Május 12.
Le Matin
Rendőrségi hír
Kérjük, jelentkezzenek mindazok a személyek, akik bármilyen
információt nyújthatnak a május 7-én Pulnoy (Lorraine) közelében talált
megnyúzott férfi holttestről, az áldozat személyéről, vagy a bűncselekmény
körülményeiről.
A nyomravezető számára a Francia Köztársaság belügyminisztere
50 ezer euró pénzjutalmat ajánlott fel.
Május 12.
20 42
Tours
Franciaország
A férfi az órájára pillantott. 20 óra 42 perc. Finoman
megérintette a dzsekije belső zsebében lapuló tárgyakat. Aggodalmasan
körbetekintett. Láthatóan senki sem követte, de azoknál sohasem lehet tudni. Úgy döntött, nagy ívben megkerüli a
szállodát. Ez jó félórájába került, közben lopva többször is körülnézett. A
szemerkélő eső miatt elég kevesen voltak az utcákon, és nem akadt közöttük
egyetlen gyanús személy sem. Azért fő a biztonság. Nem valószínű, hogy azok ilyen könnyen a nyomukat
veszítették volna!
Elsétált a kis
térre is, ahol az autót hagyta, de nem ment az Opel Vectra közelébe. Az autót
nem figyelte, és nem is háborgatta senki, ezt biztosan észlelte. Büszke volt a
választására: a nyolcéves Opel még annyira sem volt feltűnő, mint a Peugeot,
százával szaladgáltak ilyenek az utakon. A másik autótól meg kellett
szabadulniuk, mert azok már
nyilvánvalóan tudtak róla.
Korábban a Rue
Poincaré és a Rue Chantepie boltjaiban igyekezett megvásárolni minden
szükségeset. A távolabb található Jean Jaures bulvár felé nem merészkedett.
Most mégis elment abba az irányba is, közben igyekezett figyelni az autókat.
Egyetlen gyanús járművet sem látott. Lehetséges, hogy azok még nem értek ide?
Hálás volt az
eső miatt. Így mindenki számára elfogadható ürügye van arra, hogy jól a fejébe
húzza a kapucnit. Egész úton keresztül senki sem próbált az arcába pillantani.
Negyed tíz is
elmúlt, mire a szálloda elé érkezett. A Hotel Chantepie jókora sátortetős
kockaépület volt, fehér-rőtbarna színei sötétbe borultak, mindössze néhány
ablakban látott fényt. Az ő szobájukban égett a villany, és a párkányon ott
volt a megbeszélt virágcserép. A férfi tudta, hogy attól még azok is ott lehetnek, de nem akart ettől
rettegni. Belefáradtam a konspirációba, gondolta. Nem való nekem!
A recepciónál semmi gyanúsat nem
látott. Minden óvatosságot mellőzve felrohant a lépcsőn a szobába. A lány tágra
nyílt szemekkel, hidegrázós testtel ült az ágyon. A férfi jöttére felpattant.
— Megvannak?
Az érkező válasz helyett elővette a
belső zsebében rejtegetett csomagot. Frissen elkészült hamis igazolványok
hullottak a kis asztalra.
—Kanadaiak leszünk! — hadarta a fiatal
férfi, közben a lány a papírok után kapott. — Mostantól magunk között is
angolul beszélünk!
A lány bólintott, és az új
igazolványát nézegette.
—Mr. és Mrs. Pollacek?
—Igen!
—Miféle név az a Pollacek?
—Cseh.
—Téged Thomas Pollaceknek hívnak?
—Igen.
—Az én nevem pedig Mary Pollacek,
született Mary Yablonsky?
—Igen.
—Ez is cseh név?
—Igen.
—Miért nem valami egyszerű angol név?
Miért kell megbonyolítani?
—Figyelj, kedves, — hadarta egy
szuszra a férfi. — keresni fognak minket, amíg csak élünk. Azt akartam, hogy ahelyett teremtsünk magunknak valami
egészen más identitást. Ami elég mélyen elrejt bennünket! Cseh származású
kanadaiak vagyunk. A nagyszüleink Csehországból vándoroltak be az Egyesült
Államokba 1946-ban. A szüleink már az USA-ban születtek. Egy ideig ott éltek,
később Kanadába települtek át. Az én szüleim farmerek, édesanyád franciatanárnő
volt, édesapád könyvelő. Már egyikük sem él. Az egyetemen ismerkedtünk meg,
Ottawában. A cseh nyelvet nem beszéljük, rokonaink nincsenek.
A lány tétován bólintott.
— Tanuld meg az új adataidat!
—Semmi sem egyezik! — keseredett el a
nő. — Sem a születési évem, sem a hónap, sem a nap.
—Nagy hiba volna! — csóválta fejét a
fiú, aki közben levetette a dzsekit. — Ha nyomunkat vesztik, az alapján fognak
vadászni ránk!
—De így idősebb leszek!
—Egy évvel, drágám! — felelte a fiú,
és könnyű csókot nyomott a lány kobakjára. — Nem jelent semmit!
A lány elfancsalodó képe
láttán a férfi csaknem elnevette magát. Hullámos, koromfekete haja volt nagy
barna szemekkel. Éppen, mint a lánynak. Arcvonásaik európai jellegűek voltak,
valami végtelenül szomorkás beütéssel. Talán az ívelt szemöldök, talán a hosszú
pillák miatt. A férfi legfeljebb középmagas lehetett erőteljes felsőtesttel,
izmos karokkal és vállakkal, tömzsi combbal. Némileg tokásodott is, bár nem
lehetett kövérnek mondani. Erőteljes koromfekete szakálla máris kiütközött,
drótkefe szőréhez hasonlatos borosta borította az arcát, pedig reggel
borotválkozott.
A lány még alacsonyabb
volt és teltkarcsú, igen formás csípővel; manökennek nemigen kellett volna, de
remek alakja az utcán mindig magára vonta a mohó férfiszemeket.
— Be kell majd festenem a
hajam. — nézegette hollófekete fürtjeit a lány.
A férfi a fejét rázta.
— Nekem így tetszel! Ne
félj, ha nem tudják, merre keressenek bennünket, az nem árul el. — megsimogatta
a nő haját. — Ne félj, Mary!
—Mary? Nem ez a nevem.
—De igen! Mostantól Mary vagy!
—Össze sem házasodtunk.
—A papírjaink szerint igen. A
feleségem vagy.
—Az örmény útlevelekkel mi lesz?
—Minél hamarabb meg kell tőlük
szabadulnunk!
A lány szinte azonnal kibontakozott a
csókból.
— A többiek? — kérdezte riadtan.
„Thomas” nagyot
sóhajtott. Már várta a kérdést. Nincs idő enyelgésre, meghitt pillanatokra,
mert azok a nyomukban vannak.
—Aram öt napja nem jelentkezett.
—Mert megölték, Mary. Csak ő lehetett.
—Ott, Lorraine-ben?
—Igen. Csak ő lehetett. Néhány napja
Nancy-ban volt, közel ahhoz a helyhez.
—Azok itt
vannak? Franciaországban?
—Igen, drágám. Nancy ugyan elég messze
van ide, de menekülnünk kell.
—Aram elárulhatott bennünket?
—Lehet, hogy brutálisan megkínozták,
mielőtt…
—Megnyúzták! Istenem, megnyúzták! —
tört ki a lány. — Vadállatok!
—Ránk is vadásznak, drágám. Igyekezz!
—A többiek?
—Gregory halott. Aram beszámolt róla.
Németországban gyilkolták meg, Rügen szigetén.
—Aaron és Tigran?
—Semmit sem tudok róluk.
—Zoé?
—Róla se!
—Ha felhívnánk őket? Akkor azok ránk találnak?
—Valószínűleg órákon belül. Gyerünk,
indulás!
Szedelődzködtek. Amikor a
lány a fürdőszobában is össze akart csomagolni, Thomas leintette:
—A holmikat hagyd! Hadd higgyék, hogy
visszatérünk. Egy hétre előre kifizettem a szobát, és szóltam, hogy esetleg
többnapos túrákat teszünk a környéken!
—Készpénzünk?
—Még van, de takarékoskodnunk kell.
—A hitelkártya?
—Eszedbe ne jusson!
A lány a bőröndöket vette volna elő.
— Hagyd! Maradjon ott! Vettem minden
szükségeset! Az új autóban van minden!
A
lány tétován bólintott, és visszacsukta a kofferekre a szekrényajtót.
Szaggatott, lassú mozdulatokkal végigsimított a haján, kezébe vette a
kézitáskáját. Szinte bocsánatkérő tekintettel nézett a férfira.
— Hátha mégis. — suttogta. — Hátha
segítenek.
A
fiú éppen a dzsekijét vette fel újra. Mielőtt felrántotta volna a cipzárt,
dühösen előkapott egy újságot, és az asztalra csapta:
— Olvasd! Matakumba bíboros meghalt!
A
lány megdermedt.
— Az nem lehet! — nyögte csaknem
sírva. Közel állt a hisztériás rohamhoz. Thomas közelebb lépett, és
megsimította a haját.
—Benne bíztam a legjobban! — hüppögte
Mary. — Mi történt vele? — mohón falta a betűket. — Szívroham? Édes jó Istenem,
még szerencsénk sincs!
—Nem szívroham volt! — felelte
csendesen a férfi. — Ők voltak!
Gyere!
—Ezek szerint…— nézett fel rettegő
tekintettel a lány. — A lista…
—Gregorynál is volt belőle egy
példány. Az már régen náluk van!
Menjünk!
Öt perc múlva a kocsiban ültek.
Thomas egy óra hosszat higgadtan kanyargott a bordó Opel Vectrával Tours
utcáin. Amikor meggyőződött róla, hogy senki sem követi őket, tankolt,
elhajtott nyugat felé, de visszafordult a városba, és közben a szembejövő
autókat figyelte. Alig volt forgalom, szinte semmit sem látott a kocsikból.
Azok belőlük nyilván ugyanennyit.
A városba visszatérve megálltak, és a
kocsit elsötétítve bő félórát várakoztak egy félreeső helyen. Semmi gyanús nem
történt. Éjfél körül Thomas indított, és útra keltek. A várost végül Amboise
irányában hagyták el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése