Uballit háza - II. rész

SZERDA

Május 12.

13 45

Durham

Anglia

    Egy óvatlan veréb a motorháztetőre röppent. Rusty szeme tüstént felpattant. Nagyot vakkantott, mire a madárka elszállt. A németjuhász előrenyújtotta szép formájú fejét, körülhordozta tekintetét a gondjaira bízott udvaron, aztán jólesően visszafeküdt a küszöbre. Minden rendben. Messze elöl, a magas sövény mögött autók folyama cikázott ide-oda, de lármájuk még Rusty érzékeny fülében is csak halovány visszhangot keltett. A sövényen belül idegennek, betolakodónak nyoma sem volt. Rusty még fülelt néhány pillanatig. Hallotta, hogy fehér szőrű, kétlábú barátja odabent békésen szendereg. Fejét a két mellső lábára hajtotta.

        A nyitott ablak mögött finoman megzizzent a függöny. A két virágba borult gyümölcsfa illata fűszeresen tódult a falak mögé, talán némi port is terített a könyvespolcon álló, zömükben régi kiadású könyvek sorai közé. Teljes lett volna a csend, ha kint nem nyikordul meg a konyhaajtó.

…A vörös jobbszélsőre nagyon kellett figyelnie. A fickónak alacsonyan volt a súlypontja, nagy lendülettel indult, és ördöngösen cselezett. Már megint nála volt a labda.

    Azonnal megtámadta, és ahogy a jobbszélső az oldalvonal felé húzta a labdát, már mellette is volt. Hamar azzal a becsúszással, mert a fickó gyorsabb nála! Na, most!

    Jobb térdét a fűre helyezte, és a bal lábával nagy lendülettel kirúgta a labdát a szélső elől az alapvonalon túlra.

    Rendben van! Mitől véres a jobb lába? Az apja mindig mondta, ne csússzon be betonos pályán, mert lemegy a lábáról a bőr! De hát…

    Nyikorgás… Mi az? A konyhaajtó? Meg kellene már javíttatni!

    A pasas a csatorna felé menekül. John Dillingham üldözi, erősítést kért. Valahol már szirénázik egy rendőrautó, de nyilván legalább két utcával arrébb. Hol lehet elébe vágni a menekülőnek? Mindössze két háztömböt kell megkerülni.

    Két háztömb. A sziréna egyre hallatszik. Miért nem ért már ide az a kocsi? Most már szinte loholt a vöröstéglás ház mellett. Mekkora ez a tömb? Már régen véget kellett volna érnie! A sziréna furcsán, ütemesen szól… Vagy nem is sziréna?

    Nem sziréna volt. A mobiltelefon. A díványon fekvő férfi felkapta a fejét, néhány kába pillanatig mereven bámult az éjjeliszekrényen vidáman muzsikáló tárgyra. Nincs semmiféle sziréna. Menekülő tettes sincs. Itthon van, Durham-ben. Nyugdíjba ment, már évekkel ezelőtt. Persze, a telefon. Csak álom volt! Csak álom volt, és John Dillingham már régen halott. Legalább húsz éve.

    John már régen halott. Kate is halott! A férfi arca megrándult. Kate halott, kint van a temetőben, és soha többé nem jön haza. Virágot szokott vinni Hozzá, és a sír mellett hosszan társalog Vele.

    Az évek teltek, de Kate hiányát nem lehet megszokni. Minden ébredéskor, minden hazaérkezéskor külön rá kell ébredni: az asszony nincs többé. Negyvenegy évet éltek együtt. A gyerekek már időtlen idők óta kiröppentek, már nem is gyerekek többé. De Kate még itt is hiányzik. Itt Durham-ben, ahol sohasem éltek együtt. Kate emlékének fájdalma úgy merült el a férfi durhami életének általános komorságában, mint tenyérrel kimert és visszacsurgó víz a tengerben.

Mintha Rusty is folyton Kate-et hiányolná, pedig a kutya soha nem látta az asszonyt. A hű kutyaszemekben ott tükröződött Kate hiánya, és Rusty olyan részvétteljesen nézett a gazdájára az ilyen pillanatokban, mint hajdan volt királyok áldozatkész alattvalója, aki a felség szemének egyetlen rezdülésére összepofozkodna, és párbajra rohanna bárkivel. Drága Rusty!

    Mi ez a lárma? Persze, a telefon. Eszeveszetten csöng már hosszú percek óta. A férfi felült a díványon és a készülék után nyúlt.

—Halló!

—Patrice Matakumba! — hangzott egy dallamos hang a telefonban.

—Bíboros úr? — kiáltott fel a férfi, és tétova komorsága tüstént elillant. — Régen beszélgettünk már, Monsignore!

—Mr. Frazer? — a hang bársonyosan rezgett, még a telefonon keresztül is érződött, hogy templomi énekeken edződött, úgy zengnek rajta a liturgia évezredes dallamai, hogy a világ bármely vidékén élő hívő lelke menten felmelegszik tőle.

—Igen, bocsásson meg! Robert James Frazer!

—Hogy telnek a napjai, főfelügyelő úr?

—Már nem vagyok főfelügyelő. Unalmasan és nyugállományban pergetem napjaimat itt, Durham-ben.

—Megvan még a legendás szerencséje?

—A mi korunkban már nem szerencsés az ember, Monsignore.

—Ne árulja el, tudom, ki mondta! XIV. Lajos valami vesztes csata után az egyik marsalljának! Azt hiszem, Villeroi volt az illető, és Ramillies mellett vívták az ütközetet!

—Bizonyára igaza van, Monsignore, de én már nem emlékszem. Egyik csata olyan, mint a másik.

—Ne vicceljen, főfelügyelő úr! — nevetett a gyönyörű férfihang. — Ott önök győztek! John Churchill, Marlborough hercege!

—Honnan beszél, Monsignore?

—Rómából.

—Harminc éve múlt, hogy ott jártam. Szép volt a tavasz.

—Most is az, főfelügyelő úr.

—Meg nagy hőség volt.

—Istennek legyen hála, az most nincs. De nem ezért hívtam, Mr. Frazer.

—Parancsoljon velem, Monsignore!

—Szükségem van önre, Mr. Frazer!

—Miben állhatok a szolgálatára, Monsignore?

—Nem szeretném telefonon, főfelügyelő úr…. Én most aligha utazhatok el. Ide kéne jönnie.

—Oda? — Frazer megrökönyödött. — Rómába?

—Igen, főfelügyelő úr, a Vatikánba.

Robert James Frazer, a Scotland Yard egykori főfelügyelője elkomorodott.

—Miről lenne szó, Monsignore? Nyomozni kellene?

—Igen, Mr. Frazer, de telefonon ennél többet nem akarok elárulni.

Frazer mély levegőt vett.

—Hatvanhét éves vagyok, Monsignore. Évek óta nyugállományban.

—Nekem mégis önre van szükségem, Mr. Frazer. — hangzott a telefonból nagyon is eltökélten. — Bocsásson meg, el is feledkeztem róla: Sir Frazer! Sir Robert, ugye így szokták, maguk, britek?

—Öreg vagyok már, Monsignore.

—Annak idején tanúja voltam, amint egy bulldog szívósságú brit nyomozó fülön csípte Szudánban egy pap gyilkosát.

—Huszonöt éve történt, Monsignore, — felelte az egykori nyomozó, közben legyintett egyet, amit a bíboros természetesen nem láthatott. — de talán van harminc is. Azóta kimentem a divatból.

—Nem hinném, Sir Frazer.

—Ön nagyon megtisztelő velem, de tudom, amit tudok, Monsignore. Én még a régimódi, ujjlenyomatos-ballonkabátos-szimatolós típusú rendőr voltam, a mostaniak megmosolyognak. Számomra még a DNS-vizsgálat is új dolog. Sohasem tudtam megszokni. Vén temetési gebe vagyok én már, legfeljebb horkantok egyet-kettőt, ha egykori harci társaim hátán mellettem nyargalnak el a huszárok!

—Nekem pedig ön kell, Sir Robert!

—Azt ajánlanám, bármi is a probléma, forduljon a rendőrséghez, Monsignore. Az olaszok sokat fejlődtek, világszínvonalon állnak. Nagyon komolyan mondom.

—Én is komolyan beszélek, Sir Robert. — a hang hirtelen metszően éles lett, Frazer beleborzongott. — Úgy érzem, valaki nagyon nagy bajban van. Tudom, hogy hiába fordulnék a rendőrséghez. Nekem ön kell, Sir Robert. Az ön szívóssága. Meg a szerencséje.

Frazer hallgatott. Azon töprengett, miért nem mondott lelkesen igent. Túlságosan megszokta volna a nyugalmat? Néhány hónapja sírni tudott volna valami jó kis nyomozómunkáért. A tél nehéz volt, a gyerekek karácsonykor sem nyitották rá az ajtót, Kate szelleme ide-oda cikázott a falak között, és Frazer életében először érezte magát feleslegesnek. Most miért hallgat? A tiszteletre méltó, kedves Patrice bíboros nyilvánvalóan nem beszél a levegőbe. Miért nem válaszol neki, miért nem mond igent? Talán a várható utazás kedvetleníti el? Régebben bejárta a fél világot, öregkorára azonban nagyon is kényelmessé vált. A repülőút, az idegen szállás várható kellemetlenségei előre aggasztották. Csak emiatt halogatja a választ? Nem, itt valami másról van szó.

Az egykori főfelügyelő szinte megijedt, annyira határozottan érezte a vészjelzést, amely agya vagy tudata legmélyebb régióiból érkezett. „Ne mássz bele! Itt valami nagyon nagy baj van, maradj ki belőle!” Frazer tudta, hogy a megérzést komolyan kell venni, még sohasem tévedett. Ahol a vészjel nagy bajt jelzett, ott mindig meg is volt a nagy baj. Csakhogy: megteheti-e, hogy nem segít Patrice atyának? Szégyen volna. Öreg nyomozó fölött ugyan még Justitia is öreg serpenyővel mér, de a szégyent a korosodó istennő se nevezné másnak, mint szégyennek. Sohasem bocsátaná meg magának, ha Patrice bíboros valóban bajban lenne, ő pedig cserbenhagyná.

—Sir Robert, ott van még? — kérdezte a telefonban Matakumba bíboros.

—Igen, természetesen. — Frazernek teljesen kiszáradt a szája.

—Számíthatok önre?

Sir Robert csaknem elnevette magát kínjában. Már tudta: igent fog mondani. Igent mond, és valami jókora darázsfészekbe fog tenyerelni. Darázsfészkek mindig vannak, mert gazemberek is vannak; és talán lesznek is, amíg világ a világ. Bárcsak egyszer magukba szállnának az emberek, és eltüntetnék végre homlokukról az Ábel ellen támadó Káin bélyegét!

—Sir Robert, hall engem?

—Igen, Monsignore.

—Számíthatok önre?

—Monsignore, én…

—Számíthatok, vagy nem számíthatok? — a bíboros hangjában annyi szemrehányás volt, hogy Frazer nem habozott tovább.

—Igen, Monsignore! — vágta rá.

—Rendben van, Sir Robert! — hangzott a megkönnyebbült felelet. — A többit már itt beszéljük meg. Szobát foglalok önnek Rómában.

—Remélhetőleg nem a Vatikánban.

—Ne tréfáljon, ott nem is lehetne!

—Tudom. — vigyorodott el Frazer. — Eretnek protestáns vagyok.

—Örülök neki, hogy visszatért a humora, főfelügyelő úr!

—Néhány dolgot még el kell intéznem itt, Durham-ben, Monsignore. Három nap múlva azonban…

—Attól tartok, annyi időt nem várhatunk, Sir Robert. Helyet foglaltatok önnek a holnap 9 óra 40-kor a Heathrow-ról induló járaton. A titkárom, pater Camorelli várja önt a repülőtéren. Velem ebédel, és mindent elmondok. Viszonthallásra!

—Viszonthallásra, Monsignore.

Frazer csaknem egy percig tartotta még a kezében az elnémult telefont. Vajon mi történhetett, ami a világ egyik legkedvesebb emberét, Patrice Matakumba bíborost ennyire megijesztette? A Szudánból származó főpappal Frazer főfelügyelő korábban három alkalommal találkozott. Egyszer — évekkel az ominózus gyilkossági eset után — órák hosszat beszélgettek; főképpen történet-és erkölcsfilozófiai problémákról. Még később véletlenül futottak össze Londonban. Matakumba bíboros egyszerűen faképnél hagyta a kíséretét, amikor meglátta a lehorgasztott fejjel, magányosan ballagó főfelügyelőt. Frazer néhány hete veszítette el Kate-et. A bíboros első pillantásra észrevette, hogy nagy baj van. Nem kenetteljes és unalmas lelki segélyt adott — mint a papok jelentős része —, hanem kedvesen, türelmesen és szeretetteljesen elbeszélgetett a férfival. Robert James Frazernek abban a pillanatban éppen erre volt szüksége. Végtelenül hálás volt érte a bíborosnak, sohasem felejtette el.

Kedvetlenül összecsomagolt, és megtervezte a másnapi útját. Jegyet rendelt a Tees Valley-ról másnap hajnalban London Heathrow-ra induló DB-388-as számú járatra. Legalább két éve nem ült repülőgépen. Mit nem intézett még el? A kutya!

Gyorsan felhívta Mrs. Cunningham-et, és megkérte, hogy néhány napig viselje gondját Rusty-nak. A kutya jól ismerte az idős hölgyet, jóformán családtagnak tekintette. Frazer minden eshetőségre készen elegendő élelmet készített elő a kutya számára, aztán elköltötte korai vacsoráját. Közben azon töprengett, mennyire felbolydult az élete néhány óra alatt. Mennyi ideje beszélhetett a bíborossal? Három órája? Négy?

Mire végzett, nagyon kellemes tavaszi este volt. Sir Robert fogta a sétapálcáját, kilépett a házból, pórázt tett Rusty-ra, és kiadós sétára indult a kutyával. Lementek a Wear partjára, és Frazer szokása szerint hosszasan szemlélte a durhami székesegyház és a vár a folyó két partján egymással szemben álló roppant épülettömegeit, a világ egyik legpompásabb építészeti látképét. Sir Robert sohasem tudott betelni a látvánnyal, a szinte fölfoghatatlan szépség közelsége volt az egyik oka annak, hogy éppen ide, Durham-be költözött. Micsoda fenséges panoráma!

        Frazer elsétált Rusty-val egészen a Millburngate Bridge-ig. Kurta töprengés után átballagott a kutyával a hídon, rövid sétát tett a Wear túlsó partján, utána visszatért. Rusty mindvégig nyugodtan és méltóságteljesen viselkedett. Már nem akarta erőszakosan maga után vontatni a gazdáját, mint az első időkben. Amikor egy-egy rosszul nevelt eb megugatta, Rusty alig reagált rájuk. Sir Robert azonban minden alkalommal szeretettel simogatta meg a kutya fejét.

        Az első újságárusnál vásárolt valami esti lapot. Az újsággal a hóna alatt visszament a folyópartra. Keresett egy padot, és helyet foglalt. A gyönyörű németjuhász jól nevelten letelepedett a lába elé. Elnézte a hajdan Krisztusnak, Szűz Máriának és Szent Cuthbertnek szentelt katedrális hatalmas tömegét. Hogy is írta egykor Sir Walter Scott? Félig Isten háza, félig erőd a skótok ellen. Micsoda kor lehetett az, amikor a templomok félig erődök voltak! Lassan besötétedett, de a székesegyház roppant körvonalaiban — ha lehet — még impozánsabb látványt nyújtott.

        Néhány perc morfondírozás után Frazer a bal kezébe vette a pórázt, és az utcai lámpa fényénél olvasni kezdte az újságot. Az utolsó előtti oldalon vastag fekete keretben ez állt:

„LAPZÁRTA UTÁN ÉRKEZETT”

        Frazer tekintete a képre esett, és hirtelen levegő után kapott, mintha fuldokolna. Kiesett az újság a kezéből. A lap szétnyitva hevert a földön, a lámpa fénye éppen ráesett:

        „Ma délután váratlanul elhunyt Patrice Matakumba bíboros.”