Irodalomtörténeti szösszenetek - 29.

A brit Háborús Kormány igen nehéz helyzetben vette át 1940-ben a birodalom irányítását.
Később Nobel-díjat kapott emlékirataiban a miniszterelnök, Winston Churchill nem titkolja a problémákat, de utólag afféle hősi eposzt farigcsált a háborús helytállásból, amelynek központi hérosza – saját maga.
Churchill ezt is tehetséggel teszi – és mértékkel. Sokkal szabadabb szellemben, mint a legtöbb hasonló körből származó memoáríró. A legtöbb emlékiratírót nem tekintem írónak – Churchillt igen.
Íróra vall a gondolkodásmódja. Műve végén előre megjósolja, hogy milyen pár szavas sablonokkal és címkékkel próbálják majd elintézni emlékiratait és személyét az ostobák. Mindegyikről kimutatja, hogy teljes képtelenség, közben tudja, hogy mégis ezeket fogják állítani (és tanítani) róla, mert a hasonló sablon-massza szövegek szerzői általában rendkívül ostobák – de nagyon büszkék az általuk felfedezett “összefüggésekre”.
Churchillt írónak tekintem azért is, mert politikusként is képes volt írónak maradni nem egy esetben. Pontosan tudta, hogy az “elit”, ahová származásánál fogva maga is tartozott, szánalmasan rosszul vezeti a világot. Nem hitt sem a jobb, sem a baloldali mítoszokban.
Ez ritkaság. Az író – ha politikussá züllik – általában minden (m)értéket megtagad.
Még ritkább, ha döntéshelyzetben, politikusként marad valaki író…
Marcus Auréliusnak ez nem sikerült. Hiába óvta írásaiban önmagát az elcsászárosodástól, uralkodóként nagyon is császárosan viselkedett.
Hanem Churchill…
Egy ízben az érdemdús elitből szalajtott valamelyik miniszter felvetette, hogy a háborúra való tekintettel egyszerűen szüntessék meg a kormány teljes kulturális költségvetését, és az onnan “felszabaduló” összeget költsék a hadseregre.
A javaslat “roppant ésszerűnek” tűnt.
Churchill úgy mérte végig az éles eszű miniszter, mintha az a disznóólból került volna oda, és csendesen megkérdezte:
- Akkor miért harcolunk?