Testvérek

IV. (Szép) Fülöp francia király megnyerő külseje ellenére céltudatos és kegyetlen ember volt. Elfogatta a pápát, elpusztította a templomos lovagrendet, halála után a fiai sorra trónra kerültek, de mind meghalt utód nélkül, ami hamarosan elvezetett az angolokkal vívott százéves háborúhoz, amelynek első felében nem termett babér a francia fegyverek számára…
Szép Fülöp ellentmondásos uralkodó volt.
Egyszer vén koldus nyújtotta felé a karját.
- Könyörülj rajtam, felség!
A király éppen jókedvében volt, zsebébe nyúlt, és elővett néhány ezüstpénz. A kísérői megrökönyödtek. Adakozni fog a fukarnak ismert uralkodó? Ki ez a koldus?
A koldus is érezte, hogy nyert ügye van, mohó kifejezés jelent meg az arcán. Talán még sohasem volt ilyen szerencséje, nem is tudott vele mit kezdeni. Azonnal elrontotta:
- Adakozz, felség, hiszen testvérek vagyunk!
A király keze megállt a levegőben.
- Testvérek?
A koldus talán sohasem értette meg, milyen bolondságot művelt. A királyok rettegnek a trónkövetelőktől, koronával a fejen nehéz szeretni a testvért.
- Igen, felség, testvérek! Testvérek Krisztusban!
- Vagy úgy – felelte a király, és gúnyos arccal mérte végig az önérzetes koldust.
Visszatette a zsebébe az ezüstöket, és a legkisebb értékű rézérméből vett elő egyet.
- Nesze! – vetette oda. – Ha minden testvéredtől kapsz egy ilyet, gazdagabb leszel nálam!

Halvány fényű őszi csillag

Halvány fényű őszi csillag
Pislákol fent szüntelen;
S jól tudja, hogy lent a Földön
Csak a munka bűntelen.
——–
Elterül lomhán a Múlt,
Mint ütött-kopott csobolyó,
Vágyakozva néz vissza rá
A szomjas, vén Földgolyó.
—–
Fogyatékos emberiség
Sose talál jó utat;
Nem boldogság, harmónia,
Csupán pénz után kutat.
—-
Halvány fényű őszi csillag;
Fényes a Hold és kerek -
Hatalmasabb ám az Élet,
Mint akárhány fergeteg.
—–
Amit nagynak, erősnek vél
Kapzsiság és hatalom;
Az nem egyéb játékszernél,
Rongy, lom, bágyadt unalom.
—–
A piac-profit vallásnak
Pénz a bálvány-istene;
Többet imádkoznak hozzá,
Mint amennyit illene.
—–
Halvány fényű őszi csillag,
Most van Ítéletidő;
Eldől: halva születik-e,
Vagy elvetél a Jövő.
——
Múltunkban, a lábunk alatt
Egész holt-galéria;
Fejfájuk a szájhagyomány,
Meg a mitológia.
——
Ha beléjük lehelhetnénk
Csak egy percre Életet;
Kiröhöghetnénk az egész
Pénz-elméjű végzetet.
—–
Halvány fényű őszi csillag,
Csak pislákolj szüntelen;
Maradjon a hit, az erkölcs
És a munka – bűntelen.

Őszi dal

Őszi lombok susogása
Még nyarat idéz;
A világ jövő rejtelmek
Homályába néz.
——
Őszi fa tövében fonnyad
Őszi szalmaszál;
Őszi lombok árnyékában
Pihen a halál.
—–
Őszi szellő hegedűje
Őszi keserű;
Elveszíti önbizalmát
Ősszel a derű.
—-
Őszi sárba hullanak
Az őszi levelek;
Őszi ködben őszi végzet
Halkan tekereg.
——
Őszi bú helyett arcunkon
Őszi fegyelem;
Talán nem más a világ,
Mint abszurd sejtelem.

Szőke nő zűrben az űrben - 185.

SZÁZNYOLCVANÖTÖDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

„Hajó az admirálisnak! Javasolhatnám addig a térugrás elhalasztását?”
-         Admirális a hajónak! Természetesen! Úgy gondolom, addig pihenőre térek – a két férfira nézett. Sütött róluk a fáradtság, különösen Ed Philips elkínzott tekintetéből. – A tisztjeimmel együtt.
„Hajó az admirálisnak! Természetesen, Karen Bozchana Kadlecikova admirális! A tisztek számára a tiszti körletben akad hálóhely, az ön számára pedig azonnal előkészítem az admirális lakosztályát.”
 Karen meglepetten nézett fel.
-         Admirális a hajónak! Admirális lakosztálya? Van olyan?
„Hajó az admirálisnak! Természetesen, Karen Bozchana admirális. Minden luxusigényt kielégítő lakosztály, de csak akkor szabad megnyitni, ha admirális tartózkodik a hajón. A rendelkezésére áll.”
 Karen hálásan bólintott. Abban a flancos lakosztályban legalább most alaposan kipiheni magát.
Túlságosan sok meglepetés érte, megint pihenni kell, de nagyot.
Látta Ed Philips arcát, belenézett a férfi sóvár tekintetébe, és határozottan megrázta a fejét.
-         Nem!
Látta a csalódást. Nem érdekelte. Nem is olyan régen testestül-lelkestül készen állt arra, hogy a férfié legyen. Annak azonban vége. Mindörökre vége. Soha többé nem tud úgy nézni Ed Philipsre, mint férfira.
Ed Philips azonban határozatlanul tipródott, mire a szőke nő még rá is szólt:
-         Indulj pihenni! – Helmutra nézett. – Te is!
Az ifjabb Schellenbergnek nem kellett kétszer mondani, Ed Philips viszont még mindig várt valamire.
-         Ez parancs, Ed!
A férfi elkotródott.
Karen egy csöpp szánalmat sem érzett iránta. Jószerivel még utána sem nézett. Pokolian fáradt volt, igyekezett kikapcsolni a tudatát.
Amikor az admirális lakosztályát megszemlélte, nem tudta megtagadni csodálatát és elismerését az ismeretlen kínai tervező iránt. A lakosztály a legelőkelőbb szállodák fejedelmi kategóriájával vetekedett.
A szőke nő most kiélvezte a kényelmet, de alaposan. Kényelmesen elnyújtózott a márvány fürdőkád habos és illatos vízében, aztán hatalmasat aludt a királynőnek való, hatalmas ágyban.
Ébredés után lakomának beillő reggeli várta a lakosztály étkezőjében. Válogatott ínyencfalatok. A kaviár csak egy volt a sok közül. Biztos volt benne, hogy a két férfi aligha kap ilyen ragyogó reggelit, de most nem is bánta.
Maga is meglepődött saját farkasétvágyán. Az utolsó falatig megevett mindent.
Reggeli után kényelmesen elnyúlt a karosszékben. Vajon a férfiak felkeltek már? Egyáltalán nem volt még kedve visszamenni a vezérlőbe.
Lehet innen hívni a hajót? Hát persze, hogy lehet, lefekvés előtt is beszélt vele.
-         Admirális a hajónak! Megtörtént a robotkatonák besorozása?
Azonnal megkapta a választ:
„Hajó az admirálisnak! A feladat végrehajtva.”
 Valami még lógott a levegőben. Karen kivárt.
„Hajó az admirálisnak. Nagyon fontos jelentenivalóm van, Karen Bozchana Kadlecikova admirális.”
 Karen megköszörülte a torkát, és a tőle telhető leghivatalosabb tónusban felelt:
-         Admirális a hajónak. Hallgatom a jelentést.
„Hajó az admirálisnak. Megtaláltuk a hibernáltak ébredésére vonatkozó instrukció forrását.”
 Karen megdöbbent.
-         Admirális a hajónak. Az instrukció forrását? Ezek szerint valaki most programozta az ébredésüket?
„Hajó az admirálisnak. Igen, admirális, ez a helyzet. Valaki utasítást adott a gépezetnek, hogy ébressze fel a hibernáltakat, ugyanakkor pedig elrendelte a kivégzésüket.
 A szőke nő összerándult.
-         Admirális a hajónak. Ezek nem előre programozott menetrend szerint történt?
„Hajó az admirálisnak. Nem. Az utasítás valahonnan a csatahajó belsejéből érkezett.”
 Folytatása következik.

Szerelem és líra - XLIV.

Negyvennegyedik rész

Ha a szerelem lényegét vizsgálom, ideje összegereblyéznem mindazt, amit eddig tudhatunk róla.
Amikor idáig jutunk, meglepődve konstatáljuk, hogy a szerelemnek – hagyományos értelemben véve – nincs szakirodalma. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem is írtak róla semmi fontosat. A későbbiekben – például Platón vagy Ficino nézeteit taglalva – megállapíthatjuk majd, hogy az emberi gondolkodás legjobbjai már régtől fogva tisztában vannak a szerelem egyetemes jellegével. A sommás megjegyzés csupán azt állapítja meg, milyen keveset tud a szerelemről az emberi kultúra azon intézménye, amit tudománynak nevezünk.
Meglepő a nevetséges kisszerűség, amivel a tudomány a szerelem jelenségét kezeli. A korábban dogmatikusan biblikus, manapság meg ugyanannyira dogmatikusan materialista tudomány láthatóan képtelen közelebb hatolni a szerelem lényegéhez. Ez igazából első körben a tudományos módszertan, mélyebbre tekintve meg a tudomány cél-és értékrendszerének súlyos kritikája.
A derék kartéziánus módszertan gyalogjáró elvei más téren is hajlamosak a részletek részletein rágódni, és figyelmen kívül hagyni a lényeget. Csak másutt a dolog nem mindig ennyire szembeötlő. Erre egyrészt a mindenkori ügyeletes teóriák uralma, másrészt eredendő fogyatékosságai kényszerítik a tudományt. Ezek közül néhányat már fentebb említettem. A belőlük fakadó kényszerűség „természetesen” vezet olyan ostoba következtetésekhez, mint amit korábban már idéztem: a nagy tekintélyű szociológus szerint a „modern szerelem” a rokokó arisztokraták szexuális kalandjaiból származik. Ha tovább akarnánk vinni a derék filiszter gondolatmenetét, olyan nevetséges kinyilatkoztatásokat kellene tennünk, hogy a jelek szerint Casanova emlékiratai többet árulnak el a szerelem lényegéről, mint a Rómeó és Júlia. A hasonló blőd állítások a tudományos logika alapján „tisztán” levezethetőek; a módszertan többi pontjának is eleget tennénk, eleget idézhetnénk tudományos szaktekintélyek értekezéseiből. Pontosan úgy járnánk el, ahogy a tudomány szokott, amikor a tudós bizonytalan: tizenegy ostoba állításból összetákolhatnánk egy tizenkettediket. Tőlünk meg mások idézhetnének; így hízna és puffadna tovább a tiszteletre méltó tudományos közmegegyezés…
Csak a szerelemről nem tudnánk meg semmit.
Azok az „eredmények” pedig, amelyek a szerelemre hivatkozva állatkísérletekre hivatkoznak, egyszerűen szánalmasak.
Itt jegyezném meg: nem áll szándékomben az állatok „alacsonyrendűségének” viktoriánus álláspontja felé kormányozni ezt a tanulmányt, ezért gyorsan megjegyzem: akkor sem tudnának meg semmit a szerelemről, ha a nevezett kísérleteket emberen ismételnék meg.
A szerelem lényegét hiába keressük a tudomány eredményei között.
Ennek azonban nem csupán a tudományos módszertan kicsinyessége az oka. Vannak itt alapvető dimenzió-problémák is; a tudomány – azaz a szaktudományok összessége – nem tud, és nem akar bizonyos dimenziókba behatolni eszközeinek és módszereinek elégtelensége, céljainak tisztázatlansága és alapvető óvatossága miatt. Utóbbit talán gyávaságnak is nevezhetjük.
A célok tisztázatlansága azonban egy sokkal súlyosabb problémát is jelez: ez pedig tudomány és etika mélyen rejtőző konfliktusa.
 A tudomány emberellenes – azaz etikátlan – „eredményeit” nemcsak az atombomba fémjelzi. Egyre kevésbé téveszt meg bennünket a tudományos kongresszusok szertartásossága. Az ott százával összegyűlt öregurak jól neveltek, igen képzettek, sok nyelven beszélnek, roskadnak a díjaktól és elismerésektől; de csillogó intellektusuk gyakran olyasféle alkotásokban merül ki, amelyek veszélyeztetik más emberek életét, jólétét, egészségét, békéjét és biztonságát. Ezek a konferenciák hasonlatosak régi bíróságokhoz; ahol a bírák kényesek voltak tanultságukra és jólneveltségükre – és választékos udvariasság kíséretében ítélték borzalmas csonkításra és kínhalálra embertársaikat.
A „tudományos haladás” olyan problémákat halmozott fel a Földön, amelyek fenyegető következményeivel képtelen megbirkózni.
Nemcsak a természettudományok etikai megalapozottsága kérdéses, a társadalomtudományokban semmivel sem jobb a helyzet. Legfeljebb itt nehezebben megfogható az erkölcsi probléma, mert ezek nem állítanak elő, és nem találnak fel olyan eszközöket, amelyek kézzelfogható valóságukban emberellenesek; de ez itt megfogalmazott elvek és axiómák gyakran nem kevésbé kártékonyak. Akad olyan tudományág, amelynek már a legalapvetőbb kiindulópontja is teljesen erkölcstelen.
Hogyan is tudhatna bármit a tudomány a szerelemről, ha etikai fogyatékosságai vannak?
A tudomány gyökeres etikai forradalma lassan időszerűvé válik, nélküle semmi esélye sincs a szerelem lényegének feltárására. A tudomány gyökeres etikai forradalma azonban nem csak a tudomány terén érezteti majd a hatását; alapjaiban változtatja meg az egész földi életet. Gyanítom, ilyen forradalom nélkül az emberi civilizáció sem tud előbbre jutni.
De nem szabad elfelejtenünk: a tudomány egy esetleges gyökeres etikai forradalom következtében sem fog soha annyit tudni a szerelem lényegéről, mint a jó szerelmi líra.
 Folytatása következik.

A néhai Szólón

Akkoriban Athén
Vésznek nézett elé;
Hitel-hínár húzta
A pusztulás felé…
——
A néhai Szólón
Csendben lépegetett,
Elindult legyőzni
A buta végzetet.
——
Forrt, s tombolt a város,
Akár a zuhatag;
Kardokat kovácsolt
Javában a Harag.
——-
Már fenekedett
A város söpredéke,
Szólón khitónjába
Menekült a Béke.
——
Akropolisz fölött
Vad madarak szálltak;
Szólón állt elé
A haragnak, vitának.
—–
Felhőkbe gyűlt pedig
Viszály véres hava,
Mégis eloszlatta
A Költészet szava.
—-
Adós-hitelező
Háborúja helyett
Adott a városnak
Szép évtizedeket.
—–
Az utcákat gyilkos
Indulat nem rója;
Mert Költő lett Athén
Új törvényhozója.
——
Gazdag is, szegény is
Megértette végre,
Mit jelent a gazdag,
S szegény tisztessége.
——
“Szegény sorban élni
Ártatlan tisztesség;
Gazdagnak lenni meg
Fényes felelősség.”
——
A néhai Szólón
Nem hadat vezetett;
De életet hozott
Hősi halál helyett.
—–
Athén városának
Olyan törvényt adott,
Profit és osztályharc
Messze takarodott.
—–
“Amint holnap a Nap
Felragyog az égre,
Athénban az összes
Adósságnak vége!”
—–
Lerázta Athén
A halálos terheket,
Gazdagra, szegényre
Szebb jövő jöhetett.
—–
Athén a válságot
Fényesen túlélte,
Felvirágzott benne
Szabadság és Béke.
—-
Szólóntól tanulta
Számos emberöltő,
Mire lehet képes
Az igazi Költő.
——
A Költészet nem dísz,
Hanem a Szép Vágya;
A néhai Szólónt
Athéné megáldja.

Irodalomtörténeti szösszenetek - 18.

Számomra Falstaff figurája magától értetődő cáfolata számos rossz tézisnek.
A világ drámairodalmának egyik legsikeresebb komikus karaktere öntörvényű és a saját világában létezik. Elsősorban a IV. Henrik közegében. A bohózat, A windsori víg nők világában harsányabb, titoktalanabb, de még mindig Falstaff.
Nem úgy modern rendezők modern “olvasataiban”. Ott már csak erőltetett, halovány és szikkadt árnyéka saját eredeti, vérbő önmagának. Sok rossz darabot láttam ebben a témában, a legtöbbet Shakespeare darabjaiból kontaminálták-tákolták-ügyetlenkedték össze kontár rendezők és dramaturgok, rossz volt nézni.
Az ilyesféle “olvasatok” lényegében darab-utánzatok a maguk legtöbbször allegorikus vagy ötlet-dramaturgikus hozzátoldásaival olyan ballasztot képesek tenni Sir John Falstaff hátára is, amit még a pohos lovag se bír. Darab és előadás egyformán szörnyszülött; haloványan közvetíti a néző felé a “zseniálisan” buta rendezői prédikációt. Ha Falstaff figuráját viszonylag gyengébb színész alakította, jókedvűen elripacskodott, ha nem, szenvedett, próbált eleget tenni az abszurd instrukcióknak.
Ezeknél Falstaff mérhetetlenül több, gazdagabb, meg is él – ha élni hagyják.
A szöveg legtöbbször: idétlen egyveleg. Veretes sorok és gügye mai beszólások zagyva keveréke, az eredeti darab úgy húzva-nyúzva-nyirbálva-herélve, hogy az édesanyja se ismerne rá.
A “rendezői olvasatok” természetrajza nem annyira bonyolult, mint gondolnánk.
Ezeket nagyjából három típusba sorolhatjuk, általában az első kettőből hiányzik a belső harmónia. A harmadikból nem, de annak meg kevés köze van a műhöz:

1. Ötlet-dramaturgikus elemek betolakodása az előadásba

• Extrém tárgyak, jelmezek, mozgások, játékfelfogások dominálnak az előadásban, az anakronisztikus vagy kaotikus képi világ nemcsak a befogadást nehezíti, vagy akadályozza meg, a mű világát is szilánkokra zúzza. Az eredeti tendenciákkal gyakran ellentétes üzenete van. a végeredmény például valamiféle bajuszos Shakespeare.
• Néhány tárgyi motívumot nagy hangsúllyal ellátva erőszakolnak az előadásba. Ezeknek általában közönséges és allegorikus mondanivalójuk van. Nem az a probléma, hogy „értjük vagy nem értjük” ezeket, hanem az, hogy a dráma egész szövetéhez képest üres allegorizálással, szánalmas aktualizáló igyekezetükkel megbontják az egységet, a jelentéstartalmat nem bővítik, hanem szűkítik.
• A mű valamely részének ötletszerű, nehezen indokolható felborítása, hevenyészett átértelmezése.
• Külsőségekben kimerülő ál-modernizálás.
• Aktuális politikai szlogenek betolakodása az előadásba.

2. a mű szövegének csonkítása vagy illetéktelen kiegészítése

• A rendező eszköztára gyakorlatilag végtelen, mégis lábra kapott az a nyegle divat – különösen nálunk – hogy társszerző szeretne lenni. Az indokolt húzás mindig erősít egy darabot, de Shakespeare esetében erre vigyázni kell(ene). Mindenkinek érdemes (volna) megszívlelni az egyik legtapasztaltabb magyar dramaturg és Shakespeare-szakértő, Mészöly Dezső szavait, aki tanulmányaiban számos példát hozott a dilettáns húzásokra. Az ilyesmi a valódi rendezői eszköztár szánalmas pótléka.

3. A ritmus és a hangsúlyok eltorzítása

 Az összes illetéktelen beavatkozás közül ez a legintelligensebb és a legnehezebben megfogható. Erre csak valóban tehetséges, mesterségük minden csínját-bínját, valamint a színpadot kiválóan ismerő rendezők, színházi emberek képesek.

• A színpadi hangsúlyok egyfajta „átértelmezése”. Hangsúlyos helyekre olyan momentumok kerülnek, amelyek nem tartoznak a darab cselekményének előre vivő elemei közé. Ezzel szemben például a Rómeó és Júlia erkély-jelenete hangsúlytalan pozícióba kerül. Ha a színpadi térrel folytatott játékot a tempó is erősíti, az előadás merőben másról szól, mint a mű.
• Pusztán a tempó is előidézhet az előzőhöz hasonló, de annál megfoghatatlanabb szituációt.
• Az interakció, a hangsúlyok és a térhasználat együtt is képes tökéletesen „átértelmezni” bármilyen szöveget, még akkor is, ha egyáltalán nem csonkítanak rajta. Ez a rendezői státusszal való visszaélés.

A fentebb jelzett esetekben nyilvánvalóan nem valósul meg a katarzis, sem pedig a színjáték célja, a színházi élményközösség.
Mind-mind azzal a céllal, hogy megfossza a nézőt a színházi élménytől.
Ez persze valahol Brechttől jön…
Nem kedvelem a brechti dramaturgiát. Az általa inspirált szövegkezelést még kevésbé. Szenvedtem már végig olyan próbafolyamatot, ahol hosszan csócsálgatta ki-ki a szöveget, míg bűnbánóan vissza nem tért az eredetihez. Visszaélés egymás türelmével.
A brechti felfogás “gondolkodjon a néző” tétele irdatlan ostobaság. A néző egész szívével-lelkével vesz részt a színházi élményközösségben. Ha ehelyett arra kényszerítik, hogy “gondolkodjon” egy rendező-vezérelt, leegyszerűsített, elébe tárt “művészi” séma alapján, becsapjuk. Az nem színház, csak politikai vitakör, esztétikai indíttatásúnak álcázott közönséges fejtágítás, hordószónoklat, handabanda.
A katarzis több élményt ad, mélyebb. Többet is gondolkodtat. gyakran egy életen keresztül.
Szóval Falstaff.
Számomra élő cáfolata némely nyugatosok azon véleményének, hogy “Shakespeare csak olvasva jó”. Frászt. Ez csak a sznobizmus megideologizálása.
Olvasva Falstaff jeleneteit – semmi különös. Hogy életre keljen, valakinek bele kell bújnia a pohos lovag bőrébe, életet kell belé vinnie.
Moliere írja az alábbiakat a Szerelem, mint orvos című vígjátékának előszavában: “Tudjuk mind: a vígjátékok arra valók, hogy színre kerüljenek. Ennek a vígjátéknak az olvasását meg éppen csak azoknak merem tanácsolni, akiknek szemük van rá, hogy lássák olvasás közben is az egész játékot.”
Moliere tehát nem igényli a fogadatlan prókátorok szolgálatait: a dráma puszta olvasását nemcsak hogy nem tartja a befogadás megfelelő formájának, nem is tanácsolja. Moliere azonban nemcsak drámaíró volt, hanem kiváló színész és rendező is, aki a dráma és a színjáték világát minden oldalról nagyszerűen ismerte. Az volt a véleménye, hogy a dráma a benne foglalt művészi igazság teljességét nem önmagában, hanem az előadás keretében, a színjátékban fejti ki.
Nem vitatjuk, hogy a jó dráma jó olvasmány is lehet, de csak másodsorban. A drámai szöveg tanulmányozása azt mutatja, hogy a mű felépítésében a szerző eleve a színpadi megformálást, az előadást tartja elsődlegesnek. A dráma elsődleges rendeltetése a színpad.
Szóval Falstaff…
Nem is könnyű megfogni a figurát.
Számomra egyértelmű bizonyítéka annak, hogy a színész művészete – alkotó művészet.
A jelenleg forgalomban lévő tankönyvek egy része még mindig a “reprodukáló művészet” nevetséges címkéjét aggatja rá, ami abszurd, hiszen “reprodukáló művészet” csak akkor létezhetne, ha minden színdarabnak – sőt zeneműnek stb. lenne egy egyedül autentikus, ideális előadása. Ilyen azonban nincs, nem is lehetséges.
Miben rejlik a színházi műalkotás lényege? Mit tehetnek hozzá a színjáték alkotói a kész drámai szöveghez? A drámai szöveg önkényes eltorzítása nem alkotó tevékenység. Nem alkotó tevékenység anakronisztikus elemek önkényes alkalmazása sem a régi drámák előadása során. Nem alkotó tevékenység terméke a frakkos vagy motorosruhás Hamlet, az úszónadrágos Machbeth, a sztriptízt játszó Ophelia, a szmokingos Julius Caesar, a pincérkötényes Antigóné, a tangabugyis Gertrúd, vagy a mikrofonnal handabandázó Bánk bán. Ezek az önkényességek éppen olyan olcsók, mint amennyire feleslegesek.
Szóval Falstaff….
Kimeríthetetlen figura. Sokkal modernebb, mint gondolnánk…
A gonosz nevetséges, a nevetségesség olyan alaptulajdonsága, amit cáfolni igyekszik ugyan, de mélyen kiszolgáltatott tőle, és ezen státuszában elveszíti gyűlöletességét. Nem ellenség többé…
Lehet-e ennél aktuálisabb művészi üzenet egy olyan korban, ami igazi közösséget, kis és nagy közösséget, később pedig valódi és emberléptékű globalizációt igényel?
Éljen Falstaff!
Szeretném a színpadon látni.
Eredeti, hamisítatlan mivoltában.

Irodalomtörténeti szösszenetek - 18..

Számomra Falstaff figurája magától értetődő cáfolata számos rossz tézisnek.
A világ drámairodalmának egyik legsikeresebb komikus karaktere öntörvényű és a saját világában létezik. Elsősorban a IV. Henrik közegében. A bohózat, A windsori víg nők világában harsányabb, titoktalanabb, de még mindig Falstaff.
Nem úgy modern rendezők modern “olvasataiban”. Ott már csak erőltetett, halovány és szikkadt árnyéka saját eredeti, vérbő önmagának. Sok rossz darabot láttam ebben a témában, a legtöbbet Shakespeare darabjaiból kontaminálták-tákolták-ügyetlenkedték össze kontár rendezők és dramaturgok, rossz volt nézni.
Az ilyesféle “olvasatok” lényegében darab-utánzatok a maguk legtöbbször allegorikus vagy ötlet-dramaturgikus hozzátoldásaival olyan ballasztot képesek tenni Sir John Falstaff hátára is, amit még a pohos lovag se bír. Darab és előadás egyformán szörnyszülött; haloványan közvetíti a néző felé a “zseniálisan” buta rendezői prédikációt. Ha Falstaff figuráját viszonylag gyengébb színész alakította, jókedvűen elripacskodott, ha nem, szenvedett, próbált eleget tenni az abszurd instrukcióknak.
Ezeknél Falstaff mérhetetlenül több, gazdagabb, meg is él – ha élni hagyják.
A szöveg legtöbbször: idétlen egyveleg. Veretes sorok és gügye mai beszólások zagyva keveréke, az eredeti darab úgy húzva-nyúzva-nyirbálva-herélve, hogy az édesanyja se ismerne rá.
A “rendezői olvasatok” természetrajza nem annyira bonyolult, mint gondolnánk.
Ezeket nagyjából három típusba sorolhatjuk, általában az első kettőből hiányzik a belső harmónia. A harmadikból nem, de annak meg kevés köze van a műhöz:

1. Ötlet-dramaturgikus elemek betolakodása az előadásba

• Extrém tárgyak, jelmezek, mozgások, játékfelfogások dominálnak az előadásban, az anakronisztikus vagy kaotikus képi világ nemcsak a befogadást nehezíti, vagy akadályozza meg, a mű világát is szilánkokra zúzza. Az eredeti tendenciákkal gyakran ellentétes üzenete van. a végeredmény például valamiféle bajuszos Shakespeare.
• Néhány tárgyi motívumot nagy hangsúllyal ellátva erőszakolnak az előadásba. Ezeknek általában közönséges és allegorikus mondanivalójuk van. Nem az a probléma, hogy „értjük vagy nem értjük” ezeket, hanem az, hogy a dráma egész szövetéhez képest üres allegorizálással, szánalmas aktualizáló igyekezetükkel megbontják az egységet, a jelentéstartalmat nem bővítik, hanem szűkítik.
• A mű valamely részének ötletszerű, nehezen indokolható felborítása, hevenyészett átértelmezése.
• Külsőségekben kimerülő ál-modernizálás.
• Aktuális politikai szlogenek betolakodása az előadásba.

2. a mű szövegének csonkítása vagy illetéktelen kiegészítése

• A rendező eszköztára gyakorlatilag végtelen, mégis lábra kapott az a nyegle divat – különösen nálunk – hogy társszerző szeretne lenni. Az indokolt húzás mindig erősít egy darabot, de Shakespeare esetében erre vigyázni kell(ene). Mindenkinek érdemes (volna) megszívlelni az egyik legtapasztaltabb magyar dramaturg és Shakespeare-szakértő, Mészöly Dezső szavait, aki tanulmányaiban számos példát hozott a dilettáns húzásokra. Az ilyesmi a valódi rendezői eszköztár szánalmas pótléka.

3. A ritmus és a hangsúlyok eltorzítása

 Az összes illetéktelen beavatkozás közül ez a legintelligensebb és a legnehezebben megfogható. Erre csak valóban tehetséges, mesterségük minden csínját-bínját, valamint a színpadot kiválóan ismerő rendezők, színházi emberek képesek.

• A színpadi hangsúlyok egyfajta „átértelmezése”. Hangsúlyos helyekre olyan momentumok kerülnek, amelyek nem tartoznak a darab cselekményének előre vivő elemei közé. Ezzel szemben például a Rómeó és Júlia erkély-jelenete hangsúlytalan pozícióba kerül. Ha a színpadi térrel folytatott játékot a tempó is erősíti, az előadás merőben másról szól, mint a mű.
• Pusztán a tempó is előidézhet az előzőhöz hasonló, de annál megfoghatatlanabb szituációt.
• Az interakció, a hangsúlyok és a térhasználat együtt is képes tökéletesen „átértelmezni” bármilyen szöveget, még akkor is, ha egyáltalán nem csonkítanak rajta. Ez a rendezői státusszal való visszaélés.

A fentebb jelzett esetekben nyilvánvalóan nem valósul meg a katarzis, sem pedig a színjáték célja, a színházi élményközösség.
Mind-mind azzal a céllal, hogy megfossza a nézőt a színházi élménytől.
Ez persze valahol Brechttől jön…
Nem kedvelem a brechti dramaturgiát. Az általa inspirált szövegkezelést még kevésbé. Szenvedtem már végig olyan próbafolyamatot, ahol hosszan csócsálgatta ki-ki a szöveget, míg bűnbánóan vissza nem tért az eredetihez. Visszaélés egymás türelmével.
A brechti felfogás “gondolkodjon a néző” tétele irdatlan ostobaság. A néző egész szívével-lelkével vesz részt a színházi élményközösségben. Ha ehelyett arra kényszerítik, hogy “gondolkodjon” egy rendező-vezérelt, leegyszerűsített, elébe tárt “művészi” séma alapján, becsapjuk. Az nem színház, csak politikai vitakör, esztétikai indíttatásúnak álcázott közönséges fejtágítás, hordószónoklat, handabanda.
A katarzis több élményt ad, mélyebb. Többet is gondolkodtat. gyakran egy életen keresztül.
Szóval Falstaff.
Számomra élő cáfolata némely nyugatosok azon véleményének, hogy “Shakespeare csak olvasva jó”. Frászt. Ez csak a sznobizmus megideologizálása.
Olvasva Falstaff jeleneteit – semmi különös. Hogy életre keljen, valakinek bele kell bújnia a pohos lovag bőrébe, életet kell belé vinnie.
Moliere írja az alábbiakat a Szerelem, mint orvos című vígjátékának előszavában: “Tudjuk mind: a vígjátékok arra valók, hogy színre kerüljenek. Ennek a vígjátéknak az olvasását meg éppen csak azoknak merem tanácsolni, akiknek szemük van rá, hogy lássák olvasás közben is az egész játékot.”
Moliere tehát nem igényli a fogadatlan prókátorok szolgálatait: a dráma puszta olvasását nemcsak hogy nem tartja a befogadás megfelelő formájának, nem is tanácsolja. Moliere azonban nemcsak drámaíró volt, hanem kiváló színész és rendező is, aki a dráma és a színjáték világát minden oldalról nagyszerűen ismerte. Az volt a véleménye, hogy a dráma a benne foglalt művészi igazság teljességét nem önmagában, hanem az előadás keretében, a színjátékban fejti ki.
Nem vitatjuk, hogy a jó dráma jó olvasmány is lehet, de csak másodsorban. A drámai szöveg tanulmányozása azt mutatja, hogy a mű felépítésében a szerző eleve a színpadi megformálást, az előadást tartja elsődlegesnek. A dráma elsődleges rendeltetése a színpad.
Szóval Falstaff…
Nem is könnyű megfogni a figurát.
Számomra egyértelmű bizonyítéka annak, hogy a színész művészete – alkotó művészet.
A jelenleg forgalomban lévő tankönyvek egy része még mindig a “reprodukáló művészet” nevetséges címkéjét aggatja rá, ami abszurd, hiszen “reprodukáló művészet” csak akkor létezhetne, ha minden színdarabnak – sőt zeneműnek stb. lenne egy egyedül autentikus, ideális előadása. Ilyen azonban nincs, nem is lehetséges.
Miben rejlik a színházi műalkotás lényege? Mit tehetnek hozzá a színjáték alkotói a kész drámai szöveghez? A drámai szöveg önkényes eltorzítása nem alkotó tevékenység. Nem alkotó tevékenység anakronisztikus elemek önkényes alkalmazása sem a régi drámák előadása során. Nem alkotó tevékenység terméke a frakkos vagy motorosruhás Hamlet, az úszónadrágos Machbeth, a sztriptízt játszó Ophelia, a szmokingos Julius Caesar, a pincérkötényes Antigóné, a tangabugyis Gertrúd, vagy a mikrofonnal handabandázó Bánk bán. Ezek az önkényességek éppen olyan olcsók, mint amennyire feleslegesek.
Szóval Falstaff….
Kimeríthetetlen figura. Sokkal modernebb, mint gondolnánk…
A gonosz nevetséges, a nevetségesség olyan alaptulajdonsága, amit cáfolni igyekszik ugyan, de mélyen kiszolgáltatott tőle, és ezen státuszában elveszíti gyűlöletességét. Nem ellenség többé…
Lehet-e ennél aktuálisabb művészi üzenet egy olyan korban, ami igazi közösséget, kis és nagy közösséget, később pedig valódi és emberléptékű globalizációt igényel?
Éljen Falstaff!
Szeretném a színpadon látni.
Eredeti, hamisítatlan mivoltában.

Szeptember végi csendélet

Fogyó nappal füstöt seper;
Az alkonyat: puha lepel.
——–
Az alkonyat puha lepel;
A világ lassan szunnyad el.
——-
Szunnyadni készül a világ;
Levelet hullajt a faág.
—–
Az ősz lassú könnye pereg,
Szállnak, szállnak a levelek.
——
Állunk sorba, hosszú sorba;
Élet, levél hull a porba.
——-
Hullt élettel játszik a szél;
Hegyen túlról üzen a Tél…
——
Szeptember végén a ködök
Mélyén a vén ördög – röhög.
—–
Hervadás mélyére megyünk,
Közeledik már a telünk.
—–
Szeptember végén a szelek
Mindenkit jóra intenek.
—–
Bízunk szép cselekedetben,
S a Halálban nincs hitetlen.
——-
Szeptemberi bágyadt egek;
Isten mögöttük szendereg.
——
Fent dübörgő vad viharok;
Anyag és Szellem kavarog…
——-
Erőgyűjtő öreg telek
A lelkünkben derengenek.
——–
Végtelen fehér ünnepek
Frissítik majd a lelkeket.
—–
A szeptember fáradt ország;
Pihenni készül a világ.
—-
Még puhán süpped az avar;
Boldog, aki élni akar.

Rokon szakma

Valamikor a harmincas évek legelején elhalálozott egy bizonyos Kozarek nevű ember. Évtizedeken keresztül látta el feladatait felettesei megelégedésére. Ő volt az állami ítélet-végrehajtó. Magyarán: a hóhér.
Halála után az illetékesek ugyancsak vakargatták a fülük tövét, kit is szerződtessenek Kozarek helyébe.
A derék Kozarek afféle bútordarab volt, már megszokták, soha eszükbe sem jutott, hogy meghalhat. Namármost, ki legyen az új hóhér?
A régi időkben minden vármegye, sőt minden pallosjogú város rendelkezett szakképzett hóhérral, egész hóhér-dinasztiák voltak az országban, de amióta az egész államban csupán egy szál ember töltötte be eme felelősségteljes státuszt, honnét vegyenek másikat? Ezt a mesterséget sehol sem tanítják…
Ej, Kozarek, Kozarek, miért nem neveltél utódot?
Most aztán ki legyen a hóhér? Márpedig ilyen végzettség nincs, a biztonság kedvéért ennek még utána is néztek.
Valaki kell, mert sok a sürgős feladat.
A derék bürokraták hosszas fejtörés után úgy döntöttek, pályázatot írnak ki a fontos állami állás betöltésére.
Hátha akad valaki, aki képes betölteni a feladatot. Ha meg nem, fő a buzgalom, a megfelelő jártasság munka közben is megszerezhető.
Alig várták a pályázat lezárultát, a dolog igen sürgős volt.
Hanem a hatóság derék képviselői meglepődtek, amikor kiderült, hogy összesen százhuszonhárman pályáztak az állásra.
Ennyiből csak akad megfelelő…
A pályázatok átvizsgálásakor derült ki, hogy az egyik pályázó – első osztályú BESZKÁRT-ellenőr.
(A BESZKÁRT a BKV elődje volt, Budapesti Közlekedési Zártkörűen Működő Részvénytársaság (a hivatalos rövidítése BKV Zrt. volt, a köznyelvben egyszerűen BKV lett belőle.)
Ráadásul az ambiciózus ellenőr a pályázatában kikötötte: az állami ítélet-végrehajtó státuszát másodállásban kívánja betölteni, mert hű akar maradni eredeti hivatásához, az ellenőrséghez.
Híre futott a dolognak. A BESZKÁRT tüstént sajtónyilatkozatban szögezte le: nem járul hozzá, hogy egyik ellenőre másodállásban állami ítélet-végrehajtó legyen.
Az illetékes hatóság is leszögezte: hóhér csak főállású személy lehet.
Egy szemfüles újságíró meginterjúvolta a hóhérkodni vágyó ellenőrt.
- Hogy képzelte, hogy a BESZKÁRT ellenőreként másodállásban hóhér legyen?
- Azt gondolom, kérem alássan, hogy ez rokon szakma.

Hajdani őszi este...

Valami  sejtelem kopog,
Valami emlék itt ragyog…
A rég elhullt ködön túlról üzen…
Hajdani szép őszi esték
Hangulata
Itt, bennem pihen…
——
Valaha ott, egy udvaron…
Fázott a holdvilág nagyon…
A lámpa fénye félve reszketett…
Fogat imbolygott sötéten,
S a szürke Ég
Keresztet vetett…
——–
Recsegett fent az ég-fedél,
Fecsegve hullt a falevél,
És ott bolyongott messzi füst szaga;
Már megismerem azóta,
Milyen fanyar
Az Ősz illata…

Őszi napfény

Őszi napfény – tündérálom;
Tudom, hogy végigcsinálom.
——
Őszi hajnal, csípős, hideg;
Élni mindig lenne kinek.
——
Szürke égbolt, őszi harmat;
Szeretnek, akik akarnak.
—-
Őszi napfény – tündér-járom;
Ősznek országútját járom.
—–
Bágyadt őszi napfény-ének;
Amíg teszem, addig élek.
—-
Sírós, őszi világ-tájék;
Az Élet nehéz ajándék.
—-
Őszi napfény, őszi tájon;
Aki él, az készen álljon.
—–
Hideg őszi esték sora;
A Szerelem: meleg szoba.
—–
Szelíd őszi fénykoszorú;
Az Élet sose szomorú.
—–
Őszi napfény, tündérálom;
Tudom, hogy végigcsinálom.

Szőke nő zűrben az úrben - 184.

SZÁZNYOLCVANNEGYEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Helmut Schellenberg várakozásteljesen nézett fel, Ed Philips arcán azonban az elkínzottságon kívül semmi sem látszott.
A szőke nő egy pillanatra eltöprengett. Talán jó lenne aludni egy igazán nagyot, alvó állapotban átvészelni a térugrást. Úgy sokkal kényelmesebb.
„Hajó az admirálisnak! A térugrás előtt nagyon komoly jelentenivalóm van, egyben határozott javaslatot szeretnék tenni, Karen Bozchana Kadlecikova admirális!”
 A szőke nő meglepődött.
-         Admirális a hajónak! Halljam!
Ed Philips felfigyelt, a tekintete felélénkült.
-         Mi a fene!
„Hajó az admirálisnak! A csatahajó rendszeres átvizsgálása során igen sok üzemen kívül helyezett, és a hajó elől is elrejtett robotkatonára bukkantunk. A válaszfalak legtöbbje tele van velük. Különleges rejtekhelyek százai vannak a Rodney fedélzetén, hagyományos vizsgálattal nem fedezhetők fel, és katonákat rejtenek.”
 Karen most már meg se lepődött. Azok az elektronikus katonák nyilvánvalóan egykori parancsnokuk visszatérésére várnak. A csatahajót azóta birtokló népségnek talán sejtelme sem volt róluk. Felébredés után Williams admirális valamilyen módon aktiválná ezeket a harci robotokat, és – újra egy hadsereg élén állna. M ilyen egyszerű!
-         Admirális a hajónak. hány robotról van szó?
„Hajó az admirálisnak! Ötezer robotkatona nyilvánvalóan a csatahajó fegyverrendszereinek kezelésére van kiképezve. A vizsgálat szerint a kiképzettségük egészen elsőrangú. Képesek karbantartani és hatékonyan működtetni a csatahajó összes fegyverét, valamint ellátni minden létező fedélzeti szolgálatot. Emellett nyolcezer szárazföldi harcra kiképzett robotkatona is található a rejtekhelyeken, ami egy teljes gépesített hadosztályt jelent. A fegyverzetüket képező harckocsik, önjáró lövegek, lánctalpas harcjárművek, nehéz és könnyű gépkocsik, kézifegyverek hasonló rejtekhelyeken találhatók.”
 Karen füttyentett. Ez igen. Jól felkészült az admirális.
„Hajó az admirálisnak! Légierő is van. Huszonkét repülőgép és ötven harci helikopter található a csatahajó különleges rejtekhelyein, mind szétszedett állapotban. A legénységüket és kiszolgáló személyzetüket képező ezerötszáz különleges robotkatona szintén.”
-         Úristen! – motyogta Helmut. – Kész hadsereg.
Karen bólintott. Igen, valóban hadsereg. Mit kezdjen velük? Hatástalanítsa őket? Valami azt súgta, ez a haderő már nem Dúvad Williamsé, hanem az övé.
-         Admirális a hajónak! mit lehet kezdeni velük?
„Hajó az admirálisnak! A robotkatonák úgynevezett modernizálható üzemmódban találhatóak.”
 Helmut nagyot nézett.
-         Modernizálható üzemmód?
Ed Philips felelt neki:
-         Memóriacsipjeik és vezérlőrendszerük egy központi feltöltő egységre van kötve, amely egy parancskód segítségével képes őket a felhasználó kívánalmai szerint módosítani. Vályúnak nevezik. Leginkább harci robotok esetében alkalmazzák, hogy lépést tarthassanak a haditechnika és a kiképzési eljárások fejlődésével. Időnként egyszerűen beprogramozzák az újabb fegyverek kezelésére a bakarobotokat. Az erre alkalmas programok méregdrágák, mert hatalmas kereslet van rájuk. Sokan hamisítják az ilyesmit, ezért a legtöbb vásárló ragaszkodik hozzá, hogy különféle tesztek lefuttatásával ellenőrizze őket. Az eredeti földi programok a legkeresettebbek, azok azonban nagyon ritkán jutnak el a vásárlókhoz.
-         Értem – mondta Karen.
Mély lélegzetet vett:
-         Admirális a hajónak. Van-e számunkra jelentősége annak, hogy a robotok modernizálhatók?
„Hajó az admirálisnak! Kiváló műszaki állapotban vannak, ahogy a szárazföldi és légi műszaki eszközök is. A járművek és egyéb szárazföldi eszközök ma is elsőrangú felszerelésnek számítanak, a légi harceszközök azonban mára elavultak. A robotok a legújabb eljárásokkal is programozhatók, kiváló típusokba tartoznak. Tökéletesen átprogramozhatók, és besorozhatók. A szárazföldi eszközök is tökéletesen modernizálhatók. A feladat tizenkét óra alatt hajtható végre. Javaslom az eszközök modernizálását, valamint a robotok modernizálását, besorozását, harci állományba vételét. Javaslom, hogy mindez előzze meg a térugrást, admirális.”
 Karen elmosolyodott. Miért is ne? Tetemes harci erővel fog rendelkezni. Csaknem felnevetett. Valóban admirális lesz, méghozzá olyan, akit mindenkinek komolyan kell vennie. Ő, Karen Bozchana Kadlecikova, az egykori hivatásos barátnő.
-         Admirális a hajónak! Feladatot végrehajtani!
Folytatása következik.

Szerelem és líra - XLIII.

Negyvenharmadik rész

Mielőtt az előbbi részben felmerült fontos kérdésekre válaszolnék, ismét vissza kell kanyarodnom, hogy a téma többi szálát is összhangba hozzam mindazzal, amit a sorozat legutóbbi részeiben megállapítottam.
Lassan odaérek, hogy komoly kísérletet kell tennem a szerelem definiálására. Eddig ettől tartózkodtam, és nem véletlenül.
Láttuk, mi nem a szerelem. Talán nem árt néhány szóval felidézni.
A szerelem nem azonos a puszta szexualitással, még kevésbé a szerelem úgynevezett „felszabadításával”. Az utóbbi pusztán szabados szexualitást jelent, és nehezen lehetne védelmezni egy olyan állítást, hogy a szabadosabb korokban sokkal inkább jelen van a szerelem, mint a prűdebb időszakokban. A jelenlegi szabados időszakra valószínűleg törvényszerűen következik majd egy szemérmesebb, talán prűdebb, de az aligha jelenti majd önmagában a szerelem visszaszorulását.
A szerelmet a szexualitásra redukálni akaró igyekezet mindig összefügg a szerelem piacosításának törekvésével, ami pedig önmagában véve lehetetlen; ez jelzi, hogy a fogalmak – szerelem és piac – nem tartoznak egy dimenzióba. A piacosítási kísérletek eredménye sohasem lehet egyéb, mint piacosított szexualitás – szerelem nélkül.
A liberális világnézet fogalmaival a szerelem lényegében ugyanúgy értelmezhetetlen, ahogy a többi ideológia fogalomrendszerével. A „szabadelvűség” nem a szabad akarat, hanem a „szabad piac” elképzelésére támaszkodik, azaz a gyakorlatban a pénz uralmának korlátlan érvényesülését igyekszik előmozdítani. Hajlamos rá, hogy a szerelmet – ami a piac eszközeivel megfoghatatlan és ellenőrizhetetlen – olyan fogalmi karikatúrákkal helyettesítse, amelyek felett a maga eszközeivel diszponálni képes. Amikor például a gyakori partnerváltás „jogát” propagálja, a „nyílt házasság” – meg az ehhez hasonló klisék – propaganda-szólamával, akkor voltaképpen korlátozni igyekszik a társadalomban a szerelem befolyását. A nyílt vagy burkolt promiszkuitás nem erősíti, hanem devalválja a szerelmet, de – azzal ellentétben – hatalmi és gazdasági eszközökkel ellenőrizhető, irányítható.
Már korábban tisztáztam, hogy a szerelem nem függ politikai rendszerektől, ezért nem is képes kisajátítani egyik sem. A társadalomban nem attól létezik, hogy demokrácia van-e, vagy zsarnokság. Teljesen közömbös azzal szemben, hogy az emberek szabadon választanak-e, vagy önkényuralom alatt élnek.
Ez a közömbösség talán az emberi társadalom egyik leghatékonyabb védelme. A szerelem nem politikafüggő. Ha az lenne, talán már régen össze is omlott volna a civilizáció.
Fentebb már beszéltem róla, hogy a patriarchális társadalmi modell sem tudja értelmezni a szerelmet. A patriarchátus világát irányító, mindenre kiterjedő alá-fölérendeltségi szisztéma a szerelemnek az értelmezésére is képtelen, kezelni nem is akarja. Ki szeretné küszöbölni.
Alighanem a szerelem felszámolásának egyik legradikálisabb kísérlete a többnejűség és annak kultusza. A humanizált baromfiudvar egyik funkciója nyilvánvalóan az, hogy csírájában irtsa ki, vagy legalább totálisan visszaszorítsa a szerelmet az emberi társadalomban, hogy az le legyen képes hatást gyakorolni a hatalmi mechanizmusra. A férfi – hatalma érdekében az ilyesféle rendszerekben nemcsak önmaga dehumanizálását vállalja, hanem a családi élet, a születés és a gyermeknevelés profanizálását is. A hétköznapi kényelem érdekében életben tart egy parazita rendszert, a nőt társból szexuális játékszerré fokozza le.
A történelem egyik izgalmas problémája, mitől torpant meg a középkorban az addig a világ legfejlettebb civilizációjának számító iszlám kultúra. A többnejűség önveszélyes rendszerének megmerevedése gyaníthatóan nagyon is ludas ebben. A többnejűség a patriarchális életvitel élősködő eleme, önmagában képes zsákutcába taszítani a civilizációt.
A többnejűség élősdi jellegét a magyar gondolkodók közül már Zrínyi Miklós szóvá tette. A férfiak „tulajdon édesanyjukat alázzák meg”; az ilyen társadalomban voltaképpen nem érvényes az anyaság misztériuma – a többnejűség világában sem szabad akarat, sem szerelem nem létezhet.
Gyaníthatóan a szituáció megfordítása, a matriarchátusban lehetséges többférjűség is hasonló szituációt teremtene. A jelenlegi világban azonban nem létezik befolyásos matriarchális civilizáció.
A patriarchális társadalom voltaképpen állandó ostromállapotban érzi magát a szerelem miatt – ahogy a Rómeó és Júlia kapcsán már említettem.
A pénz világa nemkülönben.
Folytatása következik.

Tánc, tánc, őszi tánc

Tánc, tánc, őszi tánc,
Sáros lesz a szoknyaránc,
Vigyorog a lánc…
—–
Terjeszkedő szürke csürhe
Nappalunkat falja;
Szkeptikusok sóhajától
Veres az ég alja.
——-
Be nem váltott ígéretek
Füstje száll az égre,
Laposkúszó tisztességnek
Nyöszörgés a vége.
——
Tánc, tánc, őszi tánc,
Sáros lesz a szoknyaránc,
Vigyorog a lánc…
—–
Profán áldás zörög fentről,
Ha buta a gyermek,
Megtervezett indulatok
Külföldre figyelnek.
—–
Cserbenhagyott tiszta szónak
Zűrzavar az ára;
Flúgos futamok indulnak
Az Uborkafára.
—–
Tánc, tánc, őszi tánc,
Sáros lesz a szoknyaránc,
Vigyorog a lánc…
——
Kósza ötlet-dallam talán
Fáradt fülbe mászna,
Ha reccsenve nem szakadna
A Deákné vászna.
——-
A sértett világmegváltók
Kotkodácsolása
Bizonygatja: a zabkása
Az Ég földi mása.
——
Tánc, tánc, őszi tánc,
Sáros lesz a szoknyaránc,
Vigyorog a lánc…
—–
Globalizált kapzsiságok
Porvihart kavarnak;
Falevéllel hull a világ
Atlantisz-avarnak.
——-
Megürül a pályaudvar,
S a kikötő sólya;
Dögunalmas rációnak
Por a koporsója.
—-
Tánc, tánc, őszi tánc,
Sáros lesz a szoknyaránc,
Vigyorog a lánc…
——-
Őszi táncban őszi Isten
Szavai nevetnek;
Sohasem nőhet Napjuk
A költséges egeknek.
—–
Őszi táncban őszi-tisztán
Minden újra éled;
Őszi táncban ott rejtőzik
A jövendő Élet.
—
Tánc, tánc, őszi tánc,
Kívánatos szoknyaránc,
Megnyílik a lánc…

Irodalomtörténeti szösszenetek - 17.

Az írói hiúság szokatlan dolgokra képes. Művel csodát is, egyebet is.
Az alábbi történetet több emlékirat is tartalmazza.
——
Valamikor a harmincas évek legelején egy nagyobb Nyugat-rendezvény után a társaság egy része együtt maradt, és sétára indult az éjszakai Budapesten. Egy frissen közéjük csöppent író felajánlotta, elviszi a nyugatosokat egy olyan lokálba, amit egyikük sem ismer.
A végén el is jutottak valahol a Dohány utca környékén a Denevér nevű becsületsüllyesztőbe, amit valóban nem ismertek – alulmúlt mindent, amit életükben láttak.
Mit tegyenek, ha már ott vannak? Nem akartak szégyenszemre elkullogni a sivár helyről. Valakinek eszébe jutott, hogy Kosztolányi remek karcolatokat ír a fővárosi élet sötét oldalairól. Mi lenne, ha meginterjúvolná az ott unatkozó éjszakai hölgyikék egyikét?
A költő húzódozott. Meglepetésre azonban a felesége, a gyakorlatias Ilona asszony úgy vélte, esetleg valóban sikeres írás születhetne egy ilyen kísérletből. Mivel a férje nem állt kötélnek, maga kezdett beszélgetni a lánnyal.
Maga mellé ültette, és kérdezgetni kezdte. A társaság unatkozva figyelt, közben csendben tereferéltek. Kosztolányi határozatlanul üldögélt az asztal túloldalán.
A negyedik vagy ötödik kérdés így szólt:
- Olvasni szoktál-e?
Meglepetésre a lány azonnal rávágta:
- Igen! Sokat!
Csend lett, mindenki a párbeszédre figyelt.
- Adyt ismered?
- Sose hallottam róla.
- Babitstól olvastál valamit?
- Nem tudom, ki az.
A társaság ismét unatkozni kezdett.
Ekkor azonban valaki szóba hozta a jelen lévő költőt:
- Kosztolányi Dezsőt ismered-e?
- Igen, őt nagyon szeretem! – hangzott a lelkes felelet.
Áhítatos csend támadt. Kosztolányi Dezső átszellemült mosollyal emelkedett fel a helyéről.
Van talán az életnek olyan terrénuma, ahol őt kedvelik, Adyról meg soha nem is hallottak…
Ilona asszonyon kívül mindenki elhitte…
- Mit olvastál tőle?
- Egy nagyon jó könyvet! Idehozhatom?
- Hozd!
A leányzó már ugrott is, és pillanatok alatt visszatért az ominózus kötettel. Amikor Kosztolányi meglátta, fanyar mosollyal ült vissza a helyére. Dehogy is ő a szerző. Még csak nem is hasonlít a neve…
Szakadozott borítójú, salátává olvasott könyv volt.
A címe pedig:
A nemi élet fiziológiája.

Nyárt idéző őszi hétfő

Nyárt idéző őszi hétfő;
Vén, kedélyes fellegnéző
Napsugár -
Árnyékában a bujdosó Nyár
Még néha visszajár.
—–
Vén savanyú, régi álmok;
Szeptemberi délutánok
Melege,
Álom-kompót;
Ne dermesszen
Majd meg
A Tél hidege.
——
Nyárt idéző őszi hétfő
Mint türelmes feketéző,
Jól figyel;
Hogy csempészett,
Hamis nyarat
Kinek hogyan
Adjon el.
——
Hétfő nem hederít rája,
Hogy kinyílt az Ősz aktája,
Szép világ;
Lehet tőle
Naponta új
Bürokrata birkaság.
——
Nyárt idéző őszi hétfő
Mindig elnéző, megértő;
Gyerekek,
A bajban egymást piszkáló
Emberek.
——
Válságunk már harmincéves,
Nem heves, nem szenvedélyes,
Haja hull;
Költség,
kamat,
Leépítés;
Ennyit már tud magyarul.
——-
A gonoszhoz Gonosz köt, old,
Mert korábban sohasem volt
Ennyi tőr;
Sohasem hemzsegett ennyi
Haszontalan
Ellenőr.
——–
Istenverés sose elég,
Lesz új szabály,
Adó,
Belég,
Rossz rege;
Vért szipolyoz
Rossz törvények
Szigorkodó
Tömege.
——-
Nyárt idéző őszi hétfő,
Derűs mosollyal elnéző
Kora ősz;
Türelem és megbocsátás ellen
Gonosz
Sose győz.
——
Nyárt idéző őszi hétfő,
Lassan, mosolyogva élő
Kora ősz;
Simogató napsugár
A vén kor arcán
Elidőz.

Az életvidám álláskereső

Ezt a történetet állítólag először Rotterdami Erasmus jegyezte fel. Német írók később Nagy Frigyest tisztelték meg vele.
Állítólag először Dugonics András ragasztotta rá Mátyás királyra, attól kezdve azonban igen sok anekdotagyűjteményben szerepel.
Szóval:
——-
Egy dunántúli fiatal nemes került Mátyás udvarába, és ott szeretett volna valamilyen álláshoz jutni. Elvégezte a bolognai egyetemet, igen jól képzett ember volt, de az udvarban senkit sem ismert, pártfogót keresett.
Az apja megpróbálta lebeszélni az udvari karrier hajszolásáról.
- Maradj inkább itthon, fiam, gazdálkodj, nősülj!
- Többre vágyom, atyám!
Az apa a fejét csóválta. Sokat idézte a korabeli szállóigét:
Udvari reménység, álmok, esős idő..
De ez semmi hatással sem volt az ifjúra. Az felkerekedett, és meg sem állt Mátyás udvaráig.
Úgy gondolta, ott vár rá valamilyen feladat.
Talán várt is, de az ifjú és a munkakör nem akartak egymásra találni. Mindenféle önjelölt pártfogók hitegették a fiút, közben élősködtek rajta, ettek-ittak a költségén.
- Várj türelemmel!
- Igen, de meddig?
- Előbb-utóbb fogad a király! Láthatod, mindent elkövetünk, a lelkünket is kitesszük érted, ne türelmetlenkedj! Őfelsége elfoglalt, hol a török, hol a cseh, hol az osztrák! Várj türelemmel!
Teltek-múltak a hónapok, de a fiatalember csak nem került a király elé. Közben költött derekasan, hogy a támogatóit megnyerje.
Az édesapja otthon a fejét csóválgatta – és küldözgette fia után a csomagokat meg a pénzt.
Így telt el teljes két esztendő.
Nagyot gondolt a fiú. Egy tavaszi napon fittyet hányt a támogatóra, megkereste az udvarmestert, és kérte, hogy jelentse be a királynak.
- Vár téged őfelsége?
- Két éve esedezem, hogy fogadjon!
Az udvarmester nagyot nézett.
- Két éve? Senkiről sem szokott elfeledkezni őfelsége. Máris megkérdem tőle.
Azzal elsietett, és nem egészen öt perc múlva visszatért:
- Fogad a király!
- Most?
- Most hát!
A nemes végignézett kopott öltözékén.
- Gyere, ahogy vagy!
Az udvarmester átadta a szolgálattevő kamarásnak, az meg két alabárdos kíséretében egyenesen a király dolgozószobájába vezette.
Mátyás egyedül ült az íróasztala mögött, előtte könyv. Alaposan végigmérte az érkezőt.
- Nekem ugyan be nem jelentette senki kegyelmedet! Elég nagy szamár lehet, ha két éve várakozik.
- Kérésem van, felséges uram.
- Halljam!
- Udvari tisztséget szeretnék, felség.
- Állást?
- Igen, felség. Bolognában végeztem.
A király végigmérte.
- Ezért kár volt ennyit lopni a napot az udvarban. Az udvarban nincs szabad állás.
A fiú elmosolyodott.
- Köszönöm, felséges uram!
Azzal indult volna kifelé.
- Hé! – szólt utána a király. – Nem mondtam, hogy távozhat kegyelmed.
- Bocsásson meg, felséges uram!
A fiatalember még mindig szélesen mosolygott, és ez felkeltette Mátyás érdeklődését.
- Minek örül kegyelmed? Mit köszönt?
- Felséged őszinte jóakaratát.
A király csodálkozott:
- A jóakaratomat?
- Igen, felséges uram. Az udvarnokok két évig áltattak, felséged egy percen belül őszintén megmondta, hogy kár várakoznom. Azonnal elhagyom az udvart, és másutt keresem a szerencsémet.
- Állj csak meg!
A király már tegezte a fiút.
- Mihez értesz?
A nemes apróra elmondott magáról mindent. A király egyre nagyobb örömmel hallgatta.
- Nem mész sehová. Itt maradsz az udvarban, találok neked feladatot. Máris lajstromba vetetlek.
- Felséged azt mondta, nincs megüresedés.
- Én vagyok a király. Van, ha akarom.
Attól kezdve a fiatal nemes jól és hűségesen szolgálta Mátyás királyt.

Szőke nő zűrben az űrben - 183

SZÁZNYOLCVANHARMADIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Karen gondterhelt arccal gondolkodott. Lehet, hogy csupán néhány percet nyertek, és elölről kezdődik.
-         Szinte bármikor újra indulhat – dörmögte Ed Philips.
-         Mennyi időre szól a rendszer-visszaállítás? – kérdezte Helmut.
A könnyűcirkáló azonnal felelt; mint aki figyelmesen követi a társalgást.
„Hajó az admirálisnak! A rendszer-visszaállítás sztenderd ideje egy esztendő.”
-         Van egy évünk? – kérdezte az ifjabb Schellenberg.
-         Nem hinném – felelte neki a szőke nő. – Nem tudjuk, mi váltotta ki a folyamat elindulását.
-         Pedig jó volna tudni – toldotta meg Ed.
Helmut Schellenberg most ránézett, aztán a másik férfi arcán hagyta a tekintetét. Merően, feltűnően nézte. Ed Philips csodálkozva meredt rá, de egy pillanatra hang se jött ki a száján.
-         Történt valami? – kérdezte aztán idegesen.
-         Arra gondoltam – felelte lassan a másik. – hátha azért indult meg a felébredési folyamat, mert te felbukkantál.
Ed Philips hitetlenkedve meredt rá, az arca egyszerre volt ijedt és dühös.
-         Marhaság!
-         Nem is annyira marhaság, Ed – csapott le rá Karen.
-         Nem vagyok a csatahajó fedélzetén!
Karen elgondolkodott. Valóban nem. És?
-         Nem biztos, hogy az számít – folytatta óvatosan Helmut. Látta Ed dühös tekintetét, és nem akart felesleges szóváltásba bocsátkozni a másik férfival.
-         Hanem? – nézett rá fáradtan Ed Philips.
-         Kommunikációs kapcsolatban vagy a csatahajóval. Ki tudja, milyen műszer regisztrált, mikor és hogyan.
Karen bólintott.
-         Admirális a hajónak! Kérem leltárba venni a csatahajó összes műszerét, mindnek regisztrálni elsődleges és másodlagos rendeltetését.
„Hajó az admirálisnak! A parancs teljesítése már folyamatban, de a feladat végrehajtása a műszerek roppant tömege miatt hosszabb időt vesz igénybe.”
-         Egy nagy teljesítményű fedélzeti számítógépnek? – motyogta Ed Philips.
„Hajó az admirálisnak! A műszerek elsődleges és legális rendeltetése már minden esetben megtörtént. Viszont másodlagos, harmadlagos és egyéb, esetleg nem jelzett, álcázott, titkolt, illegális rendeltetésük feltárása hosszabb időt igényel.”
-         Nem bizonyítja – dörmögte Ed Philips.
-         Mi van? – nézett rá Karen Bozchana Kadlecikova.
-         Nem bizonyítja, hogy miattam indul el az ébredési folyamat.
-         De nem is cáfolja.
Hallgattak néhány pillanatig.
-         Rendben van, – mondta aztán sokkal békülékenyebb hangnemben Karen. – de valahogy minden egyre kevésbé világos.
-         Nekem mondod…
-         Úgy érzem, valamit még nem tudunk. Valami hiányzik. Mintha hiányos mozaik volna a kezünkben – mondta nagyon komolyan Karen.
Rövid csend után Helmut szólalt meg:
-         Valamit olvastam. Vagy hallottam.
-         Mit?
-         A Victoria-4-ről.
-         Mi a csuda az az Victoria-4?
-         Valaki írt egy cikket arról, hogy nem stimmel az utolsó ütközet. Állítólag annak a helyén állítottak egy emlékművet, amit Victoria-4-nem hívnak. Azt olvastam róla, hogy ott nem lehetett ütközet, és hogy ott semmi sincs.
Karen nagyot fújt.
-         Admirális a hajónak! Járt-e a csatahajó a Victoria-4 mellett?
„Hajó az admirálisnak! Igen! Az elektronikus hajónapló világosan közli: emlékmű-állítás, Victoria-4.”
-         Admirális a hajónak! Merre található?
Válaszul a panorámatérképen megjelent a csillagtérkép, pirossal megjelölve egy apró pont, rajta a felirat: „Victoria-4”. Ez persze a szőke nőnek nem mondott semmit.
-         Admirális a hajónak! jellemezd a környéket!
„Hajó az admirálisnak! A Victoria-4 egy közepes méretű, de lakatlan és életre alkalmatlan kőzetbolygó körül kering. Értékelhető távolságban gyarmat, vagy bármilyen emberi lakhely nem található.”
 Karen sóhajtott.
-         Admirális a hajónak! Térugrást előkészíteni! Irány: a Victoria-4!
 Folytatása következik.

Szerelem és líra - XLII.

Negyvenkettedik rész

Rendkívül fontos pontra érkeztem, sajnos itt már nem kerülhető meg a soron következő összegzés:
Tudatában kell lennünk annak, hogy szerelemről és líráról mindezen gondolatokat egy olyan országban mondom, amely az egy főre eső öngyilkosságok számát tekintve világelső, a termékenység terén meg az utolsók közt kullog.
Ahol az emberek egyik fele minimális kötődést sem érez tulajdon nemzeti közösségével szemben, sőt újabb és újabb megosztó szempontokat agyal ki, komprádorként napi tevékenység szintjére emelte az ország eladását és elárulását; a másik fele meg valami zagyva nagy magyar álomvilágban él, és újabb meg újabb ködfalakat emel maga és a valóság közé. A két csoport közt a polgárháború sem elképzelhetetlen.
Ahol a demokratikusnak aposztrofált intézményrendszer önmagát járatja le, és a politika gyakorlatilag totális csődbe került.
Ahol az évről évre súlyosbodó bajokat csak újabbakkal tetézik, ahol nem létezik olyan politikai erő, amely halovány esélyét meg tudná teremteni egy konszolidációnak.
Ahol gyakorlatilag harminc éve permanens gazdasági válság van, és ahol ezt a fiatalabb nemzedékek talán már a hazai élet természetes velejárójának tarthatják.
Ahol adottságaink alapján mindig megtermeltük saját élelmünket, és ahol most olyan szégyenletes helyzet állt elő, ami még a török hódoltság alatt se volt soha – nem tudjuk magunkat ellátni élelemmel, mert előnytelen kapcsolatrendszerek hurkába dugtuk a fejünket, és egy sor együgyű előírás átvételével idegen kézbe adtuk a saját kenyerünket – semmiért cserébe.
Ahol az élet minden terén katasztrofális jelenségek harapództak el.
Ahol mintha tudatosan butították volna el a lakosság hatalmas tömegeit az „olcsó munkaerő” fenntartásának alattomos és kisszerű szándéka jegyében.
Ahol „elitünk” negyven esztendő alatt külföldi haverjaival összejátszva külföldi kölcsönök roppant tömegét zúdította az országra, amelyek gyakorlatilag semmiféle módon nem hasznosultak; ma pedig egy kirabolt, leépített, kifosztott ország nyög az elképesztő uzsoratömkeleg alatt. Nem létezhet olyan felelős politikus, aki magánemberként ne tudná, hogy ezt képtelenség valaha is kifizetni. Ennek ellenére nincs olyan politikai erő, amely ne az uzsorakölcsönök további növelését tekintené „megoldásnak”. Ez mutatja a politika teljes csődjét és alkalmatlanságát; de a szűk mozgásteret adó játékszabályok alapján egyebet nem is mondhat. Ha belepusztulunk is, ha tökéletesen tönkre is tesszük önmagunkat, fizetnünk kell a fizethetetlent. Mintha Don Quijote és Sziszifusz sorsának szorzatát akarnánk jövőképpé tenni. Ha nem fizetnénk tovább, talán összeszedhetnénk magunkat, ha tovább tetézzük, biztosan el fogunk vérezni. De azt mondani, hogy nem fizetünk tovább, nem „szalonképes”’, és a formailag apokrif megoldásoktól való félelem nemcsak a gyávaságot teszi zsinórmértékké, hanem szinte perverz módon rombol le mindent, ami még működni látszik.
Ahol a fiatalságunk százezrével özönlik külföldre, a vérveszteség mindenképpen tragikus, nemcsak azért, mert végleg elveszítjük a távozókat, hanem azért is, mert a jelenség pontosan megvilágítja, miféle irdatlan rombolás történt ennek a népnek a lelkiségében még az elmúlt századokhoz képest is.
Ahol az eresztékek recsegnek, az összetartó erők megbomlottak.
Ahol az egymásra acsarkodó politikai csoportosulások gyakran locsognak nemzeti egységről – közben vállvetve akadályozzák annak kialakulását.
Mindez igaz. Talán még több is.
Nekem mégis a szerelemről és a líráról kell beszélnem. Sőt: kötelező.
Sokkal fontosabb a téma, mint amilyennek tűnik. A líra is. A szerelem meg főleg.
A külföldi kölcsönök és a globalizáció aligha ment meg bennünket.
A szerelem és a líra talán igen.
Folytatása következik.

Az Idő Malma

Vén malom a hegytetőn,
Őröl szakadatlan;
Zúgó évek
Tűzpatakja
Forr,
Akár a katlan.
—-
Roskatag a vén Idő,
Mégis ifjul egyre;
Porrá őrölt régi korok
Omlanak
A Hegyre.
——
Forognak a kerekek,
Bús a Múltak halma;
Lassan őrli életünket
Fel az Idő Malma.
——-
Vén malom a hegytetőn;
Álmainkat őrli,
Eltévedt érzelmeinket
Örökre
Letörli.
——
Zuhatagos a meder,
Nincs híd a Jövőbe;
A vén Idő
Meredeken hömpölyög
Előre.
——-
Vén malom a hegytetőn,
Csattog a jövőbe;
Átjut a szabad akarat,
S elvész, ami dőre.

Irodalomtörténeti szösszenetek - 16.

Petőfi Sándor is beleesett 1844-ben abba a hibába, hogy – Vahot Imre javaslatára – hagyta, hogy díszparasztot csináljanak belőle.
Hónapokon keresztül járt különféle társaságokba kucsmában és bekecsben, fokost tartva a kezében – mint népköltő.
Petőfi azonban huszonegy éves, irodalmi körökben teljesen járatlan fiatalember volt. Amikor rájött, hogy jelmezes bohóc, azonnal elhajította a maskarát, kilépett a szerepéből.
Díszparasztok a XX. századi magyar irodalomban is akadtak.
Mi több: álparasztok is.
Utóbbiakat Lengyel József a következőképpen kategorizálta:
Vannak valódi álparasztok, illetve hamis álparasztok.
A valódi álparaszt sohasem volt paraszt, de az érdeke valamiért úgy kívánja, hogy paraszti származéknak, esetleg valódi magyar népfinek adja el magát.
A hamis álparaszt ellenben – talán egyszer régen – valóban paraszt volt, viszont képes rá, hogy minden jövendőbeli kormányzat számára elfogadható paraszt legyen.

Csalóka Hold

Csalóka Hold...
Míg a sötét felhő
Elhalad;
Csengő-bongó,
Vigasztaló
Rímeket farag.
------
Míg a lomha Éj
Sötéten, tompán
Elszalad,
Arról dalol,
Hogy a Földön
Minden megmarad.
-------
Míg a ritka
Csillagszőnyeg
Lustán elterül;
Azt mondja, hogy
Végül majd
A Jó kerül felül.
------
Úszkál
A bársonyos Égen,
Mint egy hűs tavon;
Azt mondja,
Bátran engedjük
A Jót szabadon.
------
Csalóka Hold...
Amíg az Ég
Szürke és
Fakó;
Azt dalolja,
Hogy a világ
A Jóra való.
-------
Csalóka Hold..
Hinni ugyan
Mibe is kerül?
Ugyanaz lesz,
Ha sikerül,
Ha nem
Sikerül.
-------
Csalóka Hold...
Fején éjből
Fekete kalap;
Számít-e az egyáltalán,
Hogyha most
Becsap?
-------
Csalóka Hol...
Mindig úszik,
El sose merül;
Talán Ő van egyáltalán
Ébren
Egyedül

A sok ártatlan

Az ifjú Mátyás király egyszer meglátogatott egy börtönt. Nyilvánvaló szándéka volt, hogy kegyelemben részesíti, aki arra érdemes.
Sejtették ezt a rabok is. Mindegyik arra számított, hogy kiszabadítja őt az ifjú király.
Amikor felsorakoztatták őket a király fogadására, nem győztek panaszkodni.
- Ártatlan vagyok, felséges uram! Semmi sem követtem el! A gonosz bíró! A kapzsi poroszló!
- Tévedés, felséges uram, minden tanú vaksi volt és rosszindulatú!
- Összeesküvés áldozata vagyok, felséges uram, semmit el nem követtem!
Így ment ez hosszan, a rabok egymás szavába vágva hirdették ártatlanságukat. A király egyre kedvetlenebb arccal szemlélte őket. A mögötte lépdelő várnagy meg egyre dühösebb lett.
Végre odaértek az utolsó fogolyhoz. Ez némán állt, az egyetlen volt, aki még nem szólalt meg.
A király végigmérte.
- Mit követtél el?
- Birkát loptam, felséges uram! – felelte egyszerűen a rab.
Mátyás a várnagyhoz fordult:
- Várnagy uram, azonnal bocsáttassa szabadon ezt a gazembert! Meg ne rontsa a sok ártatlant!

Szőke nő zűrben az űrben - 182.

SZÁZNYOLCVANKETTEDIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
Csüggedten meredtek a képernyőre mindannyian. Ed Philips arcára olyan elementáris ijedtség ült ki, hogy a szőke nő komolyan megsajnálta.
Karen gondolkodott. Mit tegyen? Egyáltalán, mit tehetne?
- Meghalnak? – kérdezte ostobán Helmut.
Ed Philips szinte segélykérően nézett rá, majd tétován, csaknem nyögve motyogta maga elé:
- Vajon mindenki? Mindenkire vonatkozik?
A hajó számítógépe helyénvalónak találhatta a kérdést, mert tüstént válaszolt:
“Hajó az admirálisnak! A folyamat valamennyi hibernáltat érinti. Kivétel nélkül meghalnak tizenegy perc harmincnégy másodperc múlva.”
- Nem közöttük van az áruló – nyögte kétségbeesetten Ed Philips.
Karen a fejét csóválta. Lehetetlen, hogy semmit se lehessen tenni.
- Admirális a hajónak! A folyamat független-e a felébresztéstől?
“Hajó az admirálisnak! Nem független! A folyamat a felébresztés kezdetétől számított harmadik perccel, a felébresztés programjával teljes összhangban lépett életbe. Nyilvánvalóan bele volt kódolva. A hibernáltak számára  a folyamat kilenc perc múlva válik visszafordíthatatlanná.”
Ed Philips sápadtan hallgatott.
- Mit tehetünk? – Helmut csodára várva nézte a másik kettőt.
Karen gondolkodott. Úgy érezte, az ismeretlen programozó valami nyilvánvaló hibát követett el, és erre neki most rá kellene jönnie. De mi az? Nem egészen kilenc perce van, hogy rájöjjön.
Mi lehet az?
- Valaki áruló volt! – recsegte kétségbeesett dühvel Ed Philips. – A programozók közül valaki áruló volt.
Voltaképpen most már mindegy, gondolta Karen. Az illető már biztosan nem él.
A számítógép hangja csapott közéjük:
“Hajó az admirálisnak! Önmegsemmisítési folyamat leállítva és semlegesítve!”
Karen elképedt.
- Önmegsemmisítési folyamat? Miféle önmegsemmisítési folyamat?
Aztán gyorsan észbe kapott:
- Admirális a hajónak! Milyen önmegsemmisítési folyamatról van szól?
“Hajó az admirálisnak! Elindult a csatahajó önmegsemmisítési programja, de mivel az már a csatahajó státuszához viszonyítva illegális volt, sikerült leállítani.”
Karen bólintott. megvan a hiba, de nem biztos, hogy elegendő idejük maradt. A “csatahajó státuszához viszonyítva illegális”. Hát persze. át lehet venni a csatahajó felett a teljes uralmat, és lépésről lépésre fel lehet számolni minden olyan programot, ami ehhez képest illegális. Akkor is, ha az a csatahajótól független. Beleértve a hibernálás programjait is.
De biztosan nem nyolc-kilenc perc alatt.
Mit tegyen?
- Admirális a hajónak! parancsot adok minden illegális program felszámolására, bárhol is legyen!
Ed Philips lemondóan legyintett.
- Késő – motyogta sötét arccal maga elé.
Karen a fejét rázta. Nem. Nem késő. nem lehet késő. Biztosan nem késő.ű
Aztán végre eszébe jutott a teljes formula. Ennyi befolyással biztosan van a csatahajó rendszere a belsejében élősködő programra.
- Admirális a hajónak! Az illegális programok számára rendszer-visszaállítás!
Ed Philips döbbenten meredt rá, aztán a fejéhez kapott.
- Hát persze! Miért nem jutott ez nekem is eszembe!
Néhány pillanatig súlyosan nehezedett rájuk a csend. Aztán megszólalt a számítógép:
“Hajó az admirálisnak! Parancs végrehajtva! Rendszer-visszaállítás megkezdődött. Ismeretlen időpontban újra elindul majd a felébresztés, és vele együtt a hibernáltak meggyilkolásának folyamata.”
Folytatása következik.

Szerelem és líra - XLI.

Negyvenegyedik rész

Elérkezett az ideje annak, hogy megpróbáljam megfogalmazni, miben is áll a valódi fejlődés. Mit is tekinthetünk előre mutató változásnak.
Láttuk, hogy a fejlődés fogalmát nem lehet pusztán az ember eszközkészletének tökéletesedésére hárítani, sem a fogalmat azzal helyettesíteni.
A fejlődés csak magának az embernek a fejlődése lehet.
Vajon mi fán terem az emberi jelenség (Teilhard de Chardin) fejlődése?
Fejlődés csak az emberi lényeg tökéletesedése lehet. Ezzel persze még semmi megfoghatót nem mondtam, és nem is mondhattam, hiszen az emberi lényegnek nincs kézzelfogható valósága.
Kifejezhetném a fejlődés fogalmát másképpen is. Például így:
A fejlődés voltaképpen nem más, mint a szerelem elvének mind teljesebb érvényre jutása az emberi társadalomban.
 Ezzel sem mondtam azonban még semmit, hiszen még nem jutottam el a szerelem valamiféle definíciójához, csak érzékeltettem, hogy a szerelmet többnek gondolom annál, mint amit a közvélemény gondol. Többnek annál is, amit a régi szerelmi líra állít róla. Olyan új szerelmi líra pedig, amely majd egyszer képes lesz a szerelmi líra méltó megfogalmazására – ami minden tudományos definíció nélkülözhetetlen előfeltétele – talán csak most van kialakulóban. Sőt, még csak most alakul az a lírai világszemlélet is, amelynek keretein belül létezhet az újfajta szerelmi líra.
Sokkal egyszerűbben kell megfogalmaznom a fejlődés fogalmát. Arról sem szabad elfeledkeznem, hogy a mai fejlődésfogalom kizárólag a mai időpillanatra vonatkozik, nem pedig egy hipotetikus jövőbeli társadalomra. Általában a legjobb szándékú utópiák szerzői is itt vetik el a sulykot; olyan társadalmat festenek, amelynek semmiféle kapcsolata nincs a jelenükkel, ergo olyat, ahová semmiféle út nem vezet, és nem is vezethet.
Tehát fejlődésnek tekintek a jelenlegi szituációból való minden olyan elmozdulást, ami olyan emberi közösséghez vezet, ahol az emberiség morális egységének elve a jelenleginél teljesebben juthat a gyakorlati életben érvényre.
Ez természetesen magyarázatot igényel.
Magától értetődően gondolom azt: a szerelem elvének, illetve az emberiség morális egysége elvének mind teljesebb érvényre jutása egybeesik. Ezzel egybevetve a gazdasági növekedés fogalma önmagában közömbös. Egyoldalú előtérbe állítása azonban kifejezetten káros.
Nézzük csak, mi is kell a valódi fejlődéshez?
Önmagában a jelenlegi „demokráciák” már korántsem a fejlődés megtestesítői. Sőt. Mivel a két világrendszer szembenállásának kora elmúlt – ami a jelenlegi kapitalizmus szabadság-, illetve demokrácia-propagandájára nézve alighanem jóvátehetetlen csapás – a „szabad választás” és a többi hasonló kellék idealizáló beállítása egyre szánalmasabb. Amíg volt bolsevista önkényuralom, „a szabad világ” büszkén dülleszthette ki a mellét. Ma már aligha.
A demokrácia intézményrendszere ma már sokkal inkább a világot ténylegesen uraló magán hatalmak eszköze, mintsem a népek önrendelkezésének, az emberi jogoknak, vagy éppen a demokratikus akaratnak a megnyilvánulása. Az állam éppen nincs elhalóban, de az említett magánhatalmakkal szemben gyönge és kiszolgáltatott. A néhány évre választott vezetők szisztémája lényegében tehetetlen játékszer a valódi hatalom kezében, fenntartása legfőképpen arra szolgál, hogy ne alakulhasson ki erős, a tényleges hatalmat megkérdőjelezni képes uralmi rendszer.
 Ezzel természetesen egyáltalán nem azt akarom sugallni, hogy valamiféle agresszív és erős, diktatórikus rezsimre volna szükség. Sőt. Nyilvánvalóan nem is ez a megoldás.
A jelenlegi „demokráciák” propagandájának és intézményrendszerének egyes elemei erről az oldalról merőben más színben tűnnek fel.
A „piac” meg a „szabad kereskedelem” szentsége semmiféle valódi szabadságot nem szolgál, csupán azt biztosítja, hogy az állam – mint a „szabadon választó állampolgári akarat” megtestesítője eszköztelen legyen a gazdasági folyamatokkal szemben.
A „jegybankok függetlensége” nyilvánvalóan ugyanezt a célt szolgálja.
Gazdasági értelemben a globális erők igen jelentősen megerősítették állásaikat, úgyszólván elbarikádozták magukat.
Ne higgyük, hogy csak ott.
A halálbüntetés eltörlése sem humánus okokból kötelező eleme a „demokratikus” és liberális államberendezkedésnek; ennek leginkább az a célja, hogy a globális szférához tartozó személyek akkor is elkerülhessék a drasztikus és visszavonhatatlan felelősségre vonást, ha közfelháborodást keltő üzelmeket követnek el. A felelősnek gondolt, fennköltnek hirdetett aktus, a hordószónokok egyik legfőbb hivatkozási alapja voltaképpen – a felelőtlenség védelmét szolgálja.
Ezzel természetesen nem azt mondtam, hogy vissza kellene állítani a halálbüntetést; de nem szabad magunkat becsapnunk.
A pénz hatalma uralja az államok szféráját, abban a dimenzióban semmiféle javulás nem várható.
Javulást kizárólag a nyelvüket és kultúrájukat öntudatosan őrző, egymással a kölcsönös megbecsülés jegyében békésen együttműködni képes kisközösségek megerősödése jelenthet.
A régi korok politikai receptjei végérvényesen lejártak. Nem lázadás. Nem forradalom. Nem fegyveres felkelés. Nem osztályharc. Nem magányosan gyilkoló fanatikusok. Nem városi gerillaharcok, terrorpartizánok. Az erőszaknak nincs jövője, nem képezi semmiféle fejlődés elemét.
 Az emberiség morális egységének elve.
 A szerelmi lírának ebben hallatlanul nagy szerepe lesz.
 Folytatása következik.

Jelmezes Szeptember

A Nyár levetett ruháit
Már Szeptember viseli;
Előbb-utóbb rájön majd,
Hogy ez a köntös nagy neki.
——-
Kánikula-kabátjában
Parádézik dölyfösen;
Hátha a sok buta madár
Nem repülne rögtön el.
——–
Nyár-jelmezben jött Szeptember,
Hátha behódol a Nap,
Hátha jut még alamizsna;
Hosszú, tüzes pillanat.
——–
Jelmezben oson Szeptember,
Verőfényes szép napon,
Mint fiatal lányok közé
Festett bajszú vén kujon.
——-
Dicsősége tetőpontján
Nyári mezben tetszeleg,
Örökségül itt maradt rá
A tűzruha, a meleg.
——-
Hamarosan leleplezi
Egy csípős hajnal, s a dér;
Őszre kondít a vén Idő,
S a szomjas föld inni kér.
—–
Megszólal majd a távolból
Október hideg szava;
S míg el nem fogy, Szeptember is
Lehet kissé – önmaga.

Irodalomtörténeti szösszenet - 15.

Lengyel József egyszer azt mondta, hogy a magyar irodalmi életet a tehetséges tehetségtelenek uralják.
Hogy érthető legyen, mindjárt megnevezett egyet közülük – magam nem teszem, az illető már nem él. (Mellesleg szólva igen jó sajtójú író volt, a családjában az egy főre eső díjak száma sem volt jelentéktelen, minden irodalomtörténet bő lére eresztve méltatja.
Szóval – írja Lengyel József – K. igen avatott kézzel ismétli az összes írásmódot és irodalmi divatot. Mármint azokat, amelyek polgárjogot nyertek az előző években.
Biztos kézzel ír – mindig biztos másodkézzel.
Az újítók megküzdöttek az elismerésért – K. learatja a sikert.
Lengyel a szovjet elvtársakhoz hasonlítja, akik a 30-as években megvásárolták egy bevált amerikai autó licencét, aztán gyártani kezdték. Mire végképp elavult, jött a Land Lease, kaptak bőven járművet, nosza azok egy részét is lekoppintották. Sok még ma is fut az ilyen kocsik közül. Legfeljebb erkölcsileg avultak el…
A tehetséges tehetségtelen semmit sem kockáztat, és elér – minden látszatsikert.

Esti Idő-ünnep

Nagy csillag-arc, mint ráncos, vén kobold;
Csendesen tépelődik fent a Hold;
Billeg csálén az éj felleg-kalapja -
Elbúcsúzik az életem egy napja.
—-
Suttogja aggodalmas ráció,
Hogy a jövő és múlt csak fikció;
Egyedül csak a jelen a való,
De jelen-ségben meg nem fogható.
——-
Napom halálán alkonyi kereszt ül,
Készül már, hogy az éjszakán keresztül
- Mikor a hajnal újra élni int,
Holnapként szülessen újjá megint.
—–
Esti Idő-ünnepről zeng a szél,
A szentimentális tücsök zenél;
Tragikumot sóhajtanak az órák,
És szundikál a komikus valóság.
——
Még mindig él az élő, holt a holt,
Még mindig tépelődik fent a Hold;
Tejút villog, mint ezüst égi szablya -
Elbúcsúzik az életem egy napja.

A furfangos pandúr

Azt utolsó tatár támadás 1717-ben érte hazánkat, a fosztogató hordák főleg Máramarosra és Erdélyre rontottak.
A háborúban csúfos vereségeket szenvedő, vesztésre álló török nagyhatalom diverziós céllal zúdította hazánkra a tatárt. Célját nem érte el, a támadás – kezdeti sikerek után – kudarcot vallott. Az erdélyi és magyarországi rendi alakulatok valószínűleg ekkor harcoltak utoljára oszmán hadak ellen. A soraikat erősítő császári sorkatonasággal sikerrel teljesítették a feladatukat.
Az elején azonban igen nagy volt a félelem. A támadás útjába eső települések egy részéről elmenekült a lakosság.
Így tett Varga Mihály uram is, népes családjával egyetemben.
Varga Mihály apja még jobbágysorban tengődött, maga strázsamesterségig vitte Rákóczi fejedelem egyik mezei lovasezredében. A szabadságharc után tőzsérnek állt egy gróf szolgálatában, és ezzel megcsinálta a szerencséjét.
Tehetős, jómódú ember volt Varga uram, szép házat épített, de egyelőre főleg aranyba-drágaságba fektette gyarapodó vagyonát.
Na, most ezzel ugyan mit tegyen?
Nem hagyhatja itt, mert a házat kifosztja a tatár. Magával sem cipelheti. Akkor mit tegyen vele?
Elásta a kertjében, de jó mélyre. Hajnalra elkészült vele.
Ahogy izzadó homlokát törli az inge ujjával, látja ám, hogy moccan valami árnyék. Ejnye, ki lehet, mi lehet az?
Csak nem az alamuszi Fürjes szomszéd? Annak a szeme se áll jól!
Mindegy, hátha csak egy kutya volt. Vagy valami egyéb állat…
Varga Mihály másnap szekérre rakta, és messzire menekítette a családját.
A tatár hordák eltakarodtával visszatért. A háza félig leégett, de csak legyintett rá. Ép, munkabíró, egészséges, a család minden tagja épségben – újjáépítik. Csak a kincs legyen meg.
Nem volt meg.
Varga Mihály uram verejtékezve és egyre dúltabb lélekkel túrta fel a kertjét. A lelőhelyre sok ásással ráakadt, a kincsre nem.
Hanem a Fürjes! Kerüli a találkozást. Nem néz a szemébe!
Hijnye, a mindenit!
Most már mit lehessen ilyenkor tenni?
Nosza, a háza népének kér markos szolgáját azonnal Fürjes figyelésére noszintotta.
- Ha bármi gyanúsat művel, ha bárhová megy, szóljatok!
Azok figyelték, a Fürjes szomszéd meg ki se mozdult.
Mit tegyen Varga uram? A kincs kellene, mert sokba kerül újjáépíteni a házát a tatár dúlása után.
A Fürjes sunyi alak, akár évekig ráül a kincsre. Mert nála van, az biztos! Majd egyszer odébbáll, aztán hetedhét országon túl költi el a lopott javakat.
Mit tegyen Varga Mihály?
Feltette a pofabocskort, elment a magisztrátushoz.
- Ez a persekutor dolga! – mondta a jegyző.
- Persekutor? Az meg mi fán terem?
- Más néven pandúr!
Pandúr? Kicsoda itt a pandúr? Ilyen tisztséget – Varga Mihály jól tudta ezt – csak nemesi származásúak tölthetnek be. Neki meg még nincs nemesi levele, bár az ügye már a királynál jár, ahhoz évek kellenek, hogy a nehézkes adminisztráció moccanjon egyet.
Mit kezdjen egy nemes persekutorral?
Na, mindegy. Gyerünk oda! Ha hiába, hát hiába.
A pandúrt meglátva Varga uram nagyot nézett. A persekutor ugyanis nem más volt, mint Naláczy János, erdélyi származású ember, Varga Mihály egykori kapitánya a kuruc lovasságnál.
- Varga strázsamester! – állt fel a pandúr. – Már meg akartam látogatni kegyelmedet! Hallom, kitartással és szorgalommal megcsinálta a szerencséjét. Jöjjön, igyék velem egy meszely bort!
Varga uram az itóka mellett elmondta gondját-baját. Naláczy kapitány a homlokát ráncolta.
- Tehát tudja kegyelmed, ki a tolvaj.
- Biztos vagyok benne, kapitány uram!
- Akkor visszavesszük tőle a rablott javakat, őt meg a törvény elé állítjuk.
- Kikutatjuk a házát?
- Azt nem lehet, engem is köt a törvény. Nem erővel, fortéllyal.
- Miféle fortéllyal?
Naláczy persekutor azon melegében ki is okosította Varga Mihályt, hogy mitévő legyen. Varga uram fütyürészve ment haza.
Éjjel eljött Naláczy két tanácsnokkal, a jegyzővel, meg három törvényszolgával, éjfél után felásták a kertet, gondosan jegyzőkönyvbe vették, amit találtak. A két tanácsnok volt a tanú.
Másnap Varga uram összeborzolta tulajdon haját, vékonyan meszet kent az ábrázatára, hogy sápadtabbnak lássék, és átment Fürjes szomszédhoz.
Fürjes gyanakodva, láthatóan megszeppenten fogadta.
- A segítségét  kérem, kedves Fürjes szomszéd! – makogta öreges, fáradt, rekedtes hangon.
A nyájas hangra az alamuszi házigazda ugyancsak megrökönyödött. Jobban megnézte Vargát, hát látja ám, hogy a kincses szomszéd ugyancsak sápadt.
- Halálomon vagyok, Fürjes uram, de ne mondja kend senkinek!
- Halálán-e?
- Halálomon bizony, megmondta a doktor, hogy nem érem meg a jövő vasárnapot.
Fürjes szomszéd sunyi malacszemében érdeklődés villant.
- Én nem vagyok doktor.
- Nem is azért jöttem kendhez.
- Hanem?
- Segíthetne nekem.
- Én-e? Ugyan mit?
- Csöndben hallom, meg ne hallja más. Kincseket ástam el a tatár jötte előtt a kertemben.
Fürjes összerezzent, de igyekezett úgy tenni, mint aki mit sem tud róla.
- Kincseket?
- Bizony, kincseket. De baj van, mert a gyerekeim kicsik, és van két gonosz mostohatestvérem. Azok mindenükből kiforgatják a családomat, ha neszét veszik a kincsnek.
A sunyi szomszéd megnyúlt orral hallgatta.
- Szeretném a többi kincset is hozzátenni, hogy a gonoszok ne szerezzenek róla tudomást.
- A többi kincset?
- Bizony, még háromszor annyit, mint amit elástam.
- Háromszor annyit-e?
- Igen, kedves szomszéd. Kendben megbízom. Magam már nem tudok ásni, mert nem bírom a szerszámot. Majd kend megmutatja a fiaimnak, amikor felnőttek. Holnap éjjel jöjjön át hozzám, ássa fel, megfizetem a fáradságát.
- Megyek biz’ a!
Ebben Varga uram biztos volt. Ahogy hazaért, szólította a háza népét.
- Ma éjjel Fürjes ásni fog az udvarban. Meg ne zavarja senki!
Fürjes szomszéd eközben tűkön ült. Majd’ szétvetette a kapzsiság. Még háromszor annyi kincset szerezhet. Varga meghal, senki más a kincsről nem tud, minden drágaság az övé lehet! Már látta magát a tulajdon jövendő pozsonyi palotájában.
Kileste, amikor a szomszédban kialszanak a fények, aztán fogta a korábban ellopott kincset, és akkurátusan visszaásta a helyére.
Másnap alkonyatkor loppal érkezett Varga uramhoz Naláczy pandúr, a jegyző, a két tanú, meg két fegyveres. Varga uram elbujtatta őket a házában. Várták Fürjest.
A sunyi szomszéd nem sokkal éjfél előtt érkezett, ásóval a kezében.
Varga uram kiment vele a kertbe, és kiásatta a tolvajjal a kincset. Ahogy a láda előkerült, megjelent Naláczy kapitány is az embereivel. Körülfogták Fürjes szomszédot.
- A kincs megkerült, a tolvajt a törvény elé viszem!
Láncra verve vitték a dutyiba a tolvajt.

Ősz-vonat

Talán már beszálltunk
Az elmúlt éjszaka,
Vagy most is a nyárban
Fut az álmunk tova.
——
Fel is vett már minket
Talán az ősz-vonat;
Vagy a lelkünk mindig
Még a Nyárban marad.
——-
Régen ismer minket
A nyájas Szeptember;
Tudja: álmaiban
Él mindig az ember.
——
A nyájas Szeptember
Az első stáció,
Ősszel virágzik ki
Mindig a ráció.
——
Amikor a Remény
Könnyben, ködben ázik,
A Ráció ősszel
Mindig kivirágzik.
——
Minden logikus lesz
Ha senki sem remél;
Az Ember igazán
Az álmaiban él.
——-
Őszi levélhullás
A ráció hona;
Csupa könny a világ,
Eső meg iskola.
——
Kocog az ősz-vonat,
Apadnak a lombok;
Lassan megőszülnek
Az alkonyi dombok.
——–
Metamorfózison
Bújik át az Idő;
Korhad a mulandó,
Felfrissül az Erő.
——
A tűző napsütést
Ősziesre fogva,
A nyájas Szeptember
Visz az őszbe lopva.
——-
Ha november-mozdony
Áll a vonat elé;
Útra kelünk akkor
Tél-alagút felé.
—-
Néhány állomáson
Biztosan lesbe áll
A sánta vasutas,
A gyér hajú halál.
——-
Felhő leng a szélben,
Mint kócos hajfonat;
Jövőre is indul
Ugyanez a vonat.
—-
Ülünk a fülkében,
Kint még a Nap ragyog;
Az álmaink által
Maradunk szabadok.