KÉTSZÁZHATVANKETTEDIK
RÉSZ
„Hazám, kiírtam már
magam,
s ha olykor, dinnyehéj nyomán,
verses lovam megúsztatam,
novell kéne inkább s román,
s ha épp novell, félig román,
vagy tán egészen az,
lírám szájában édesül az étel,
két szék között, az már igaz,
mire megy gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?”
s ha olykor, dinnyehéj nyomán,
verses lovam megúsztatam,
novell kéne inkább s román,
s ha épp novell, félig román,
vagy tán egészen az,
lírám szájában édesül az étel,
két szék között, az már igaz,
mire megy gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?”
Nézzük újra:
„Hazám, kiírtam már
magam,”
A mondottak fényében kissé más arcot kap a sorban szomorkodó
rezignáció. Parti Nagy itt nem a hazáról, önmagáról vall. Talán ez (is) adja a
sorban tagadhatatlanul érezhető nemes pátoszt.
„Hazám, kiírtam már
magam,”
Igazából tépelődés. A Költő ugyan azt mondja, nincs több
mondanivalója, a témában „már kiírta magát”, de ez nem igaz, hiszen a vers
folytatódik, és – a mellékes szálak ellenére – ezután is, továbbra is
vissza-visszatér a vezérmotívumhoz.
Azt gondolom, a Költő inkább úgy érzi, különvéleménye van,
felfogásával egyedül áll, a politikai és kulturális szekértáborok egyikének
álláspontjával sem tud maradéktalanul azonosulni. Ebben semmi különös nincs.
Igazából minden valamirevaló Költőnek
különvéleménye van.
Itt azonban kissé más a helyzet.
„Hazám, kiírtam már
magam,”
Meggyőződésem, hogy a Költő nem gyávaságból tér ki az elől,
hogy a témában valóban elmélyüljön. Hogy elszántan belemerüljön. Hogy dacoljon.
Dacolhatna bárkivel. Baráttal. Ellenféllel.
„Hazám, kiírtam már
magam,”
Tőle ezt szokták, és a Költő nem változtat. Nem óhajt
kitörni abból a bunkerből, amit lírájával maga épített. Nem gyávaságból és nem
kényelmességből. Egyszerűen nem látja célját és értelmét annak, hogy saját
magát valódi érzéseinek tisztázására kényszerítse.
Így már sokkal érthetőbbek a törések, kisiklások, a forma
uralmát tükröző groteszk megtorpanások.
Megyek tovább:
„s ha olykor,
dinnyehéj nyomán,
verses lovam megúsztatam,
novell kéne inkább s román,
s ha épp novell, félig román,
vagy tán egészen az,
lírám szájában édesül az étel,
két szék között, az már igaz,
mire megy gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?”
verses lovam megúsztatam,
novell kéne inkább s román,
s ha épp novell, félig román,
vagy tán egészen az,
lírám szájában édesül az étel,
két szék között, az már igaz,
mire megy gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?”
Jön a menekülés másik módja: a József Attila-parafrázisok
halmozása.
„s ha olykor,
dinnyehéj nyomán,”
A „dinnyehéj” említése nyilvánvaló célzás József Attila A
Dunánál című versének felütésére.
„verses lovam megúsztatam,”
Az ember elsőre nyomdahibának véli. Egy ékezet vagy egy t
betű lemaradt. Nem ez a helyzet.
„verses lovam
megúsztatam,”
A rím kedvéért…
„Hazám, kiírtam már magam,
s ha olykor, dinnyehéj nyomán,
verses lovam megúsztatam,”
s ha olykor, dinnyehéj nyomán,
verses lovam megúsztatam,”
Hogy keresztrímet alkosson a kettővel korábbi sorral…
Nehezen érthető.
„Hazám, kiírtam már
magam,
s ha olykor, dinnyehéj nyomán,
verses lovam megúsztatam,”
s ha olykor, dinnyehéj nyomán,
verses lovam megúsztatam,”
Vajon miért folyamodott a Költő ehhez a mesterkélt, rossz
megoldáshoz? A sor – ha hibátlan régies igealak állna benne – bokorrímet
alkothatna a következő sorokkal:
Így:
„s ha olykor,
dinnyehéj nyomán,
verses lovam megúsztatám,
novell kéne inkább s román,
s ha épp novell, félig román,”
verses lovam megúsztatám,
novell kéne inkább s román,
s ha épp novell, félig román,”
Ha a másik lehetőséget választja – amennyiben múlt időben
álló igéről van szó – és kiteszi a múlt idő jelét, a ritmushiba az
elfogadhatóság határain belül marad.
Így:
„Hazám, kiírtam már
magam,
s ha olykor, dinnyehéj nyomán,
verses lovam megúsztattam,”
s ha olykor, dinnyehéj nyomán,
verses lovam megúsztattam,”
Miért nem jó ez a rímelés? Miért ragaszkodik Parti Nagy
ilyen makacsul a keresztrímhez? Miért áldozza fel a keresztrím oltárán a szó
értelmét?
„Hazám, kiírtam már
magam,
s ha olykor, dinnyehéj nyomán,
verses lovam megúsztatam,”
s ha olykor, dinnyehéj nyomán,
verses lovam megúsztatam,”
A döntése aligha érthető.
Előállított egy nem létező igealakot, ami a rímelésbe
remekül beleillik, csak értelme nincs.
„megúsztatam,”
Vajon miért?
„megúsztatam,”
Nem olvastam olyat, hogy bárki komolyan vitatta volna ezt a
teljesen mesterkélt „igealakot”.
„megúsztatam,”
Persze „a zseniális Parti Nagy” kéretlen prókátorai ilyenkor
reflexből azt mondanák, hogy a Költő valamiféle „köztes” igelakot „teremtett”,
mert mindkét jelentést lebegtetni akarta.
Tehát így:
„megúsztattam”+”megúsztatám”=”megúsztatam”
Ennek azonban semmi értelme. A két igelak jelentése közt a
mai magyar nyelvben nincs akkora különbség, hogy ennek jelentősége lehessen.
„megúsztatam,”
Ez csak egészen közönséges nyelvrongálás. Sőt.
nyelvhelyességi hiba. Ami egy Költőtől a mesterségbeli fogyatékosság szomorú
jele.
„megúsztatam,”
Ebben az esetben nyilvánvalóan nem véletlenül ejtett
nyelvhelyességi hiba, hanem szándékos eljárás, nyelvi önkény.
„megúsztatam,”
Ha kánonon kívül álló költő ejtené, a kánon kritikusai
kinevetnék és megaláznák miatta. Azt mondanák, nem tud magyarul…
„megúsztatam,”
A Költő igen óvatos, ha a kozmopolita elvárásokról van szó.
Vagy a polkorrektről. Igyekszik szőrmentén, paszományosan szeretni a hazáját,
mert ebben a témában ott a „túlzást” rossz néven veszik. A magyar nyelvet ellenben
kedvre rongálhatja, „nyüstölheti”. Ez szánalmas helyzet, ördög legyen, aki
irigyli…
A kánon kiváltságainak ára van, és ennek megfizetése nem
szolgálja a magyar líra, vagy a tágabban értelmezett magyar kultúra érdekeit.
Folytatom a vers elemzését.
Folytatása következik.
