Uballit háza - I.

 „Egy Föld, egy birodalom, egy király”

(regény)

(A cselekmény és a szereplők kitaláltak, de a veszély valódi.)

 (Megjelent e-book formátumban, 2010-ben)

PROLÓGUS

Április 24.

14 20

Nonnevitz-től északkeletre

Rügen-sziget

Németország

       

—Merre van a holttest?

—Bent a házban, főfelügyelő úr! — a fiatal rendőrtiszt a bükkfacsoport mögött rejtőző alacsony épület felé intett.

Werner Heym főfelügyelő savanyúan elmosolyodott, és lapos oldalpillantást vetett a környező síkságra. Miért jönnek ide gyilkolni az emberek? Legszívesebben visszaült volna a kocsiba. Látta, hogy a kíséretében lévő három nyomozó — Herzog, Hoffmann és Weifert — viszolyogva nézeget a bükkfacsoport mélyén álló épület felé.

—Erre, főfelügyelő úr! — lépett mellé egy szolgálatkész fiatal egyenruhás rendőr.   

Elindultak a fasorban a ház felé. A fák között köpcös, ballonkabátos férfi cigarettázott. Heym intett neki.

—Hans!

—Werner! — a ballonkabátos elhajította a cigarettát, és meglepően ruganyos léptekkel a főfelügyelő mellett termett. — Készülj fel, ilyet még te sem láttál!

—Ne becsüld alá huszonhét év nyomozói tapasztalatait!

—Nana! A hulla részben a kerítésen, részben a fotelben!

—Feldarabolták?

—Majd meglátod! Menj csak!

—Te nem jössz?

—Bocsáss meg, de el kell szívnom egy szál cigarettát! Utána lehet, hogy még egyet.

—Két hónapja leszoktál.

—Most újra elkezdtem. Jürgen odabent van, elmondja, amit tudunk. Nem sok.

Heym a fasorban a ház felé ballagott. A lassan éledező tavasz ellenére itt csípős szél volt, de a felöltőben nem fázott. A ház előtt elegáns, lakkozott fakerítés húzódott, négy-öt bűnügyi technikus sürgölődött körülötte. A kefefrizurás, mozgékony Volker Sterndorf volt a vezetőjük. Heym láttára felegyenesedett, és közelebb lépett.

—Szervusz, Werner!

—A holttest?

—Csak a bőre! — és beszédes mozdulattal intett a kerítés felé.

A főfelügyelő odanézett, és tüstént fájdalom nyilallt a fejébe. A kerítésen átvetve egy ember lenyúzott bőre hevert. Mint valami rossz esőkabát, vagy viseltes kerti munkaruha. A tavaszi nap sárgásra szikkasztotta, töredezetté tette. Heym sápadtan nézte. Ekkor érkezett meg a bűz. Rohama olyan erőteljes volt, hogy a főfelügyelő hátratántorodott tőle. Zsebkendőt tett az orra elé. Látta, hogy a technikusok is fintorognak.

— Mióta lehet itt?

—Legalább egy hete.

Heym ügyet sem vetett a migrénre, körbejárta a maradványokat. Valami azonnal feltűnt neki. Kérdő pillantást vetett a munkatársára. A bűnügyi technikusok vezetője megértette:

—A fejére gondolsz? Post mortem vágták le.

—Odabent van?

Sterndorf nemet intett.

—Sehol sem találtuk. Valószínűleg magukkal vitték. Egyébként valami borotvaéles eszközzel, egyetlen csapással szelték le a fickó fejét. A tettesnek nagy gyakorlata lehet a hidegfegyverek használatában.

—Szamurájkard?

—Vagy bármi, ami kardszerű kézifegyver, elég széles pengéje van, és elég éles. Bárd vagy balta a vágás formája alapján kizárható.

—Biztos, hogy post mortem?

—Egészen biztos.

—A nyúzás? — a főfelügyelő újra érezni kezdte a gyötrő fejfájást. — Még élt? — elhúzta a száját a nyomorúságos emberi maradvány felé.

—A doktor szerint nem.

Heym bólintott, és a ház felé indult. Nehézkesen felkapaszkodott a három lépcsőfokon, és belépett. Fertőtlenítőszer szaga csapta meg az orrát. Persze, abban az iszonyú bűzben nem dolgozhatnak a fiúk.

Apró előszobába jutott, onnan meg egy vékony folyosóra. Az egyik végén sötétkék pulóveres bűnügyi technikus dolgozott, csak a fejével mutatta Heymnek: arra. A főfelügyelő belépett a nappaliba.

Nyolc-kilenc ember munkálkodott odabent. Középen, égszínkék huzatú, előkelő régimódi fotelben hevert a megnyúzott emberi holttest. Azazhogy nem hevert: ült. Hátradőlt, a lábai kinyújtva, kezei a fotel karfáin. A vöröses-barnás-nyálkás test látványa maga volt a tömény borzalom. Heym gyomra összeszorult. Fejébe ismét beléhasított a fájdalom, de most még hálás is volt érte, mert elterelte figyelmét a rettenetes látványról. A mögötte belépő nyomozók egyike hányingerrel küszködött. Oda sem nézett, máris tudta: a fiatal Weifert.

—Menjen ki, fiam, szívjon egy kis friss levegőt! — szólt rá, és a fiatalember úgy eltűnt, mintha puskából lőtték volna ki.

—Amikor mi ideértünk, hemzsegtek rajta a rovarok! — jegyezte meg kárörvendően az egyik helyszínelő.

—Werner? — nézett fel a munkából egy nyúlánk férfi. Jürgen volt, Hans helyettese. Az egyik legjobb helyszínelő, akit Heym ismert. A főfelügyelő tudta róla, hogy a száraz, negyvenes férfi magától semmit sem szokott mondani, kérdezni kellett.

—Mikor történhetett?

—Legalább egy hete. Pontosabbat majd később.

—Ki talált rá?

—Josef Schmidt őrmester. — hátrébb várakozó, középkorú rendőr felé intett. Heym biccentett a kollégának, és jelezte, hamarosan beszélni óhajt vele.

—Itt történt?

Jürgen a fejét rázta.

—Nem. Gyere velem, Werner! — óvatosan megkerülte a nappali közepét, végigvezette a főfelügyelőt egy újabb átjáró folyosón, aztán kinyitott egy ajtót. Gyönyörű kertbe jutottak; jobbról és balról virágágyások, néhány rózsabokor, szépen faragott fapadok, körben sövény. Középütt hinták. A legnagyobb hinta állványánál ketten is dolgoztak. Heym megismerte a két helyszínelőt. Jürgen feléjük mutatott:

—A hinta állványához kötözték. Ott ölték meg.

Heym fejében zakatolni kezdett valami. Miért kellett megkötözniük, ha úgyis meg akarták ölni? Egyáltalán minek hozták ide? Miért nem hajították a mészkősziklákról a tengerbe?

—Hol jöttek be?

Jürgen a sövény kapuján a hátsó udvarba vitte a főfelügyelőt. Salakos út vezetett be ide, a végén a garázs. Mellette mindkét oldalról egy-egy kocsibejáró.

—A garázst használták?

Jürgen nemet intett.

—Beautóztak ide legalább két kocsival. Ez a hely kintről egyáltalán nem látható, a bükkfák és a bokrok teljesen eltakarják. Március végén sok eső esett, nem mindenütt száradt ki a talaj. Ott — mutatta a kezével — az egyik kocsijuk mélyen bele is vágta a nyomát, amikor megfordult. — a jelzett terület karókkal és színes szalagokkal volt körülkerítve. — Terepjáró lehetett. Az áldozat feltehetően valamelyik gépjárműben utazott. Itt kiszállították a kocsiból, és a hintához kötözték. Szerintem még felöltözve.

—Ezt miből gondolod?

—A tettesek igen gondosan eltűntették a nyomokat. Alaposan felsepertek, talán még fel is locsolták az udvart. Három napja kiadós eső volt, az is segített nekik. Viszont — intett megint a hinta felé: — egy cipősarok lenyomatának 11 milliméteres darabját találtuk a hinta alatt, nagyjából ott, ahol az oda kötözött személy lábának kellett lennie. Valami fűcsomó ezt a darabkát megvédte a számunkra. Ezért mondtam, hogy a sértett akkor még fel volt öltözve.

—Legalábbis úgy tűnik, volt a lábán cipő.

—Azt hiszem, nem azonnal gyilkolták meg. Percekig élt még a hintaállványhoz kötözve.

—Mert volt idő ahhoz, hogy a cipője sarka belenyomódjon a talajba?

—Igen.

—Egy pillanat alatt megtörténhet.

—Egy pillanat alatt nem hagy olyan világos rajzolatot, mint itt. Utána megölték, levetkőztették, és megnyúzták.

—Itt?

—Igen, Werner, itt. Ha alaposabban elemeztük a nyomokat, többet fogunk tudni. Valószínűleg itt fejezték le. Utána behurcolták a házba.

—Nyomok?

—Alig valami. A betonjárdát is felsúrolták utána. A testet elhelyezték a fotelben, a lenyúzott bőrt a kerítésre terítették, és távoztak.

—A ház?

—Csak a fürdőszobát használták.

—Hányan lehettek?

—Úgy gondolom, legalább hárman. Több tucat hajszálunk van, a DNS-vizsgálat után többet tudok mondani.

Közben visszasétáltak a kertből a nappaliba. Heym nem akart a házban maradni, inkább kisétált Jürgennel a fasorba. Ott folytatták a beszélgetést.

—Mit tudunk az áldozatról?

—Huszonöt és ötven év közötti férfi.

—Huszonöt és ötven közötti?

—Egyelőre ennél pontosabban nem tudnám megmondani. A tetem alaposabb vizsgálata után leszünk okosabbak.

—Mit tudhatunk még?

—Az áldozat — a bőre és testszőrzete alapján — talán a Közel-Keletről származik.

Heymnek gyorsan váltott az agya.

—Arab lehet? — kérdezte azonnal.

—Az is, de lehet kaukázusi örmény, grúz, kurd vagy török. Esetleg perzsa vagy indiai is.

Heym bosszúsan megcsóválta a fejét.

—Úgy gondolod, külföldi?

—A testi jegyeitől lehet német állampolgár — még született német is — de ezt nem tartom valószínűnek. Talán egy vendégmunkás.

Heym a fejét rázta.

—Biztosan nem egyszerű vendégmunkás. Ha vendégmunkások gyilkolják egymást, az gyors, könyörtelen és olcsó. Ez valami egészen más dolog.

—Azt neked kell megoldanod, Werner.

—Mit tudunk a halál okáról?

—Valamilyen vékony, hegyes tárgy okozta. Mély szúrt seb a szívbe.

—Kés?

—Akkor az áldozatot Hercules szúrta szíven. A tárgy nagy lendülettel, hatalmas erővel csapódott be.

—Dobótőr?

—Inkább nyílvessző.

Heym főfelügyelő arcán sajátos fintor jelent meg. Újra megfájdult a feje, de most kegyetlenül.

—A fejed? — kérdezte Jürgen, és már nyúlt is a zsebébe. A főfelügyelő egy mozdulattal megállította.

—Nem kell a tied, van nálam. Rögtön beveszek egyet. — igyekezett rendezni a gondolatait. — Ugye, nincs meg a gyilkos fegyver?

—Kivágták a tetemből. Valószínűleg magukkal vitték.

—Ahogy az áldozat fejét is?

—Úgy van!

—Tehát, ha jól értettem, a következő történt: Két autóval idejött legalább három pasas, magukkal hozták a leendő áldozatot. Vajon előre kiválasztották ezt a helyet?

—Nem tudom, de elképzelhető.

—Viszont az áldozat bizonyára nem jószántából jött velük. Előre eltervezték, hogy megölik?

—Ez nagyon valószínű.

—Esetleg tudta is, hogy mi vár rá?

Jürgen széttárta a karját. Heym folytatta:

—Valahol el kellett, hogy fogják, illetve valahol be kellett ültetniük az autóba. Lehet, hogy innen nagyon messze. Vigyázniuk kellett, hogy semmivel ne próbálkozzon. Talán megkötözték, vagy elkábították.

—Ha kábítószert használtak, azt a vérvizsgálat ki fogja mutatni.

Heym rá se hederített, csak morfondírozott tovább:

—Ki tudja, mennyit autóztak vele, bárkinek feltűnhetett, hogy valami nincs rendben. Akár véletlenül is.

—Ugyan már! Biztosan nem átlátszó szélvédős kocsival hozták!

Jürgen voltaképpen csak azért szólt közbe, hogy segítse Heymet a kibontakozásban. A főfelügyelőnek közönségre volt szüksége a monológjaihoz, és erre a célra a nyúlánk férfi pompásan megfelelt.

—Valakinek akkor is feltűnhetett! Például egy benzinkútnál!

—Lehetséges.

—Idehozták, és a hintaállványhoz kötözték. Ott megölték — talán egy nyílvesszővel —, aztán megnyúzták, a bőrét a kerítésre terítették, a tetemet pedig bevitték, és a fotelba ültették. Így volt?

—Nagyjából így.

—Te mit gondolsz, Jürgen?

—Azt, hogy mindez nagyon különös.

—Mitől az?

—Hát… Olyan, mint valami ceremónia vagy rítus. Szertartásszerű.

—Úgy gondolom, kivégzés volt. Kivégzés valamilyen, számunkra egyelőre ismeretlen szokás, rítus vagy előírás szerint. Ahhoz, hogy a tetteseket kézre kerítsük, meg kell ismernünk a bűncselekmény alapját képező rítust. Kérlek, minden tényt, adatot, nyomot eszerint értékelj. Mikorra lesz jelentés?

—Leghamarabb holnaputánra!

—Rendben van!

Jürgen visszament, hogy folytassa a munkáját, Heym pedig intett Josef Schmidt őrmesternek.

—Maga találta meg?

—Igen, főfelügyelő úr!

—Hogyan történt?

—Feltner úr megkért, hogy időnként nézzek rá a házra, mert néhány évvel ezelőtt egyszer betörtek ide. Napokig illegális lakók éltek benne, főfelügyelő úr.

—Feltner úr a tulajdonos?

—Igen, főfelügyelő úr!

—Hol lakik?

—Stralsundban.

—Milyen gyakran szokott idejönni?

—Minden nyáron két-három hétre.

—Feltner úr családos ember?

—Nem, főfelügyelő úr, a felesége elhunyt, egyedül él. Néha elkíséri ide valamelyik unokája.

—Más is szokott ide járni?

—Feltner úr hébe-hóba kiadta néhány embernek egy-egy hétvégére a házat. Olyankor mindig felhívott engem is.

—Most nem telefonált?

—Nem főfelügyelő úr, én viszont felhívtam, amikor észrevettem, hogy nyitva a kapu. Azt mondta, nem adta ki a házat senkinek. Arra kért, nézzek utána, és csípjem fülön a nyavalyás bitangokat.

—Nyitva volt a kapu?

—Sarkig, főfelügyelő úr. Mindkét szárnya tárva-nyitva, ahogy én még sose láttam. Feltner úr és a vendégei mindig csak az egyik szárnyat szokták kinyitni.

—Kért erősítést?

—Nem, főfelügyelő úr.

—Miért nem?

—Mert a keréknyomokból láttam, hogy már nincs itt senki. Bárki is volt, eltisztult innen. Bementem megnézni, mit hagytak maguk után. Amikor megláttam, hogy valami át van vetve a kerítésen, először azt hittem, rongy vagy rossz kabát. Amikor rájöttem, hogy micsoda, azonnal telefonáltam a kapitányságra.

—A házba nem is ment be?

—Nem főfelügyelő úr. Idekint sem nyúltam semmihez.

A főfelügyelő néhány pillanatig gondolkodott.

— Mondja csak, mikor is volt az a betörés?

—Amikor napokig itt laktak a gazemberek?

—Igen, az. Mikor volt?

—Két, vagy talán három évvel ezelőtt, főfelügyelő úr.

—A tetteseket elfogták?

Az őrmester zavarba jött.

—Nem tudom, főfelügyelő úr. Azt gondolom, nem.

—Ki foglalkozott az esettel?

Az őrmester tanácstalanul vállat vont. Heym felsóhajtott.

— Tudja, hol lakik Feltner úr?

—Hogyne tudnám, gyakran jártam nála. Többnyire otthon tartózkodik, mert nyugdíjas.

—Amúgy mi volt a foglalkozása?

—Boltvezető volt, uram.

A főfelügyelő végigmérte a rendőrt.

— Van most valami dolga, Schmidt őrmester?

—Nincs főfelügyelő úr. A kapitánytól azt a parancsot kaptam, segítsek önöknek.

—Remek!

Heym intett a három várakozó nyomozónak.

—Weifert!

—Főfelügyelő úr!

—Schmidt őrmesterrel azonnal induljon Stralsundba, keresse fel Feltner urat, ennek a háznak a tulajdonosát! Alaposan kérdezze ki arról, mikor és kinek adta ki a házát az elmúlt években. Lehet, hogy a gyilkosok véletlenül bukkantak rá erre a házra, de én nem hiszem. Szerintem legalább az egyik tettes már járt itt. Próbáljon meg fényképet, címet keríteni minél több bérlőről!

—Igenis, főfelügyelő úr!

A fiatalember máris indult volna az őrmester társaságában, de Heym megállította:

— Még valami!

—Főfelügyelő úr!

—Ha lehet, hozzák ide Feltner urat! Tudni akarom, hiányzik-e valami a házból vagy az udvarról!

—Természetesen, főfelügyelő úr!

A fiatal nyomozó büszkeségtől sugárzó arccal, öles léptekkel vágott neki a fasornak. Kimondhatatlanul örült, hogy igazán fontos feladatot kapott. Josef Schmidt őrmester mackós tempóban követte.

— Hoffmann! — fordult a vörös hajú nyomozóhoz Heym.

—Főfelügyelő úr!

—Nézzen szét a környéken, beszéljen annyi emberrel, ahánnyal csak tud! A szigetnek ez a vidéke ilyenkor csaknem autómentes. A két kocsi sok embernek feltűnhetett. Szimatoljon körbe, Hoffmann! Ha valami érdekeset megtud, hívjon fel!

—Megyek, főfelügyelő úr! — bólintott Hoffmann.

—Velem mi lesz, főnök? — kérdezte Herzog nyomozó, miután kettesben maradtak a főfelügyelővel. Karl Herzog csupán néhány évvel volt fiatalabb Heymnél; csaknem húsz éve szolgáltak együtt.

—Diktálom!

—Jól sejtettem! — morogta a másik, és előhalászta a jegyzetfüzetét.

—Nézz utána a következőknek: Eltűnt személyek. Lopott autók; különös tekintettel a nagyméretű terepjárókra. Gyanúsan viselkedő idegenek. Tudd meg, ki foglalkozott az itteni betöréssel, és elkapta-e a tetteseket. Végül: a nyilvántartásban, a neten, vagy ahol akarsz; nézz utána, vannak-e olyan ismert vallási, áldozati vagy kivégzési rítusok, amelyekben a test megnyúzása és a fej leválasztása együttesen szerepel.

—Ez rengeteg feladat, főnök.

—Az irodából mindet elvégezheted! Na, indulás!

—Te nem jössz, főnök?

—Megvárom a helyszínelés végét.