Vad erővel tört rá a fáradtság. Tudta, hogy nincs tovább. Kivetette a horgonyt. Majd reggel. Mindent majd reggel… Még a tengerészsapkát sem tette le, máris elaludt.
Reggel sehol sem látta a világítótornyot. A távoli partszegényt viszont azonnal felfedezte. Hogy’ kerülhetett ide? Elszakadt volna a horgonylánc, és az Ariel egész éjjel sodródott? Trevor megborzongott.
Gyorsan ellenőrizte. A horgony kitartott, a hajó állt. Egyébként is, miféle áramlat hozta volna éppen ide, a város elé, és éppen ilyen lehetetlen szögben? Valami nem stimmel itt…
A Nap! Lefelé tart! Ilyen sokáig aludt volna? Esküdni merne, hogy hajnal van! Mindegy, ezek szerint mégiscsak van valami abban a fránya szenilitásban.  Késő délután van, a Nap határozottan lefelé tart. Ő igen sokáig aludt, de biztonságban volt a hajón. Derék Ariel, öreg Ariel!
Azonnal indulni kell, mert így is sötét lesz, mire hazaér. Felszedte a horgonyt. Jó szél volt, az ilyenkor többet ér, mint a motor. Legalábbis Trevor McIntosh számára. Egy kissé legalább takarékoskodik az üzemanyaggal.
Felvonta a vitorlát, és irányba állította a hajót. A vásznak megfeszültek, a hajóorr pengevékonyan hasította a vizet. Trevor diadalmasan mosolygott. Egy percen belül a csúcsvitorla is felröppent az árboc tetejére.
Az Ariel egyre vígabban futott a hullámokon. Trevor kihúzta magát. A hajója száguld a vizen, akár a torpedó. A külföldiek állítólag azt mondják, így csak britek vitorláznak, és csak olyan hajón, amit maguk építettek. Britek a nyári villámot! A skótok! Egyedül a skótok! A skótok vitorláznak így a földön egyedül, és csak olyan hajóval, amit maguk építettek. A tulajdon két kezükkel.  Derék Ariel, öreg Ariel!
Még nem bukott alá a Nap, amikor az Ariel befutott a halászkikötőbe. Trevor megszokott mozdulatokkal kormányozta horgonyzóhelyére a hajót. Közben csodálkozva nézegette a kikötőt. Hová tűnt az új móló? Lebontották volna? Vagy elvitte a vihar? Valami nem stimmelt. Nagyon nem stimmelt…
Szeretettel kikötötte a hajót a szokott helyre. Nicsak! Jeff már évekkel ezelőtt azt mondta, hogy eladta a hajóját, állítólag Liverpoolba. A vitorlás mégis itt áll. Nem eladta, hanem átfestette? Pedig nem gondolta volna, hogy éppen Jeff megrögzött hazudozó.
Szórakozottan a korlátnak támaszkodott, és megrökönyödött. A korlát csupa rozsda. Hogy lehet ez? Egy hete sincs, hogy befestette! Leáztatta volna az eső? Ilyen pocsék festéket adott volna el neki McDonald? Lehetetlen! harminc éve vásárol nála. Soha semmi probléma sem volt az árujával. Valami nem stimmel itt. Nagyon nem stimmel…
Leguggolt, és a rozsdát vizsgálgatta. Miféle festék van alatta? Halványzöld? Jó húsz évvel ezelőtt volt ilyen. Akkor a korlát berozsdásodott, és Trevor csiszolópapírral szedte le a zöld festék maradványát.
Hitetlenkedve vizsgálgatta a zöld festék foltokban foszladozó darabkáit. Soha többé nem festette azóta ilyenre a korlátot. Hogy lehet, hogy most megint ilyen? Valami nagyon nem stimmel itt!
Hirtelen egyenesedett fel, a vér az agyába tódult, és megszédült. A korlát után kapott, görcsösen megkapaszkodott benne, de csaknem így is elzuhant. Ezt mind a kor teszi. Mind?
Míg zsibbadtan és szédelegve a korlátba támaszkodott, villámcsapásszerűen lepergett előtte mindaz, ami akkor történt. 1982 szeptember 5-én. 
Gordon, a fia. Egy királyi fregatt harmadik tisztje. Kitüntetést kapott a falklandi háborúban. Zöldfülűként, csaknem újoncként.
Trevor büszkén mustrálta tengerész egyenruhában feszítő fiát. A Royal Navy tisztje! Ami valamikor ő szeretett volna lenni! Van értelme az életnek! Milyen boldog volt Mary is! Mary, a drága Mary!
Egy hét múlva lett volna Gordon esküvője. Mindenki hivatalos volt rá, minden rokon és barát. Világraszóló bulinak ígérkezett.
Egy hét múlva el is jött minden rokon és barát. Gordon temetésére. Ott, a hideg szélben, miközben a fia koporsóját leengedték a frissen ásott sírgödörbe, valami megpattant Mary Elisabeth McIntosh-ban is. Hangtalanul összecsuklott. Többé már nem is kelt fel. Egy hét múlva Trevor őt is eltemette. Oda már nem jött nagy sereg rokon és barát; csupán néhányan voltak, meg a pap, Trevor és a mélységes, kozmikus reménytelenség.
Trevor azt gondolta, most már mindennek vége. Vége is volt - csak még élt. Maga sem tudta, minek. Néha levelet kapott Gordon volt menyasszonyától, Heather-től. A lány azóta sem ment férjhez. Rajta kívül Trevornak senkije sem volt. Csak a hajó. Derék Ariel. Öreg Ariel.
Vállára vetette a tarisznyáját, és hazafelé indult. Az első sarkon sóbálvánnyá lett a döbbenettől. Nem kisebb dolog történt, mint az, hogy maga Jonathan Simmons jött vele szembe.
Jonathan Simmons! A tizenöt éve halott Jonathan Simmons! Csak szellem lehet! Ráadásul ez a szellem felettébb különösen viselkedett, mert döbbenten belebámult Trevor arcába, és a gyorsan sötétedő estében olyan képet vágott, mint aki igencsak megijedt. Nemcsak hogy kísérteni nem kísértett, rémülten elszelelt.
Trevor McIntosh tanácstalanul nézett utána. Nem stimmel itt valami. Nagyon nem stimmel.
Egyáltalán ébren van? Nem ez nem álom. Ahhoz minden túlságosan éles. Meg túl hosszú ideje tart. Nem ez nem álom. Semmiképpen sem álom.  Akkor micsoda? Valami nem stimmel. Nagyon nem.
Esetleg meghalt volna? Olyan hirtelen hasított belé a gondolat, hogy megtorpant. Valaki azt magyarázta a tévében, hogy talán egy ideig észre sem vesszük, hogy meghaltunk. Csak járunk-kelünk a többi ember között, akik nem érzékelnek bennünket. Mármint az élők. De a halottak igen, merthogy azok is ott mászkálnak. Akkor Jonathan az előbb…?
Jonathan egy szellem lett volna? Ezek szerint ő is az? Trevor egyszerű lélek volt, ilyesmiről elég ritkán gondolkodott el, hát most hullámokban tört rá a pánik. Meghalt volna?
Ekkor nagy lendülettel kivágódott a következő mellékutcából egy farmert és kockás inget viselő fiatalember, és csaknem felkenődött Trevorra.
- Elnézést, uram! - hebegte a fiú, és továbbállt.
Trevor zavartan gondolkodott. Ezt a fiút ismeri, ez nem halott. Az utca túlsó végén lakó Jason McManahan csemetéje. Csakhogy ez a srác most jól menő orvos Glasgow-ban, kiterjedt praxisa van, és méregdrága sportkocsin jár… De valamikor így nézett ki, ahogy az előbb látta. Mikor is? Mi nem stimmel itt?
Gyanakodva nézegetett maga köré. Néhány pillanat múlva tovább indult, de sokkal megfontoltabban. Szinte minden lépésnél  alaposan megfigyelt mindent. Mindent és mindenkit. Éledező gyanúja percről percre új és újabb tápot kapott.
Hitetlenkedni kellene? Úgy érezte, arra nem ér rá. Akkor is ez van, ha nem hiszem. Talán jó is, hogy ez van. Valami dolgom van itt. Itt és ekkor.
Tudta, hogy a Duncan  Street sarkán van egy újságárus bódé. Helyesebben szólva: akkor volt. Az még ilyenkor nyitva tart. Jobban mondva: akkor nyitva tartott.
A Duncan Street nem volt nagy kerülő, gyorsan odaért. Vett valami esti lapot. Nem igazán érdekelte, mit írnak benne, csak a dátumot nézte meg. Komoran bólintott.
Most már céltudatosan ment hazafelé, de nem arra, amerre szokott. Ha úgy van, ahogy gyanítja, valaminek ott kell állnia.
Kis kerülővel tartott hazafelé, átvágott a parkon, így a Miller-féle sövény takarásából szemlélhette meg a házát.
Ott volt. Gordon vadonatúj dzsipje ott parkolt a háza előtt. Trevor szíve akkorát dobbant, csaknem kiszakadt a helyéből. A dzsip épp az utcai lámpa fénye alatt állt. A Miller-sövény takarásából zavartalanul figyelhette. Teljesen besötétedett már, és egyáltalán nem voltak járókelők. Máskor is csendes ez a környék, de most különösen az volt. Miért is? Tudom már: ma van a meccs.
Mit tegyen? Talán jelentkezzen be? Csengessen? Odabent - ebben teljesen biztos volt - ő maga tartózkodik a feleségével, a fiával, és a fia Kenneth nevű barátjával.
Menjen be, köszöntse a házigazdát, és közölje vele: “én voltaképpen te vagyok”? Marhaság. Leütné. A benti Trevor leütné. Alig várta a meccset, és nagyon nem akarta, hogy bárki zavarja a nézésében.
Akkor mégis, mit tegyen? Miért van itt? Talán nem azért, hogy megakadályozza? 
Hogyan is történt? Trevor lelki szemei előtt kérlelhetetlenül peregtek a képek. Gordon és Kenneth telefonálgattak ide-oda, az esküvőt szervezték. Ő a meccset nézte. Szünetben kijött elszívni egy szál cigarettát.
Akkor rohanta le Mary.
- Trevor, Kenneth eltávozását visszavonták. Sürgősen el kellene vinni a helikopter-felszállóhelyre!
- Mi közöm ehhez?
- Nem szeretném, ha Gordon vinné! Kérlek, Trevor!
Ez volt a pillanat, amit Trevor McIntosh sohasem bocsáthatott meg magának. Könyörtelenül lerázta Maryt; a vendég úgyis jobban szeretne Gordon elegáns dzsipjén utazni, mint az ő ütött-kopott vén szedánján. Vigye Gordon! Punktum! Neki látnia kell a második félidőt!
Gordon elvitte. Odafelé, a hegynek fel baj nélkül. Kenneth megérkezett a leszállóhelyre, helikopterbe szállt, és elrepült.
Hazafelé történt a katasztrófa. Valamiért nem tudta bevenni az éles kanyart a hegy lábánál, nyílegyenesen haladt tovább, áttörte a gyártelep kerítését, és teljes sebességgel belerohant egy üzemanyagtartályba. A dzsip felrobbant.
Trevor másnak sírva vizsgálgatta a maradványokat. Makacsul ismételgette: valami baj volt a fékkel. Meg kellene vizsgálni. Senki sem hallgatott rá. A szakértő megjegyezte: a kocsi annyira kiégett, hogy semmit sem lehet megállapítani. Amikor Trevor nem tágított, elterjedt a hír: McIntosh beleőrült a szörnyű veszteségbe.
Szánalommal tekintettek rá, de senki sem hitt neki. Ki volt, aki elsőnek terjesztette az ostoba pletykát? Aki először nevezte őrültnek? Hogy is hívták a tökfilkót? Josh Culum. Néhány házzal odébb lakott. Nyavalyás alak volt. A szeme sem állt jól. Képes volt megkérni Heather kezét; a lány sírással küszködve mesélte el hat hónappal a temetés után. A fickót elérte Isten büntető keze. A minap mesélték, hogy Josh Culum életfogytiglant kapott, mert Birmingham-ben megölt valakit.
Nézte a házat és a dzsipet. Mit tegyen? Szólítsa el a huszonhat évvel fiatalabb Trevort a képernyő elől? Valószínűleg ezt kell tennie. Akkor is, ha leüti. Akkor is, ha megöli.
Már-már elindult, amikor észrevett valamit. Illetve valakit. Egy vékony alak lopakodott a kerítések mentén, gondosan elkerülve a lámpák fényköreit. Ez meg ki lehet? És mit akar?
Látván, hogy az ismeretlen gondosan szemrevételezi a környéket, Trevor finoman visszalépett a sövény takarásába. Akárki az, itt nem láthatja meg. Valami nagyon nem stimmel. Ki az, és mit akar?Mi van a kezében? Valami szerszám?
A következő pillanatban Trevor mindent megértett. Azt is tudta már, miért van itt. Annak a huszonhat évvel fiatalabb Trevornak, aki most azt a nyavalyás meccset nézi, ebben az életben hatalmas szerencséje van…
Mit tegyen? Menjen és üsse le Josh Culumot? A gazember megérdemelné.
Néhány lépésnyire van a pub, és McGregor őrmester ilyenkor mindig ott van. Nézi a meccset.
Amíg lábujjhegyen a pub felé hátrált, Trevor arra gondolt, hogy az ő világában McGregor őrmester már nyugdíjas, a parkban szokta sétáltatni a labradorját, és mindennap arról beszél, hogy a mai rendőrök semmit sem érnek.
A pubban Trevor kíméletlenül az őrmester fölé tornyosult.
- Azonnal jöjjön! Josh Culum most vágja el Gordon McIntosh dzsipjének fékvezetékét!
- Ki maga?
- Trevor McIntosh nagybátyja vagyok! Igyekezzen!
Az őrmester fürgén kirohant a kocsmából. Josh Culumot olyan félreérthetetlen helyzetben találta, hogy egy pillanatig sem gondolkodott: bilincset rakott a fickó csuklójára.
Trevor a sövény mögül figyelt. Látta, amint kiözönlik a házból a családja. Utolsónak érkezett a vadul szentségelő, huszonhat évvel fiatalabb Trevor. Látszott: a legszívesebben elharapná a tetten ért fickó nyakát.
Trevor elvigyorodott a sövény takarásában. Itt minden másképpen lesz! 
Most majd a huszonhat évvel fiatalabb kiadása nem láthatja a második félidő pazar góljait - legalábbis élőben nem, mert kénytelen lesz elővenni a garázsból a vén szedánt, és elfuvarozni  Kenneth-et a leszállóhelyre.Nem tudja a bolond, milyen sokat nyer ezzel.
Ideje volt távozni. Az őrmester tüstént keresni fogja. Igazolványt kér.
Trevor szó nélkül visszament a kikötőbe. Sötétben oldozta el a hajót. Derék Ariel. Öreg Ariel.
Finoman és hangtalanul siklott kifelé a hajóval, néhol az evezőt használta, amíg rá nem talált a keresett áramlatra. Negyedóra múlva a nyílt tengeren volt.
Ebben az életben Trevor McIntosh most autózik, és valószínűleg dühöng. Ő viszi a fiút a vén szedánnal, amit még huszonhat év múlva sem fog eladni. Ne is tegye, a kocsi nem azt érdemli.
Megsimogatta a kormánykereket. Te hoztál el ide! Derék Ariel, öreg Ariel.
Lement a kajütbe, lámpát gyújtott, cigarettát keresett. Visszafelé jövet belenézett a kajütablakba, és összekacsintott önmagával. A férfi, aki minden fontos dolgát elvégezte.
Trevor McIntosh többé egy szemhunyást sem aludt. Minek? Hajnalban pillantotta meg a furcsa fényoszlopokat. Felvonta a vitorlát. Gyerünk, Ariel.  Szeretettel simított végig az árbocon. Derék Ariel, öreg Ariel! Ne félj!
Igazából már tudta. Hatalmas viharba került egyik pillanatról a másikra. Sötét tömeget látott közeledni, és tudta, mi az. A roppant, félelmetesen tornyosuló fekete szikla. Már ötven lábnyira sem volt, és szédítő sebességgel közeledett.

Trevor Mcintosh mosolygott. Boldog volt, határtalanul boldog. Együtt megyünk Hozzájuk. Derék Ariel. Öreg Ariel.