A Nap ugyanúgy ragyog - LXXIII.

HETVENHARMADIK RÉSZ

Napsárkány dühödten meredt rám.

-         Tagadni mered, hogy az emberek magukba vonultak?

-         Nem, Napsárkány testvérem – feleltem nyugodtan. – Nem tagadom.

-         Tagadni mered, hogy egy ilyen világ nem képes önmagát fenntartani?

-         Nem, testvérem, ezt sem tagadom. A káprázatos fejlődés valójában halotti szertartás, és a kor filozófiája rajta a szemfödél. A költészet sem zeng egyebet, mint a kor gyászénekét.

Napsárkány erre nagyot fújtatott.

-         Akkor nem értelek téged, Fénysugár testvérem. Te is látod, hogy ez a világ haldoklik, mégsem hiszel abban, hogy valami másnak kell felváltania.

-         Abban hiszek, Napsárkány testvérem, csak abban nem, hogy az én-hatalom világa lenne az a más.

Napsárkány rettentőt vicsorított.

-         Sajnállak, Fénysugár testvérem, nagyon sajnállak. Te még hiszel abban, hogy van új a nap alatt. Pedig nincs. Egy gondolat előbb egyszerű, azután bonyolult. Amíg magához emel másokat; addig van civilizáció. De ha már nem emel fel senkit, ha a bonyolultság öncélúvá válik, és az értelem-felettiség nyegle jelszavát harsogva, öncéllal tekergőzve kimerészkedik a semmi óceánjára, ha kizár magából mindenkit, ott már nincs civilizáció, ott csak egyének vannak. Ott nem jöhet egyéb, mint az én-hatalom. Esetleg valamiféle buta pusztulás.

Nem tudtunk szót érteni, és mindketten belefáradtunk a vitába. Kimentünk a könyvtárépületből, hogy sétáljunk egyet a pergamóni őszben. Az utcákon nagy volt a csődület. Idegen küldöttség tartott a kikötőből a fellegvárba, erre szalad össze szájtáti fürtökben a nép. Magam is megpillantottam az idegeneket. Alacsony termetű, cserzett bőrű, rövidre vágott hajú férfiak voltak egytől egyig. Mozdulataik furcsán darabosak, borotvált arcukon rendíthetetlen egyszerűség, vonásaikon szikár fegyelem. Ösztönös tiszteletet kezdtem érezni irántuk.

Vajon mivel foglalkozhatnak, töprengtem magamban. Szívós csontosságuk, izmos karjuk önmagáért beszélt. Mintha az ökör szarva mellől jöttek volna, vagy mintha egyenesen a harcmezőről.

-         Kik ezek? – kérdeztem, mire Napsárkány tanácstalanul megvonta a vállát.

Felfedeztem egy ismerősömet a tömegben, bizonyos Philosztratoszt. Tőle is megkérdeztem:

-         Kik ezek, Philosztratosz?

-         Itália barbárai, barátom. Követségbe jöttek a királyhoz. Közönséges agyagkunyhókban élnek. A városuknak Róma a neve.

Napsárkány nagyot legyintett.

-         Akkor nem is érdekesek annyira. Közönséges barbár harcosok.

Néhány évtized elteltével mindannyian ott meneteltünk rabszíjra fűzve ezeknek a közönséges barbár harcosoknak a rabszolgamenetében. Napsárkány is, Szélfarkas is, Holdsarló is, én is.

Folytatása következik.