Uballit háza - Vi.

A római ifjonc közel ötvenéves volt, és erősen kopaszodott. Arcát azonban ugyanolyan sűrű fekete borosta borította, és tömött, kajla bajszát is ugyanúgy a golyóstolla végével simította ketté, ahogy húsz-huszonöt évvel korábban tette. Nagyon megörült Frazer jövetelének.

— Robert! Mi szél hozott erre? Ezer éve nem láttalak!

Sir Robert elmesélte a bíborossal folytatott beszélgetését, Matakumba bíboros halálát, és mindazt, amit a titkártól megtudott. Az olasz rendőrtiszt tekintete elkomorodott.

—Úgy véled, gyilkosság?

—Biztos vagyok benne, Enzo.

—Attól tartok, semmit sem tehetek. A Vatikán önálló állam. Csak akkor nyomozhatunk vatikáni ügyben, ha erre kifejezetten felkérnek. Megtörtént, hogy nyolc évig vártunk rá, hogy a Vatikáni Bank egy magas rangú alkalmazottja — cégéres csirkefogó kábítószer- és egyéb ügyekkel — végre kidugja az orrát, hogy letartóztathassuk. A végén diplomáciai döntés született: a fickót el kellett engednünk.

—Ha gyilkosság volt, nem a Vatikánban történt.

—Viszont egy bíboros az áldozat. Nem kerülhetnénk meg az ügyben a hivatalos kapcsolatfelvételt. Ők pedig előre láthatóan azt felelnék, hogy törődjünk a saját dolgainkkal. Dolgunk meg éppen van elég. Rómában ritkán nyugszanak a gazemberek, és nekem nem csak itt akad dolgom. Hallottál az Európa-szerte előbukkanó, megnyúzott holttestekről? Egy Németországban, egy Franciaországban. Most meg nálunk. Ma hajnalban bukkantak rá egy megnyúzott tetemre a Collio-dombok között, Gorizia környékén.

—Megnyúzott holttestek?

—Még nem hallottál róluk?

—Ocsmány ügy lehet.

—Arra mérget vehetsz! Hétfőn utazom a helyszínre, kedden meg találkozom a német és a francia kollégákkal. Amit eddig tudok, kész lidércnyomás. Állítólag alig van használható nyom, ami meg van, sehová sem vezet. Valami istenverte vallási fanatikusok műve lehet! — megvakarta a füle tövét. — Lássuk, mit tehetünk a te ügyedben, Robert! — újabb fülvakarás. — Hivatalosan semmit. A halál oka: szívroham, és ha a Vatikán kommünikéjében ez jelent meg, egyelőre semmit sem tehetünk ellene. Amíg be nem bizonyítjuk az ellenkezőjét. Ami nem lesz könnyű, merthogy nem kapunk boncolási jegyzőkönyvet.

—Diplomáciai úton sem lehet kérni? Olasz területen történt.

—Hiába.

—Miért?

—Mert nem lesz boncolás. Az elhunyt az egyház bíborosa. Ha természetes halállal halt meg, semmi ok a boncolásra. Mit akarsz tenni?

Frazer vállat vont.

—Néhány napig Rómában maradok. Ha valamit megtudok, értesítelek.

—Azt előre is köszönöm! Ha a legkisebb, akármilyen csekély jelentőségű bizonyítékod lesz, hivatalosan is léphetünk valamit. Amíg bizonyíték nincs, tehetetlenek vagyunk.

—Néhány dolgot kérhetek tőled, Enzo?

—Parancsolj!

—Kérlek, derítsd ki, honnan küldték a bíborosnak az iratköteget. A titkár azt mondta, volt feladóvevény vagy átvételi elismervény.

—Természetesen. Utánanézünk a postán.

—Megtudhatnám majd az eredményt?

—Hogyne. Van telefonszámod?

Sir Robert fogott egy taxit, és a Santa Maria in Trastevere templomhoz vitette magát. Impozáns, kockaköves térre érkezett, körülötte hemzsegtek a turisták. A templom lélegzet-elállító volt. Két szépséges palota közül tekintett rá a timpanonos homlokzat, alul árkádokkal. Jobbról impozáns óratorony. A templom előtt remekbe szabott szökőkút, mind a hét lépcsője zsúfolva emberekkel. Hangos, soknyelvű terefere, néhol egyértelműen azonosítható az olasz pergő ritmusú csicsergése, meg néhány higgadt angol mondat. Frazer főfelügyelő füle felfogott egy visszafogott német nyelvű társalgást is, mellette egy kisebb csoport hangosan csevegett valamilyen szláv nyelven — alkalmasint lengyelül.

A templom belseje káprázatos volt, még a durhami katedrális pompájához szokott Frazernek is elakadt a lélegzete. Egyszer tisztes áhítattal alaposan szemügyre kell vennie itt mindent, mondta magának. Valamikor, jobb időben, amikor nem nyüzsög majd itt ennyi idegen. Most azonban a plébánost kell megkeresnie.

Öt perc alatt megtalálta. Paolo Antognoni atya ötven körül járt. Mosolygós, köpcös férfi volt, erősen kopaszodott. Kitűnően beszélt angolul.

—Sir Robert James Frazer!

—Szólítson Paolo atyának!

—A Scotland Yard egykori főfelügyelője vagyok.

—Miben állhatok a szolgálatára, Mr. Frazer?

—A néhai Patrice Matakumba bíboros úr hívott Rómába.

—Á, ön az? Akkor jobb, ha négyszemközt beszélgetünk!

A pap beinvitálta Frazert a sekrestyébe, onnan egy eléggé megvetemedett keretű ajtón keresztül félhomályos folyosóra jutottak, és Paolo atya csakhamar benyitott egy újabb ajtón. Egészen apró helyiségbe jutottak. Egy rozzant íróasztalon és két ütött-kopott széken kívül más berendezési tárgy nem volt. Igaz: el sem fért volna egyéb.

— Foglaljon helyet, Mr. Frazer! Bocsánat, tudom, hogy ez nem egy elegáns hely, de itt legalább nyugodtan beszélgethetünk.

—Ne szabadkozzon, Paolo atya, ez tökéletesen megfelel. — Sir Robert nem volt klausztrofóbiás, szerette az eldugott, magányos helyeket. Akkor is, ha ennyire kicsik. Őszintén örült, hogy négyszemközt beszélhet a plébánossal.

—Itt nincs fültanú.

—Annál jobb! — vágta rá a főfelügyelő.

—Úgy hallottam, hogy ön a bíboros úr régi barátja.

—Így is mondhatjuk.

—Mi a véleménye a bíboros úr haláláról?

—Én is ezt szeretném kérdezni öntől.

Pillanatnyi szünet után a plébános beszélni kezdett:

—Tudnia kell, hogy Matakumba bíboros urat barátomnak és jótevőmnek tartottam. Ő Szudánból származott, én Calabriából, de mindkettőnk szülei földművesek voltak, és mi ketten nagyon hasonlóan gondolkodtunk. Istenről is, a hitről is, a világról is. Nem hiszem, hogy Patrice Matakumba bíboros halálát szívroham okozta.

Frazer felfigyelt.

—Miért nem?

—Mellette álltam. Tudnia kell, főfelügyelő úr, hogy őeminenciája mondat közben halt meg. Néhány másodperc alatt. Annyi volt csupán, mint egy villámcsapás. Semmi fájdalom, semmi rosszullét. Nem homályosodott el a tekintete, nem akadozott a légzése, nem futott ki az arcából a vér. Meghalt minden átmenet nélkül. A mondat fele elhangzott, őeminenciája Lukács evangéliumából idézett. Az idézett második felét már nem tudta elmondani. Úgy gondolom, ez minden volt, de nem természetes halál, és nem is szívroham.

—Ön szerint a bíborost nem szívroham érte?

—Nem, semmiképpen.

—Hanem mi történt vele?

—Nem tudom, főfelügyelő úr. Abban azonban biztos vagyok, hogy ez nem volt természetes halál. Az egyik másodpercben őeminenciája még teljesen egészséges volt, a következő pillanatban meg már halott.

—Meg tudná mutatni, hogy pontosan hol történt?

—Hogyne, azonnal kimehetünk. Legfeljebb öt-hatlépésnyire lehettünk a lépcsőtől. Kiléptünk a templomból, elhaladtunk a szökőkút mellett. Egymás mellett mentünk a bíboros úrral, páter Camorelli valamivel mögöttünk.

—Ha megengedi, igénybe venném a segítségét, Paolo atya. Előbb azonban szeretnék feltenni néhány kérdést.

—Állok rendelkezésére, uram.

—Hallott-e egy bizonyos iratkötegről, amelyet a bíboros úr kapott valakitől?

—Igen. Néhány nappal ezelőtt együtt vacsoráztunk. Őeminenciája elmesélte, hogy kapott valakitől egy rendkívül furcsa levelet. Állítólag a levél írója Matakumba bíboros úr segítségét kérte, mert életveszélyben van, és a társai közül már többen is áldozatul estek valami rejtélyes hatalomnak. A levélíró többször is hangsúlyozta, olyan tények vannak a birtokában, amelyek az egész világ békéjét és biztonságát érintik. A bíboros úr azt mondta, nem tudja megítélni, valódi segélykéréssel van-e dolga, vagy csupán beugratással.

—Mire ön?

—Megkérdeztem tőle, hivatkozott-e a levélíró bármi konkrétumra. Azt válaszolta, talán igen. Állítólag volt a levélben valami homályos célzás arra, hogy a bíboros úr a sajtóból bizonyára értesült már azokról a szörnyű gyilkosságokról, amelyeket a levélíró üldözői követtek el.

Frazer hallgatott. Minden szót alaposan mérlegre tett, és elraktározott.

—Mit mondott még a bíboros úr arról a küldeményről? — kérdezte egy perccel később.

—Tulajdonképpen nem sokat. Hogy a kísérőlevélen kívül az iratköteg különféle dokumentumokat tartalmaz, amelyekkel a levélíró alá akarja támasztani az állításait. Őeminenciája nem tudta, mi módon győződhet meg az iratok hitelességéről és eredetiségéről. A tanácsomat kérte.

—Mit javasolt neki?

—Kérve kértem, semmiképpen se keveredjen olyan ügybe, amivel veszélybe sodorhatná magát. Rá elsősorban az egyháznak van szüksége. A hívőknek. Jobban teszi, ha nem ártja bele magát egyházon kívüli ügyekbe. Különösen olyanokba ne, amelyek veszélyesek lehetnek. Őeminenciája ezt néha nehezen fogadta el. Nagyszerű ember volt, soha senkitől sem tagadta meg a segítségét. Arra kértem, mutassa meg az iratokat egy tapasztalt világi embernek, akiben megbízik, és akinek megvannak ahhoz az eszközei, hogy utánajárjon mindannak, amit a dokumentumok állítanak. Ekkor vetette fel őeminenciája az ön nevét, Frazer főfelügyelő. Igen hízelgően nyilatkozott az ön tapasztalatairól, képességeiről és szívósságáról. Meg a szerencséjéről.

—Köszönöm, de folytassa.

—Egyetértettem a választásával. Őeminenciája egyébként a halála előtt is beszélt önről. Azt mondta, Frazer főfelügyelő hamarosan megérkezik Angliából, és ő nagy várakozással tekintett az önnel való találkozás elé.

Sir Robert egy pillanatig gondolkodott, aztán megkérdezte:

—Lehetségesnek tartja, hogy azokról a dokumentumokról a Monsignore nem készített másolatokat?

—Sajnos igen, — helyeselt a pap. — ez őeminenciájára vall.

—A nála lévő kézitáskában voltak?

—Igen, főfelügyelő úr, bár figyelmeztettem rá, hogy jobban tenné, ha valami biztonságos helyen tartaná őket. A saját páncélszekrényemet is felajánlottam, de nem fogadta el.

—A táska eltűnéséről mit tud nekem mondani?

Paolo atya elvörösödött.

—Nagyot hibáztam, főfelügyelő úr, — hajtotta le a fejét. — a hirtelen pánikban nem ügyeltem a táskára. Azt sem tudom, mikor ejthette el őeminenciája.

—Elejtette?

—Amikor kijöttünk, a kezében tartotta, erre emlékszem. A jobbjában. Amikor összeesett, megnéztem a pulzusát. Nem érzékeltem, ezért megpróbáltam újraéleszteni. Elkeseredett, reménytelen próbálkozás volt. Közben teljesen megfeledkeztem a táskáról. A kavarodásban bárki elemelhette.

—Nem bárki volt, Paolo atya, — jegyezte meg csendesen Sir Robert. — hanem a gyilkos.

—A gyilkos?

—Úgy gondolom, Matakumba bíboros urat meggyilkolták. Még nem tudom, hogyan, de rájövök. Rájövök, és elkapom a gazembert. Arra kérem önt, Paolo atya, gondolkozzon még egy kicsit. Volt-e még valami más is; egy momentum, egy elejtett szó, vagy bármi, ami feltűnt, de ön megfeledkezett róla? Nagyon fontos lenne, hogy mindent felidézzen.

Paolo atya tétován bólintott.

—Sajnos semmi nem jut az eszembe.

—A dokumentumokkal kapcsolatban mondott-e mást is a bíboros úr?

—Nem emlékszem.

—Talán a levélíróval kapcsolatban?

—Semmi nem jut eszembe… Várjon csak! — hirtelen megélénkült. — A bíboros úr azt mondta, a levélíró nemcsak neki küldte el ezeket a dokumentumokat. Igen, ezt mondta!

—Köszönöm! — bólintott Sir Robert, és arra gondolt, hogy ennek is két oldala van. A jó az, hogy talán valaki mástól segítséget kaphat az ismeretlen levélíró. A rossz pedig: mindenki halálos veszedelemben van, aki ezt a küldeményt megkapta, akár tud segíteni, akár nem. Ha valaki képes volt fortélyosan és elvetemülten meggyilkolni Matakumba bíborost, az mást sem fog kímélni.

—Nagyjából ennyit tudok hozzátenni, főfelügyelő úr.

—Köszönöm, Paolo atya. Arra kérem, jöjjön, segítsen nekem rekonstruálni a bíboros úr halálát! — ahogy felálltak, még hozzátette: — Egyetlen szót se mondjon a bíboros úrról odakint. Legjobb lenne, ha viccelődne, vagy egyfolytában bibliai idézeteket citálna. Kérem, úgy állítson be, mintha én lennék Patrice Matakumba bíboros. Jöjjön mellettem, és ott álljunk meg, ahol őeminenciája összeesett.

Kimentek az épület elé. Paolo atya csendesen magyarázott valamit angolul Máté evangéliumáról, Sir Robert nyájas mosollyal hallgatta, közben figyelt.

—Kicsit lassabban! — súgta fojtott hangon.

Paolo atya visszafogta a lépteit, egy pillanatra meg is állt. Sir Robert koncentrált. Kiléptek a templomból. Az árkádok alatt áthaladva a szabad ég alá értek. A bíboros balján a plébános, valamivel mögöttük páter Camorelli. A bíboros jobb kezében a kézitáska. Frazer főfelügyelő elővette a szivartárcáját.

—Álljunk meg ismét egy pillanatra! — súgta.

Paolo atya újra megtorpant. Sir Robert szétnézett. Az árkádoktól eltávolodva nyilvánvalóan balra fordulnak majd; illetve nem is teljesen balra, katonai nyelven szólva amolyan félbalra. Elhaladás közben a szökőkút tőle jobbra lesz. Felpillantott. A szökőkút lépcsőjén nyolc-tíz ember ült. Vagy még több? Persze, a túloldalon is ülnek. A lépcsőn helyet foglalni mindennapos szokás, egyáltalán nem lehet feltűnő. Még különösebb helyismeret sem kell hozzá; bárki gyorsan rájön erre.

Kattanó zaj hallatszott, Sir Robert felfigyelt. Valaki fényképezett néhány méterre tőlük. Hát persze, turisták. Ahol turista van, ott fényképezőgép is akad. Ráadásul nyolc-tíz méterre japán csoport tűnt fel, ők pedig igencsak sűrűn kattogtatták a masináikat. Ahogy a japán turisták szokták a világon mindenütt, gondolta Frazer.

—Most menjünk tovább nagyon lassan! — mondta a plébánosnak. — Éppen úgy, ahogy akkor!

Lassan újra elindultak. Valóban egy kissé balra fordultak, de nem teljesen úgy, ahogy korábban a főfelügyelő gondolta. Sokkal közelebb mentek el a szökőkút lépcsője mellett, legfeljebb néhány lépésnyire. A következő pillanatban még egy kissé jobbra is fordultak, és párhuzamosan haladtak a lépcsősor mellett. Sir Robert mindent memorizált. Patrice bíboros éppen ott lépkedett, ahol most ő. Jobbjában tartotta a kis kézitáskáját. Páter Camorelli egy kissé mögöttük haladt. Frazer számolta a lépéseket. Egy, kettő, három, négy, öt, hat. Már csaknem maguk mögött hagyták a szökőkutat, amikor Paolo atya határozottan megállt.

—Itt történt!

Sir Robert szétnézett. Jobbról és mögöttük másfél-kétlépésnyire a szökőkút. Előttük a nagy, kockaköves tér. Rengeteg ember minden irányban. Tegnap sem lehetett másként.

—Menet közben esett össze?

Paolo atya elgondolkodott.

—Nem! — felelte, és hirtelen villámcsapásszerűen újra maga előtt látta a jelenetet.

—Itt megálltunk! Valamiért mindannyian megtorpantunk!

—Miért?

A plébános igyekezett koncentrálni, hogy maga elé idézze a jelenetet.

— Nem is tudom,  ..azt hiszem… Megvan! Megtorpantunk, mert valaki hirtelen átvágott előttünk! Kevés híján neki is mentem! Valami hosszú hajú férfi jókora hátizsákkal! Már emlékszem. Dühös lettem a nyilvánvaló udvariatlanságtól. Éppen hogy fel nem döntött bennünket! Őeminenciája és én reverendában voltunk, páter Camorelli papi civilben. Valamit rá is kiáltottam a férfira, hogy Isten szolgái vagyunk mindketten. Nem tud vigyázni? Rómában sohasem tapasztaltam udvariatlanságot a papi ruhával szemben. Úgy kihozott a sodromból, hogy az már ritkaság!

—Ekkor történt?

—Őeminenciája szelíden megfogta a karomat, és rám szólt. Lukács evangéliumából idézett valamit. Felé fordultam. Akkor! Akkor történt!

—Kérem, idézze fel olyan pontosan, ahogyan csak tudja!

—Őeminenciája nem fejezte be az idézetet, hanem egyszerűen abbahagyta két félmondat között. Talán inkább két szó között. Egyszerűen elnémult. Aztán összeesett.

Frazer elgondolkodott.

—Kérem, mondja el még egyszer! — mondta néhány pillanatnyi töprengés után.

—A bíboros úr arcára néztem, és igyekeztem fegyelmezni magam, hogy ne haragudjak a tolakodó ismeretlenre. Őeminenciája a Szentírást idézte. Lukács evangéliumát. Az idézet váratlanul félbeszakadt. Matakumba bíboros úr összerogyott…. Megvan! Tudom már, mitől döbbentem meg! A szeme! A bíboros úr szeme!

—Mi történt a szemével?

—Egyszerűen megüvegesedett a szeme!

—Hogyan?

—Hogyan?

—Üveges lett a szeme egyik pillanatról a másikra. Kővé dermedtem, mert éreztem – azt hiszem, ez a legjobb kifejezés – éreztem, hogy őeminenciája halott. Meghalt mondat közben. A következő pillanatban összeesett.

Frazer újra elgondolkodott. Valami még hiányzik. De mi?

—Kérem, Paolo atya, állítson be!

—Hogy mit kíván tőlem? Bocsásson meg, talán nem emlékszem mindenre pontosan. Tudja, az ember abban a rettenetes pillanatban nem tudhatja, hogy egyszer töviről hegyire el kell majd mesélnie.

—Állítson be, mintha Matakumba bíboros úr lennék! Arccal balra nézek.

Paolo atya igyekezett mindent felidézni. Tett néhány lépést szinte minden irányba.

—Igen, itt vágott át előttünk az idegen! — mutatta, és lecövekelt a mondott helyen. Szerencsére a tér közepe most üres volt. Másutt bőven akadtak járókelők, de senki sem törődött a két idősebb férfival, a pappal és a civillel.

—Akkor itt állhattam! — folytatta Paolo atya. — Itt jött majdnem nekem az illető, pedig ösztönösen hátrahőköltem. Talán hátra is léptem. Nagyjából itt állhattam meg.

—A bíboros úr?

—Körülbelül itt.

—Állítson engem oda!

—Kérem! — Paolo atya akkurátusan a megfelelő testtartásba igazította Sir Robertet.

—A kézitáska a bíboros úr jobb kezében volt? — kérdezte Frazer.

—Igen.

—Így? — felemelte a szivartárcáját.

—Igen.

Sir Robert mozdulatlanul állt, csak a nyakát fordította jobbra. A szökőkút lépcsőjén legalább harminc ember üldögélt, de foltokban még így is üres volt. Jókora hely van azokon a lépcsőkön, sokan leülhetnek. A sok pihenő, szórakozó, iszogató, tereferélő ember alig figyelt egymásra. Akkor is így lehetett. A gyilkos — vagy a gyilkosok egyike — a szökőkút lépcsőjén ült, ebben Sir Robert egészen biztos volt. Nagyon kényelmes hely egy gyilkos számára. Túlságosan is kényelmes. Az áldozata mindössze pár lépésnyire van tőle, ráadásul áll.  Vajon a gyilkos biztosra ment? A két pap előtt átvágó „udvariatlan” férfi a cinkosa volt? Ha nem, a gyilkosnak még szemérmetlen szerencséje is volt. Patrice Matakumba bíboros éppen ott és éppen akkor torpan meg, amikor neki arra van szüksége. A főfelügyelő megcsóválta a fejét. A véletlent nyugodtan ki lehet hagyni a számításból, mert ilyen véletlen nincs. A hátizsákos férfi összedolgozott a gyilkossal. Itt várták a bíborost. A gyilkos a szökőkút lépcsőjén ült, a másik fickó a téren lődörgött. Amikor a kardinális megjelent, a hátizsákos higgadtan kivárta a megfelelő pillanatot, és úgy vágott át a két pap előtt, hogy az áldozatot megállásra kényszerítse. Vajon mi lehetett a gyilkos fegyver? Frazer főfelügyelőnek erre nézve e pillanatban csak nagyon halovány sejtései voltak. Az elkövetők profik és veszélyesek. Patrice Matakumba bíborost azért ölték meg, mert valakitől megkapta az ominózus iratcsomagot, és így olyan tények birtokába jutott, amelyek az elkövetőkre vagy megbízóikra nézve veszélyesek lehetnek. Klasszikus motiváció egy mocskos gyilkossághoz.

Sir Robert fanyarul elmosolyodott. Egy biztos: bármit is állított az ismeretlen levélíró, aligha lehet blöff. Nem beugratás, hanem valamilyen félelmetes igazság. De ez az ismeret túl sokba került: Patrice bíboros életébe. Valahonnan tudniuk kellett, hogy Matakumba bíboros megkapta a küldeményt. Profi bűnszövetkezet. Nyilvánvalóan létezik egy lista, ami a markukba került. Valószínűleg mindenkit megölnek, vagy megpróbálnak eltenni láb alól, aki rajta van. Jó lenne tudni, kik azok, és hányan vannak.

A főfelügyelő felnézett, és látta, hogy Paolo atya még mindig türelmesen vár.

— Folytassuk, Paolo atya! Itt állt a bíboros úr?

—Igen.

—Egyszerűen összeesett?

—Igen.

—Valahogy így? — Sir Robert úgy vágódott el a kövezeten, mint rohamozó vén gránátos, akit kartács talált telibe. Hirtelen csend lett a téren, mindenki felfigyelt. A főfelügyelő felpattant.

—Minden rendben, uram? — kérdezte egy hang német akcentussal. Frazer kurtán bólintott.

—Filmet forgatnak? — fontoskodott valami nő olaszul. Paolo atya intett neki, hogy semmi, a barátja véletlenül elesett.

Néhány pillanatig a figyelem középpontjában voltak, utána gyorsan megfeledkeztek róluk az emberek. Sir Robert percekig élénken figyelt.

—Paolo atya! — súgta a papnak. — Kérem, próbáljon hallgatózni, nem emlegeti-e valaki a bíboros úr elestét!

Paolo atya feszülten figyelt, de néhány perc múlva megrázta a fejét.

—Nem, senki.

Frazer sejtette. Túl olcsó volna, ha azonnal szemtanúra bukkannának. Mindazonáltal lehetnek szemtanúk, és a főfelügyelőnek már volt ötlete, miként keríti őket elő.

—Rendben van, Paolo atya, folytassuk! Így esett össze a bíboros úr?

—Igen! Azazhogy… nem. Valami másképp történt.

—Mi volt az?

—Sajnos nem tudom!

—Kérem, próbáljon visszaemlékezni!

—Ne haragudjon, nem megy! Bocsásson meg, nagyon rossz megfigyelő vagyok!

Frazer erre élénken megrázta a fejét.

—Egyáltalán nem! Ön igazából a kiváló szemtanúk közé tartozik, Paolo atya! — mondta, majd, látván, hogy a plébános belevörösödik a dicséretbe, még hozzátette: — Úgy érzi, valamilyen momentum még hiányzik?

—Igen, igen!

—Még egyszer játsszam el, hogy összeesem?

—A világért se!

A főfelügyelőnek váratlanul támadt egy ötlete.

— Figyeljen! — hirtelen megmerevedett, elsápadt, szeme kidülledt, és a jobbjával a nyakához kapott. Paolo atya élénken helyeselt.

—Igen! Igen, így történt!

—Tehát a bíboros úr a nyakához kapott?

—Igen

Ideje összefoglalni, gondolta Frazer. A korábbi ügyei megoldásánál legalább annyi hasznát vette a fantáziának, mint a logikának. Bátran igénybe vette a képzeletét most is. A bíboros a plébánossal beszélgetve kilépett a templomból. Elhaladtak az árkádok alatt, és kiértek a szabadba. Enyhe szögben balra fordultak, és elsétáltak a szökőkút mellett. A gyilkos ott várt rájuk valamelyik lépcsőn ülve. Talán nem is egyedül. Egy cinkosa biztosan volt, lehetett több is. Például azzal a feladattal, hogy a téren vagy éppen a lépcsőn tartózkodó idegenek elől eltakarja a gyilkos fegyvert. Erre nagyon alkalmas lehet egy gesztikulálással kísért hangos szóváltás, de más is. Például egy csók. Az emberek többsége nem bámulja meg a csókolózó párokat, inkább elkapja róluk a tekintetét. A csók örve alatt pedig szinte bármit tehetnek. Igen, ez a legvalószínűbb. Egy csókolózó pár. Egy férfi és egy nő. Lopva a szökőkút lépcsőjére lesett. Kapásból legalább három csókolózó pár, de ha figyelmesebben odanézne, alighanem találhatna többet is. Egy újabb pár fel se tűnne. Ilyen helyen egyik szerelmespár olyan, mint a másik. Valószínűleg így történt: egy nem feltűnő külsejű fiatal férfi és egy ugyanabba a kategóriába tartozó nő ült itt, a lépcsőn. Látszólag éppen úgy festettek, mint a többi szerelmespár. Csakhogy ezek éberen figyeltek. Az egyikük a gyilkos fegyvert kezelte — jó lenne tudni, mi volt az — a másik falazott neki. Lehet, hogy nem először csinálták, valószínűleg könyörtelen, hivatásos gyilkosok mindketten. Harmadik cinkosuk gondoskodott róla, hogy a bíboros megálljon, és ezzel eszményi célpontot nyújtson a fegyver számára. A lövés — vagy bármi hasonló — eltalálta Matakumba bíboros nyakát. Patrice kardinális a nyakához kapott, méghozzá jobbjával a nyaka jobb oldalához; a füle alatt, kissé hátul. Frazer vigyázott, hogy pontosan így játssza el az áldozatot, Paolo atya reakciója pedig bizonyossá tette a számára, hogy így történt. Hogy a bíboros mit érezhetett, az már sohasem fog kiderülni; lehetett éles fájdalom, hirtelen szúrás, csípés. Kiáltani nem kiáltott; vagy azért, mert nem tudott, vagy egyszerűen azért, mert az érzés hirtelen volt, és Patrice bíboros reflexei így működtek. A becsapódási szögből ítélve — boncolási jegyzőkönyv és ballisztikai vizsgálati eredmények nélkül a főfelügyelőnek ilyen módszerrel kellett ezt rekonstruálnia — bizonyos, hogy a lövedék sehonnan máshonnan nem érkezhetett, csak a lépcső felől. Milyen nyitott kérdés van még? Megvan! A kézitáska!

—Mondja, Paolo atya, — fordult a plébánoshoz. — amikor a bíboros úr felemelte a jobb kezét, még nála volt a kézitáska?

—Nem tudom, főfelügyelő úr. — meresztett nagy szemeket a pap.

—Próbáljon emlékezni! — sulykolta Frazer, majd hirtelen a jobbjával újra a nyaka jobb hátsó részéhez kapott.

—Igen! — nyögte Paolo atya. — Nála volt! A táska szinte a levegőbe röppent!

—Szinte? — kérdezte élesen a főfelügyelő.

—Azazhogy… teljesen a levegőbe emelkedett. Bocsásson meg főfelügyelő úr, talán ostobaságokat mondok.

—Nem, egyáltalán nem. — nyugtázta elégedetten Sir Robert. — Válságos pillanatokban, ha egyszerre több azonos időben történő dolgot észlelünk, óhatatlanul szelektálunk. Ön a bíboros úrral törődött, és teljesen jogosan feledkezett meg a táskáról. Ön egyszerre látta, amint a bíboros úr szeme megüvegesedik, aztán összeesik, illetve azt, hogy a táska kirepül a kezéből.

Erős és kellőképpen intenzív lehetett a lövedék becsapódása, gondolta Sir Robert. Matakumba bíboros a hirtelen fájdalomhoz, szúráshoz vagy égési érzethez közelebbi kezével automatikusan a nyakához kapott. Közben elejtette a táskát. Vajon a gyilkos ezt is előre számításba vette? Nem lenne meglepő. Valószínűleg pontosan ismerte a fegyvere hatását. Talán arra is felkészült, hogy a bíboros halála keltette felfordulásban felveszi a táskát és elmenekül.

—Paolo atya!

—Parancsoljon, főfelügyelő úr!

—Látta később a fickót, aki átvágott önök előtt?

—Nem, többé nem láttam!

—Ha látná, felismerné?

—Nem! — felelte rövid gondolkodás után a plébános. Látszott, maga is nehezen érti, amit mond. — Azt hiszem, nem. Voltaképpen nem is láttam az arcát. A hátizsák mindent eltakart. Nem láttam egyebet, csak a hosszú hajat.

Ami vendéghaj is lehetett, gondolta Sir Robert. Az elkövetők profik. Valószínűleg sejtették, hogy Matakumba bíboros halála ügyében szabályos rendőrségi nyomozás nem lesz. Ha azonban mégis bárki szimatolna, gondoskodtak róla, hogy az esetleges szemtanúk ne adhassanak semmiféle támpontot. A hagyományos rendőrségi kihallgatók fele nem is értesült volna a hátizsákos férfi epizódjáról. A fickók profik. Frazer agya a szokott módon jelzett: valamire rá kell jönnie. Valamit nem vettek figyelembe a tettesek. De mit?

—Mi történt, amikor a bíboros úr összeesett?

—Nem nagyon figyeltem, őeminenciájával voltam elfoglalva. Annyit azonban éreztem, hogy nagy a zavar. Kapkodás, kiabálás, futkosás. Aztán azt vettem észre, hogy valóságos embergyűrű keletkezett körülöttünk. Levegőt alig kaptunk.

Frazer bólintott. A kavarodásban az elkövetők egyike könnyűszerrel elcsenhette a kézitáskát. A másik kettő valószínűleg fedezte, vagy még szította is a zűrzavart. Szétnézett a téren, és megértette, mit hagytak figyelmen kívül az elkövetők. Agya lázas sebességre kapcsolt.

És megértett még valamit. Ki volt az egyetlen ember, aki láthatta valamelyik gyilkos arcát. Megértette azt is, miért akar az illető a lehető leghamarabb egy másik földrészre távozni. De páter Camorelli valószínűleg már útban van Argentína felé, és ha bíróság kötelezné, akkor sem lehetne komolyan venni, mint tanút. Szántszándékkal akkor is nemet mondana, ha a valódi gyilkost állítanák elé. Sir Robert utálta őt, mint embert, de őszintén kívánta neki: feledkezzenek meg róla a gyilkosok. Visszatérítette gondolatait az éppen aktuális problémákhoz.

—Paolo atya, lenne még egy igen fontos kérdésem!

—Ha tudok, válaszolok rá.

—Tudjuk-e Matakumba bíboros úr halálának pontos időpontját?

—Ezt az egyet meg tudom mondani, főfelügyelő úr. Amikor őeminenciája összeesett, leguggoltam, és megpróbáltam újraéleszteni. Egészen véletlenül megnéztem az órámat. Illetve nem tudatosan néztem meg, csak a szemem előtt volt a csuklóm, és láttam, mit mutat az óra. 14 óra 55 perc volt. Ez egészen biztos. Sohasem fogom elfelejteni. Ráadásul — felmutatta az óráját. — ezt az órát őeminenciájától kaptam tavaly karácsonyra. Svájci és hihetetlenül pontos.

Sir Robert James Frazer, a Scotland Yard egykori főfelügyelője akkorát sóhajtott, mint az ütközet lázában égő hadvezér, amint először látja visszavonulni az ellenséget.

—Nagyon szépen köszönöm, Paolo atya. — még a plébános kezét is megszorította, amitől a pap ugyancsak meglepődött.

—Nincs mit, főfelügyelő úr, nincs mit! Miért ennyire fontos ez?

—Lehet, hogy emiatt fog horogra akadni a tettes, atyám. Amiért ön akkor rápillantott az órájára. A gyilkosság sohasem lehet tökéletes, mert alapvetően aljas és erkölcstelen. Hiszek az erkölcsi világrend létezésében. Erről egyszer éppen Patrice Matakumba bíboros úrral beszélgettünk egy nagyot. A gyilkos azért hibázik, mert a tette erkölcstelen, és ami erkölcstelen, sohasem lehet hibátlan. Valami apróságon a legfondorlatosabb és legkegyetlenebb gyilkos is elbukik. Ilyen, látszólag jelentéktelen dolgokon, hogy ön ott és akkor megnézte az óráját. Az óráját, amelyet az áldozattól kapott ajándékba.

Paolo atya nagy szemeket meresztett a főfelügyelőre.

Ebben a pillanatban csörrent meg a főfelügyelő mobiltelefonja.

—Frazer!

—Enzo Ligi!

—Enzo! Sikerült megtudnod valamit?

—Nem akarom telefonon! Ide kellene jönnöd!