Valamikor a XVIII. században egy magyar gróf írt egy
vígjátékot. Jópofa, pikáns darabot könnyen gördülő versformában. Egyetlen
felvonás volt mindössze, és a társaságban közismert, kikapós szépasszony volt a
főszereplője. Megmutatta előkelőségekből álló társaságának, és az ifjú grófok
és konteszek tüstént kedvet kaptak rá.
- Játsszuk el!
Máris nekiláttak, szabad idejükben próbálni kezdték a
komédiát. A gróf megígérte, hogy az előadásra meghívja az illető hölgyet,
akiről a vígjáték szól.
- Hogy fog pirulni! – kuncogott egy ifjú bárónő.
- Az? Dehogy! – vágta rá egy éltesebb asszonyság. – Büszkén
ki fogja dülleszteni a mellét!
Hogyan reagált a címzett? Sohasem derült ki. A korabeli
kanonizált irodalom közbeszólt.
A gróf úgy vélte, megmutatja a darabját egy hivatalos
írónak. Talán némi elismerést várt.
Egy Bécsben élő, elkényeztetett osztrák udvari drámaírót
választott. Akkor ő volt a császárváros legdivatosabb szerzője. A gróf arra
kérte, nézze át a kis komédiát, ha nagyon szükséges, javítson rajta. Egy zacskó
aranyat is mellékelt a kéréséhez.
Az eredmény megdöbbentette. Már abból rosszat sejtett, hogy
a drámaíró hosszasan ült a darabján. Teljes hat hónapot.
Közben a darab másolata elért a címzetthez, annak szeretőin
keresztül a hölgy reagálása is a gróf fülébe jutott. Okafogyottá vált az
előadás.
Végre megjelent a drámaíró, és diadalmasan átnyújtotta
“javítását” a grófnak.
Ötfelvonásos,
könnyfakasztó tragédiát dörrentett az egyfelvonásos kis pikáns komédia helyébe. Nagymonológokkal,
fellengzős tirádákkal.
A gróf csak nézett. A társaságában csak ennyit mondott.
- Felfoghatatlan, amit művelt. Kapott tőlem egy zsebórát, és visszaadott helyette – egy
pecsenyeforgató gépet.
A darabot máig se adták elő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése