Uballit háza - IV.

CSÜTÖRTÖK

Május 13.

16 20

Róma

Olaszország

    Sir Robert James Frazer, a Scotland Yard egykori főfelügyelője kora délután érkezett meg a WizzAir járatával Ciampino repülőterére. Mogorva öregedő sofőr várta. Gépkocsiba ültek, és a szürke Fiat Marea úgy repesztett Róma felé, hogy a főfelügyelő alig kapott levegőt. Alig látott valamit az útból. Menet közben nem beszélgettek, a sofőr csak törte az angolt, Sir Robert meg egy szót se tudott olaszul.

A Fiat beviharzott az Örök Város központjába, de ettől a gépkocsivezető stílusa mit sem változott. Láthatóan nemigen tisztelte a mellettük elsuhanó patinás tereket, régi templomokat, Róma városának semmihez sem fogható atmoszféráját. Időnként csaknem elütött egy-egy úttesten csellengő gyalogost. Némelyik rá is ordított a Fiatra, mire a sofőr mély és dallamos hangon visszaüvöltött valamit — gyaníthatóan szidalmat. A hirtelen fékezések és nekilódulások éppen kezdték volna komolyabban megviselni Sir Robert idegzetét, amikor a kocsi lefékezett egy mellékutcában, amelynek végéből a Pantheon mosolygott rájuk. Frazer szórakozottan megnézte az utcatáblát. Piazza della Rotonda 73. Vipsanius Agrippa csodálatos építményének éppen csak a homlokzata és oszlopsora kandikált ki a járókelők áradatának hátteréből, a kupola az épületek takarásában maradt. Így is eltéveszthetetlen volt. Frazert megrohanta az ismerős érzés; amikor egy-egy objektum látványa tudatosítja benne, hol is van éppen. Rómában van!

Sok ideje nem maradt a nézelődésre; a sofőr nem túlságosan finom kézmozdulattal egy épület belsejébe kormányozta.

Mire észbe kapott, máris egy szálloda recepciós pultja előtt állt. Álmélkodva nézett körül. Pazarul berendezett, mennyezetfreskóval díszített barokk teremben állt, mellette hatalmas aranyozott padlóváza, szemben terebélyes mahagóni asztal. A recepciós pult. Mi a szálloda neve? Hotel Albergo del Senato. Róma központjában.

A szobája káprázatos volt. Művészien összefogott súlyos függönyök, festett mennyezet, az ágyon sötétkék baldachin. Hajdani királyok lakhattak ilyen szobákban!

— Signor Camorelli a teraszon várja önt, uram. — mondta diszkréten a szobapincér. Frazer sebtében kicsomagolt, és a teraszra sietett.

Az elegáns teraszon márványszínű kerek asztalok mellett faragott székek sorakoztak. A háttérben a Pantheon kupolája. Az asztalok többsége mellett most senki sem tartózkodott. Frazer gyorsan végignézett a teraszon, és azonnal felfedezte az emberét. Jó harmincas, vékony férfi volt papi civilben. A fekete kabát ujján fekete karszalag.

—Mr. Camorelli? — lépett mellé a főfelügyelő, mire a pap fürgén felpattant.

 — Mr. Frazer? Luigi Camorelli S. J. Foglaljon helyet, kérem!

Ahogy Sir Robert Camorelli arcába nézett, már tudta, itt nem kell hosszasan udvariaskodnia.

—A bíboros úr hívására jöttem ide.

—Sajnos, az már alighanem tárgytalan, főfelügyelő úr.

—Mit akart közölni velem a bíboros úr?

—Sajnos nem tudom. — felelte signor Camorelli, és széttárta a karját.

—Semmilyen elképzelése sincs róla?

—Azért ez sem igaz, főfelügyelő úr. Sejtem, miféle ügyről lehet szó, de semmit sem közölt velem a bíboros úr.

—Mit hozhatok, uraim? — kérdezte a közben megjelent pincér hibátlan angolsággal.

—Meghívhatom egy capuccinó-ra, felügyelő úr?

Frazer kurtán bólintott.

—Rómában a Tazza d’Oro kávézójában, itt a Pantheon mellett van a legjobb capuccino, de azért ez sem kutya!

Frazer megcsóválta a fejét. Nem érezte helyénvalónak a locsogást. Patrice atya halott, ő pedig nem csevegni jött Rómába. Camorelli észrevette vendége zavarát.

—Bocsásson meg, főfelügyelő úr.

—Mi történt Patrice bíborossal? — tért a tárgyra Sir Robert.

—Biztosan olvasta az újságban. Szívroham.

—Igen, olvastam az újságban. — Frazer merően nézte az olaszt. — Most azonban öntől akarom hallani.

Camorelli atya arcán elkínzott kifejezés jelent meg.

—Bocsásson meg, Mr. Frazer. Nem ez volt életemben az első haláleset, amit láttam, de nehéz szabadulni tőle. Legszívesebben nem gondolnék semmire. A bíboros úr nagyon kedves ember volt. Láthatólag jó erőben. Úgy éreztem, kicsattan az energiától. Szervezett, intézkedett… gyakran utazott is. Nem volt az egyház fontos ügyei között egy sem, amelyből ne vette volna ki a részét. Úgy éreztem, makkegészséges…

A titkár elhallgatott. Frazer a pap karjára tette a kezét.

— Mondja el, kérem, mi történt.

—Tegnap délután a bíboros úr összeesett és meghalt.

—Hol történt?

—A Santa Maria in Trastevere templom előtt. Az volt Matakumba bíboros úr címtemploma.

—Címtemplom? — húzta fel a szemöldökét Sír Robert.

—A pápa Őszentsége minden bíboros számára kijelöl egy úgynevezett címtemplomot Rómában vagy a város környékén. Az illető kardinális annak a templomnak a bíborosa.

—A bíboros úr ott misézett?

—Nem. — rázta meg a fejét a titkár. — Minden bíborosnak, még ha nem is Rómában él, van egy római, vagy Róma közeli címtemploma. A címtemplom valójában csak a Rómához, az egyházhoz való kötődését fejezi ki a bíborosnak. 1965 óta a templom mindennapi életében, az adminisztratív teendőkben, a templomhoz tartozó területen, a plébániában nem illeti meg őt semmiféle tényleges kormányzati jog. Nagy megtiszteltetés volt a bíboros úr számára, hogy Őszentsége éppen ezt a templomot jelölte ki neki.

—Miért?

—Mert ez Róma egyik legrégibb keresztény bazilikája. A legtöbb híres templomnál sokkal régibb. A III. században alapították, a XII-ben újjáépítették. I. Calixtus ereklyéit őrzi.

—Aha.

—Látom, ön nem fogja fel annak a jelentőségét, amit mondok, főfelügyelő úr. A Santa Maria in Trastevere nagyon híres templom.

—Értem, folytassa.

—Újabban a Sant’ Egidio közösség veszi esténként birtokba a templomot. Ez a szegények temploma. Karácsonyeste a templomban asztalokat állítanak, és megvendégelik a szegényeket.

—Ezt a bíboros úr intézte?

—Igazából nem ő kezdeményezte, a kardinális úr csak felkarolta és támogatta a plébános urat és a közösség vezetőit.

—Az előbb azt mondta, a bíboros nem irányítja a címtemplomát. Azt hittem, ennek csak jelképes jelentősége van.

—Maradt még néhány gyakorlati szempont is.

—Például?

—A bíborosok a címtemplomukba temetkezhetnek, annak homlokzatára címerüket elhelyezhetik, és az adott bíboros feladata a címtemplom karbantartásáról való gondoskodás.

—Értem.

—Ezért ment tegnap délután Trasteverére a bíboros úr. A plébános úr korábban kérte, nézze meg a templomot, mert egy helyen hámlani kezdett a vakolat. Néhány festmény is restaurációra szorul.

—Gyakran járt oda Patrice bíboros úr?

—Igen. Legalább hetente két-háromszor. Néha a plébánosnál vacsorázott, és havonta egyszer misét celebrált a címtemplomában a Rómában élő afrikai katolikusok számára.

—Patrice bíboros úr a saját címtemploma előtt esett össze?

—Igen.

—Mesélje el, hogyan történt!

—Kérem, főfelügyelő úr…,  de mire jó ez?

—Mesélje el!

—Körülbelül egy órát töltöttünk a templomban és a sekrestyében. Utána a plébános úr kikísért bennünket a templom elé. Az volt a szokása, hogy egészen az autóig velünk jött, és mindig ő nyitotta ki a bíboros úr számára az ajtót. Beszélgetés közben a bíboros úr összeesett. Nagyon megijedtünk. Nem volt pulzusa. A plébános úr megpróbálta újraéleszteni, én telefonáltam a mentőknek. Jöttek, körülbelül három-négy perc múlva. A mentőorvos csak a halál beálltát tudta megállapítani. Meg azt, hogy a bíboros urat szívroham érte.

—Rosszul volt előtte a bíboros úr?

—Nem.

—Esetleg felizgatta magát valamivel?

—Nem, semmivel.

—Vitatkoztak a plébános úrral?

—Nem, a legjobb egyetértésben, igen szívélyesen beszélgettek mindvégig.

—Nem hallott esetleg valami váratlan rossz hírt?

—Nem, semmit.

—Láthatott valamit esetleg, ami felkavarta?

—Nem. Semmi érdemleges nem történt a közelben.

—Nagy hőség volt tegnap Rómában?

—Nem. Teljesen az évszaknak megfelelő idő volt. Talán még kissé hűvösebb is. Matakumba bíboros úr egyébként sem volt különösebben érzékeny a hőségre, hiszen Szudánban nőtt fel.

—Korábban előfordultak nála rosszullétek?

—Nem, soha.

—Mióta dolgozik mellette?

—Valamivel több, mint három éve, főfelügyelő úr.

—Észlelt valaha is valami betegségre utaló jelet?

—Soha egyszer sem. Ráadásul a bíboros úr igen egészséges életmódot folytatott, mértékletesen evett. Alkoholt igen ritkán fogyasztott, akkor is csak nagyon keveset. Rendszeresen sportolt.

—Mikor volt utoljára orvosnál?

—Talán három hete. Egy szudáni honfitársa, dr. Zebuma, - az egyik itteni kórház belgyógyászatának osztályvezető főorvosa - rendszeresen megvizsgálta. Soha semmi problémát nem talált.

—Most sem?

—Nem főfelügyelő úr.

—Csak egyszerűen összeesett?

—Igen.

—Nem volt benne semmi különös?

—Nem, főfelügyelő úr.

—Úgy értem, valami mozdulat?

—Mintha a nyakához kapott volna, de lehet, hogy rosszul emlékszem. Olyan gyorsan történt…

—A nyakához?

—Ebben nem vagyok biztos, uram.

—Kiáltott?

—Nem, uram.

—Látott a testén valamilyen sérülést?

—Nem.

—A nyakán?

—Ott sem, főfelügyelő úr.

—Gondolkozzon!

—Illetve… a nyakán talán láttam valamit.

—Mi volt az?

—Talán egy… talán egy rovarcsípés.

—Rovarcsípés?

—Valami olyasmi. Biztosan semmi köze sem volt a szívrohamhoz.

—Hogy nézett ki az a… rovarcsípés?

—Kis piros pont volt.

Frazer főfelügyelő elgondolkodott.

—Mondja csak, pater Camorelli, — kérdezte néhány pillanattal később — Az a rovarcsípés véletlenül nem a bíboros úr nyakának azon a felén volt, amelyhez, ahogy ön említette, odakapott?

—Nem tudom, főfelügyelő úr. — a pap feszengeni kezdett a helyén. Frazer nem törődött a jezsuita türelmetlenségével, tovább kérdezősködött:

—Hányan látták?

—A bíboros úr halálát?

—Igen.

—Nem tudom. Sokan. Tele volt a tér emberekkel.

—Férfiak? Nők?

—Nem tudom, főfelügyelő úr.

—Helybeliek? Turisták?

—Nem tudom, uram. A bíboros úrral törődtem. Arra emlékszem, hogy bosszantott a rengeteg bámészkodó.

—Bámészkodtak?

—Igen. Meglehetősen tolakodóan. De segíteni senki sem segített. Egész tömeg képződött körülöttünk. Amikor megjött a mentő, az orvos alig tudott hozzáférni a bíboros úrhoz. Később érkezett néhány rendőr, ők oszlatták fel a tömeget. Akkor vettem észre, hogy eltűnt a bíboros úr kézitáskája. Sohasem éreztem akkora undort keresztény felebarátaim iránt, mint akkor.

Sir Robert felfigyelt.

—Eltűnt a bíboros úr kézitáskája?

—Igen, főfelügyelő úr.

—A rendőrséggel közölték?

—Igen főfelügyelő úr, de azt felelték, bátran vessünk rá keresztet, mert Róma a világ zsebtolvajainak ősi fővárosa, és a táska sohasem fog előkerülni.

—Mi volt benne?

—Iratok. Értéktárgy, pénz, bankkártya vagy hasonló semmi. Csak iratok

—Miféle iratok?

—Az a néhány különféle iratcsomó, amivel a bíboros úr a napokban dolgozott. Az ostoba tolvaj semmit sem nyert vele. — páter Camorelli hirtelen megmerevedett. Olyan váratlanul sápadt el, hogy a főfelügyelő megijedt.

—Mi történt? Rosszul van?

—Nem… nem… csak… azok között az iratok között…

Frazer főfelügyelő éberen figyelt. Több évtizedes nyomozói rutinja riadót fújt.

—Mi volt azok között az iratok között?

—Az a dosszié.

—Miféle dosszié?

—Amiért.. amiért önt a bíboros úr idehívta Angliából. Nem is dosszié. Egy vékony papírköteg közönséges nejlon irattartóban.

—Mi volt benne?

—Nem tudom, főfelügyelő úr.

Frazer nagyot fújt.

—Kérem, mondjon el nekem mindent, amit arról az irattartóról és a tartalmáról tud.

—Néhány nappal ezelőtt hozta a bíboros úrnak a kézbesítő.

—Postán érkezett?

—Igen, a vatikáni postahivatalból hozták át. A bíboros úr éppen velem beszélgetett, így maga vette át. Aláírta az átvételi elismervényt, majd elvonult a dolgozószobájába a küldeménnyel.

—Később sem mondott róla semmit?

—De igen, uram. Még aznap este.

—Mit?

—Valami olyasmit, hogy valaki segítséget kért tőle, és nem tudja, komoly-e az ügy, vagy csak blöff. Azt mondta, ha a tizede is igaz, amit írtak neki, az ügy rendkívül fontos, és valaki gyors és hatékony segítségre szorul. De tudnia kell, nem akarják-e kelepcébe csalni. Ha kiderül, hogy hazugság, az őt nagyon lejárathatja az egyház szemében. A bíboros úr közismerten gyakran nyújtott segítséget különböző személyeknek, uram, és finoman szólva nem tartozott a konzervatív egyházi körökhöz.

—Matakumba bíboros liberális egyházi vezető volt?

—Ezt így túlzás volna állítani, főfelügyelő úr. Inkább úgy mondanám: azok közé a bíborosok közé tartozott, akik úgy vélik, az egyháznak megfelelő választ kell adnia a kor kihívásaira.

Frazer mosolygott. Páter Camorelli igazi jezsuita feleletet adott; válasza elegáns volt és semmitmondó. Úgy döntött, megkínozza.

—Talán kissé konkrétabban, ha kérhetem.

—Patrice Matakumba bíboros úr nem volt liberális. — felelte a pap, és nagyot nyelt. — legalábbis a szó abszolút értelmében nem volt az. Viszont Afrikában nőtt fel, ezért szükségszerűen másként gondolkodott, mint azok a főpapok, akiket itt, Rómában hagyományhű keresztényeknek neveznek.

—Ezek a … hm… hagyományhű főpapok esetleg ki is fejezték rosszallásukat Matakumba bíboros úr tevékenységével kapcsolatban?

—Azzal kapcsolatban talán nem, uram, de biztos forrásból tudom, a kinevezését annak idején helytelenítették.

—Nyíltan felléptek a bíboros úr ellen?

—Nem, főfelügyelő úr, — felelte a jezsuita, és megrázta a fejét. — a Vatikánban nem így mennek a dolgok. Senki sem kötött bele soha, ez nem vadnyugati kocsma, ha érti, mire gondolok.

Frazer arca fanyar mosolyra húzódott. Nem. A Vatikán határozottan nem vadnyugati kocsma. Inkább öregfiúk klubja.

—Hanem?

—Mindenki tudta a bíboros úrról, hogy a II. Vatikáni Zsinatot történelmi jelentőségű eseménynek tartja. Fontos és pozitív jelentőségű eseménynek. Ráadásul XXIII. János pápa volt a példaképe. Emiatt egyes személyek görbe szemmel néztek rá. Bizonyos helyekre nem kapott meghívást. Egyes ügyekben nem kérték ki a véleményét.

—Mekkora befolyással bírnak itt ezek az úgynevezett hagyományhű csoportok?

—Befolyással? — Camorelli szörnyülködve nézett a brit nyomozóra. — Semekkorával, főfelügyelő úr. Az ő szemükben még a pápa Őszentsége sem legitim. Az előző sem volt az. Az 1969. előtti liturgiához és a latin nyelvű szentmiséhez ragaszkodnak. Még a saját pápájukat is megválasztották! Szerintük Őszentsége eretnek ellenpápa! — egyszerre megijedt és felháborodott. Szinte reflexszerűen keresztet vetett.

Frazer csaknem elnevette magát. Azon töprengett, vajon mi mindenre lehet képes egy ilyen elvakult egyházi csoportosulás. Mennyi lehet az átlagéletkoruk? Nyolcvan év? Vagy talán „csak” hetven?

Patrice Matakumba bíboros halála nem tetszett neki. Szívroham? Dehogy! Emlékezett Patrice bíboros hangjára a telefonban. Makkegészséges ember, aki éppen hírt kapott valamiről. Esetleg valami nagyon sötét ügyről. Még aznap szívrohamot kap? Nemigen! Sokkal valószínűbb, hogy meggyilkolták. De ki és hogyan?

Frazer csendesen töprengett. Sötét gyanú éledezett benne, de a gyanakvásnak még nem volt iránya. Vajon ki ebben a játékban az igazi gonosz? Hol rejtőzik a gazember? Az egyház belső ügyei állnának a kardinális halála mögött? A hagyományhű ókonzervatívok? Azok aligha gyilkolnak. Elődeik talán fanatikusok voltak, boldog-boldogtalant ostoba boszorkányvádakkal illettek, és máglyán sütögették egymást, ám azok az idők elmúltak. De jobb tisztázni:

—Gondolja, hogy ezzel kapcsolatban volt valami abban az iratkötegben?

—Ezt nem hinném, főfelügyelő úr.

Frazer bólintott. Ő se hitte. Ha egyházon belüli ügyek állnának az eset mögött, Patrice Matakumba bíboros másképpen cselekedett volna. Ő, aki a vatikáni társadalomnak valószínűleg a peremvidékén helyezkedett el, talán fel sem fogta volna valami belső intrika jelentőségét. Ha pedig igen, megkeresi valamelyik tapasztalt bíborost. Vagy kihallgatást kér a pápától. Bíboros volt, megtehette volna. Ami biztos: nem hívja őt ide Angliából. Nem. Bármiről is van szó azokban az iratokban, semmiképpen sem lehet az egyház belső ügye.

—Mondott még valamit a bíboros úr arról az iratkötegről?

—Nem, nem emlékszem.

—Velem kapcsolatban sem?

—Ja, de igen. Önről igen

—Mit mondott?

—Hogy elhívta Angliából egy régi jó ismerősét. Önt, főfelügyelő úr. Kérte, hogy foglaljak az ön számára megfelelő szobát valahol Róma központjában, és rendeljek vacsorát kettőjüknek valami alkalmas helyen. Ma este akarta önnek átadni a dokumentumokat. Azt mondta, felkéri önt, diszkréten vizsgálja ki az ügyet.

—A bíboros úr készített másolatot arról az iratkötegről?

—Biztosan nem.

—Miért nem?

—Mert nem volt szokása.

—Ember! — jött ki a sodrából Sir Robert. — Biztosan a Vatikánban is van egy rakás fénymásoló! Percek alatt tetszőleges számú példány készíthető!

—Biztos vagyok benne, hogy a Matakumba bíboros úr nem készített másolatot.

—Nem lehet, hogy téved? Hogy a bíboros úr lemásolta, és valahol elrejtette?

—Nem.

—Esetleg letétbe, vagy őrizetbe helyezte valahol?

—Főfelügyelő úr, határozottan állítom, hogy a bíboros úr nem készített egyetlen másolatot sem a szóban forgó iratokról.

—Ha így van, nagyon szomorú.

—Szomorú vagy nem szomorú, a bíboros úr nem másolta le az iratokat.

—És ön?

—Én?

—Ön sem másolta le?

—Én?

—Ön hát!

—A bíboros úr sohasem adta át nekem. Még csak bele sem tekintettem.

—Ha átvizsgálnánk Matakumba bíboros úr vatikáni lakosztályát, biztosan nem találnánk másolatot?

—Főfelügyelő úr, még a gondolatát is felejtse el annak, hogy bármit is átvizsgálhat a Vatikánban. Erre sohasem kaphatna engedélyt.

Frazer az ajkába harapott.

—És a számítógép? — kérdezte aztán.

—Miféle számítógép?

—Matakumba bíboros úr nem rendelkezett számítógéppel?

—De igen, főfelügyelő úr.

—Nem szkennelte be az iratokat?

—Nem.

—Biztos ebben?

—Teljes mértékben.

—Miért?

—A bíboros úr nem tudta kezelni a szkennert. Közöttünk maradjon, a számítógépet se nagyon. A gépet én kezeltem, Matakumba bíboros úr levelezését is én bonyolítottam. Az e-maileket felolvastam neki, mire ő általában választ diktált. Ha bármire szüksége volt az Interneten, mindig én kerestem ki neki, és én olvastam fel. Ha tüzetesebben el akart mélyedni valamiben, kinyomtattam neki. Nem szeretett a képernyőről olvasni, azt mondta, rontja a szemét. Elképzelhetetlen volt, hogy akár öt percre is leüljön a gép elé.

—Ez azért elég különös.

—Nem hiszem, főfelügyelő úr. Matakumba bíboros úr Szudánban nőtt fel, és nagyon szegény családból származott. Minden percét a lelkipásztori munka és a szegények támogatása tette ki. Egyszerűen nem szokott hozzá a számítógéphez, ezért idegenkedett tőle.

—Tehát biztos benne, hogy arról az iratkötegről nem készült egyetlen másolat sem?

—Biztos vagyok benne, főfelügyelő úr.

—Ön nem olvasta?

—Nem.

—Jószerivel nem is látta?

—Nem.

Frazer bólogatott. Egyre jobban érdekelte, mi lehetett abban az iratkötegben. Camorelli valóban nem sejt semmit? Vajon Patrice bíboros volt szokatlanul zárkózott, vagy ez a titkár nagyon ostoba? Esetleg mégis tud valamit?

—Mondja, páter Camorelli, közel állt ön a bíboros úrhoz?

Sir Robert lelkes helyeslésre számított. Ugyancsak meglepődött tehát, amikor azt látta, hogy páter Luigi Camorelli hosszan gondolkodik a válaszon. Előbb lesütötte a fejét, majd lassan felemelte, és hosszan nézett maga elé, mintha a tetők felett repdeső madarakat tanulmányozná. Aztán elnézett a háztetők felett a Pantheon, meg a számos templomtorony irányába. Frazer csendesen várt.

Előttük terült el Róma, a múlt dicsőségének és a jelen kiszámíthatatlanságának hatalmas városa, ahonnan egykor dölyfös imperátorok mondtak recipe ferrumot, később meg világi hatalomra éhes pápák hirdettek anatémát. Ahol tribunusok és demagógok izgattak egymás ellen; és ahol a nép hol birodalmat teremtő felséges populus romanus volt, hol ingyen gabonára leső, voksát áruló csőcselék; hol massza, amely megvert ebként sündörgött fennhéjázó urai körül, akiket sem otthagyni, sem szolgálni nem tudott. Ahol legfőbb hajléka találtatott Istennek, aki minden szívben ott lakozott, de mégis oly távol élt téren és időn kívül, és akiről a Rómában nyomorgó szegénység általában azt gondolta, imádkozhatnak Hozzá ugyan longobárd, gót, német vagy olasz nyelven, Ő leginkább latinul ért.

Itt terpeszkedett a fenséges Róma, amely előbb viskóhalmazból földi istenek márványból épített világvárosává, majd a világ közepéből romhalmazzá lett, ahol a történelem véget nem érő színdarabjának egyik-másik látványos jelenetében ezrek hanyatlottak kínos vagy véres halálba; és ahol a sors úgy görgette maga előtt törzsek és népek sorsát, mint a sikátorokban miákoló számos kismacska a pamutgombolyagot.

Frazer elérkezettnek vélte az időt, hogy újra feltegye a kérdését:

—Közel állt ön a bíboros úrhoz, páter Camorelli?

A megszólított egy pillanatig még habozott, aztán szembefordult a nyomozóval:

— Nem, főfelügyelő úr. Úgy érzem, nem.

Frazer ugyan erre a feleletre számított, most mégis meglepődött.

—Miért?

—Hogy is mondjam önnek? — a jezsuita láthatóan kereste a szavakat. — Én voltam a legtöbbet a bíboros úr társaságában. A titkára voltam, elvileg nekem kellett volna a legtöbbet tudnom róla. De nem így volt főfelügyelő úr. Őszintén kedveltem a bíboros urat, talán ő is engem, de nem engedett közel magához. Némely szokásától, elgondolásától őszintén idegenkedtem, és ez előtte nem maradt rejtve.

—Például mire gondol?

—Matakumba bíboros úr kedvelte a zenés, táncos szentmiséket, mint az afrikai papok közül sokan. Vagy mint újabban az afroamerikai plébánosok, sőt püspökök némelyike.  Ez nekem nem kenyerem. Nagyra becsültem a bíboros úr eredményeit a lelkipásztori munkában, de stílusa, módszerei számomra követhetetlenek voltak.

Frazer kényszeredetten bólintott. A jelek szerint Camorelli páter semmi érdekeset sem fog mondani neki Matakumba bíboros halálával kapcsolatban. A jezsuita a hasznavehetetlen szemtanúk azon terjedelmes halmazához tartozott, akik ott vannak az eset közvetlen közelében, mindent látnak, mindent hallanak; mégsem értenek semmit. Legfőképpen azt nem, mi is történt tőlük néhány méterre. Az ilyen emberek kelletlenül teszik a dolgaikat, és valahol mélyen magukba húzódva lényegében közömbösek a külvilág eseményeivel szemben. A felügyelő a bajszát rágta. Talán próbálja meg ráébreszteni Camorellit a lényegre? Végül is… Mély lélegzetet vett.

—Mondja, páter Camorelli, — kezdte nagyon türelmesen. — nem gondolja úgy, hogy a bíboros úr halála körül valami nincs rendben?

—Nincs rendben? — meresztette szemét a jezsuita. — Mi nincs rendben?

—Gondolkozzon!

—Szívroham. — nyögte a másik. — Váratlan, tragikus, de Isten útjai kifürkészhetetlenek. — azzal tüstént keresztet vetett. Sokkal színpadiasabban, mint szerette volna.

—Az előbb azt mondta, Matakumba bíboros makkegészséges ember volt.

—Igen, azt mondtam. De Isten útjai kiszámíthatatlanok. A hirtelen halál néha olyan embereket ragad el, akikről embertársaik úgy vélték, száz évig fognak élni. Ön nem hallott az amerikai kosárlabdázóról, aki…

—De hallottam.

—Na, látja, főfelügyelő úr. Ön gyilkossági nyomozó volt?

—Több mint harminc esztendeig.

—Akkor mást se látott a világból, csak gyilkosságokat. A detektívregényekben és a filmekben mindig gyilkosság történik, az életben azonban igen ritkán.

—Engedje meg, hogy ellentmondjak, páter Camorelli. Higgye el, elég tapasztalatot gyűjtöttem ahhoz, hogy lássam, amikor valóban gyilkosság történt.

—Lehet, hogy valaha kitűnően látta el a feladatát, Mr. Frazer, de nagy árat fizetett érte: szakbarbár lett. Bűncselekményt lát ott is, ahol nincs.

Sir Robert érezte, hogy lassan elönti a pulykaméreg. Kényszerítette magát, hogy ne szólaljon meg. Nem, nem, és újra nem.

— Bele kell nyugodnia, hogy Isten magához szólította az eminenciás urat. Nincs ebben semmi rendkívüli, főleg semmi bűnös. Itt nem szaladgáltak csúnya gengszterek negyvenötös pisztollyal, sem aljas orosz vagy ukrán csirkefogók Kalasnyikovval. Még csak közönséges olasz maffiózok sem jártak erre lefűrészelt csövű puskával. De félre a tréfával, ön rendőr, és a rendőrök számára…

—Na, jó! — állította meg egy kézmozdulattal a további haszontalan fecsegést Sir Robert. — Gondolja végig a következőket: A bíboros egészséges, jó erőben van, és igen tevékeny ember. Postán kap egy iratköteget, amelyben valaki segítséget kér tőle. Patrice Matakumba annyira komolyan veszi, hogy idehív engem Angliából. Méghozzá sürgősen. Nem akartam jönni, vonakodtam. Később azt válaszoltam, hogy néhány nap múlva jövök, de a Monsignore ellentmondást nem tűrően arra kért, már másnap legyek itt. Matakumba bíboros meggyőz engem, hogy jöjjek Rómába, helyet foglaltat nekem a repülőgépen és a szállodában. Néhány óra múlva azonban szívrohamban meghal. Ön ezt nem találja különösnek?

—Talán arra gondol, hogy…— a jezsuita nagy szemeket meresztett.

Frazer némán bólintott. Legfőbb ideje volt, hogy a páter végre megértse.

—Ön arra gondol, hogy a kardinális úr nem természetes halállal halt meg?

—Arra gondolok, hogy a halála nagyon gyanús.

—Netán úgy véli, — kérdezte most már a szokásos jezsuita nyugalommal az arcán Camorelli páter. — hogy a bíboros urat meggyilkolták?

—Határozottan arra gyanakszom, páter Camorelli.

—Rendben van, főfelügyelő úr. — húzta ki magát a jezsuita. — Ön azt gondol, amit akar, én azonban egyáltalán nem osztom az ön… hm… aggodalmait. — felállt az asztaltól, és jéghideg hangon folytatta: — Frazer főfelügyelő úr! Örültem a szerencsémnek! A szálloda rendelkezésére áll, az ön számlája egy hétig előre ki van egyenlítve. Ha tovább is maradni szándékozik, azt már saját költségén kell megtennie. Lelki üdvössége érdekében remélem, nem mulasztja el, hogy eretnek protestáns istentisztelet helyett Rómában katolikus misét látogasson. Itt bőven talál rá alkalmat. Remélem, jól érzi majd magát az Örök Városban, uram! — közönyös arccal indult volna, hogy faképnél hagyja Frazert.

A főfelügyelő megcsikorgatta a fogait. Ilyen könnyen nem fog a kudarcba belenyugodni.

— Egy szóra, páter Camorelli!

—Óhajt még valamit, uram?

—Hol tudom önt elérni, ha még szükségem volna a segítségére?

—A segítségemre?

—Ha volna olyan kérdésem, amire esetleg válaszolhatna.

—Attól tartok, sehol sem tud elérni, főfelügyelő úr. — felelte látszólag sajnálkozva az olasz.

—Miért nem?

—Mert rendem generálisának engedélyével elvonulok szabbatikumra. Egy teljes évre.

—Szabbatikum? Az micsoda?

—Lelki és szellemi megújulást szolgáló aktív pihenés, a korábbinál kevésbé megerőltető munkával. Már holnap indulok Argentínába.

—Argentínába? — a főfelügyelő nagyot nézett.

—Igen, uram. Megengedi? Isten áldja önt, Frazer főfelügyelő! — gyors, takarékos mozdulattal megáldotta Sir Robertet, aztán lendületes léptekkel távozott. Capuccinója érintetlenül állt az asztalon.

Frazer megitta a magáét, majd intett a pincérnek.

—Felesleges, uram! — mosolygott a fiatalember. — Az ön fogyasztása rendezve van.

Frazer sóhajtott, és elővette a jegyzetfüzetét. Hogy is hívják azt az elálló fülű, kajla bajszú római ifjoncot? Gondolkodott, de nem volt biztos a dolgában. Addig lapozott, amíg rábukkant: Vincenzo Ligi! Tüstént tárcsázta.

Sir Robert Frazer húsz-huszonöt perccel később Vincenzo Ligi római rendőr főfelügyelő irodájában ült.

Folytatása következik.