Szőke nő zűrben az űrben - 143.

SZÁZNEGYVENHARMADIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

A szőke nő elmosolyodott, Helmut Schellenberg arcán azonban értetlenkedő kifejezés jelent meg.

- Az egyszer már lezajlott múltba nem lehet visszajutni? Mit akar ez jelenteni? Akkor miféle múltba lehet visszajuni? Semmit sem értek.

Ed Philips csaknem hálás pillantást vetett rá. Az ifjabbik Schellenberg remek közönség a számára. Karen Boczhana Kadlecikova azonban sokkal okosabb, mint amit egy szőke nőtől, aki ráadásul nem is olyan régen még hivatásos barátnőként dolgozott, el lehetne várni.

- Miért nem lehet az egyszer már lezajlott múltba visszajutni? – türelmetlenkedett Helmut.

Philips elmosolyodott, aztán folytatta:

- Mi, akik a hétköznapokban élünk, valamiért azt képzeljük, hogy a múlt változatlan. Nem biztos, hogy ez így van. Azt hisszük, hogy a múlt egyszer már megtörtént, lezajlott, és többé nem változhat. Azt hisszük, hogy a múlt a végzet.

- És nem az?

- Nem biztos, hogy az. Lehet, hogy ezerféle múlt létezik. Az is lehet, hogy minden múltbeli variációnak megvan ugyancsak a múltban minden lehetséges alternatívája, változata. Vagy minden múltbeli döntésnek létezik – ugyancsak a múltban – az ellentéte. Az is lehet, hogy az egyszerinek, végesnek és lezártnak tűnő múlt állandóan változásban van.

- Ezt én nem értem – legyintett csüggedten Helmut.

A szőke nő kismerhetetlen arckifejezéssel szemlélte egykori gazdáját. Egykori? Mikor is volt? Néhány napja, vagy néhány évszázada? Az vajon egyszeri és változatlan múlt, vagy az is állandó mozgásban van?

- Nem értem, mit akarsz mondani – makogta Helmut.

- Lehet, hogy nagyon sokféle múlt létezik. Lehet, hogy a múlt átláthatatlan változatok őskáosza.

- Próbálj világosabban fogalmazni – kérte Helmut. – Mi az, hogy a múlt állandóan változik? Mi az, hogy nem lehet az egyszer már lezajlott múltba visszatérni?

Ed Philips megvakarta a fejét.

- Hát jó, – szánta el magát sokadszorra. – megpróbálom elmagyarázni.

Helmut hálásan bólintott, Karen azonban gúnyos megjegyzést tett:

- Az jó lesz!

Ed és Karen néhány hosszú másodpercig farkasszemet néztek egymással.

- Voltaképpen arról van szó, – fogott bele aztán újra Philips. – hogy eljuthatunk a múltnak akármelyik pillanatába. Legalábbis a saját múltunk bármely, már lezárt pillanatába. De csak eljuthatunk, és megpillanthatjuk, és számunkra az a múlt attól a pillanattól kezdve nem létezik. Egy pillantás a múltra, és máris létrehozunk egy új időt.

- Új időt? – kérdezte tágra nyílt szemmel Helmut.

- Pontosan – helyeselt Ed Philips. – a múltat nem lehet megváltoztatni, de a múlt megváltoztatása, vagy annak kísérlete nem is lehet akaratlagos, mivel ez képtelenség. Megváltoztatni kizárólag a jelent tudjuk. Ezért az a pillanat, amikor bármiféle változtatást tudunk előidézni: mindig jelen. Változtatni, azaz cselekedni csak a jelenben lehet. Az élet és a cselekvés színtere a jelen. A múlt halott, a jövő csak látens létező, egyedül a jelen az, ami ténylegesen, a valóságban létezik. Az ember, a cselekvő ember csak a jelenben létezhet.

- Nem lehetne világosabban?

- De igen! – nevetett fel Philips.

Karen elgondolkodva nézte őket.

- Ha visszajutsz a múltba, teljesen mindegy, mennyire vagy passzív. Amit a régi fantasztikus irodalomban írtak, hogy ügyelni kell, meg ne változtassuk a múltat, hasznavehetetlen tanács, mert a múltat mindenképpen megváltoztatod, a tökéletesen passzív megfigyeléssel is. Más kérdés, hogy létezik-e egyáltalán tökéletes paszivitás. A passzivitás is cselekvés, a puszta megfigyelés is az, és minden cselekvés alapjában változtatás. Ha valamit megfigyelsz, egyben meg is változtatod. Ezért, ha visszakerülsz az időben, attól a pillanattól a számodra az a jelen, és ezzel azonnal egy új időt hozol létre. Csak egyféle jelenben létezhetsz, tehát az a jelen, ahonnan elmentél attól a pillanattól kezdve számodra már nem a jövő, hanem a végtelen időnek egy tökéletesen elérhetetlen dimenziója lesz.

- Elérhetetlen? Miért elérhetetlen?

- Mert nem létezik.

- Hogyne létezne? Onnan mentem vissza!

- Hiába, – nevetett a szemébe Ed Philips. – hiszen te abban a pillanatban egy új jelent alapítottál, amelynek te magad s részese vagy. A múltnak a valódi lakói addig egy olyan időben éltek, ahol te még nem léteztél. Amikor megérkezel, az idő kettéágazik.

- Kettéágazik?

- Igen, Helmut. Továbbra is létezik az az idő, ahol te eddig éltél, és amely jelenhez egy már lezárt múlt tartozik. Ugyanakkor létezik egy másik jelen is, ahol mostantól élsz, ami eddig a számodra a múlthoz tartozott, de mivel te visszamentél, újra jelenné tetted.

- De hát a két idő nincs szinkronban egymással!

- Úgy tűnik, ennek semmi jelentősége. Létrehoztál egy jelent, amelyhez egy teljesen más jövő fog járulni az idő múltával. Hogy miben és mennyire lesz más, azt senki sem képes előre kiszámítani. Egyáltalán nem biztos, hogy csak te leszel oka a változásnak, a többi ember is dönthet másképpen bármikor, bármiben. Nem létezik szükségszerűség.

Helmut megnyúlt arccal bámult. Karen mosolygott.

- Az a gyanúm, hogy igazából nagyon sok efféle elágazás létezik az időben. Csak azért érezzük az időt folyamatosnak, visszavonhatatlannak és lineárisnak, mert a tudatunk csak egyféle időbeliséget képes érzékelni – egy pillanatra elgondolkodott. – De még ez sem biztos. Lehet, hogy megtanulhatjuk a többféle időbeliség érzékelését, hiszen valójában még sejtelmünk sincs róla, hogy mi mindenre lehet képes az ember.

Kimerülten elhallgatott, de Helmut nem hagyta annyiban:

- Nem lehetne egy kissé konkrétabban? Mi a fene történt azon a nyavalyás konferencián?

Karen finoman elhúzta a száját, Ed megadóan sóhajtott:

- Charles Trento kifejtette az elméletét.

- Elméletét? Mi volt az elmélete?

- Hogy hiába is keressük a múltba küldött csoportokat, mert sohasem fogjuk őket megtalálni. Nem léteznek a számunkra. Egy másik, a számunkra elérhetetlen múltban léteznek. Nem is egyféle múltban.

- Nem egyféle múltban?

- Nem bizony! Lehet, hogy az együtt a múltba dobott személyek – ha egyszerre érkeztek és egy időbe – továbbra is közös időben léteznek, de az is lehet, hogy annyiféle múlt van, ahány embert visszajuttattak az időben. Lehet, hogy egy tizedmásodpercnyi eltérés is elég ahhoz, hogy két visszajuttatott személy akkor se találkozhasson egymással, ha tökéletesen ugyanoda a helyre kerültek. Teljesen reménytelen próbálkozás bármit is létrehozni a múltban; mert alkotni csakis a jelenben lehet.

- Ez Trento elmélete?

- Ez. Hozzátette azonban, hogy nem tudja bebizonyítani.

Helmut láthatóan megkönnyebbült:

- Ha nem lehet bizonyítani, akkor szamárság.

- Nem az. Néhány hónap múlva bizonyítékok kerültek elő.

Folytatása következik.