SZÁZHATVANHARMADIK
RÉSZ
Vajon rendelkezik-e a
költő személyes emberi autonómiával? Ha valóban alkotó művész, nyilvánvalóan
rendelkeznie kell vele. A válasz magától értetődik. A kérdés nevetségesnek
tűnik, de itt és most fel kell tennem, hiszen számos olyan botcsinálta
„elmélet” van forgalomban, amelyek ennek ellenkezőjét sugallják.
Felhívnám arra a figyelmet, hogy a művészet intézményi elmélete értelmében egyáltalán nem szükséges,
hogy a művész valódi személyes emberi autonómiával rendelkezzék, teljesen
elegendő az, ha az általa műalkotásnak nyilvánított szövegeket vagy tárgyakat
„a művészet világa” is műalkotásnak ismerje el.
Érezzük, miféle csapdák rejlenek itt?
Rendelkezik-e a költő
erkölcsi függetlenséggel?
Itt is magától értetődőnek tűnik a válasz, de a művészet intézményi elméletének
értelmében ez sem szükséges ahhoz, hogy valaki „elismert költő” legyen.
Ez természetesen minden valóságos esztétikai alapvetéssel
ellentétes, de nincsenek is egy dimenzióban. A művészet hivatali elmélete mindenféle esztétikai szempontot mellőz,
egyedül a brancs-szempontokat érvényesíti következetesen. A művészet
hivatali elméletének védőszárnyai alatt létező művészet sem státuszában, sem
céljában, sem pedig funkciójában nem lehet azonos semmiféle olyan művészettel,
amely valódi esztétikai alapvetések nyomán szerveződik.
Itt most már állást kell foglalnom:
A költő személyes
emberi autonómiával és erkölcsi függetlenséggel rendelkező személy, aki felelős
az alkotásaiért.
A költészet emberi és erkölcsi tekintélye eleve feltételezi
a független és felelős alkotót. Itt van az egyik olyan pont, ahol minden
álszent érvelés önmaga ellentétébe fordul.
Emlékszünk még a fentebbi axiómára?
Az ember csak akkor
lehet felelős, ha szabad.
A látszólag „objektív” tételmondat témánkkal kapcsolatban
magában foglal egy kérdést, amire nem szoktak felfigyelni.
Szabad ember-e a
költő?
Folytatása következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése