2013. január 10., csütörtök

Szerelem és líra - LIX.

Ötvenkilencedik rész

A mai részt arra szeretném felhasználni, hogy az eddigi fejtegetéseimre érkező két legkomolyabb ellenvéleményre reagáljak – az egyikre csupán jelzésszerűen, a másikra is vázlatosan, de kissé bővebben.
Azért is meg kell tennem ezt, mert várhatóan a tanulmányomat ellenző vélemények a jövőben is ezekből a gondolatkörökből fognak kikerülni. A két gondolatrendszer egymással (is) szögesen ellentétes, nem is egy dimenzióban mozognak, fogalomrendszereik egymással igen nehezen egyeztethetők.
Egykori középiskolai osztálytársam – jelenleg igen elismert és tekintélyes társadalomtudós – a következő megjegyzést tette:
„Most olvastam, amit Petriről írtál. Én másképp olvasom, szerintem éppen a transzcendenciától megfosztott lét reménytelen kietlenségéről szól. Költő és a szövege közötti viszony egyáltalán nem csak megerősítő lehet, akkor mi lenne az egész szatíra-hagyománnyal!”

Az ellenvélemény több részből áll, tétel és indoklás – illetve annak egyik része – nem biztos, hogy kompatibilis egymással. A szatíra hagyománya talán más lapra tartozik, természetesen örömmel foglalkozom vele, de itt mintha nem egészen lenne aktuális.
A megjegyzés érdemi része:
szerintem éppen a transzcendenciától megfosztott lét reménytelen kietlenségéről szól”

Ez sajnos olyan felvetés, amellyel mindenképpen foglalkoznom kell, mert elkerülhetetlen. Hogy most mégis kitérek előle, annak egyszerű magyarázata van.
Az ellenvélemény megfogalmazójának a figyelmét valószínűleg elkerülte, hogy – amennyiben a megjegyzésével érdemben foglalkoznék – sokkal súlyosabb következtetéseket kell(ene) levonnom az előző részben tárgyalt verssel kapcsolatban, mint azt tettem. Azon egyszerű oknál fogva, hogy nem érhetném be néhány egyszerű célzással a vers mögött rejlő poétikai, esztétikai megfontolások, valamint a filozófiai alapvetés természetét illetően. Ezt a későbbiekben semmiképpen sem mellőzhetem, és nem is áll szándékomban. Én azonban nem szeretném ezt éppen egy nehéz sorsú, már halott költő feltehetően borközi állapotban született nyilvánvalóan rossz versével kapcsolatban megtenni. Izgalmasabbnak és tisztességesebbnek tartom a későbbiekben, ha tekintélyes, élő posztmodern költő poétikai értelemben teljesen tudatosan írt versével kapcsolatban teszem ezt meg – valamikor a későbbiek folyamán. Minél nagyobb díjkollekció csörömpöl az illető nyakában, annál jobb.
A másik ellenvéleménnyel kicsit bővebben foglalkoznék. Nem foglalkoznék most azon tételeivel, ahol egybemossa a tradíciót és a társadalmi meghatározottságot, erre egy későbbi részben térek vissza.
Ezt Barátom és Szerkesztő Kollégám fogalmazta meg. Lényegi részei a következők (mellőzném itt azon megállapításokat, amelyek vagy a mondandóm félreértéséből származnak, vagy elrugaszkodnak a tárgytól. Például ezt a megállapítást:
ha minden embernek önálló lenne a nyelve, amit senki más nem értene rajta kívül, nem lenne társadalom.” – ez a mondanivalóm nyilvánvaló félreértéséből fakad, a nyilvános személyesség valamint az intim személyesség fogalmát a fentiekben többször is definiáltam, az ellenvetés ennek figyelmen kívül hagyásával történt.):
a líra nem oka a társadalomnak, hanem következménye.”

a líra témái, az erkölcsi egység, a líra formái mind mind társadalmi jelenségek, melyek a szubjektumban válnak egyedivé.”


„az erkölcs és etika mindig társadalmilag meghatározott, folytonosan alakuló elvárások, parancsok, tiltások, viselkedés minták szervezett halmaza. Ez a szabályrendszer ráadásul nem is a közösség számára “legfőbb jót” hordozó valamiféle kanti imperatívusz leszűrődése, hanem a legerősebb társadalmi-gazdasági pozíciót elfoglaló (illetve érdekeit legerősebben érvényesíteni képes) csoportok érdekeit kifejező íratlan “jogszabályok” gyűjteménye.”

„Ez a folyamat még a “társadalmilag” (valójában a vezető hatalmi réteg által) elvárt (és jogi eszközökkel is biztosítani kívánt) “etika” és “erkölcs” folyamatos – napi érdekekhez igazodó – változásán ma is lépten-nyomon tetten érhető.
A “ne ölj!általános civilizációs parancs rögtön semmissé válik, mihelyt szükséges, a “ne lopj” “keresztyéni” (ószövetségi) parancsa azonnal semmissé válik, mihelyt szükségszerűnek (saját érdekeinek megfelelőnek) tartja “újraértelmezését” a pillanatnyi hatalmi elit (hadd utaljak itt az államosításokra, majd a privatizációra, majd a visszaállamosításra, a padlássöprésre, a kolhozosításra, az állami tulajdon privatizációjára, majd a magántulajdon jogszabályokkal való “visszaállamosítására” akár egy emberöltőn belül Magyarországon).’
az emberiség etikai-erkölcsi egysége nem létezik, csak azoknak a fejében, akik saját gazdasági-társadalmi helyzetükből fakadó érdekeiket kívánják általános etikai parancsként feltüntetni.”
Az etika és erkölcs tehát nem valamiféle abszolút emberi tulajdonság, hanem társadalmi – és történeti – jelenség, ami folytonosan változik (de ezt még az alapfokú közigazgatási vizsga tananyaga is tartalmazta legalábbis pár éve).
Az ember pedig társadalmi lény. Ezt jelzi az írásnak az a mondata, hogy “az ember érzelmeien és a többi emberrel való kapcsolataiban létezik”.
„Ebből pedig az következik, hogy az ember “legszemélyesebb” belső lényege valójában legalábbis részben (és szerintem igen jelentős részben) ezen kapcsolatok által időtől, a társadalomban elfoglalt helyzettől, pozíciótól és érdekektől függő, még egy ember életében is változó – lásd például “rendszerváltás” és visszaváltás -  módon determinált (A determinizmust itt funkcionális függőségként és nem abszolút, mechanikus értelemben értem).”
Annak idején, ifjú koromban tanulmányaim során olyan anyagelvű gondolkodásmódot kínáltak fel a számomra, amely igyekezett minél tudományosabban és logikusabban kifejteni a modern materializmus azon abszurd alapelvét, hogy a dolgok teremtik az embert. Az akkori világot szinte elárasztották a materialista közhelyek, össze sem tudnám számolni, hányszor is hallottam a különféle dogmákat.
Például ezt:
„A történelmet nem a személyek csinálják, hanem a mélyben rejtőző mozgatórugók.”
A gondolkodó embereknek az ilyesmi akkor sem tetszett. Még az akkori kitűnő élclap a Ludas Matyi humoristái is megsokallták egy alkalommal, amikor többször is élcelődtek II. és III. Rugó tevékenységével kapcsolatban.
Ez volt az a pont, ahol először kérdőjeleztem meg a marxista dogmákat. Ha Garibaldi 969 fegyveressel partra száll egy Marsala nevű kikötőben, abból ugyan miért következik „szükségszerűen”, hogy egy nagy területű állam elbukik? Esetleg az egyiknek „szükségszerűen” sikerül valami, a másik meg ugyancsak „szükségszerűen” elbukik? Hogy’ is van ez?
Az egyén a történelem egyetlen látható hordozója, micsoda ötlet valamiféle dogmatikus determinációnak alárendelni?
Vajon az emberi érzelmeknek van-e társadalmi vagy gazdasági meghatározottságuk? Képtelen a kérdés? Igen, de ha a költészetet, amely az emberi lényeget hivatott kifejezni a nyilvános személyesség eszközével, társadalmi értelemben meghatározottnak tekintjük, szükségszerűen azt is feltételeznünk kellene, hogy az emberi egyéni érzelmek is társadalmi-gazdasági értelemben meghatározottak.
Sírásnak és nevetésnek van-e társadalmi-gazdasági meghatározottsága? Hát a szerelemnek?
Fentebb meglehetősen részletesen fejtegettem, hogy gazdaság és hatalom nem áll a költészet és a szerelem felett. Kétségtelen, hogy koronként roppant erőfeszítéseket tesz ezek totális ellenőrzésére, de ezek eddig is meddők voltak, és ezután is azok maradnak.
A marxista dogmák alapszólama azt hangoztatta, hogy a társadalom és a történelem lényege a gazdaság – a gazdasági alap – ez lényegében az emberi történelem alanya és állítmánya; minden más pedig felépítmény – azaz a gazdasági alappal nem egyenrangú bővítmények halmaza. Utóbbiak közé tartozik a kultúra is szőrőstül-bőröstül. Innét származott a szocializmus hírhedt maradék-elve.
A társadalmi-gazdasági meghatározottság fogalma egyébként még csak nem is Marxtól származik, ezt ő a XIX. századi francia pozitivista történészektől vette, ahogy az osztályharc fogalmát is – meg sok egyebet.
A líra nemigen engedelmeskedik a dogmáknak. Egész története arról szól, hogy képes minden üldözés és elnyomás ellenére makacsul mindig újjászületni, fittyet hányni hatalomnak és gazdaságnak, egyik nyelvből a másikba terjedni, inkvizíció és vallási dogmák ellenére fennmaradni, vagy – akár a semmiből ismételten létrejönni.
Ma is kialakul újra és újra. Minden generáció körében megszületik. Még a mostani kiábrándító helyzetben is sokkal több verselő gyerek van, mint amennyit ebben a mesterségesen elbutított országban feltételezni lehetne. Sok esetben kudarcot vallanak a determinációs elméletek, hiszen a verselni kezdő fiatalok jelentős részét nem a környezet inspirálja. Néha olyanok kezdenek verselni, ahol a család felnőtt tagjai együttvéve sem olvastak száz oldalt se.
a líra nem oka a társadalomnak, hanem következménye.”
Minek a következménye? A megállapítás azért üres, mert ilyen formában nem igazolható. Lényegében nem jelent egyebet, mint azt mondani, „a líra annak következménye, hogy ember él”, vagy „a líra annak következménye, hogy az emberi társadalom nem hangya-jellegű, hanem individuumokra tagolódik”. A líra egyéni érzelmeket tesz közösségivé. Líra és társadalom viszonya éppen annyira többértelmű, mint líra és nyelv viszonya; amely kettő lényegi elemeiben hasonlít egymáshoz, de más a funkciójuk.
a líra témái, az erkölcsi egység, a líra formái mind mind társadalmi jelenségek, melyek a szubjektumban válnak egyedivé.”
Éppen fordítva. Ha „a szubjektumban” nem alakulna ki, a líra sohasem válhatna „társadalmi jelenséggé”. Előbb van a vers, utána a líra, amely fogalom a már létező lírai műalkotások gyűjtőneve.
„az erkölcs és etika mindig társadalmilag meghatározott, folytonosan alakuló elvárások, parancsok, tiltások, viselkedés minták szervezett halmaza. Ez a szabályrendszer ráadásul nem is a közösség számára “legfőbb jót” hordozó valamiféle kanti imperatívusz leszűrődése, hanem a legerősebb társadalmi-gazdasági pozíciót elfoglaló (illetve érdekeit legerősebben érvényesíteni képes) csoportok érdekeit kifejező íratlan “jogszabályok” gyűjteménye.”
Jog és erkölcs sohasem esik egybe. Ezt az irodalom ősidők óta tudja. Hazai literatúránkból például ennek kettősségét jeleníti meg remekül Mikszáth Kálmán Bede Anna tartozása című kiváló novellája.
Az erkölcs bennünk lakik, ahogy Kant zseniálisan megmutatta. Ha csupán a legerősebb társadalmi-gazdasági pozíciót elfoglaló (illetve érdekeit legerősebben érvényesíteni képes) csoportok érdekeit kifejező íratlan “jogszabályok” gyűjteménye”volna, sohasem alakulhatott volna ki a költészet, amely következetes formában éppen arról (is) felismerhető, hogy nem hajlandó a legerősebb társadalmi-gazdasági pozíciót elfoglaló (illetve érdekeit legerősebben érvényesíteni képes) csoportok érdekeit kifejező íratlan “jogszabályok” gyűjteménye”lenni.

„Ez a folyamat még a “társadalmilag” (valójában a vezető hatalmi réteg által) elvárt (és jogi eszközökkel is biztosítani kívánt) “etika” és “erkölcs” folyamatos – napi érdekekhez igazodó – változásán ma is lépten-nyomon tetten érhető.”
A líra az erkölcsi világrend mentén létezik. Az erkölcsi világrend – mint fentebb vázlatosan, más tanulmányomban részletesen is kifejtettem – nem attól függ, van-e Isten, és főleg nem attól, létezik-e túlvilág. Ha minden pillanatban csupán egyetlen erkölcsösen cselekvő ember akad, az erkölcsi törvények léteznek és minden tekintetben szükségszerűek. Egyet kell értenünk Kant véleményével, aki az erkölcsi törvényeket az emberi tudásnál és a tudomány minden tételénél objektívabbnak jelentette ki, és ezen állítását be is bizonyította.
Az erkölcs nem statisztikai természetű fogalom. Nem az számít, hogy a törvényeit hányan tartják be és hányan nem, a megszegése az erkölcsi törvényt egyáltalán nem helyezi hatályon kívül.
A “ne ölj!általános civilizációs parancs rögtön semmissé válik, mihelyt szükséges, a “ne lopj” “keresztyéni” (ószövetségi) parancsa azonnal semmissé válik, mihelyt szükségszerűnek (saját érdekeinek megfelelőnek) tartja “újraértelmezését” a pillanatnyi hatalmi elit (hadd utaljak itt az államosításokra, majd a privatizációra, majd a visszaállamosításra, a padlássöprésre, a kolhozosításra, az állami tulajdon privatizációjára, majd a magántulajdon jogszabályokkal való “visszaállamosítására” akár egy emberöltőn belül Magyarországon).”
Nem vitatom a bekezdésben foglaltak igazságtartalmát, de úgy vélem, ezek az általam előadottakat nemcsak hogy nem cáfolják, de nem is vonatkoznak a tanulmányban állítottakra. Attól még nálunk az ibolya a tavasz egyik első virága, ha Afrikában a frissen kivágott ébenfa belseje vöröses színű.
A napi politika tényezői merőben más dimenzióba tartoznak, mint a líra, pillanatnyi aktualitásuk nem szünteti meg, nem gyengíti, és nem erősíti a líra örök aktualitását.
az emberiség etikai-erkölcsi egysége nem létezik, csak azoknak a fejében, akik saját gazdasági-társadalmi helyzetükből fakadó érdekeiket kívánják általános etikai parancsként feltüntetni.”
Az emberiség morális egységének elve olyan alapelv, amely egyedül alkalmas arra, hogy irodalmi művek erkölcsi üzenetét hozzá viszonyítsuk. A fentiekben több alkalommal is definiáltam. A mondat második fele akkora ostobaság, hogy nem érdemes felelni rá.

Az etika és erkölcs tehát nem valamiféle abszolút emberi tulajdonság, hanem társadalmi – és történeti – jelenség, ami folytonosan változik (de ezt még az alapfokú közigazgatási vizsga tananyaga is tartalmazta legalábbis pár éve).”
Már igen régen tudjuk, hogy „Caesar non supra Grammatichos. Az alapfokú közigazgatási vizsga – feltehetően alapfokú gondolkodású és erkölcsű hivatalnokok által kidolgozott – anyaga nem áll a líra egyetemes alapelvei felett.

Már beszéltem ugyan erről, de megismétlem. Az erkölcs alapja néhány mondatban összefoglalható:

Az életem érték. Vigyáznom kell rá. A másik ember élete éppen annyira értékes, mint a sajátom.

Itt az erkölcs alapvetése, ami sohasem változik.

Nem az erkölcs változik, hanem a szokások, amelyet a felületes gondolkodás gyakran összetéveszt vele. 

Az erkölcsön alapuló emberi kapcsolatformák az alábbiak:

  • Ø      Szülő és gyermek kölcsönös szeretete
  • Ø      Testvéri szeretet
  • Ø      Szerelem
  • Ø      Barátság
  • Ø      Tisztelet

 Ha mindegyikből adott pillanatban az egész Földön csak egyetlen erkölcsös és harmonikus kapcsolat létezik, akkor az általa leírt kapcsolatforma is létezik. Egyáltalán nem számít, hány emberre, az emberiség mekkora százalékára terjed ki. A többségi elv erkölcsi kérdésekben sem meggyőző.
A líra nem a hatalom függvénye, az legfeljebb a mindenkori „hivatalos” líra – amely sok esetben minimális lírai értékeket sem hordoz.
Folytatása következik.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése