Az első hóvirág

Hófehér kis bimbócskáit

Ma reggel bontotta ki,

Nem érdekelte, hogy látja,

Vagy nem látja valaki.

Vihar tombolt tegnap este,

Világot rázott a szél,

Reggel mégis azt láttuk, hogy

A friss élet nem henyél.

Bájos kicsi fejecskéje

Szerényen a földre néz,

Kicsi, félénk, sebezhető,

De élni mégis merész.

A naptár januárt mutat,

Jöhetnek még zord fagyok,

Nem érdekli a virágot,

Benne az Élet ragyog.

Szőke nő zűrben az űrben - 287.

KÉTSZÁZNYOLCVANHETEDIK RÉSZ

Karen meg sem lepődött. Később ezen maga is csodálkozott.

Elnézte a panorámaképernyőn felbukkanó arcot. A szúrós szemeket, a kissé zilált tekintetet, a parancsnokláshoz szokott kifejezést. Ez hát Williams admirális. Az időutas. Az idealista bajkeverő. Voltaképpen csak egy túlkoros macho.

Ed Philipset azonban sajnálta. A fiú jobbat érdemelne. Most újra visszakapta az apját, azazhogy inkább az apja kapta vissza őt. Megint kezdődnek számára a zavaros, lidércnyomásos kalandok.

-         Karen Bozchana Kadlecikova! – recsegte Williams a képernyőről. – Megértette, amit mondtam?

Karen arcán fanyar mosoly suhant át.

-         Elfelejtett bemutatkozni, uram – mondta aztán a képernyőn szigorkodó arcnak.

-         Williams admirális vagyok! – hörrent a férfi.

Karen egy pillanatig farkasszemet nézett vele. „Dúvad” Williams. Talán csak egy ijedt kisfiú, aki szeret istenkét játszani.

-         Megértett engem, Karen Bozchana Kadlecikova?

-         Hogyne, uram – vetette oda. – Vagyok annyira admirális, mint ön.

Erőteljes mozdulattal bontotta a kapcsolatot, eltávolította a képernyőrőn Williams admirálist.

-         Admirális a hajónak! Azonnali térugrás! – és az egyik fotelbe vetette magát.

„Hajó az admirálisnak! Parancs nyugtázva, végrehajtása megkezdve!”

Minden elsötétült.

Folytatása következik.

Szerelem és líra - CLVI.

SZÁZÖTVENHATODIK RÉSZ

v     Hordoz-e, hordozhat-e a szokásos „intellektuális” ernyedtség bármilyen művészi minőséget?

Ez a kérdés talán még a korábbiaknál is abszurdabbnak tűnik, pedig fájdalmasan időszerű.

Az „intellektuális” ernyedtségnek számos előzménye van az újkori művelődéstörténetben, de igazi, torz és kártékony mivoltában csupán a XX. század folyamán lépett elő.

Nemcsak a Byron magatartásából eredeztetett „spleen”, meg a hasonló üres nyugati pózok tekinthetők a mai ernyedtség előzményének, ludas benne az orosz „felesleges ember” is, meg sok egyéb is mesterkélt magatartásforma, gesztus is, külön tanulmányt igényelne a feltárásuk.

Az „intellektuális” ernyedtség voltaképpen nem értelmiségi magatartás, hanem annak gonosz torzképe.

Az európai értelmiségi magatartásformák ókori előzmények nyomán alakultak ki a reneszánsz és a barokk időszakában. Sokáig ható mintaképe volt a reneszánsz humanistáinak közössége.

Az európai értelmiség történetében igen nehéz időszakok voltak, sokan rendkívül szegényen éltek, és a mindenkori hatalomnak általában jó oka volt rá, hogy ne bízzon bennük.

Az értelmiségi életmód hagyományos szellemi pillérei voltak a tudás tisztelete, a felelősség és a hivatástudat. Voltaképpen ezek megléte tesz bárkit értelmiségi emberré.

A XX. századi avantgárd irányzatok csaknem kizárólag abban hozhatók közös nevezőre, hogy mind a tradíció felszámolására törekedtek. Nyomukban szinte légüres tér keletkezett az európai és észak-amerikai kultúrában. Azóta sem sikerült betölteni, bár se szeri se száma azon eszméknek és ideológiáknak, amelyek megpróbáltak a vákuumba behatolni.

A jelen totális értékzavarának is egyik oka a tradicionális értékrendszerek elvetése. Napjainkra már a hétköznapi életbe is régen behatolt a káosz, láthatjuk magunk körül a következményeket. Nincs az életnek olyan eleme, ahol meg ne mutatkoznának.

Gyakran a humanizmus nevében és jelszavával indokolnak antihumánus cselekedeteket és elveket. A degenerálódó liberalizmus is kiveszi ebből a részét. A blődli a bölcsesség talárját öltötte, csaknem hiszünk neki. Csaknem elhittük, hogy egy- atyai pofon nagyobb veszélyt rejt a társadalomra nézve, mint a tévé felnevelte agresszív, gátlástalan, értelmileg és érzelmileg egyaránt beszűkült kölykök százai. Csaknem elhittük, hogy a nemzeti értékeket kutyába kell venni, és az a legjobb, ha néhány dollár reményében faképnél hagyjuk az országot. Csaknem elhittük, hogy a család „elavult”, az igazán „modern” életmód a promiszkuitás valamelyik fajtája.

Csaknem elhiszünk még száz és száz ehhez hasonló ostobaságot is, pedig még nem is ezek a legveszélyesebbek és leggonoszabbak.

Hanem? Amelyekből ezek következnek:

v     Az embernek nincs személyes felelőssége, mert minden „szükségszerűen” történik.

v     Az ember „a világba van vetve”, tragikus lény, élete értelmetlen, igazi céljai nincsenek.

v     Az értelmiségnek semmiféle küldetése nincs, mert az emberi kötelességtudat csupán elavult illúzió.

Hogyan degenerálódhatott ennyire az értelmiség?

Hogyan ne degenerálódhatna, ha a szellemi tápláléka a jelenlegi kánon, amely ugyanezeket állítja?

Folytatása következik.

Túlírtságfóbia

Nem jó a vers túl bő lére eresztve,

Fölös sorokkal hizlalva degeszre.

Szöveg-pusztán lustán fütyül a szél,

A rossz líra fecseg,

A jó – beszél.

A túl hosszú sor poshadt, szó-pokol,

A tartalom sápadtan fuldokol.

Száz gonosz kép marja egymás hasát…

A lírában a túlzás: butaság.

A hosszas felsorolás nyelvi gyom,

Benne ásít a keshedt unalom.

Kövér varjú nem száll tenger felett,

Túl soknál többet ér a kevesebb.

Nem szavak és nem hadak sokasága,

Az olcsó,

De a líra szava drága.

A terjengősség lucskos szemfedő,

A tömörségben rejlik

Az Erő.

Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostroma? - XXV.

HUSZONÖTÖDIK RÉSZ

Ettől kezdve Zrínyi Miklós volt a török elleni védekezés lelke. Katonákat tartott, várakat erősített, fegyvert szerzett, és állandó aktív védelmet folytatott a portyázó török ellen.

A korabeli magyar urak gyakran a saját kárukon tanulták meg, mi kell a sikeres ellenálláshoz. A török túlerő miatt a nagyszabású ellentámadás nem jött számításba, ehhez a magyar rendek egyesített ereje sem lett volna elég.

A határ menti kisháborúban gyorsan kialakult, és állandósult a magyar fölény. A török itt Magyarországon is számbeli túlerőben volt, de az itteni török erőktől a magyarok nem féltek, ezeket gyakran legyőzték. Akkor is, ha nagyobb erőt összpontosított. Ilyen győzelem volt a híres szikszói csata, vagy a század végén vívott nagy háború számos győzelmes ütközete. A helyi török erőket a magyar rendek erői és a magyar királyi csapatok képesek voltak legyőzni, ezek magukban nem tudták volna fenntartani a hódoltságot.

Volt azonban egy félelmetes tényező. A török főerő. Ezzel a magyar csapatok nem mérkőzhettek. Ez azonban nem indult minden esztendőben Magyarországra, időnként másutt volt lekötve, a korszakban leggyakrabban a perzsa hadszíntéren.

Létfontosságú volt tehát az információ. Mikor indul ellenünk hadjáratra a szultán, mi a célja?

Megfelelően működő kémszolgálatra volt szükség. Ez természetesen minden háborúban létkérdés, itt azonban még külön nehézségeket is okozott, hiszen a hírszerzőknek nagyon mélyen be kellett hatolniuk a török birodalom belsejébe, el kellett vegyülniük az adminisztrációban, vagy a hadseregben, valamint hatékonyan és gyorsan tudatniuk kellett az érdekeltekkel a török minden mozdulatát, hogy idejében fel lehessen készülni. A szultán csapatai Drinápolytól Nándorfehérvárig nem haladtak különösebben gyorsan, de a rossz útviszonyok és egyéb nehézségek a hír útját is késleltethették. Ahhoz, hogy az információ valóban hasznos legyen, idejében el kellett jutnia Magyarországra.

Zrínyi a jelek szerint az információszerzésben is élen járt. Például a híres, 1552-es hadjáratról már annak előkészítései fázisában, 1552 februárjában tudott, és ezt a többi rendi vezetővel is tudatta. Ferdinánd királyt is ő informálta. Később, ősszel már arról is tudott, hogy a szultánnak a perzsa fronton nehézségei vannak, emiatt kénytelen visszahívni Magyarországról Ali pasát. Erről is ő értesítette a királyt.

1552 újabb tragédiát hozott, magyar várak egész sora került török kézre. A nyár végének súlyos napjaiban még senki sem sejthette, hogy ez a hadjárat majd az egri győzelemmel ér véget. Ma ebből legfeljebb Losonczy István fogcsikorgatóan tragikus védekezésére emlékszünk Temesvár, Szondy György önfeláldozó hősiességére Drégely kapcsán, és – természetesen – a vasfegyelmet követelő Dobó István és katonái kemény, találékony és sikeres védekezésére a korábban több helyen is védhetetlennek nyilvánított Eger várának esetében. Eger ekkoriban még közepesen erősnek sem számított, a védők kitartása sokkolta a törököt. Dobó István és katonái minden lehetséges eszközt felhasználtak, annyi fortélyt mutattak be, annyi hátrányt fordítottak előnyükre, amire korábban még példa nem volt. Mivel a már megszokott bátor elszántság mellett a török itt szakértelemmel, parancsnoki eréllyel, magyaroknál az utóbbi időben nem tapasztalt következetes fegyelemmel és egységgel is találkozott, szinte törvényszerű volt, hogy kudarcot vall. Harmincnégy napos ostrom után dolga végezetlenül takarodott el a vár falai alól. Eger méltán lett ezután csaknem fél évszázadig a végvári vitézség „tüköre”.

Zrínyi Miklós ebben az időszakban is a Dunántúlon vigyázott, ott akadályozta a török próbálkozásait.

Sokat tett Szigetvár megerősítéséért. Emlékezhetünk: annak idején ő kardoskodott azért, hogy Szigetvár kerüljön királyi kézbe, alaposan erősítsék meg, legyen a védelmi vonal fontos láncszeme.

Ne feledjük, ekkor már nemcsak Buda, hanem Székesfehérvár is török kézen van. szigetvár ennél keletebbre van, nagyon közel a Dunához, illetve Pécshez. Ha a térképre pillantunk, azonnal megértjük, mi is lehetett ezzel a várral Zrínyi Miklós célja.

Szigetvár egymagában megkérdőjelezi a török hódoltság létét. Nincs másik vár ehhez hasonló helyzetben, és egyetlen másik sem rejt magában ilyen lehetőségeket. Zrínyi nyilvánvalóan azt gondolta, hogy Szigetvár lehet egy majdani ellentámadás magától értetődő stratégiai bázisa.

Szigetvárról kiindulva ellenőrzés alá lehet vonni a Duna vonalát, illetve a Duna mentén haladó országutat. Eredményesen lehet innen akadályozni a nagy török bázisok – Buda, Esztergom, Székesfehérvár – ellátását, el lehet vágni a velük való kapcsolatot.

Az elgondolás zseniális volt. Ha kihasználjuk a Szigetvárban rejlő lehetőségeket, múló epizód lehetett volna a török magyarországi hódítása.

Folytatása következik.

Istennél a Kegyelem

Istennél a Kegyelem,

Nálunk van a Lét,

Nekünk kell megváltoztatnunk

A dolgok nevét.

Régen forradalom volt,

Ma van Szeretet,

Igaz Békére vágyunk a

Fegyverek helyett.

Profán zsoltárt zengenek

Öltöny-seregek,

Pénz-és hatalombálványnak

Tömjént hintenek.

Istennél a Kegyelem,

Szabad a Jövő,

Sebesült kis galamb a Hit,

Rémült, verdeső.

Magyarok, a pesszimizmus

Süket, mély verem;

Míg van Hazánk, számunkra is

Akad kegyelem.

Hit teremti a jövőt, meg

Szabad akarat,

De a Kegyelem örökké

Istennél marad.

Ha nem indulnak, leszállok!

Erwin Rommel a második világháború egyik legismertebb német tábornoka volt, ellenségei is igen jó véleménnyel voltak róla. Még Winston Churchill is nagy hadvezérnek minősítette. Honfitársai meg egyenesen a páncélos hadviselés Seydlitz-ének minősítették.

Híres volt aktivitásáról, munkabírásáról és bátorságáról. Fáradhatatlan volt.

Támadás idején rendszerint az élen haladó harckocsiban ült. Máskor Fieseler Storch típusú könnyű repülőgépéről vizsgálta a saját és az ellenséges állásokat.

A katonái rajongtak érte, Rommel pedig rendkívül bajtársias volt, de adott esetben szigorú, sőt goromba is tudott lenni.

Egyszer valamelyik német gépesített szakasz kivonta magát a harcból. Járműveikkel félreálltak egy homokdűne mögé, a katonák kényelembe helyezték magukat, napernyőik alatt ettek-ittak, szundikáltak vagy cigarettáztak. A néhány kilométerről hallatszó heves ágyúdörgés nem zavarta őket.

Javában tartott a piknik, amikor repülőgép zaját hallották. Néhányan kidugták a fejüket, hátha légiveszély.

- Ne féljetek! – mondta egy tizedes. – A mienk. Egy Storch. Könnyű futárgép.

A Storch (Gólya) elrepült felettük, aztán visszatért.

- Biztos irigykedik ránk a pilóta.

- Csak ne irigykedjen! Ott fent hűvösebb van!

A következő pillanatban valami nagyot koppant az egyik páncélautó hűtőházán.

- Mi a fene? Bomba?

Rosszabb volt annál. A kis fémdobozban cetli, rajta kézírás:

- Ha azonnal el nem indulnak, leszállok! Rommel.

Mindig felszrad a sr

Mindig felszrad a sr,

Ami Szellem:

Visszajr.

A djoszt hivatal

Csupn cifra ravatal.

Ezer mag a sr alatt;

Helyben csak a holt marad.

Mindig felszrad a sr,

Aki szeret:

Hazajr.

Modern boztdmonok:

Pnz s hatalom morog.

Amg van Otthon,

S Haza:

A Jnak lesz igaza.

Mindig felszrad a sr,

Istennl van a hatr.

Ha gyvn nem alkudunk,

Magyarok maradhatunk.

Mindig felszrad a sr,

A Szeretet:

Hazavr.

Mindig felszrad a sr

Mindig felszrad a sr,

Ami Szellem:

Visszajr.

A djoszt hivatal

Csupn cifra ravatal.

Ezer mag a sr alatt;

Helyben csak a holt marad.

Mindig felszrad a sr,

Aki szeret:

Hazajr.

Modern boztdmonok:

Pnz s hatalom morog.

Amg van Otthon,

S Haza:

A Jnak lesz igaza.

Mindig felszrad a sr,

Istennl van a hatr.

Ha gyvn nem alkudunk,

Magyarok maradhatunk.

Mindig felszrad a sr,

A Szeretet:

Hazavr.

Szőke nő zűrben az űrben - 286.

KÉTSZÁZNYOLCVANHATODIK RÉSZ

A szőke nő felvonta a szemöldökét.

-         Nem lehet megsemmisíteni? De hiszen…

Sigismundo Rafa felemelte a kezét.

-         Kérem, hallgasson meg, asszonyom.

Karen bólintott.

-         Az a kis játékszer – és a Karen keze mellett heverő eszközre mutatott. – nem valami gyilkos csodafegyver. Hiába dezintegrátor a neve. Nem gyilkol, csak elkülönít.

-         Elkülönít?

-         Megszünteti a kapcsolatot a téridők között. A Digitális Téridő a lakói számára jelenleg átjárást biztosít a mi univerzumunkba, ami lehetővé teszi a mi világunk ellenőrzését. Ha ön megnyomja azt a gombot, csupán ennek vet véget. A Digitális Téridő végleg és visszavonhatatlanul elkülönül a mi világegyetemünktől, illetve a mi téridőnktől. Önállóvá válik, és a saját törvényei szerint fejlődik tovább.

-         Azt mondja, semmi kapcsolata sem marad a mi univerzumunkkal?

-         Így van, asszonyom. Mivel a két téridő jelenlegi kapcsolata alapvetően természetellenes, a dezintegrátor voltaképpen a rendet állítja helyre azzal, hogy tökéletesen szétválasztja őket.

Karen bólintott, és rátette a kezét a dezintegrátorra.

„Hajó az admirálisnak! Ismeretlen probléma a csatahajó fedélzetén! Vészhelyzet, asszonyom!”

Karen gondolkodás nélkül válaszolt:

-         Admirális a hajónak! Azonnali térugrásra felkészülni! – rövid gondolkodás után még hozzátette: - A parancs a teljes flottának szól!

„Hajó az admirálisnak! A csatahajó kicsúszik az irányításunk alól! Ismeretlen mechanizmus lépett működésbe. A robotharcosok engedélyt kérnek a Rodney azonnali elhagyására, asszonyom!”

-         Admirális a hajónak! Az engedélyt megadom!

„Hajó az admirálisnak! Parancs nyugtázva, végrehajtása megkezdve!”

Sigismundo Rafa felpattant a helyéről.

-         Mi történik itt? Vissza akarok menni a csatahajóra!

Meg is ugrott volna, de Helmut elkapta a karját.

-         Nem megy sehová!

Karen a robotharcosokhoz fordult:

-         Segítsetek felkészülni Mr. Rafának a térugrásra.

A robotharcosok egykedvűen megfogták és egy karosszékbe szíjazták Sigismundo Rafát.

Hirtelen felcsendült a hangszóróban egy jól ismert hang:

-         Karen! Karen, hidd el, én nem ezt akartam! – Ed Philips csaknem sírt, de tüstént el is hallgatott, és megszólalt egy ismeretlen, parancsoláshoz szokott férfihang:

-         Karen Bozchana Kadlecikova! Öt perce van rá, hogy megadja magát, különben tüzet nyitunk!

Folytatása következik.

Szerelem és líra - CLV.

SZÁZÖTVENÖTÖDIK RÉSZ

A tradíció a kultúra fenntartója, fejlődésének záloga.

Minden hagyománynak ebben rejlik a lényege, ettől éltető ereje az emberi kultúrának. A tradíció voltaképpen nem más, mint az emberiség évezredek alatt felhalmozott tudásbeli és erkölcsi tőkéje, minden igazi fejlődés alapja. A progresszió hordozója és tartópillére ugyanis nem valamiféle ködös és elvont „modernség”, hanem az erkölcsi tradíció. Emberségünk legfontosabb kincsünk, emberhez méltó cselekvésre kötelez bennünket.

Igazából az „európaiság” sem egyéb, mint az európai népek kultúrájának története során felhalmozott erkölcsi tradíció.

Érdemes áttekinteni az erkölcsi tradíció azon legfontosabb elemeit, amelyek az európai történelem folyamán jöttek létre:

v     Az emberi méltóság

v     A szerelem európai felfogása

v     A monogám család

v     A női egyenjogúság

v     A szabad akarat.

Ezek az értékek egymást feltételezik, egymás nélkül nem létezhetnek.

Mindezek között a legrégebben a család alakult ki, minden más elképzeléssel szemben ez lehetett az emberré válás legfontosabb eleme.

Az emberen kívül nincs olyan lény, amely a születésétől kezdve olyan hosszas és alapos gondozást igényelne, mint az ember. Ha nem kapja meg, nem maradhat életben. Ha nem megfelelő módon kapja meg, önmagára és a társaira nézve is veszélyessé válhat. A gyermek legalább 8-10 évig állandó gondozást és odafigyelést igényel. Ha ez nem történik meg, nincs következő generáció, nem maradhat fenn az emberiség. Az őskori viszonyokra jellemző egymásrautaltságban minden generáció léte kulcskérdés; ha csak egy is kiesik, felborul a csoport életének ritmusa. Az emberi élet időtartama a mainál rövidebb lehetett, a fiatalok munkaerejére mindenkor szükség volt. Ráadásul a gyermeket gondozó személy - az anya - maga is gondozásra szorul. A legkritikusabb időszakban teljes értékű munkavégzésre, illetve a gyermek ellátására egyidejűleg képtelen. Valamiféle "infrastruktúrának" kell mögötte állnia - ami csak a család lehet. Emellett ilyen időszakok egy anya életében nemcsak egyszer fordultak elő; a csecsemő- és gyermekhalandóság miatt a gyerekeknek legfeljebb a fele érhette meg a felnőttkort: az anyának szülnie kellett annyiszor, ahányszor csak lehetett. A család többi tagjának pedig biztosítania kellett anya és gyermeke ellátását.

Az emberi világban apa, anya és gyermekek között olyan mély és tartós érzelmi kötelék létezik, amely az állatvilágban teljesen ismeretlen. Senki se kezdje itt most felsorolni az ezzel ellentétes tapasztalatait és az általa ismert ezzel ellenkező statisztikai adatait, mert mindez itt most nem releváns. Minden korban lehettek sikertelen, szétszóródó, továbbélésre alkalmatlan, deviáns családok, de az emberiség létét sohasem az ilyen családok viszik tovább. Hagyjuk a mai válási statisztikákat meg a csonka családokat is békén, mert most a csonka családok mögött is olyan óriási társadalmi infrastruktúra áll, - egészségügy, oktatásügy, szociálpolitika stb.; ha jól működnek, ha rosszul - amely az őskorban nem létezett. A mai ember alapvetően a médiából tájékozódik, amely - amellett, hogy roppant mennyiségű információval látja el - igen nagy mértékben félre is vezeti. Egymillió család "eseménytelen" mindennapi életében semmiféle olyan "hírérték" nincs, amely felérne azzal, ha az egymillió-egyedik családban valami szörnyűség történik. A híradók napi rémségpanorámája azzal a veszéllyel jár, hogy az emberek úgy vélik, a világban állandóan csupa borzalom történik. A hírérték a mindennapitól eltérőt, az abnormálist, a látványost és a sokkolót preferálja. A média nagymértékben ludas abban, hogy a művészet a világról és az emberről olyan reménytelenül pesszimista képet alakított ki, amilyet kialakított. Pedig az emberiség léte az egyedi események egyedi "fontosságát" is beleszámítva sem a napi borzalmaktól függ, hanem azon családok millióitól, amelyek csendben és békésen élik mindennapi életüket. Ők azok, akik "művelik a csodát, és nem magyarázzák", ahogy a közhely mondja. Ahogy az őskori családok is. Mert az emberiség az embernek a hozzá közelálló másik emberhez fűződő mély érzelmi közösségéből, a szeretetből sarjadt. A szeretet által vagyunk emberek, és a szereteten alapuló emberi cselekvés tart meg bennünket évtízezredek óta.

Az összes többi felsorolt érték mind a családból fakadt, abból keletkezett, és csak a család által maradhat meg – ahogy az emberiség is. A család alapja pedig a szerelem.

Az emberiség morális egységének elengedhetetlen része a női egyenjogúság, ez pedig csak olyan társadalomban létezhet, ahol az alapvető kisközösség a monogám család.

Az önmagában vett „modernség” nem értékorientált fogalom, sem társadalmat fenntartani, sem fejlődést biztosítani nem képes. Amikor az avantgardizmus mindenféle tradíció lerombolására tör, légüres teret alakít ki a kultúrában, ahol a legalapvetőbb erkölcsi értékek is megkérdőjeleződnek.

Ezt láthatjuk napjainkban.

Az idő múlásával gyorsan ósdivá váló „modernség” káoszt és értékzavart teremt, ami éppen annyira biztos út a szolgasághoz, mint a tervutasításos gazdálkodás Hayek értelmezése szerint. Sőt, ez sokkal biztosabb, mert globális pénz-szolgaságot készít elő.

Az emberi együttélés alapja nem lehet más, mint vagy a család, vagy a promiszkuitás valamelyik fajtája. Ez a kettő létezik, számos közbülső fokozattal. Ha valakinek hat-nyolc házasságból tucatnyi gyereke van, az ilyen az esetek többségében aligha család, hanem lényegében promiszkuitás. A gyakori szexuális partnerváltásokkal járó életmódot is annak kell tekintenünk. Időről időre „modernnek” próbálják minősíteni a nyílt vagy álcázott promiszkuitást, pedig annak semmi köze a „modernséghez”, annál inkább a mindenkori hatalmi elitek évezredek óta jellemző szabadosságához.

A „multikulturalitás” mai apostolai súlyosan tévednek, amikor egyenrangúnak igyekeznek feltüntetni a hagyományos európai családot például a többnejűségen alapuló életmóddal. Az emberiség morális egységének oldaláról nézve ezek között nincs mellérendelő kapcsolat, különböző dimenziókhoz, az emberi erkölcsi különféle fejlődési szakaszaihoz tartoznak. A különféle kultúrák keveredését általában nem a vallási hagyományok akadályozzák, hanem az ilyesféle erkölcsi tradíciók.

Már Zrínyi Miklós felhívta rá a figyelmünket, hogy az oszmán többnejűség a drasztikusan patriarchális török zsarnokságnak megfelelő életmód, és a többnejűség világában nem lehetséges sem szabadság, sem igazi szerelem, sem szabad akarat, és a bátorságot is gyakran az öngyilkos fanatizmus helyettesíti.

A történelem során minden igazán sikeres társadalom tisztában volt vele, hogy ragaszkodnia kell az erkölcsi tradícióihoz.

Folytatása következik.

Nala és Zoe

Nala a fát marcangolja,

Zoe a labdát hurcolja,

A szomszédból kíváncsian néz a vén platán,

Hömpölyög a csendes téli délután.

Van velük sok gond, sok öröm,

Míg élet csahol, morog,

Nala és Zoe:

Családi kutyusok.

Kedvesség és ragaszkodás,

Bűvös-bájos gesztusok;

Akaratgombócból felnőtt

Szép családi kutyusok.

Míg a gazdi

Munkahelyen csavarog,

Szeretettel várják haza

A családi kutyusok.

Zoe és Nala

Rendületlenül várnak haza.

Hazaérek,

A világ már kint ketyeg,

Bent két kutyus

És feltétlen Szeretet.

Míg az élet tart,

S a Föld forog;

Legyetek velünk,

Családi kutyusok!

Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostroma? - XXIV.

HUSZONNEGYEDIK RÉSZ

Kanizsa bevétele nyilvánvalóan szerepelt a török rövid távú hódítási terveiben. Ennek okát könnyen megértjük, ha a térképre nézünk. Kanizsa volt az egyetlen komolyabb vár, amely ebben a pillanatban még elzárta a török portyázók útját Stájerország felé. Ha elfoglalják, máris megindulhatnak az oszmán portyák Graz irányába. Vagy akár Észak-Itália felé.

Nagyon jellemző volt a törökre, hogy még azelőtt előkészítette az újabb hódítást, hogy a régit teljesen befejezte volna. Hódítás, mindig újabb és még újabb hódítás. Egyáltalán nem azt tervezték, hogy Magyarországon megállnak. A török számára évszázadok óta egyik hódítás követte a másikat, és úgy gondolták, ennek soha nem is lesz vége mindaddig, amíg a Próféta nevében az egész világot birtokba nem veszik.

Az ellenállást szervezni akaró magyarokat kinevették. Miért erőlködnek, miért állnak a legyőzhetetlen padisah terveinek útjába? Miért nem értik meg, hogy minden gyaur tartomány arra rendeltetett, hogy a török birodalom tartománya legyen az idők végezetéig?

Korábban soha senkinek sem sikerült a magyarokon kívül tartósan megállítani a török előnyomulást. Az erős déli védelmi vonal azonban mára semmivé lett, a török befészkelte magát az ország közepébe, ahol sem komoly természetes akadályok, sem pedig valamirevaló erődök nincsenek.

A török fölényben tudta magát, úgy érezte, az idő neki dolgozik. Eddigi tapasztalatai nem sugallhattak mást. Nem számolt azzal a lehetőséggel, hogy az oszmán hódítás éppen Magyarország közepén fog megtorpanni.

Legfeljebb attól tarthattak, hogy a magyarok kétségbeesetten erősíteni fogják Kanizsa várát, és akkor több vesződséggel és áldozattal jár majd az elfoglalása. Ezért Ulema pasa 1545-ben ismét megtámadta Kanizsát.

Úgy vélte, eldöntő túlerőt hozott. Nyolcezer katonával vonult Kanizsa alá. Jól tudta, hogy a várat legfeljebb néhány száz fegyverfogható férfi fogja védelmezni, és a környékbeli birtokosok együtt sem képesek fele akkora kontingenst sem kiállítani, mint az ő támadó csapata.

A védelem lelke ezúttal is Zrínyi volt. Akinek tudott, üzent, hogy minden bevethető egységet összegyűjtsenek a vár felmentésére.

A magyar urak még csak tanulták a török elleni harcot. Külön-külön érkeztek, Ulema pasa kényelmesen szétverhette egyiket a másik után.

A magyarországi hadszíntéren a török magyaroktól soha többé nem kapta meg ezt a lehetőséget.

Maga Zrínyi is vereséget szenvedett, kilőtték alóla a lovát, de összeszedte magát, csapata maradékával fogcsikorgató küzdelemben áttört a törökön, és behatolt a várba.

Zrínyi immár másodszor védi Kanizsát a török ostromlókkal szemben…

Ulema pasa módszeres ostromot indított. Nehézágyúkkal. Kanizsa aligha állhatott ki komoly ostromot. Zrínyi és emberei foggal-körömmel védekeztek. A török már azt képzelte, küszöbön áll a vár bevétele.

Csakhogy…

Zrínyi ott sújtott le rájuk, ahol a legjobban fájt.

Felrobbantotta a törökök lőporkészletét.

Ulema pasa megértette, hogy ismét fiaskó érte. Nem tudta használni a tüzérségét, az ágyúk nélkül meg lehetetlen volt bevenni a Zrínyi védelmezte várat. Úgy döntött, éjszaka elillan.

Ebül járt. Zrínyi hajnalban az üldözésére indult. Nem követte el még egyszer a korábbi szervezési hibát; egyesült az odarendelt kaproncai és szigetvári csapatokkal, és Varasd mellett megtámadta Ulema pasát. A török a túlereje ellenére súlyos vereséget szenvedett, a harcban más török főtisztek mellett Ulema pasa fia is életét vesztette.

A győzelem azonban bajt hozott az országrészre, a temetetlenül heverő holttestek százai miatt pusztító járvány tört ki, amely megtizedelte a lakosságot. Zrínyinek máshonnan hozott telepesekkel kellett pótolnia a veszteséget.

Ferdinánd király még ebben az esztendőben érdemei miatt Zrínyinek adományozta a Muraközt Csáktornya várával együtt. Ettől kezdve itt van a család központja, és a Zrínyiek a legtekintélyesebb magyar nemesi famíliák közé emelkedtek.

Zrínyi és Nádasdy Tamás nádor vállvetve erősíttették Kanizsát, fegyvereket, készleteket halmoztak fel, gondoskodtak megfelelő őrségről. A többi vár ezután főleg innét kért a bajban segítséget. Zrínyi jóvoltából talán Kanizsa lett az új korszak első igazán jelentős magyar végvára.

Folytatása következik.

Lucskos eső, lusta Tél

Lucskos eső, lusta Tél;

Minden tócsa szemfödél.

Lassú, tétova eső,

Fázik a Múlt s a Jövő.

Szétzilált világokat

Közöny cseppje látogat.

Lucskos eső, lusta Tél -

Sunyi halálról regél.

Szürke anyag rejtekén

Lucsokba fullad a fény.

Sár tocsog léptek nyomán,

S hull, egyre hull a profán…

A hercegi jóindulat

Valamelyik Lichtenstein herceg elveszítette az arany pecsétgyűrűjét. Mivel a vadászat kezdetén még megvolt, az egyik szolgálattévő uradalmi vadászát gyanúsította meg a lopással.

A szerencsétlen váltig állította, hogy ártatlan, mire a herceg kínpadra vonatta. Ficamokat, töréseket szenvedett, de kitartott az ártatlansága mellett.

- Ha erre nem vall, majd fog másra! – dörmögte a herceg.

Megkorbácsoltatta a nyomorult szeme láttára a feleségét és a lányát. A szerencsétlen még mindig ártatlannak mondta magát.

- Átkutatni a holmiját!

A pribékek csaknem szétverték a nyomorult család otthonát. Sehol a pecsétgyűrű.

Újra megkínozták a nyomorult vádlottat. Továbbra is tagadott. Földalatti cellában élt térdig vízben, patkányok között, kenyéren és vízen.

- Add elő a gyűrűt, fickó! Ha meglesz, legfeljebb felköttetlek, de ha nem, karóba húzatlak! – mondta neki kedvesen a herceg.

A vadász még mindig kétségbeesetten tagadott.

Lichtenstein hercegnek elfogyott a türelme.

- Hegyezzetek neki egy karót. Vasárnap, a mise után karóba húzatom! Utána ebrudaljátok ki a faluból a családját!

Ebből nem lett semmi. Szombat délután újabb vadászat volt, ahol Lichtenstein herceg úr maga találta meg az arany pecsétgyűrűjét. A lesállásban volt, ahol órákat töltött, és ahol hosszan vacakolt a kesztyűjével.

Akkor csúszhatott le az ujjáról.

Most már nyilvánvalóvá vált, hogy a vadász valóban ártatlan. Ki is engedték a tömlöcből.

Az esetet széltében beszélték. Az egyik gróf megkérdezte Lichtensteint:

- Kap tőled valami kárpótlást az a szerencsétlen vadász?

A herceg úr meglepődve bámult rá.

- Kárpótlást? Miféle kárpótlást? Örüljön, hogy visszafogadtam a szolgálatomba!

Mosolygó, szép karácsonyfánk

Mosolygó, szép karácsonyfánk

A kertünkbe költözött,

Ma találtuk meg a helyét

Két másik kis fa között.

Januári napsütésben

Boldog-ünnepélyesen

Helyeztük el, a kicsi fa

Mosolyog az új helyen.

Tavalyi szép karácsonyunk

Idő hátán tovalett,

Él belőle a kicsi fa,

S él tovább a Szeretet.

Egyszer talán az Unokám

Nézi majd a kicsi fát;

Halandó a pesszimizmus,

Csak az Élet él tovább.

Szerelem és líra - CLIV.

SZÁZÖTVENNEGYEDIK RÉSZ

Tradícióról a líra kapcsán természetesen etikai és esztétikai kiindulópontból kell beszélnünk. A tradíció ilyen értelemben az emberi kultúra történeti önarcképe. Minden kultúrának elkötelezett ember egyetemes felelőssége a tradíció időtálló etikai és esztétikai értékeinek megőrzése és gyarapítása. ez, és nem más különbözteti meg a valódi értelmiséget a tömegtől.

Az emberi kultúra etikai és esztétikai értékei a történelem során halmozódtak fel. Az állati sorból jutottunk el a barbár erkölcsig, amely kizárólag a vérségi, vagy törzsi kötelék tagjait tekinti emberi lénynek. Ez a mi elvárásainknak még nem felel meg, mi már az emberiség morális egységének alapjain állunk.

A középkori lovag nőtisztelete kizárólag a kiváltságos hölgyekre terjedt ki, a „becstelen” emberek, a jobbágyok vagy polgárok asszonyaira nem terjedt ki, velük szemben bármilyen aljasság megengedhető volt. a számunkra ez is elfogadhatatlan.

A humanitas fogalma a római korban született meg. a jó szándékú idegent emberi lénynek kell tekinteni és tisztelettel kell bánni vele egészen addig, amíg az aljassága be nem igazolódik.

Ugyanakkor azonban a római jog ismerte a rabszolgaság intézményét, amely a számunkra elfogadhatatlan.

Itt kell tudatosítanom egy súlyos törést. Etikánk, valamint a vele azonos nívón álló költészeti és művészeti tradíciónk elutasítja és elfogadhatatlannak tekinti a rabszolgaságot, amely azonban a társadalmi intézményrendszerünkben, különféle bujtatott formákban mégis létezik.

Erről fentebb már beszéltem. A rabszolgaság ma is létezik, minden országban. Itt Magyarországban is. A „fejlett” nyugaton is. a szabadság honának tartott Egyesült Államokban is.

Fentebb részletesen kifejtettem, most csak a konklúziót ismétlem meg:

A rabszolgaságot nem az embertelenség teszi, hanem a pénz. Ahol mindent piacosítanak, maga az ember is árucikk lesz.

A rabszolgaság igazi korszaka: az új és a legújabb kor. Szülőanyja pedig: a pénz. A gazda már nem érzi kötelességének a szolgája eltartását, hanem ad neki valami csekély pénzösszeget. Amit aztán – a tisztes eltartással szemben – bármikor kedvére csökkenthet. Ez az igazi rabszolgaság. Ha valahol nem fizetnek annyit a munkáért cserébe, hogy a munkavállaló tisztességesen megélhessen belőle, ott rabszolgaság van. Minél tartósabban áll fenn a helyzet, annál inkább tükrözni kezdik a törvények a valós viszonyokat, a rabszolgaságot. Ebbe az irányba „haladunk” most.

Nagyon fontos ponthoz érkeztem:

Az egyének által hordozott erkölcsi tradíció nem esik egybe a társadalmi intézmények hordozta gazdasági és politikai tradícióikkal. Ez a kettősség a „modern”, sőt „posztmodern” kor egyik legfőbb ellentmondása.

A költészet az egyént kapcsolja a közösséghez és a közösséget önmagához, a lírai élményközösség az egyének közös erkölcsi világhoz való tartozását fejezi ki.

A líra sohasem mehet az erkölcsi tradíció nívója alá.

Folytatása következik.

Hull az Idő, egyre hull...

Hull az Idő, egyre hull,

Eltűnik a csenddel,

Prémes Szeretet-kabátban

Nem fázik az ember.

Telt a Hold ábrázata,

Mint egy pufók vekni,

Idejöttünk a világba

Élni és szeretni.

Szeretetet kell szeretnünk,

Szeretve kell tennünk,

Összerakja a világot

Isten újra

Bennünk.

Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostroma? - XXIII.

HUSZONHARMADIK RÉSZ

1543-at írunk. Magyarország történetének egyik legsúlyosabb vereségét szenvedte el. Nem a mohácsi csata volt az igazán súlyos katasztrófa okozója, a vereség után eréllyel és összefogással még újjá lehetett volna szervezni az országot. Nem is Buda eleste két esztendővel korábban; a volt főváros török őrsége akkor még az oszmán területektől elszigetelve tartotta Budát, határozott cselekvéssel, kitartó téli ostrommal még vissza lehetett volna tőle foglalni.

Az igazi katasztrófa most történt meg. Számos fontos város és vár elesett, az ellenség megvetette hódításának alapját. A főváros mellé most elfoglalta az érseki székhelyet a koronázó várost és több püspöki székhelyet. Most vált visszafordíthatatlanná a török hódoltság kialakulása. Agresszív, élősködő és könyörtelen nagyhatalom vette be magát az ország közepére.

A kortársak egy része most döbbent rá, mit is jelent a török veszély. Arra is rá kellett jönniük, ez még nem elég, a töröknek soha semmi nem elég. További hódításokra készül.

Az eddigi virágzó Magyarország máris romokban. A városok egy része ellenséges kézen. A török és tatár rabolja, fosztogatja az országot. A fiatal lányokat és fiúkat elrabolja rabszolgának, háremhölgynek; szüleiket, nagyszüleiket, apró gyermekeiket legyilkolja. Máris tízezrével hevernek a temetetlen holttestek. Az úton-útfélen fekvő halottak zöme nem katona, hanem az ország békés lakosai, akik meg sem merték kísérelni az ellenállást. És ez még csak a kezdet…

A törökkel nem lehet „kiegyezni”, nem lehet megállapodni, semmi egyebet sem lehetett ellene tenni, mint ellenszegülni. A harcban volt az élet, a folytatás lehetősége. Sokan ezt csak most értették meg…

Hát az ellenség? Hogyan vélekedik a helyzetről a török?

Dzselálzáde Musztafa rigmusa önmagáért beszél:

„Még a szegények is egészen meggazdagodtak;
Hold-képűeket, rózsa arcúakat, bimbó ajkúakat,
Fogtak a gázik, s ittak Dsem serlegéből.
Fiatal ciprushoz hasonló szép termetűeket,
Ölelgettek és szorítottak szívükhöz.
Gyönyörű hurikhoz hasonlított minden leány.
Olcsón keltek el a foglyok,
Mert száma sem volt a szüzeknek.
A tábor pénzbe és áruba fulladt,
Zsákmány és pénz volt mindenfelé.”

Ilyen eufóriával fogadta a török a zsákmányolás lehetőségét, a rabságra hajtható fiúk és lányok bőségét. Nemcsak mi érezzük ezt visszataszítónak, a kortársak is undorodtak a török erkölcseitől.

1543-at írunk. A magyarok lassan megértik, hogy minden korábbinál súlyosabb katasztrófa sújtotta az országot. Rosszabb ez a tatárjárásnál is. Akkor az ellenség elhagyta a pusztává tett országot, évtizedekig kellett rettegni a visszatérésétől, de hozzá lehetett fogni az újjáépítéséhez, készülni lehetett az újabb veszedelem elhárítására.

Erre most nincs lehetőség. Az ellenség itt van, magától sohasem fog távozni, és máris megszállta az ország közepét. Félő, hogy hamarosan a többi országrész is a mohó oszmán hódítás prédájává válik.

Mindenki megérti a veszedelem nagyságát. Zrínyi Miklós az elsők között. Ő a maga frontján megállította az ellenséget, győzelmet aratott, tiszta lehet a lelkiismerete. Mégsem lehet nyugodt.

Ettől kezdve egész életén keresztül szinte fanatikusan küzd a török ellen. Küldetéstudatát a kortársak gyakran említik, néha csodálkozva, mind többször mélységes tisztelettel.

A személyes motivációnak, eltökéltségnek sokkal nagyobb szerepe van a történelemben, mint azt velünk elhitetni akarta a közelmúlt, és akarja a jelen történettudománya. A történelem sokkal inkább egyének, mint osztályok története.

Zrínyi Miklós ebben a pillanatban nem tartozik a legjelentősebb magyar főurak közé, de a török elleni harcban már nevet, tekintélyt szerzett magának. Hamarosan megalapozza a család tekintélyét. A Zrínyi nemzetség a magyar história legjelentősebb családjai közé tartozik, ő veti meg hamarosan a Zrínyi név iránti, máig tartó, el nem múló tiszteletet.

Részben a sikeres harcaival. Részben hazaszeretetével, elszántságával. Leginkább pedig hitével, ambíciójával. Azt a célt tűzte ki maga elé, hogy megállítja a török hódítást. Talán már ebben a balszerencsés esztendőben.

Szerephez már 1543-ban jut Zrínyi hősi harcának leendő helyszíne is, Szigetvár. A mindössze huszonöt kilométerre lévő Pécs török és Szigetvár magyar őrsége között folytonos harcok kezdődnek.

Szigetvár az év decemberében királyi kézbe kerül, ahogyan Zrínyi szorgalmazta.

Zrínyi az év során megnősül. Felesége Frangepán Katalin. Zrínyi Miklós ezzel a házassággal emelkedik a gazdag birtokosok sorába.

A török azonban nem nyugszik. Ulema pasa két évig nyalogatta a kanizsai kudarc sebeit. Aztán úgy döntött, újra próbálkozik…

Folytatása következik.

Januári napsütésben

Januári napsütésben

Vén árnyék csoszog,

Kávézgatnak valahol a

Téli viharok.

Amikor nagyon elfárad,

A Tél is henyél,

Rozoga faajtót csapdos

Valahol a szél.

Emberi otthon télen is

Csak Otthon marad,

Isten ajándéka minden

Boldog pillanat.

Januári napsütésben

Hűvös pihenő,

Rossz köpenyben szárítkozik

A morcos Jövő.

Tócsákban nézi magát a

Probléma-sereg,

Hivatal kopott poklában

Isten didereg.

Hétköznapi pesszimizmus

Pénzkönnyeket ont,

Rozoga kocsmában üvölt

Az alpári gond.

Januári napsütésben

Ágál a gagyi,

Hogyha hagyjuk, esztétikát

Fog tanítani.

Benzinnel locsolt műanyag

Könnyen lángra kap,

Azt képzeli, a fényétől

Nem látszik a Nap.

Álságosság rossz farsangján

Vigyorog a Tél,

A bolondság nem sejti, hogy

Elfújja a szél.

Ballag a Tél, mint rozoga

Ünnepi batár,

Januári napsütésben

Születik a Nyár.

Bezzeg, ha menekülni kell...

Hunyadi János gyakran kényszerült együtt harcolni mindenféle kelletlen szövetségesekkel. Némelyikkel sok baja volt. Fegyelmezetlenek voltak, helyenként gyávák, jobban szerettek zsákmányolni, mint harcolni.

Egyszer egy ilyen, mindenféle balkáni nációból álló, könnyűlovas csapatnak azt a parancsot adta, hogy törjemek előre, és akadályozzák meg, hogy a szétvert, menekülő ellenség zöme átjusson egy hegyvonulaton.

- Foglaljátok el, és őrizzétek a szorost!

A könnyűlovasok persze könnyedén megelőzték a zömmel gyalogszerrel futó törököt, el is érték a hágót, de harcolni nemigen akartak. Inkább átengedték az oszmánt.

Eljárásukat így magyarázták a dühös Hunyadinak:

- Lesántultak a lovaink, uram. Bocsáss meg, nem tudunk gyorsabbak lenni.

Hunyadi a fejét csóválta.

- Bezzeg, ha nektek kell menekülni. Akkor a nyergetek is gyorsabb, mint mások lova!

Fagyot gyászol az eső

Fagyot gyászol az eső,

Könnyezik a tél,

Tócsa medrében pihen a

Száraz falevél.

Sárban tocsog a világ,

Szétolvad a hó,

Tétován és halkan csendül

Az emberi szó.

Régi látszat didereg,

Idő mendegél,

Kóbor végzet a lelkekben

Félelmet remél.

Fagyot gyászol az eső,

Sír a temető,

Lassan múlttá szenderül a

Tegnapi jövő.

Gyorsan múlik a halál,

Az Élet – marad;

Isten ajándéka bennünk:

Szabad akarat.

Addig élünk, amíg bennünk

Jövő hite ég;

Fagyot gyászol az eső,

Hallgatag az ég…

Szőke nő zűrben az űrben - 285.

KÉTSZÁZNYOLCVANÖTÖDIK RÉSZ

A szőke nő felfigyelt.

-         Admirális a hajónak. Ez pontosan mit jelent?

„Admirális a hajónak. A felélesztési folyamat visszafordíthatatlanná vált. A hibernáltak negyedóra múlva teljesen felébrednek, asszonyom.”

Karen szétnézett. Még mindig egyedül volt a vezérlőteremben. Vajon mennyi idejük maradt?

-         Admirális a hajónak! sikerült azonosítani Sigismundo Rafát?

„Admirális a hajónak! A DNS, a könyv, illetve az illető személy zsebében található szerkezet alapján Sigismundo Rafa személyazonossága százszázalékos. Williams admirálist szintén azonosítottuk, a többiek személyazonosságának megállapítása folyamatban van.”

A szőke nő bólintott.

-         Admirális a hajónak! Kérem ideszállítani Sigismundo Rafát minél hamarabb!

„Hajó az admirálisnak! Parancs nyugtázva, végrehajtása folyamatban.”

A könnyűcirkáló megrándult, Karen bosszankodva kapta fel a fejét. Lehetetlen, hogy Sigismundo Rafa máris a könnyűcirkálóra érkezett volna. Akkor meg mi történt?

-         Én mondtam neki, hogy ne menjen át! – mondta egy hang a háta mögött.

Karen megprödült. Helmut ácsorgott az ajtóban.

-         A fegyvereket szállító kutterrel ment át a csatahajóra – magyarázta az ifjabb Schellenberg.

Karen a vezérlőpulthoz ugrott. Ed Philips éppen bejelentkezett.

-         Bocsáss meg, Karen. Beszélnem kell az apámmal.

-         Tudom.

-         Attól tartottam, nem fogsz átengedni.

-         Szerettelek volna még egyszer megölelni, Ed.

Tompán hallgattak néhány pillanatig.

-         A pokolba, Karen, mi ez a nyavalyás szentimentalizmus? Nem végleg mentem el, csak az apámat akarom látni, utána visszatérek!

A szőke nő nem felelt, csak a szeme sarkában jelent meg egy könnycsepp. Ed Philips dühösen megszakította a kapcsolatot.

„Hajó az admirálisnak! Sigismundo Rafa elindult a könnyűcirkálóra!

A szőke nő kurtán megköszönte, miközben a panorámaképernyőt figyelte. A két kutter éppen elhaladt egymás mellett.

-         Most mi lesz? – kérdezte ostobán Helmut.

Karen vállat vont.

-         Idehozatom Sigismudo Rafát. Foglalj helyet, a flotta tisztje vagy.

Helmut megkönnyebbülten huppant egy karosszékbe.

Karen látta, ahogy a másik kutter lassan megközelíti a Rodney hatalmas sziluettjét, és eltűnik a csatahajó roppant árnyékrengetegében.

Sigismundo Rafát öt robotharcos kísérte fel a vezérlőterembe. Leültették a férfit egy székbe, négyen megálltak mellette, az ötödik a szőke nőhöz lépett.

-         Admirális asszony! – átnyújtott Karennek egy kemény fedelű, vaskos, kézzel teleírt füzetet, meg valami gyufaskatulya méretű tárgyat.

-         Köszönöm!

-         Hűségesen szolgálom önt, admirális asszony!

Karen futó pillantást vetett a két tárgyra. Az egyik nyilván a sokat emlegetett képletkönyv, a másik meg a tíz másodperces eszköz lehet.

-         Megkínálhatom egy itallal, Mr. Rafa?

-         Hálás lennék, asszonyom!

Karen intett. Helmut felpattant volna, de az egyik robotharcos megelőzte. Elegánsan töltött, és átadta a poharat a jövevénynek.

Sigismundo Rafa hetven körüli, köpcös ember volt, arcát ritkás borosta borította, csapzott ősz haja a szemébe lógott.

-         Ismerjük egymást, asszonyom?

-         Karen Bozchana Kadlecikova admirális vagyok, Mr. Rafa. Attól tartok, nincs időnk a formaságokra. Sietnünk kell. Lehet, hogy perceken belül elpusztít bennünket a flottánkkal együtt az Ultenberg csoport.

Sigismundo Rafa elmosolyodott.

-         Használnom kellene?

Karen bólintott.

-         Nincs más lehetőség.

-         Igen tudom. Az ön kezében van. csak a gombot kell megnyomnia.

Karen az eszköz után nyúlt.

-         Valamit tudnia kell, asszonyom – mondta Rafa. – a Digitális Téridőt igazából nem lehet megsemmisíteni.

Folytatása következik.

Szerelem és líra - CLIII.

SZÁZÖTVENHARMADIK RÉSZ

v     Lehet-e a művészet és az irodalom közege az értelmi, érzelmi és erkölcsi impotencia?

Ez az a kérdés, amelyre általában kapásból nemmel válaszolunk, hiszen a felvetés is tökéletesen abszurdnak tűnik.

Egyáltalán miért merülhet fel ez a kérdés?

Modern világunkban a költészet funkciója alapvetően tisztázatlan, még a művészet más ágaihoz viszonyítva is feltűnően az. Az önmagukat anyagelvűnek meghatározó eszmerendszerek, amelyeket talán helyesebb volna a világot Isten nélkül elképzelő filozófiáknak tartanunk, általában nem tudnak mit kezdeni a költészettel, a pozitivizmustól kezdve jelentéktelennek, másodrangú jelenségnek, vagy éppen fogyatékosságnak értelmezik, vagy ilyen értelmezését sugallják.

A marxizmus is feltűnő zavarban volt, amikor a költészetnek a társadalomban betöltött szerepéről kellett szólnia. A „felépítmény” legjelentéktelenebb régióiba utalta, és riadtan ötölt-hatolt arról, miért volt „szükségszerű” a történelem valamelyik pillanatában egy-egy nagy alkotó feltűnése, illetve miért is volt „szükségszerű”, hogy akkoriban mégsem akadt nagy költő. A „termelőerők”, meg a „termelési viszonyok” megalkották, vagy nem alkották meg a maguk nagy líráját, a teoretikus meg nyögve-izzadva rögtönzött mellé valamilyen ideológiát.

Szinte hozzászoktunk már, miféle módon vizsgálja az anyagelvű gondolkodás a költészetet, de nagyon ritkán beszélünk arról, minek tűnik az anyagelvű gondolkodás a líra szemszögéből nézve.

Pedig ez határozottan érdekes.

Elöljáróban annyit kell elmondanom, hogy a XX. század egyik legdivatosabb filozófusa, Martin Heidegger nagyon határozottan megállapította, méghozzá nem is egyszer, hogy a materialista bölcseletet nem lehet teljes értékű filozófiának tekinteni, mert éppen az alapvető elvek felől tekintve minden materializmus fogyatékos.

Nem célszerű most ennek a részletezésébe belemenni, elég, hogy a múlt századi pesszimista filozófiák egyik legfontosabb képviselője észrevette és szóvá tette a modern materializmus mélyén rejlő távlathiányt és az ebből fakadó mélységes, parttalan pesszimizmust.

Ezek után vizsgáljuk meg, mi is a modern anyagelv – a líra oldaláról nézve.

Már első pillantásra feltűnik, hogy ebből a nézőpontból vizsgálva a modern anyagelv lényege paradox módon nem is az anyagelv, hiszen az egyáltalán nem „elv”, nem választás eredménye, hanem olyan „objektív valóság” amely az anyagelv világa szerint önmaga okán létező, cél nélküli kerete a mindenségnek; lényegében személytelen és tudat nélküli istenség. Létezése kétségbevonhatatlan „természettudományos” dogma.

Ez pedig igen súlyos következményeket hordoz magában nemcsak a költészetre, hanem az egész emberi civilizációra nézve is.

Egy ilyen világképben maga az élet létezése a legsúlyosabb kérdés. Ha következetesen ragaszkodunk az anyag elsődlegességének dogmájához, a modern logika szerint az élet csak véletlenszerű és alapjában céltalan jelenség, célja, értelme nincs, ahogy nincs az univerzum kialakulásában és fennmaradásában semmiféle kiemelkedő jelentősége sem.

Ha pedig az embert a dolgok teremtik, az erkölcs viszonylagos, „jó” és „rossz” csak a tudat pillanatnyi szeszélye folytán létező, alapjában virtuális jelenségek – erkölcsi világrend nem létezik.

A költészet szemszögéből nézve tehát a modern anyagelvű gondolkodás lényege nem az anyag dominanciája, hanem a világ alapvetően profán szemlélete.

A szélsőségesen profán szemlélet mindig értékzavar forrása. Hajlik rá, hogy a világra mélység nélkül tekintsen, hatalomban, pénzben lássa a jelenségek örök lényegét. Az ilyesféle materializmus alapvetően egydimenziós gondolkodás. A jelenlegi materialista világfelfogások zöme ilyen. Napjaink liberalizmusainak zöme sem különb. A materializmusok zöme érdeklődésének homlokterébe az Isten nélküli világ valamely utópisztikus képét állítja, napjaink liberalizmusainál ez a piac utópiája.

Pedig egyáltalán nem szükségszerű, hogy a materialista gondolkodás a világot profán értelmetlenségek halmazának, a süket, vak és tudat nélküli végzet reménytelen univerzumának lássa. Még Isten létét sem kell feltételezni az erkölcsi világrend létezéséhez. Az erkölcsi világrend bennünk van. Abban a meggyőződésben, hogy az emberhez méltó gondolkodás alapja az emberiség morális egységének elismerése. Létezik erkölcsös cselekedet és minden pillanatban létezik erkölcsösen cselekvő ember. Felelős vagyok a cselekedeteimért. Létezik emberséges megoldás, és én azt választom. Létezik erkölcsös cselekedet, és én azt választom.

A lírainak a profán a hétköznapi gondolkodásban is ellentéte. Egy profán és csak profán világban még igazi eszmék sem léteznek, nemhogy küldetések. Egy profán és csak profán világ hivatalos önképében a líra csak a hatalom mellett állhat, és semmi egyéb sem lehet, mint protokolláris díszítő jelenség, vagy luxus bohóc. Udvari bolond. A hatalom hivatásos nevettetője.

Vessünk egy pillantást a kanonizált lírára…

Ha nem létezik erkölcsi mélység, alkotói felelősség sincs. Az udvari bolondtól ilyet nem is lehet elvárni. Azt se tudja, mi fán terem. Meg is sértődik, ha a szemére lobbantják a távlathiányt. Kikéri magának. Az meg micsoda?

Friss példát hozok.

Napjainkban valamelyik kanonizált költő valamelyik verse tankönyvbe kerülvén kisebb felbolydulást keltett internetes berkekben. A verssel majd a későbbiekben foglalkozom, ide most más kívánkozik.

A hozzászólok némelyike az alkotói felelősséget hiányolta. Erre egyik tisztelője az alábbi nívódíjas „alkotást” préselte ki magából a kanonizált költő művének „védelmében”:

„Az áll itt egy gyerekversben,
hogy legjobb a gyerek nyersen.
Ízletesebb, mint a nyárson,
az áll itt egy gyerekversben.

Háborog sok kommentelő:
ez a kis vers de leverő!
Sokkal jobb a vesevelő,
háborog sok kommentelő.

Versben legyen isten-haza,
mert különben kutyafasza!
Felháborítóan laza;
versben legyen isten-haza!

Mert a vers az felelősség,
zaj, csata és vérfelhős ég.
Közepén haragvó Isten:
ha ez nincsen, vers se nincsen!”

Ne botránkozzunk meg, ne akadjunk fel sem a forma bakugrásain, se a tartalom sivárságán. A vers nyilvánvalóan alatta marad a középszerű reklámrigmusoknak is, és a csasztuskáknak ebben a dimenziójában a bárgyúság úgyszólván műfaji követelmény. Nézzük el, hogy a versike szellemi horizontja a banalitástól az ízléstelenségig terjed. Az indulatokat se vegyük észre; ha már gagyi, legalább öntudatos. Nem érdekesek a kínrímek, a fantáziátlan ismétlések. Bizonyos szagokat társaságban nem illik szóvá tenni. Az se baj, hogy a tizenhat soros kis kotlomány helyenként nehézkesen izzad-fullad, másutt döcög és billeg, mint a rossz taliga. Másra figyeljünk fel.

Arra figyeljünk fel, hogy rigmus elkövetőjének mennyire nincs fogalma líráról, felelősségről, esztétikáról, mégis mi mindenről hord itt össze hetet-havat. A gagyi egyik ismérve, hogy semmiről semmit nem tud, de mindenről kinyilatkoztatást tesz a maga modorában. Az aprócska versezet napjaink monumentális értékzavarának állatorvosi lova. A kanonizált líra profán védelmezője.

Ezt látva érthetjük meg, milyen nagy szükség van napjainkban a tradíció ápolására, továbbvitelére. Nem porosodó ódonságokra, hanem új tradícióra, a hagyományokkal való igazi kapcsolat megteremtésére, az általános értékzavar felszámolására.

A legalapvetőbb fogalmakat is újra kell definiálni, új lírai szemléletre van szükség, hagyományok, alapvető erkölcsi értékek és a kor modern erkölcsi és szellemi szükségleteinek integrálására. Gyermekek vagyunk és szülők, apák és anyák, tanítók és tanítványok. Férfiak, nők, emberek, európaiak, magyarok. A hagyományok segítségül hívásával kell új értelmiségi szemléletet, új hétköznapokat, új ünnepeket teremteni.

Gyermekeinkre, unokáinkra, tanítványainkra nem hagyhatunk értékzavaros, profán nihilt, az alpáriság, a gagyi „kultúráját”.

Meg kell szentelni az emberi életet, a hétköznapokat. Minden percet. Az ember csak egy megszentelt világban, egy megszentelt életben fejlődhet tovább. Nem süket doktrínák és pénzhegyek rejtik a fejlődést, a boldogság alapja nem a fogyasztás állandó növekedése.

Megszentelni valamit a mi világunkban már nem hókuszpókuszokkal, vagy ásatag, groteszk szertartásokkal lehet.

A lírának ebben igen sok a feladata.

Folytatása következik.