Szőke nő zűrben az űrben - 142.

SZÁZNEGYVENKETTEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Ez azért így kimondva mégiscsak sok volt a szőke nő számára. Karen előbb felállt, de szinte ugyanabban a pillanatban már vissza is ült – jobban mondva vissza roskadt a székébe. Úgy érezte, a következő pillanatban még az ég is rászakad…

Akkor is, ha ebben a helyzetben mindenről lehetett beszélni, csak égről nem…

Helmut is nehezen fogta fel, látszott az arcán, hogy emészteni próbálja. Ed Philips nyugodtan üölt, a legkisebb mozdulat nélkül, és várta, hogy a társai valamit reagáljanak. Ha kérdezni akarnak, majd kérdeznek.

- Egy másik időből? – tért magához kisvártatva Helmut Schellenberg. – Hogyan érkezhettek volna egy másik időből? És egyáltalán: mi az, hogy másik idő?

- Bocsáss meg, – felelte vigyorogva Ed Philips. – ez így nem pontos. Voltaképpen nem másik időből jöttek, csak egy olyan másik jövőből, ami számunkra nem létezik.

Helmit arca megnyúlt.

- Másik jövőből? Ami nem létezik a számunkra?

Karen komoran bólintott. Ő értette. Nagyon is.

Ed Philips megköszörülte a torkát, és újra nekifogott:

- Amikor egy-két év múlva kénytelenek voltak minden szinten azt konstatálni, hogy egyáltalán nem érkeznek jelentések, hirtelen nagyon felértékelődött az időutazással összefüggő régészeti leletek jelentősége. Kimondottan keresni kezdték az ilyeneket. Egyes régészek és régészeti intézmények akkora támogatást kaptak, mint előtte egy évszázad alatt összesen nem. Ennek fejében meghatározott helyeken kellett grandiózus ásatásokat folytatniuk. Természetesen az volt a cél, hogy az archeológusok találják meg a múltban épített bázisok nyomait ott, ahol azokat a tervek szerint építeni kellett.

Helmut sóhajtott. Ed nem zavartatta magát, folytatta:

- A régészek meglepődtek, és sokáig értetlenkedtek. Némelyikük kritizálta az elképzeléseket, mondván, miért a kormány és a hadsereg írja elő a régészek számára, hogy hol kell kutatniuk. Az ilyenek azonban kevesen voltak, és a bőven ömlő pénz a szakma zömét meggyőzte. A régészek többsége praktikus embernek bizonyult, nem kérdezett, hanem elköltötte a pénzt. Ásatást szervezett, munkatársakat toborzott, beszerezte a legmodernebb eszközöket, mozgósította a legjobb szakértőket, és hozzáfogott a munkához. Amikor kiderült, hogy a pénzeső nem áll el, sőt szakadatlanul ömlik, és az ásatások minden résztvevője kiemelt fizetést, extra prémiumokat, valamint újabb és újabb juttatásokat kap, még a lelkesedés is feltámadt. Valósággal tolongtak a régészek.

- És? Mit találtak?

- Sokáig semmit. Illetve különböző korokból származó leleteket. Volt igazán fontos lelet is, legalábbis archeológiai szempontból. A régészek nagy ügyet csináltak belőle, ha egy-egy ilyen előkerült, aztán csodálkoznak, hogy a biztosok nem lelkesednek értük.

- A biztosok?

- Minden ásatáson részt vett egy kormánybiztos. A többségük magas rangú katonatiszt. Olyan emberek voltak, akik elég sokat tudtak az idő megszállásának programjáról, jól ismerték a múltban tervezett objektumokat, és teljesen tisztában voltak vele, mit is kell keresni. Alezredesek, ezredesek vagy tábornokok. Gondosan válogatták ki őket. Az első időszakban mind nagyon türelmes volt, hónapokon keresztül higgadtan várakoztak. Dicsérték a velük dolgozó régészek gondos munkáját, és írogatták a jelentéseket.

- Mik álltak ezekben a jelentésekben?

- Folyamatosan beszámoltak a munka menetéről. Mivel az összes ásatást a jelenlegi talajszinten kezdték, a biztosok úgy érezték, a régészek visszafelé haladnak az időben. A biztosok többsége katonai műszaki szakember volt, becsülték a türelmes és alapos munkát, de azt is tudták, hogy fentről sürgetik őket. Ezért gyakran kértek olyan eszközöket és berendezéseket, amelyek úgy gyorsították meg az ásatók munkáját, hogy az nem ment az alaposság rovására. Néhány hónap elteltével a biztosok egyike-másika kénytelen volt elküldeni az első végjelentését.

- Végjelentését? Mi az, hogy végjelentés?

- Végjelentésnek nevezték a kialakult zsargonban azokat a beszámolókat, amelyek tökéletes bizonyítékokat szolgáltattak arról, hogy valamelyik bázis nem épült fel. Ilyet egy biztos sem írt könnyen, de amikor meggyőződött róla, hogy az adott helyen és az adott időszakban az elvárt objektum nem készült el, kénytelen volt rá. Aztán a hónapok múltán egyre szaporodtak a végjelentések.

- Jelentettek olyat, hogy valamelyik bázis elkészült?

- Nem, soha. A legtöbb esetben lelkiismeretesen megvizsgálták az objektunok kijelölt helyét. Nemcsak archeológiai szempontból, a biztosok zömének volt valamiféle építészeti jártassága vagy képzettsége. Kénytelenek voltak megállapítani, hogy a múltban tervezett építmények alapozása sem készült el, sőt az előírt terepen lényegében semmiféle munkára sem került sor.

- Hogyan hatottak ezek a jelentések a főnökségre?

- Először dühöt keltettek. Később pánikot. Ahogy a végjelentések sokasodtak, rá kellett jönniük, hogy szellemet kergetnek. Az volt az első reakció, hogy minden utánpótlást leállítottak. Nem küldtek többé se embert, se felszerelést a múltban épülő bázisokhoz, az újak létrehozását pedig befagyasztották.

Egy pillanatra elhallgatott. Helmut nagyot sóhajtott, Karen üres tekintettel meredt a mennyezetre.

- Meg voltak győződve róla, – magyarázta tovább egy pillanat múlva Ed. – hogy nem lehet a jelenség oka a közönséges fegyelmezetlenség. A múltba küldött részlegek tagjai zömmel nagyon is kötelességtudó emberek voltak, az pedig, hogy mindannyian egyöntetűen fittyet hányjanak a feladatukra, képtelenségnek tűnt. Felmerült tehát, nincs-e a képben valami ismeretlen, harmadik tényező. A természettudósok feladatul kapták hát a rejtély megoldását. Újra, és minden eddiginél alaposabban, elszántabban tanulmányozni kezdték hát a választott korszakok éghajlatát, növény- és állatvilágát. Kell lennie ott valaminek, ami akadályozza a bázisok felépítését. Ez már akkor történt, amikor a régészek fellázadtak.

Erre még Karen is nagyot nézett.

- Hogyan? A régészek? Fellázadtak?

- Bizony, a régészek.

- Az hogy’ történhetett?

Ed Philips elmosolyodott:

- A régészek többségének természetesen fogalma sem volt az időutazással kapcsolatos projektekről. Ők csak annyit érzékeltek, hogy óriási összegekkel ösztönzik őket olyan múltbeli időszakok kutatására, amelyeknek egyáltalán nincs régészeti értékük. A második vagy a harmadik évben többször is felszólították a hatóságokat, adjanak rá magyarázatot, miért kutatnak, mit keresnek abban a korban. Legfőképpen: miért áldoznak olyan hatalmas összegeket olyan korszak – a hétmillió évvel ezelőtti időszakról van szó – kutatására, amely régészeti szemmel nézve gyakorlatilag érdektelen.

- Mit feleltek?

- Általánosságokat. Azt hitték, a régészek száját könnyen be lehet fogni azzal, ha továbbra is jól megfizetik őket. De némelyikük kifecsegte, megjelent a szakmai fórumokban, utána pedig a bulvársajtó is megszellőztette. Kevésen múlt, hogy a nyomortévék nem kezdtek el róla beszélni.

- Az pedig nagy csoda lett volna! – tette hozzá mély meggyőződéssel Karen.

Mindhárman nevettek.

- Aztán drámai esemény történt.

- Drámai esemény?

- Igen. Konferenciát tartottak New Yorkban. Zárt ajtók mögött. A nagyközönség tudott az összejövetelről, de nem ismerte annak valódi témáját, mert a sajtónak valami szokásos általánosságot mondtak. Nem is volt a konferencia iránt jelentősebb külső érdeklődés. Talán ki sem derült soha, hogy ott mi hangzott el.

Szünetet tartott.

- És? – kérdezte türelmetlenül Helmut. – Mi hangzott el?

- Maga Charles Trento, a tudós és politikus nyitotta meg a konferenciát. Első mondata állítólag így hangzott: Az egyszer már lezajlott múltba visszajutni nem lehet.

Folytatása következik.