Szerelem és líra - IV.

Negyedik rész

A szerelemtagadás az emberi társadalom legrégibb jelenségei közé tartozik. Nem véletlenül, hiszen a szerelem mindenféle hatalmi, gazdasági, piaci, katonai stb. tervet halomra dönthet. Kiküszöbölésére vagy semlegesítésére az emberi társadalmakban számos stratégiát kidolgoztak.

Voltaképpen nincs az emberi társadalom által létrehozott intézmények és intézményrendszerek között egy sem, amely a szerelmet maradéktalanul védelmezné, vagy akár támogatná. A hivatalok nem vesznek róla tudomást, a gazdasági élet akadályozza, a törvény bünteti, a tudomány kétségbe vonja.

Egyedül a művészet áll ki mellette, azon belül s leginkább a líra. Már csak emiatt is óriási a líra felelőssége. Már kezdeteitől fogva bátran képviselte a szerelem értékeit, vállalta kifejezését, őszintén hirdette szépségét és örömeit.

Részben ezért jött létre a görög történelem homályos századaiban a személyes indíttatású líra. Ez a személyesség azonban – a líra személyessége – nem magántermészetű személyesség abban az értelemben, ahogyan koruk és a közelmúlt néhány lírikusa gondolja. Nem a puszta és sivár egyéni szeszély kifejezése, hanem a személyesség mélyén meghúzódó emberi lényegé. Emiatt verhet visszhangot mások lelkében is a legmélyebben személyes emberi érzések kifejezése, amelyek közül vitathatatlanul a szerelem az egyik legfontosabb.

A líra nemcsak szabad folyást engedett a szerelem kifejezésének, hanem többnyire ki is állt a szerelem fensége és igazsága mellett.

Emiatt a líra minden korban bizonyos mértékig eleve kétségbe vonta a hatalmon lévő hivatalos értékrendeket, valamelyest mindig is ellenkultúra volt. Olyan mértékben, amennyire éltek a társadalomban a szerelem értékeit kétségbe vonni akaró ideológiák és mechanizmusok. Ebben az értelemben a valódi líra bizonyos fokig mindig a populáris kultúra része is kell, hogy legyen, hiszen a szerelem képviseletét csak abban az esetben vállalhatja, ha annak egyetemességét fejezi ki. Erre pedig csakis akkor alkalmas, ha a szerelem – mint az emberi lényeg egyetemes, mindenkire kiterjedő jelensége – adott korban aktuális tartalmának kifejezését a líra megalkuvás nélkül vállalja. A szerelem pedig a legdemokratikusabb érzés; gyaníthatóan mindig sokkal kevesebb társadalmi ellenállásba ütközhetett a régi társadalmak alsóbb régióiban.

A szerelem mindennapi kultúrája és szokásrendszere aligha származhat a társadalom csúcsáról, ahol feltehetőleg már a nagyon régi időkben is hatalmi-gazdasági érdekek határozták meg a párválasztást. Túlságosan zárt társadalomban sem alakulhatott ki, hiszen ott a fiatal lányok nem, vagy csak véletlenül találkozhattak idegen férfiakkal. Persze, itt azonnal a szokásos mi volt előbb problémába botlunk, hiszen nagyon is elképzelhető, hogy egyes, a lányokat az idegenektől elszigetelő szokások éppen azért alakultak ki, hogy a szerelem kialakulását megakadályozzák.

A „komoly” tudomány képtelen a szerelem megragadására, és még jó ideig az is lesz. A jelenben mindenféle biokémiáról, génekről, meg mémekről fecseg; verejtékes szorgalommal igyekszik a szerelmet bagatellizálni, és a dolgok uralma alá rendelni.

A szerelmi líra sajátos, különleges irodalmi forma. Eredendően személyes és intim. Ebben az intimitásban azonban – mivel az intimitás költeményben artikulálódik – benne rejlik a sajátos személyes egyetemesség lehetősége: a szerelmi líra úgy válhat a közönség egyes tagjainak szellemi tulajdonává, hogy közben egyáltalán nem veszíti el személyességét; sőt újabb személyességek végtelen tömegét integrálhatja magába – mert a műben foglalt intimitás a befogadók szellemi tulajdonává válik az által, hogy érzéseiket, emberi lényegüket fejezi ki.

Ez természetesen csak olyan formában valósulhat meg, ami a befogadók minél szélesebb köre számára teszi lehetővé a mű élvezetét. Természetesen nincs örökérvényű forma, a jó lírának meg kell találnia, vagy éppenséggel meg kell teremtenie a megfelelő formát.