Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostroma? - XXXIV.

HARMINCNEGYEDIK RÉSZ

Mi történt?

Megérkezett a katonák hosszú ideje elmaradt zsoldja. A kiéhezett, lerongyolódott emberek fellélegeztek, izgatottan gyülekeztek.

Csakhogy…

A pénz felháborítóan kevés volt, töredékét sem fedezte a hátraléknak. A kamara még azt se fizette ki, amit a kapitány a saját pénzéből előlegezett a katonáknak. Kerecsényi kapitánynál betelt a pohár.

„Ez semmi, ez nem fizetés… Őfelsége lássa, hogy kit küld ide a várba, mert én bizonnyal tovább nem tartom.” 

Szégyenletes helyzet az uralkodóra, az államra és annak intézményeire nézve. A katonák fényesen teljesítették a kötelességüket, éppen megvédték a gondjaikra bízott várat. Helytálltak – hitelbe…

A kincstár pedig nem fizet…

Vajon mennyire lehetett némely bécsi tisztviselők arcán vastag az a bizonyos bőr? Hogy merészeltek ilyet tenni?

Vagy eleve meg akarták akadályozni Szigetvár megtartását?

Jelenlegi történetírásunk kezét-lábát töri, hogy utólagos felmentést adhasson a Habsburg állam bécsi intézményeinek azért, mert a magyar végvári katonasággal szemben sorozatosan nem teljesítették a kötelességüket. Írásaik szinte sugározzák a pénzügyi káosszal szembeni megértést, hosszasan értekeznek szegény császárok gazdasági nehézségeiről, ami az utóbbi fél évszázad állandó financiális bajainak fényében, a „nincspénzország” Magyarhonban egyáltalán nem meglepő.

Csakhogy…

Nézzük ezt az egyedi esetet! Az ország legfontosabb végvára éppen visszavert egy török ostromot. Maroknyi katona védelmezte. Zsoldhátralékuk összesen sem teheti ki egy udvari ünnepség költségeinek töredékét. Talán nem ér annyit a győzelem?

Ennyire sohasem volt üres a kincstár.

Vajon mi motiválta a pimasz tisztviselőt, akinek volt képe nevetséges összeggel kiszúrni a nyomorgó katonák szemét?

Ø      Korrupció?

Ø      Magyarellenesség?

Ø      Jellemtelenség?

Ø      Fantáziátlanság?

Ø      Hálátlanság?

Ø      Ostobaság?

Esetleg mind együtt?

Mert egyvalamit nem hiszek el. Nevezetesen azt az ostobaságot, hogy „objektív szükségszerűség” volt nem fizetni a maroknyi szigetvári katonának sikeres harcuk után.

Kerecsényi sokkal tisztességesebb volt, mint a felettesei. Már novemberben lemondott, csak valamikor december végén hagyta el a várat. Az új parancsnokot az uralkodó december kilencedikén nevezte ki.

Ki volt az új parancsnok?

Horváth Stančić Márk győri lovaskapitány. A következő szigetvári ostrom hőse.

Folytatása következik.

Ócska, vén buszunk, az Idő

Ócska, vén buszunk, az Idő

Néha rohan,

Máskor áll,

Árnyas halál-stációknál

Pár utas mindig leszáll.

A legrégibb Barátom is..

Szerdán temetik talán…

Jó ember,

Férj,

Apa voltál;

Béke Veled,

Matyikám…

Huszonöt éve láttalak,

Robogott a busz velünk;

Következő életünkben

Talán…

Jót beszélgetünk.

Ócska vén buszunk, az Idő,

Hegyeken és völgyeken;

Elmarad a megélt Élet,

Jön a Hit,

S a Bölcselem.

Én ma böjtölök, fiam!

Valamikor a XV. században a pápai hadak Anconát ostromolták. A város védői makacsul kitartottak, nagy veszteségeket okoztak a támadóknak.

A fegyver, amit a védők mesterien alkalmaztak, a kézi ágyú volt, azaz a puska. Alig hasonlított mai utódaira. A legtöbbje csak ormótlan vascső volt, és gyújtózsinórral sütötték el.

Az anconai fegyverművesek remekeltek, a kor legjobb puskáit készítették a védők számára. Nem hordtak távolra, de pokoli erővel lőtték ki a jókora lövedéket. Ez utóbbi is vasból készült, ez volt az anconai lövészek egyik újdonsága. A kovácsok készítették őket a szokásos kőlövedék, vagy közönséges kavics helyett. Gyilkos erővel csapódtak be, mintha kartonpapírból lett volna a páncél…

A katonák egyre kevésbé lelkesedtek.

Az egyik bíboros úgy vélte, hatni tud rájuk “a jó ügy érdekében”.

Hatalmas prédikációt dörrentett a katonáknak.

- Testvéreim az Úrban! – bőgte átszellemülten. – A háborúnk Istennek tetsző. Jézus velünk harcol!

- Őt is eltalálják? – vakkantott közbe egy zsoldos.

Az eminenciás atya elengedte a füle mellett.

- Testvéreim az Úrban! A pápa őszentsége jelt kapott a mi Urunktól! Az elesetteket lakomára várják a mennyek országában! Ne féljetek a haláltól, testvéreim, Jézussal fogtok lakomázni.

Amikor másnak a katonák rohamra indultak, a bíboros atya figyelmeztette őket:

- Aki meghal, Jézussal lakomázik!

Most is akadt egy tiszteletlen zsoldos:

- Atyaságod nem jön velünk a mennyei lakomára?

A kardinális bután nézett rá.

- Nem jön velünk lakomázni, bíboros úr? – kérdezte egy másik hadfi.

- Én ma böjtölök, fiam. - vágta rá a bíboros.

Acsarkodó böjti szelek

Acsarkodó böjti szelek,

A világunk mitől kerek?

Szubkultúra-nyúlketrecek;

A világ-ereszték recseg.

Mai trend globálra fajzott,

Dollár eszik világsajtot.

Acsarkodó böjti szelek,

Hajléktalan a Szeretet.

Fukar anyagi nyereség

Zabálja az ember eszét.

Torony hegyén fehér kendő;

Aszalódik a jövendő.

Acsarkodó böjti szelek,

Bármi is jön – már közeleg.

Csapzott jövendőt rejtenek

Rossz buta, seszínű szemek.

Dermedten állnak a hegyek,

Zenét hallgat a fergeteg.

Acsarkodó böjti szelek;

A vén Idő gyorsan pereg.

A jövő csupán elmélet;

Nagy felelősség az Élet.

Az erkölcs nem kopott condra,

A gonoszra mindig: kontra.

Magányos Isten a Hegyen;

Éljünk úgy, hogy – bennünk legyen.

Isten embersége velünk -

Létezik, amíg létezünk.

A világ csak tőlünk kerek,

Acsarkodó böjti szelek.

Szőke nő zűrben az űrben - 296.

KÉTSZÁZKILENCVENHATODIK RÉSZ

Hirtelen jött a kijózanodás!

-         Atyaúristen! A térmanipulátor!

Felpattant, mintha megcsípték volna. Órákon belül támadás érheti! A térmaniplátor használatával leleplezte az inkognitóját. A térmanipulátor központjában, de talán a Digitális Téridőben is pontosan tisztában lehetnek vele, kicsoda, és milyen eszközökkel rendelkezik. Talán éppen most töltik fel annak a hajónak a fegyverzetét, amelyet a megsemmisítésére küdenek.

Milyen könnyű hibázni!

Azonnal visszalépett az időben. Egyetlen napot. Olyan világba jutott, ahol a kínai üzemanyagraktár sértetlen, és senki sem használta illetéktelenül a térmanipulátort. Karen megnyugodott.

Kényszerítette magát, hogy pihenjen, ne kapkodjon, mindent higgadtan gondoljon végig.

Az időutazás nagy felelősség, mert nem korrigálható. Nincs visszajövet és új próbálkozás, mert a jövő még nem is létezik. Vajon mikor hozták létre a térmanipulátor központját? Három-négy évnél biztosan előbb. Az eszközt tudja használni, érdemes-e olyan távolra visszamenni az időben, ahol még nincs? Észrevétlen maradhatna?

Nem tudta, hogy miért, de biztos volt benne, hogy nem. Ki tudja, mióta létezik ténylegesen a térmanipulátor? Talán egyáltalán nem is függ a központjától. Lehet, hogy évtizedekig titkolták. A Föld egyszerű lakossága nem is sejti, hogy van ilyen eszköz.

A térmanipulátor központját újra el kell pusztítania. Nem mindegy azonban, hogy mikor.

A számítógép egyeztette a cirkáló idején a földi idővel. Valahol Budapesten éppen most van együtt Roberttel. A gondolatra szinte felrobbant az izgalomtól.

Még öt napig várt. Mindent eltervezett.

A hatodik nap reggelén kényszerítette magát, hogy akkurátusan megfürödjön, felöltözzön, és bőségesen megreggelizzen.

Mindennek sora van.

-         Admirális a hajónak! Kezdődjön az akció!

Folytatása következik.

Szőke nő zűrben az űrben - 296.

KÉTSZÁZKILENCVENHATODIK RÉSZ

Hirtelen jött a kijózanodás!

-         Atyaúristen! A térmanipulátor!

Felpattant, mintha megcsípték volna. Órákon belül támadás érheti! A térmaniplátor használatával leleplezte az inkognitóját. A térmanipulátor központjában, de talán a Digitális Téridőben is pontosan tisztában lehetnek vele, kicsoda, és milyen eszközökkel rendelkezik. Talán éppen most töltik fel annak a hajónak a fegyverzetét, amelyet a megsemmisítésére küdenek.

Milyen könnyű hibázni!

Azonnal visszalépett az időben. Egyetlen napot. Olyan világba jutott, ahol a kínai üzemanyagraktár sértetlen, és senki sem használta illetéktelenül a térmanipulátort. Karen megnyugodott.

Kényszerítette magát, hogy pihenjen, ne kapkodjon, mindent higgadtan gondoljon végig.

Az időutazás nagy felelősség, mert nem korrigálható. Nincs visszajövet és új próbálkozás, mert a jövő még nem is létezik. Vajon mikor hozták létre a térmanipulátor központját? Három-négy évnél biztosan előbb. Az eszközt tudja használni, érdemes-e olyan távolra visszamenni az időben, ahol még nincs? Észrevétlen maradhatna?

Nem tudta, hogy miért, de biztos volt benne, hogy nem. Ki tudja, mióta létezik ténylegesen a térmanipulátor? Talán egyáltalán nem is függ a központjától. Lehet, hogy évtizedekig titkolták. A Föld egyszerű lakossága nem is sejti, hogy van ilyen eszköz.

A térmanipulátor központját újra el kell pusztítania. Nem mindegy azonban, hogy mikor.

A számítógép egyeztette a cirkáló idején a földi idővel. Valahol Budapesten éppen most van együtt Roberttel. A gondolatra szinte felrobbant az izgalomtól.

Még öt napig várt. Mindent eltervezett.

A hatodik nap reggelén kényszerítette magát, hogy akkurátusan megfürödjön, felöltözzön, és bőségesen megreggelizzen.

Mindennek sora van.

-         Admirális a hajónak! Kezdődjön az akció!

Folytatása következik.

Szerelem és líra - CLXIII.

SZÁZHATVANHARMADIK RÉSZ

Vajon rendelkezik-e a költő személyes emberi autonómiával? Ha valóban alkotó művész, nyilvánvalóan rendelkeznie kell vele. A válasz magától értetődik. A kérdés nevetségesnek tűnik, de itt és most fel kell tennem, hiszen számos olyan botcsinálta „elmélet” van forgalomban, amelyek ennek ellenkezőjét sugallják.

Felhívnám arra a figyelmet, hogy a művészet intézményi elmélete értelmében egyáltalán nem szükséges, hogy a művész valódi személyes emberi autonómiával rendelkezzék, teljesen elegendő az, ha az általa műalkotásnak nyilvánított szövegeket vagy tárgyakat „a művészet világa” is műalkotásnak ismerje el.

Érezzük, miféle csapdák rejlenek itt?

Rendelkezik-e a költő erkölcsi függetlenséggel?

Itt is magától értetődőnek tűnik a válasz, de a művészet intézményi elméletének értelmében ez sem szükséges ahhoz, hogy valaki „elismert költő” legyen.

Ez természetesen minden valóságos esztétikai alapvetéssel ellentétes, de nincsenek is egy dimenzióban. A művészet hivatali elmélete mindenféle esztétikai szempontot mellőz, egyedül a brancs-szempontokat érvényesíti következetesen. A művészet hivatali elméletének védőszárnyai alatt létező művészet sem státuszában, sem céljában, sem pedig funkciójában nem lehet azonos semmiféle olyan művészettel, amely valódi esztétikai alapvetések nyomán szerveződik.

Itt most már állást kell foglalnom:

A költő személyes emberi autonómiával és erkölcsi függetlenséggel rendelkező személy, aki felelős az alkotásaiért.

A költészet emberi és erkölcsi tekintélye eleve feltételezi a független és felelős alkotót. Itt van az egyik olyan pont, ahol minden álszent érvelés önmaga ellentétébe fordul.

Emlékszünk még a fentebbi axiómára?

Az ember csak akkor lehet felelős, ha szabad.

A látszólag „objektív” tételmondat témánkkal kapcsolatban magában foglal egy kérdést, amire nem szoktak felfigyelni.

Szabad ember-e a költő?

Folytatása következik.

A világunk mögött rejtőző sunyi rettenet

Ott rejtőzik a baljós ég fölött,

A harsány reklámszünetek között,

A hazug, kincstári mosoly mögött,

A ronggyá szakadozó idegekben

Közéleti patvarkodásban rebben,

Üres tekintetekből vigyorog.

A Jelen buta, süket peremén

Várakozik

A Rém.

Az ostobaság csillaga ragyog,

Egyre butulnak

A hétköznapok.

A fáradt Idő görcsösen pereg,

Vámpírok,

Szörnyek,

Farkasemberek

Acsarkodnak gyermekeink agyában,

S a jövő

Véres foggal

Vicsorog.

Magányt terjeszt üres kábel-zene,

S az ostoba, drótos fülű jelen

Rossz lármájától

Önmagát se hallja.

Puha talpon settenkedik

A sunyi rettenet;

S a világ felett,

Egyetlen árva jelzőlámpa ég.

Pusztul a rét, és növekszik a sár,

S a borzalom még egyelőre

Vár.

Ledől az ünnep, mint régi vár tornya,

Marad helyette eszetlen tivornya,

Végképp meghalnak a meghitt nyarak,

Fehér bottal koldul az Akarat.

Kihal a Hűség,

Kialszik a Hit,

S a butaságon hízik

A profit.

A pénz-mennyország ingatag ladik,

Alatta csöndesen várakozik

A profanizált sunyi kárhozat.

Még rejtőzik,

Várakozik,

Oson

A külvárosi erőszak-soron,

De feni már

A csorba agyarát.

Egyre hátrál

Az Emberség,

A Hit;

És a kapituláns ostobaság

Rekedt hangon kántálja a világba

A reménytelenség mítoszait.

Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostroma? - XXXIII.

HARMINCHARMADIK RÉSZ

A győzelem után Kerecsényi kapitány megjutalmazta az embereit. Minden egyes „bátor magaviselete és vitézsége jutalmául” körülbelül másfél liter bort és friss cipót kapott, ezen felül többeket pénz-vagy tárgyjutalomban részesített a parancsnok. Volt, aki ruhákat, mások zsákmányolt tárgyat, állatokat, vagy éppen török foglyokat kapott jutalmul. Néhányan zsoldemelést is kaptak.

Az utóbbi kivételével nyilvánvalóan az összes jutalom a várkapitány pénztárcáját terhelte. Ebből igen érdekes következtetéseket vonhatunk le.

Mivel Kerecsényi jelentéseiből tudjuk, hogy a parancsnok az ostrom idején sem értékelte túl a török támadók seregét, ráadásul gyenge és szedett-vedett hadinépnek tartotta a Tojgun pasa vezette ostromló hadat, amelynek létszámát legfeljebb ötezer becsülte, és azt írta róluk, hogy „Kétezer lovag és ezer puskás megvívott volna velek.” 

A törököt tehát kevésre becsülte, a védők helytállását azonban nagyon is kiemelkedőnek tartotta.

Mi lehet a magyarázat?

Vajon mekkora lehetett az a helyőrség, amely még egy ilyen jelentéktelen török had támadásának visszaveréséért is ilyen jelentős dicséretben részesült? Magyarán: hány főből állhatott Szigetvár őrsége, ha a nem főnemes és nem is túl gazdag Kerecsényi pénztárcájából futotta arra, hogy egyenként mindet megjutalmazza?

Pedig a győzelem nem volt jelentéktelen. Tojgun pasa 1555 őszén Szigetvár kivételével minden megtámadott várat elfoglalt. A hivatalos török krónika fényes győzelemnek nevezte a pasa hadjáratát, és Tojgunt ilyen jelzőkkel illette:

Ø      „farkas a vitézség küzdőterén”

Ø      „krokodilus a küzdelem tengerében”

Ø      „leopárd az öldöklés zajában”

A hivatalos krónikás – Dzselálzade Musztafa – azonban le sem írja Szigetvár nevét. A török nem szerette emlegetni a fiaskóit.

Vajon mi okozta a török kudarcát? Bizonyára nem az őrség létszáma és erős fegyverzete.

Nyilván a következők:

Ø      Sebtében elkészült erődítési munkák

Ø      Elszánt védelem

Ø      Erőteljes és pontos ágyútűz

Eger után Szigetvár is megállított egy jelentős török hadjáratot. Eger a Felvidék elözönlését és kettészakítását, Szigetvár a Dunántúl elnyelését akadályozta meg. ezeken a győzelmeken múlt, hogy mégis maradt némi Magyarország keresztény kézen.

Kerecsényi szigetvári sikere látszatra nem mérhető Dobó István győzelméhez, már csak a török ostromlók számát és minőségét tekintve sem, de a maga idején igen nagy volt a jelentősége. Talán még nagyobb, mint az egri győzelemnek.

Szigetvár stratégiai jelentősége ekkor nagyobb, mint Egeré. A török is annak érzi. Eger túlságosan keletre esik, elfoglalása esetleg elszigetelhetné Erdélyt, Szigetvár azonban a dunántúli hódító hadműveletek útjában áll, ráadásul mindig azzal fenyeget, hogy bázisa lesz egy veszedelmes keresztény ellentámadásnak.

Ezt pedig nem tűrheti a török.

Az egri kudarc a számára ekkor leginkább presztízsveszteség, míg a Szigetvár alatti sikertelenség stratégiai kudarc. Eger sohasem lehet semmiféle ellentámadás kiindulópontja, Szigetvárt meg minden körülmény erre predesztinálja.

Eger ellen ezekben az években 1552 után nem indul újabb török támadás, Szigetvár ellen annál több. Jellemző, hogy Eger újabb megtámadására legközelebb majd csak a század végén vívott tizenöt éves háborúban kerül sor, amikor a vár stratégiai jelentősége újra megnövekszik, hiszen az Erdélyi Fejedelemség nagy erőkkel vesz részt a Királyi Magyarország oldalán a török elleni harcban.

A török ostrom visszaverése után Kerecsényi és katonái nem tétlenkedtek. Megpróbálták elfoglalni a kis görösgáli erődöt. Október huszonötödikén meg is támadták. Kiderült azonban, hogy a török a közelben nagyobb erőt helyezett el, és a váratlanul megjelenő segédcsapat vereséget mért a magyarokra. Kerecsényi hatvannégy emberét veszítette el.

Kerecsényi a következő hónapban bosszút állt: lest vetett a környéken leselkedő török csapatnak, és a zömét lemészárolta.

Még ebben a hónapban fordulat történet Szigetváron.

Kerecsényi lemondott a tisztségéről.

Folytatása következik.

Fukuyama-rigmus

(Aki csak tradíciózik,

Meg a száját tátja,

Próbálja úgy nézni, ahogy

Fukuyama látja.)

A világok legszebbike;

Hurrázzunk tehát ízibe!

A boldogság piacgazdag,

Minden más: vallási maszlag.

Múltunkat a számhoz verem;

Véget ért a történelem.

(Mégse kell ám protestálni

Ezen szavak végett,

Csak így ér a liberális

Történelem véget.)

Kábelbokron bádog mókus;

Zúg a Fukuyama-kórus.

Génmanipulált világfán

Gubbaszt a műanyag sátán.

Atomhulladék tetején

Bőg az ösztövér mű-tehén.

(Akinek ez egészséges

Érzéseit sérti,

Legjobb lesz, ha talán magát,

Fukuyamát kérdi.)

Isten is meghalt a hegyen,

Nehogy liberális legyen.

Ne legyen üres az oltár,

Trónoljon rajta a dollár.

Szent dollár-demokrácia,

Hozsánna, profit-biblia!

(Viszont ha a Történelem

Véget mégse érne,

Fukuyama talán mégis

A bőrébe férne.)

A "szakember" drámaíró

Valamikor a XVIII. században egy magyar gróf írt egy vígjátékot. Jópofa, pikáns darabot könnyen gördülő versformában. Egyetlen felvonás volt mindössze, és a társaságban közismert, kikapós szépasszony volt a főszereplője. Megmutatta előkelőségekből álló társaságának, és az ifjú grófok és konteszek tüstént kedvet kaptak rá.

- Játsszuk el!

Máris nekiláttak, szabad idejükben próbálni kezdték a komédiát. A gróf megígérte, hogy az előadásra meghívja az illető hölgyet, akiről a vígjáték szól.

- Hogy fog pirulni! – kuncogott egy ifjú bárónő.

- Az? Dehogy! – vágta rá egy éltesebb asszonyság. – Büszkén ki fogja dülleszteni a mellét!

Hogyan reagált a címzett? Sohasem derült ki. A korabeli kanonizált irodalom közbeszólt.

A gróf úgy vélte, megmutatja a darabját egy hivatalos írónak. Talán némi elismerést várt.

Egy Bécsben élő, elkényeztetett osztrák udvari drámaírót választott. Akkor ő volt a császárváros legdivatosabb szerzője. A gróf arra kérte, nézze át a kis komédiát, ha nagyon szükséges, javítson rajta. Egy zacskó aranyat is mellékelt a kéréséhez.

Az eredmény megdöbbentette. Már abból rosszat sejtett, hogy a drámaíró hosszasan ült a darabján. Teljes hat hónapot.

Közben a darab másolata elért a címzetthez, annak szeretőin keresztül a hölgy reagálása is a gróf fülébe jutott. Okafogyottá vált az előadás.

Végre megjelent a drámaíró, és diadalmasan átnyújtotta “javítását” a grófnak.

Ötfelvonásos, könnyfakasztó tragédiát dörrentett az egyfelvonásos kis pikáns komédia helyébe. Nagymonológokkal, fellengzős tirádákkal.

A gróf csak nézett. A társaságában csak ennyit mondott.

- Felfoghatatlan, amit művelt. Kapott tőlem egy zsebórát, és visszaadott helyette – egy pecsenyeforgató gépet.

A darabot máig se adták elő.

A Költészet nagy hatalom

A Költészet nagy hatalom,

De sohasem nagyhatalom.

Sosem pedigrés hivatal,

Csak szeretni, hinni akar.

Sosem alkuszik a líra,

Lélekre vágyik, nem díjra.

A Költészet nagy hatalom,

Máskor csak - árnyék a falon.

Ha egyenest látni bandzsa, 

Az nem líra, csak halandzsa.

Ha igazat nézni restell,

Visszaél szóval és verssel.

A Költészet nagy hatalom,

De csak ha szolgál - szabadon.

Ha a profán semmit hajtja,

Az Isten átka ül rajta.

Ha nyűgözik rossz kánonok,

Nem halad, csupán tántorog.

A Költészet nagy hatalom,

Olthatatlan tűz vén fagyon,

Bennünk lakó Isten szava,

Az Ember örök igaza.

Szent ladik a lélek-tavon;

A Költészet - nagy hatalom

Szőke nő zűrben az űrben - 295.

KÉTSZÁZKILENCVENÖTÖDIK RÉSZ

Karen aludt egyet a közlésre. Másnap, reggeli után tért vissza a témára:

-         Admirális a hajónak. Mennyire őrzik azt a kínai üzemanyagbázist?

„Admirális a hajónak! Semennyire.”

Karen felfigyelt. Ez túl szép lenne ahhoz, hogy igaz legyen.

-         Admirális a hajónak! Hallhatnék erről bővebben?

„Hajó az admirálisnak! Ez titkos információ. Most azonban, hogy már nem tartozom a kínai flotta állományába, megoszthatom önnel, admirális. A kínaiak titokban hozták létre a bázist a Hold egy teljesen félreső vidékén, amely az összes űrtávcső hatókörén kívül esik. Egy jókora kráterben található, felfedezni lehetetlen. A készletet kizárólag fegyveres konfliktus esetén szabad felhasználni. Minden hajó memóriájában megtalálható az információ, de a Holdon szolgálatot teljesítő emberi személyzet nem tud róla, mert a parancsnokság attól fél, hogy áruba bocsátanák.”

Karen elmosolyodott. Micsoda hihetetlen szerencse.

-         Admirális a hajónak! minden információra szükségem van!

A hajó pontos pontos helyrajzi vázlattal szolgált, Karen pedig a robotharcosokkal kidolgozta az akció tervét.

Mérhetetlenül hálás volt a kínaiaknak. Senkit sem kell megölnie.

Persze, a kínaiak nem voltak teljesen felkészületlenek. A Holdnak azon a részén semmiféle leszállóhely sem volt, még csak alkalmi állomás sem. Az összes bázis és kikötő nagyon messze esett a kínai üzemanyagraktártól. Ha azonban csak egyetlenegy kutter próbálna ott leszállni, a kínai felderítés azonnal észlelné, félórán belül megjelenne néhány kínai cirkáló, és elfognák, vagy megsemmisítenék a betolakodót.

Neki azonban rendelkezésére áll a térmanipulátor. Egyszerűen átpakoltatja az üzemanyagot.

Csak olyan robotokat küldött, akik korábban a Rodney személyzetéhez tartoztak. Tizenöt órás munkával annyi üzemanyagot raktak át, amennyi csak elfért a flotta hajóin. Lényegében kifosztották a titkos kínai raktárt.

Karennel madarat lehetett volna fogatni. Minden készen áll a tervei megvalósításához.

Folytatása következik.

Szerelem és líra - CLXII.

SZÁZHATVANKETTEDIK RÉSZ

Fontos és bonyolult kérdésekhez értem.

Kimondtam, hogy hétköznapi értelemben a ’költő’ státuszában lévő ember felelőssége nem lehet egyetlen más státusz felelősségénél kisebb, ami egyrészt magától értetődő, másrészt nagyon is problematikus, hiszen a jelenlegi kanonizált szövegek erőteljesen igyekeznek tagadni elkövetőjük felelősségét.

A felelősség fogalmát kissé körbe kell járnom. Igyekszem egyszerű szavakat használni, hiszen a fogalom a gyakran körkörös okoskodásokba tévedő, verejtékes akadémiai semmitmondás kedvenc témakörei közé tartozik.

A marxista filozófia – és vele együtt számos polgári gondolkodó – általában azt hangoztatja, hogy az ember csak akkor lehet felelős, ha – szabad. Ezt első hallásra elfogadjuk, de ha belegondolunk, aggályosnak találjuk. Ezzel ugyanis semmit sem mondanak, viszont hallgatólagosan felmentést adnak a felelősség elhárítására.

Nézzük, mit jelent:

Az ember csak akkor lehet felelős, ha szabad.

A szabadság több rétegű és nehezen definiálható fogalom. Hétköznapi értelemben legfeljebb annyit jelent, hogy valaki valamely konkrét esetben nincs megfosztva a cselekvés lehetőségétől.

A lényeg azonban nem itt van. Egy tolószékbe kényszerült mozgássérült is hozhat fontos döntéseket, és gondoskodhat azok végrehajtásáról attól függetlenül, hogy a döntésekből adódó konkrét tevékenységeket a mozgássérült állapota miatt mások végzik el. A mozgássérült is szabad lény, konkrét, a hétköznapi dimenzióra nehezedő cselekvőképtelenségétől függetlenül.

Filozófiai értelemben a kijelentés voltaképpen tautológia, hiszen a szabadság és a felelősség ugyanazon fogalom két oldala. Az ember szabad lény, mert képes előre látni a cselekvései következményeit, és képes a tetteiért felelősséget vállalni.

Az ember csak akkor lehet felelős, ha szabad.

A mondat semmit sem jelent.

A materialista filozófiák azon az alapon tagadják az emberi felelősséget, mert az ember tetteit általa ellenőrizhetetlen és irányíthatatlan jelenségek determinálják. A marxisták annak idején általában a felelősség visszavételéről beszéltek, ami természetesen az egyedül üdvözítő kommunista szervezkedés útján lehetséges. Akkor aztán következik „az emberi történelem legfontosabb fordulata”, az eddig felelőtlen és determinált emberek egyszeriben felelősökké válnak, a szabadsághiány helyébe szabadságot teremtenek. Sőt. Erőszakkal hozzák létre az erőszak nélküli társadalmat. Aztán máris jöhet a proletárdiktatúra meghitt aranykora.

Láthatóan nem érzékelték a mondandójuk alapvető ellentmondásait. Időnként ugyan megjegyezték, hogy az ember képes önmagát megváltoztatni, hogy változhat, mert történelme van, de ez szinte elveszett a determinizmus állandó hangsúlyozásában.

A polgári filozófusok hasonló alapról indulva időnként oda jutottak, hogy a tett – lehetetlen. Ha pedig az ember cselekvésképtelen, nem is felelős.

A szabadság problémaköre egy másik tanulmányt érdemel, itt aligha foglalkozhatok vele mélyebben. A legújabb kori propagandák legelcsépeltebb kifejezései közé tartozik. némelyik származéka is. Itt Közép-Európában a „felszabadítás” szó hallatán már borzolódik a hátunkon a szőr. A román hazafias történelmi propaganda előszeretettel említi Erdély „felszabadítását”, mi pedig tudjuk, hogy ez vérfürdővel, és példátlan atrocitások tömegével járt a lakosság, helyenként nemcsak a magyar lakosság számára.

A szabadság sohasem annyira teljes, mint a modern propaganda a saját államának berendezkedéséről bizonygatja, de talán soha nem is annyira szélsőségesen fogyatékos, mint az ellenségeinek tartott államokról hirdeti.

Az állami, társadalmi, gazdasági körülmények növelhetik vagy korlátozhatják az ember szabadságát, de szélsőséges meghatározottságról nem beszélhetünk, és arról sem, hogy az állami berendezkedés végzetes mértékben önmagához adaptálja a benne élő embereket. Ebben az esetben ugyanis sohasem fordulhatna elő, hogy valamely embertelen állami rendet egy nála emberségesebb vált fel.

A szabadság sokkal inkább a személyes emberi autonómiához, mintsem a külső körülményekhez kötődik. Mértéke se az, hogy az egyén miféle tárgyakat vásárolhat és mennyit utazhat, hanem az, mennyire képes megőrizni önmagát, személyes identitását. A szabadság legfontosabb összetevője nem az anyagi, hanem az erkölcsi függetlenség.

Ennek tükrében azonban újra meg kell vizsgálnom a költők felelősségét.

Folytatása következik.

Mendegél az Élet

Mendegél az Élet,

Mindig csak tovább,

Egyre újabb esztendőnyi

Városokon át.

Némelyik aprócska,

Másik jókora,

Hűvös estén jólesik az

Emlék-vacsora.

Itt-ott ki van írva:
“Az emlék harap!”

Muskátlis kapuk jelölnek

Boldog napokat.

Mendegél az Élet,

Őszül a vidék,

Visszanézve ragyog a sok

Emlék-töredék.

Sziklás hegyoldalban

Idő hajlata,

Integet a Múlt, akár egy

Fáradt nagymama.

A Jövő, mint vékony

Ködfátyol, lebeg,

Várakoznak eljövendő

Újabb életek.

Mendegél az Élet,

Mindig csak tovább,

Roskadoznak új elvek, meg

Régi paloták.

Régi reményekből

Új jelen terem,

Nem lehet örökké ifjú

Csak a Szerelem.

Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár osroma? - XXXII.

HARMINCKETTEDIK RÉSZ

Tojgun pasa azt tervelte ki, hogy két magas föld-fa építményt emeltet, a várfalnál magasabbra, és a tetejükre telepített tüzérség és gyalogos lövészek tüzével megbénítja a védelmet. Az ilyen építményeket akkori magyar katonai szóhasználattal „kastélynak” nevezték. Az építményekhez futóárkok rendszere tartozott.

A pasa haladéktalanul hozzá is fogott terve megvalósításához.

Ez jellegzetes XVI. századi török ostrommódszer volt, komoly veszedelem rejlett benne. Ha a védők nem figyelnek fel idejében a földmunkákra, és nem akadályozzák meg a „kastélyok” építését tüstént az elején, könnyen kerülhetnek kiszolgáltatott helyzetbe. Az ostromlók felülről irányított, pontos tüze minden szervezett védelmi intézkedést lehetetlenné tesz, míg a támadók bárhol rohamot indíthatnak az ostromlétesítmények tüzétől támogatva.

A védőknek elemi érdekük, hogy a hasonló létesítményeket még az építés kezdetén megsemmisítsék.

Kerecsényi katonái naponta kitörést intéztek a török ellen.

A kitörés mindenkor a várvédelem legerősebb fegyverei közé tartozott. Az erődöt nagy területen körülvevő ellenséggel szemben meglepetésszerűen, jól felfegyverezve, az adott kis területen átmeneti létszámfölényt képező, gyors akció igen sok ostromot tett kilátástalanná.

A kitörés az ókortól kezdve a védők egyik legfontosabb eszköze volt. A tárgyalt korszak legkorszerűbb várait már gyakran eleve felszerelték úgynevezett kitörési kapukkal; olyan rejtett kijáratokkal, amelyeket olyan pontokon helyeztek el, ahonnan meglepetésszerűen le lehetett rohanni a várra nézve előre láthatóan legveszedelmesebb tüzérségi állásokat, munkálati központokat, vagy egyéb létesítményeket.

A kitörés azonban csak akkor lehet eredményes, ha meglepetésszerű, és az adott helyen képes döntő fölény létrehozására.

A jelek szerint a szigetváriak egyszerűen nem rendelkeztek elegendő emberrel ahhoz, hogy egy ilyen igazán sikeres kitörést végrehajthassanak. A török ugyanis csak kis erőkkel szegült szembe velük. A második napon például száz puskás janicsár és harminckét lovas próbálta feltartóztatni őket.

A számokból következtethetünk arra, milyen volumenű erőket tudott bevetni az ostromlók ellen Kerecsényi László.

A jelek szerint a kitörések nem értek el átfogó sikert, de kudarcba sem fulladtak. Lekötötték, nyugtalanították az ellenséget, zavarták az ostrommunkálatokat. Kerecsényi a jelentésében sikeresnek ítélte őket.

„Harcunk mindennap erős volt az ellenség közül „sok hala meg puska miatt”

Az ellenség halottainak számát Zsámboki János háromszáz főre teszi. Némely történész szerint ez túlzott adat. Szerintem nem.

A fő probléma azonban a készülő két „kastély” volt. A jelek szerint a kitörések alkalmával a szigetváriak nem tudtak eljutni a két építményig. Igyekeztek hát tűzzel elárasztani őket. Az erőfeszítéseket az ostrom harmadik napján siker koronázta: a védők ágyútüze elpusztította az egyik építményt.

Kerecsényi László nem félt az ostromlóktól. A következőket jelentette:

„Álgyúval nem lűteté, nem akart hozzákezdeni, hogy látá az helnek erős voltát, ő magok kevés voltát, mert legfeljebb nem volt terekpórtul megválván ötezernél. Én bizony életemben nem láttam rosszabb szerrel való népet eznél… Kétezer lovag és ezer puskás megvívott volna velek.” 

Az ostromsereg tehát nem volt nagy, de a védelem erői még csekélyebbek voltak. Kerecsényi tudta, hogy vasfegyelmet kell tartania. Nem volt könnyű dolga.

„árulók is voltak köztük”  - jelentette a török támadás visszaverése után.

Nem tudjuk, mit takar a lakonikus megjegyzés.

A védők néhány nap alatt érezhető tüzérségi fölénybe kerültek, ami mindig az ostrom kudarcát szokta maga után vonni. A csekélyebb számú magyar löveg sokkal pontosabban tüzelt, a támadók veszteségi szaporodtak. Azt gondolom, a török parancsnok itt már számot vethetett azzal, hogy a hadjárata fiaskóval végződött.

Végül a magyar tüzérség megfélemlítette a pasát. Egy török fogoly – más adat szerint szökevény – elárulta, melyik Tojgun sátra.

„Maga bizon elég messze vala az sátor… Az ereg álgyút én ráigazétám,nappal és estve hozzá lövék… az sátor felét találta. Azontúl készülni kezdett és elmene.”

Tojgun pasa dolga végezetlenül kotródott el Szigetvár alól.

Folytatása következik.

Melegítsd át, Napsugár!

Melegítsd át, Napsugár,

A fáradt szobákat;

Ilyenkor minden pillanat

Boldog perccé válhat.

Most születik a Tavasz,

Új remények várnak,

Mosoly-előőrsei is

Megjöttek a Nyárnak.

Erőt gyűjt a napsugár,

A hajnal se félszeg,

Reggelenként sűrűsödnek

A jókedvű élcek.

Melegítsd át, Napsugár,

Töredék hitünket,

Hadd tartsuk meg békességben

Hírünket, nevünket.

Melegítsd át a magyart,

Sok csalódást látott,

Hadd építsen békességben

Jövőt és országot.

Háborog a nagyvilág

Sok régi vidéke;

Kollektív a háborúság,

Személyes a béke.

Melegítsd át, Napsugár,

Az emberiséget,

Jusson mindenkinek Otthon,

Meg értelmes Élet.

Eljátszom magam!

Kevesen tudják, hogy Johann Wolfgang Goethe valamikor színházi direktorként is dolgozott, ő volt a weimari udvari színház igazgatója.

Állását egyébként egy kutya miatt veszítette el. Nem volt hajlandó egy divatos kutyás melodrámát színpadra állítani azzal, hogy az ő színházából nem lesz – cirkusz.

Szigorú és következetes ember volt.

Egyszer valamelyik makrancoskodó színész közölte, hogy nem fogadja el a neki kiosztott mellékszerepet.

Goethe nem sokat teketóriázott vele:

- Akkor eljátszom magam!

A színész megrökönyödött. Ahogy az igazgatóra nézett, megértette, hogy ez nem üres fenyegetés. Goethe képes helyette színpadra lépni, amiből világraszóló botrány kerekedik, és az ő karrierjének vége.

Inkább eljátszotta a mellékszerepet.

Egykor volt népek tavasza

Egykor volt népek tavasza,

Szent volt a Hit és a Haza.

Utána jött népek ősze,

Dollár lett a világ csősze.

Aztán meg a népek tele,

Anyag-hazugsággal tele.

Egykor volt népek tavasza,

Lesz valaha népek nyara?

Globalizált bankár végzet

Irt ki minden jót és szépet?

Emberségbe mély vermet ás

A profán szingularitás?

Egykor volt népek tavasza

Szent volt a Hit és a Haza…

Régi szép tavaszi napok;

Szent emlékük ma is ragyog.

Fényes csillag a múlt-égen,

Világít a sötétségben.

Egykor volt népek tavasza,

Szent volt a Hit és a Haza.

Régiektől hazát kaptunk,

Épségben kell továbbadnunk.

Lehet még népek tavasza -

Hogyha marad

Hit,

Meg Haza.

Szőke nő zűrben az űrben - 294.

 KÉTSZÁZKILENCVENNEGYEDIK RÉSZ

Karen fékezte magát, nem kapkodott. Aprólékosan megbeszélte a teendőket a számítógéppel. Nem maradhattak ebben a térben, sem ebben az időben.

Mindössze nyolc hónapot lépett vissza az időben. Közben térugrást is végeztetett, és az univerzum egy olyan félreeső szektorába vitte át a flottáját, ahol elvileg semmiféle forgalom sem volt az utolsó esztendőkben.

Nyolc hónap vissza. Megfelelője most odahaza a Földön éppen valami kisebb jelentőségű megbízásra készül a FreeMiss alkalmazottjaként, és sejtelme sincs róla, hogy valójában milyen is a világ.

A térnek és az időnek ez a szöglete elvileg biztonságos. A Földön még senki sem választotta ki őt Morgensohn kísérőjének. Talán még az egész akció tervezése is csak a kezdeti fázisnál tart.

Viszont…

Most és itt még létezik a Digitális Téridő. Nem árt óvatosnak lenni.

Karen a panorámaképernyőre pillantott, és végignézett a flottáján. Ugyan melyik hajó hiányzik ezek közül bárhol is? A csatahajó nincs velük. Csupán egy kínai gyártmányú könnyűcirkáló és egy egész sereg régimódi küllemű kutter. Nincs rájuk írva, miféle módon vannak felfegyverezve.

Ugyan, miért üldözné őket az Ultenberg csoport még itt is? Nem árt azonban az óvatosság. Semmiképpen sem szabad ezzel a flottával parádézni valami forgalmas útvonalon.

Három napig időztek ebben a nyolc hónappal korábbi téridőben. Karen ennyi időt adott a hajónak arra, hogy felkészítse a kiválasztott robotharcosokat a feladataikra. A hajó csak kezdetben akadékoskodott.

„Hajó az admirálisnak! A magyar nyelvet csak igen kevesen beszélik. Erre megtanítani a harcosokat közönséges időpazarlás, asszonyom!”

Karen azonban ragaszkodott hozzá, hogy több tucat robotharcos sajátítsa el a magyar nyelvet. Ez hosszú napokat vett igénybe.

A fő probléma csak ezután következett. A flotta identitásának kérdése.

„Hajó az admirálisnak! Nem értem az aggodalmait, asszonyom! Valóban más téridőben vagyunk, de Kína az időnek és térnek ebben a dimenziójában is létezik. Azt javaslom, hogy továbbra is tekintsük a flottát a parancsnokságuk alatt álló erőnek, asszonyom!”

Három hétig tartott, amíg a könnyűcirkáló mesterséges agya elfogadta Karen admirális javaslatát.

A szőke nő tudta, hogy meg kell adnia a módját. Hatalmas eskütételi ünnepséget rendezett, amelyen először jelent meg egyenruhában. A kínai admirálisok öltözékén saját kezűleg cserélte ki a felségjelet. Az összes kuttert végiglátogatta.

Sikerült. Ő és a flottája immáron független, szuverén hatalomnak nyilvánította magát. Ellenségük egyelőre nincs, mivel itt és ekkor nem tud a létezésükről senki.

-         Admirális a hajónak! Hogy’ állunk üzemanyaggal?

„Hajó az admirálisnak! Hagyományos szilárd nukleáris üzemanyagunk elegendő van, akár egy évszázadra is. Azzal azonban csupán hagyományos módon utazhatunk. A térugráshoz szükséges üzemanyag-kiegészítők azonban erősen fogytán vannak, a térugrásokkal takarékoskodnunk kell, asszonyom.”

Ez rossz hír volt. Karen ugyan nem tervezett a továbbiakban különösebben sok térugrást, de a lehetőséget fenn kellett tartani.

-         Admirális a hajónak! Tudsz-e üzemanyag-lelőhelyről?

„Hajó az admirálisnak! Nagy kínai üzemanyagbázis van a Holdon.”

Folytatása következik.

Szerelem és líra - CLXI.

SZÁZHATVANEGYEDIK RÉSZ

v     Lehetséges-e, hogy a költőnek, írónak a hétköznapi emberrel ellentétben semmiféle emberi és költői felelőssége nincs?

Ez természetesen gyakorlati és filozófiai abszurdum.

Az emberi társadalom alapja a személyes felelősség. Aki cselekvőképességének birtokában van, az egyben felelős is a cselekedeteiért, és az élet különböző dimenzióiban szükség esetén felelősségre is vonható.

A jogok és kötelességek alapja a személyes felelősség. Azért a személyért, aki nincs birtokában a cselekvőképességnek, valaki más vállalja a felelősséget. Ha az illető gyermek, akkor ez a személy az esetek természetes többségében a szülő.

Azt a felnőtt személyt, aki nincs a cselekvőképességének részben vagy teljesen a birtokában, azt a társadalom gondnokság, vagy gyámság alá helyezi. A felelőtlenség a társadalom gyakorlati és filozófiai alapelveivel, az együttélés szabályaival merőben ellentétes, és semmilyen formában el nem tűrhető, jóvá nem hagyható.

Magánemberként a költő felelőssége pontosan ugyanolyan és ugyanakkora, mint bármelyik másik magánemberé.

Hát költőként?

A költő státusza nem alábbvaló egyetlen másik státusznál sem. Mi a költő feladata?

A költő talán előkelő körök abszurd szórakoztatója, valamiféle, emberi személyiségéről és felelősségéről lemondó önkéntes majom, akinek a szava mit sem számít?

Nem hinném.

Mi is a költő feladata? A költő a líra művésze. A líra feladatait fentebb már megfogalmaztam. Megismétlem:

„A líra lényege a formált tartalommal kifejezett nyilvános személyesség. A líra a legszemélyesebb irodalmi forma. Személyessége azonban közügy; az emberi lényeg azon részét fejezi ki, ahol egyén és közösség találkozik. Az Ég a Földdel összeér, ahol az emberiség személyes énje és közösségi énje egymással érintkezik.

A költészet az emberiség kincse. Maga is egy világ. Voltaképpen minden nyelven más és más világ. A soknyelvűség az ember önvédelmének egyik legfontosabb eszköze, és minden nyelvnek szüksége van költészetre.

A költészet örök feladata, hogy szavakba öntse azokat az emberi tartalmakat, amelyek minden lélekben megfogannak, de amelyeket a legtöbb ember nem tud megragadni. A líra a nyelv segítségével ezeket önti formába, hogy az emberek újra és újra átélhessék az egy közös világhoz való tartozás felemelő élményét, illetve ennek ezer és ezer különféle aspektusát. A lírát semmi sem pótolhatja. Forrása részben az erkölcs és az érzelmek vidéke, részben a személyes alkotói tehetség. A költészet egyszerre közösségi és személyes; mint minden igazán fontos dolog az emberiség életében.

A líra mindig épít. Mindig ad, soha semmit nem vesz vissza. Általa válik a személyes élmény, tapasztalat közösségivé, a közösségi személyessé. Ezer formában transzformálódik, átlényegül, régi érzelmeket épít újjá, mutatja meg aktuális formájukat.

Puszta materiális fogalomrendszerben a líra nem értelmezhető. Maga a lírai mű is ezer formában születhet újjá, korokon keresztül is képes lehet az emberi lényeg kifejezésére, évszázadok múlva is tud olyan tükröt mutatni, amelyben a személyiség magára ismer.

A líra időn, nyelven, életen, személyiségen túl is képes csatlakozni az emberiség kollektív tudatához. Minden korban, minden nemzedékben újjászületik.”

A költő felelőssége voltaképpen a versben beszélő lírai Én felelőssége. Ez pedig a magánember felelősségétől nem lehet kisebb, hanem – sokkal nagyobb.

Folytatása következik.

Mi a minőség?

Mi a minőség?

Szánalom?

Tűnődni fonnyadt láncokon?

A szánalom – önsajnálat,

Önmagába belefárad.

Mi a minőség?

Kényelem?

Hörögni puffadt kéjeken?

A kényelem – mű madárdal;

Töltekezik önmagával.

Mi a minőség?

Hivatal?

Amit a köz annak akar?

A hivatal papírt áldoz,

Imádkozik – önmagához.

Mi a minőség?

Tananyag?

Szintetikus elme-abrak?

A tananyag – holt mágia;

Kifilézett szó-múmia.

Mi a minőség?

Logika?

Lírai metafizika?

Logika? Érzésre süket;

Tiszta, világos – felület.

Mi a minőség?

“Tárgy-róka”?

Posztmodern agy-libikóka?

A posztmodern – szó-kelepce;

Szakadt könyvbe préselt repce.

Mi a minőség?

Utánzás?

Mimetikus égi áldás?

Az utánzás – megalkuvás;

A minőség valami más.

Mi a minőség?

Hatalom?

Vagy csupán régi szorgalom?

Hatalom erőszak nélkül,

Törvények – hivatal nélkül.

Egyéniség – érdek nélkül;

Közösség – kötöttség nélkül.

A vers nem tétova szolga,

Nem áll hajbókolni sorba.

Minőség? Isteni folyam,

Lélektől lélekig suhan.

Szépség és igazság dala,

Isten érint meg általa.

Világ felett,

Lélek felett;

A minőség csak – szeretet.

Mi a minőség?

Mi a minőség?

Szánalom?

Tűnődni fonnyadt láncokon?

A szánalom – önsajnálat,

Önmagába belefárad.

Mi a minőség?

Kényelem?

Hörögni puffadt kéjeken?

A kényelem – mű madárdal;

Töltekezik önmagával.

Mi a minőség?

Hivatal?

Amit a köz annak akar?

A hivatal papírt áldoz,

Imádkozik – önmagához.

Mi a minőség?

Tananyag?

Szintetikus elme-abrak?

A tananyag – holt mágia;

Kifilézett szó-múmia.

Mi a minőség?

Logika?

Lírai metafizika?

Logika? Érzésre süket;

Tiszta, világos – felület.

Mi a minőség?

“Tárgy-róka”?

Posztmodern agy-libikóka?

A posztmodern – szó-kelepce;

Szakadt könyvbe préselt repce.

Mi a minőség?

Utánzás?

Mimetikus égi áldás?

Az utánzás – megalkuvás;

A minőség valami más.

Mi a minőség?

Hatalom?

Vagy csupán régi szorgalom?

Hatalom erőszak nélkül,

Törvények – hivatal nélkül.

Egyéniség – érdek nélkül;

Közösség – kötöttség nélkül.

A vers nem tétova szolga,

Nem áll hajbókolni sorba.

Minőség? Isteni folyam,

Lélektől lélekig suhan.

Szépség és igazság dala,

Isten érint meg általa.

Világ felett,

Lélek felett;

A minőség csak – szeretet.

Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostroma? - XXXI.

HARMINCEGYEDIK RÉSZ

Tojgun pasa célhoz ért. Most már csak a várat kellett volna elfoglalnia.

Módszeresen kezdett az ostromhoz. Csapatait nyugatról az Almás-patakig félkörben táboroztatta le, a vár kapcsolatainak elvágására kisebb erődöket emelt, még a Szigetvártól nyolc-tíz kilométer távolságra lévő görösgáli palánkot is őrséggel látta el.

Amikor körbejárta a várat, megrökönyödött. Számos olyan létesítményt talált, amelyekről nem tudott, amelyekre nem volt felkészülve.

Egy hogy’ lehetséges?

Az egyik magyarázata az lehet, hogy a szigetvári őrség eredményesen akadályozta a törökök felderítését. Ez nyilván minden várőrségnek elemi érdeke, minden módon igyekeznek elhárítani az ellenséges portyákat. Csapdákat állítanak, lest vetnek, fortélyosnál fortélyosabb kelepcéket fundálnak ki az ellenség kémlelői számára.

A török ezek szerint nem próbálkozott erőszakos felderítéssel?

Elképzelhető, hogy nem akarta jó előre felhívni a védők figyelmét a várható támadásra. De, hát az előző esztendőkben sem? Vagy akkor az alább hamarosan felsorolandó létesítmények még nem is léteztek?

Erre kell gondolnunk.

Előbb azonban még vissza kell térnünk a felderítés problémájára.

A felderítők a legritkább esetben mutatkoznak az ellenség szeme előtt, sokkal gyakoribb, hogy a lakosságot kérdezik ki. Lehetetlen, hogy a török ezt ne tette volna. Akkor meg miért nem tudott a védelem erősödéséről?

Nézzük, melyek voltak az új létesítmények:

Ø      Frissen helyreállított, kijavított falak körös-körül.

Ø      Újonnan emelt két nyugati bástya.

Ø      Széles, mocsaras tó a város körül.

Ø      Vizesárkok egész rendszere.

Miért nem volt erre felkészülve a török?

Vajon pusztán az a magyarázat, hogy mindez annyira frissen épült, hogy a híre még nem terjedt el?

Elvileg ez is lehetséges. Annyi bizonyára igaz belőle, hogy az építkezések jelentős része az utolsó pillanatban történt, hetekkel, legfeljebb hónapokkal a török megjelenése előtt.

Csakhogy…

Az építkezésen több száz embernek kellett részt vennie, akik aztán elszéledtek, és úton-útfélen mesélték az élményeiket. A lakosságot, a környékbeli parasztokat kikérdezhette volna a török. Ez rutineljárásnak minősült. Miért nem tették meg?

Álljunk meg egy szóra!

Szerintem megtették.

A lakosság azonban a jelek szerint eltitkolta előlük. Másképpen aligha értelmezhetjük a helyzetet. Úgy tűnik, a környékbeli lakosság együttműködött Szigetvár őrségével, és a török előtt a vár legfrissebb megerősítése titokban maradt.

Kényszerítették a lakosságot? Kínhalállal, kerékbe töréssel, karóba húzással fenyegették meg az embereket?

Még ez sem lehetetlen. Nem hiszem azonban, hogy az emberek puszta félelemből tartottak titkot. Több tucat, vagy talán több száz környékbelinek lehetett rá alkalma, hogy ellenőrizhetetlenül fecsegjen.

A jelek szerint mégsem tették.

Ez komoly figyelmet érdemel. Azt jelenti, hogy Szigetvár roppant értékes tömegbázissal rendelkezett a környező lakosság körében. Zrínyi elképzelései a várral kapcsolatban helyesnek bizonyultak, ez lehetett volna egy sikeres ellentámadás biztos bázisa. A török minden erőfölénye dacára idegen test az országnak ebben a részében, jelenlétét mindenki időlegesnek tekinti. A lakosság hallgatag egységfrontot alkotott a hódítókkal szemben.

A Balkánon gyakran előfordult, hogy az emberek felvették a mohamedán vallást, és önként beilleszkedtek a török által felkínált világrendbe. Ez nálunk a ritkábbnál is ritkább esemény volt. Az iszlám hitre tért magyart renegátnak hívták, hazaárulónak tekintették, nemegyszer meg ölték. Az esetek többségében nem is a rendi intézmények indítottak ellenük eljárást, hanem a parasztság önvédelmi szervezete, a parasztvármegye.

Ma már fel sem tudjuk mérni, micsoda öntudat, kitartás, felelősség rejlett a két „zivataros” évszázad, a XVI. és a XVII. század magyarjaiban. Népünk túlélte a „legmagyarabb század”, illetve a „magyar romlásnak százada” tragédiáit, átvészelte a szörnyűségek végtelennek tetsző sorát, nem alkudott meg, nem adta fel magát.

Megfogyatkozott azonban, szinte döbbenetes mértékben…

Itt van tehát Tojgun budai pasa Szigetvár előtt, és azt látja, hogy a vár sokkal erősebb annál, mint amilyennek ő tudta. Rájött, hogy hosszú ostromra kell felkészülnie. Az első szemrevételezés után úgy gondolta, egy hónapra lesz szüksége a vár elfoglalásához.

Igazából már ez is azt jelenti, hogy a pasa terve nem sikerült. Aligha gondolhatta komolyan, hogy egy teljes hónapon keresztül háborítatlanul ostromolhatja a magyarok legfontosabb várát. Nyilván abban bízott, hogy a komoly előkészületek megfélemlítik a vár őrségét. Ha a magyarok látják, hogy „ennek feles e tréfa”, talán megadják magukat.

Ha így gondolta, naiv elképzelés volt.

Folytatása következik.

Rügyfakadás idején

Rügyfakadás idején…

Újul a tér,

Frissül a vér,

Tágul a tél

Meg a dér,

Rügyfakadás idején…

Rügyfakadás idején…

Dugja fejét a virág,

Rólunk szól a világ,

Újra a Lét közepén,

Élet legtetején,

Rügyfakadás idején…

Rügyfakadás idején…

Gyűlnek a vágyak,

Tűnik a bánat,

Virradatok peremén

Csillog a hajnali fény

Rügyfakadás idején…

Rügyfakadás idején…

Fénylő Lét közepén,

Szent Élet tetején,

Táncol a

Daktilus

És a Remény;

Rügyfakadás idején…

Csillan a fény,

Zeng a remény

Rügyfakadás idején…

A lélek halhatatlan?

Az emberi kultúrában ez az egyik “kérdések kérdése”. Sokan sokféleképpen feleltek rá.

De olyan különös választ kevesen adhattak rá, mint egy bizonyos Professzor P., akiről az 1870-es porosz hadsereg tábori fősebészének emlékirata beszél.

A derék tanerő a következő kijelentésre ragadtatta magát:

- A lélek egyesek szerint halhatatlan, mások szerint meg nem az. Azt hiszem, mint minden másban, az igazság itt is középen van.

Tél és Tavasz mezsgyéjén

Napsütés már volna talán,

De a Tavasz?

Túl a csodán…

Télben van ezer hivatal;

Állítólag mind jót akar.

Aprólékos, gondos sátán

Vigyorog hóbuckák hátán.

Napsütés még volna talán,

Tavasz?

Túl a vágyak falán.

Télben profitvarjú károg,

Az égen halál szivárog.

Drótos fülbe zörejzene;

Marad a Tél – mindörökre.

Festett pinty műanyag ágra;

Tévé buzdít butaságra.

Ha nincsen jövő-dallama,

A Tavasz – csak matéria.

De valahol – túl a csodán,

Mégis lehet Tavasz

Talán…

Valahol…

Még nagyon messze…

Tavasz készül a lelkekbe.

Valahol…

Még nagyon távol…

Tavasz lámpása világol.

Kell Tavaszhoz a napsütés,

De – önmagában az kevés.

Nem csupán virágzó erdő,

Az igazi Tavasz – jövő.

Szerelem a világ éke,

S versengés helyett szent Béke,

Harc vagy profit? Mind néhai -

Csupán a múlt árnyékai.

Tavaszban néznénk az égre;

Emberré válhatnánk végre.

Szőke nő zűrben az űrben - 293..

KÉTSZÁZKILENCVENHARMADIK RÉSZ

A férfi némán bólintott.

-         Hazamegyek, Karen – rövid hallgatás után még hozzátette: - Szerintem ott neked is lenne helyed.

-         Bajt hoznék rátok, Helmut.

Schellenberg erre semmit sem felelt.

Félóra múlva a Schellenberg ültetvényen voltak. Tíz fegyveres robotharcos kísérte őket.

Karen fanyar nosztalgiával lélegezte be ismét a Monsterland illatait. Érkeztükre felbolydult az ültetvény, de Helmut kérésére szó nélkül vonultak az udvarház felé, a tömeg utat nyitott nekik.

Helmut édesapja az emeleti fogadószobában ültette le őket. Parancsára még az ablakokat is becsukták, és a kemény öreg ültetvényes a feleségén kívül mindenkit leküldött az udvarra.

Helmut mesélte el a történteket, Karen csak néha szólt közbe. Helmut anyja sápadtan hallgatott, az öreg Schellenberg arca kifürkészhetetlen maradt.

-         Ebédeljen velünk, Karen! – mondta aztán, amikor a fia befejezte.

Rég elmúlt már az ebédidő, inkább korai vacsorának kellett volna nevezni. A személyzet némán terítékeket hozott, aztán bőségesen megrakott tálakat, és tapintatosan magára hagyta a családot és a vendéget.

Karen farkaséhes volt, ahogy a többiek is. Némán ettek.

-         Sok különös jelenséget láttam már itt – mondta a leves után az idősebbik Schellenberg. – néhányra most magyarázatot kaptam.

-         Nem kellene elköltöztünk innen? – kérdezte a felesége.

Erre még Karen is a fejét rázta.

-         Nem hinném, Mr. Schellenberg. Éppen azzal keltenének gyanút, ha pánikba esnének. Önökhöz személy szerint nem vezet nyom.

Schellenberg bólintott.

-         Sok szerencsét, drága Karen! Nem tartóztatom tovább!

Kezet nyújtott. A felesége megölelte és megcsókolta a szőke nőt. Karen intett a robotharcosoknak, és némán távozott.

Amint a cirkálóra visszatért, azonnal lezuhanyozott. Utána egy ital mellett letelepedett a vezérlőpult elé.

Különs volt számára az egyedüllét, de inkább felszabadító, mint nyomasztó. Így kellett történnie. Jobb, ha ő irányítja az eseményeket, mintha azok őt.

Eljött a következő lépés ideje.

-         Admirális a hajónak! Időutazásra felkészülni!

Folytatása következik.