Szerelem és líra - V.

Ötödik rész

A forma a líra fontos, a tartalommal egyenrangú része. A lírai művek forma-érzékenyek; tartalmuk csak a forma által létezik, csak a forma által fejeződik ki. Tartalom és forma egymást kölcsönösen meghatározzák, ellentétben a filozófiailag felfogott anyaggal, amely közömbös a formával szemben. „A forma, amelyre a szépnek szüksége van ahhoz, hogy láthatóvá váljék.” (SCHOPENHAUER, a. 1981: 148.) – mondja Schopenhauer.

A forma azonban nem állandó és nem is egyféle. Voltaképpen költő és közönség kölcsönhatásában alakul és formálódik. Természetesen ebben a kölcsönhatásban a kezdeményező szerepét a költő játssza, de állandóan szüksége van a folyamatos visszacsatolásra, tudnia kell, hogy az általa kultivált forma lehetővé teszi-e a közönség számára a befogadást, vagy sem.

Itt van nagy szerepe annak, hogy a költő mekkora és miféle közönség számára írja a műveit, a lehetséges közönség milyen halmazát tekinti művei befogadójának.

A magyar lírai tradíciók általában a magyarul beszélők lehetséges legnagyobb hányadára számítanak, mint befogadókra. Ez a teljes magyar közönség, illetve a magyar közönség teljessége. Ez a teljesség, ami a magyar kultúra egysége és megmaradása szempontjából most összehasonlíthatatlanabbul fontosabb (lenne), mint a Trianont megelőző időkben.

A teljesség hiánya miatt – tudniillik azért, mert a költő a verse írásakor eleve nem a teljességre számít, csak egy annál végtelenül szűkebb közeget céloz meg, talán csak az olvasók egy miniatűr halmazát – természetesen lehet a felelősséget a közönségre hárítani, csak nem nagyon ildomos. És nem is etikus. Lehet azt mondani, hogy a közönség nem olvas, nem érdekli a vers, sőt egyáltalában semmiféle irodalom nem érdekli. Az is elképzelhető, hogy ez a megállapítás a közönség jelentős részére igaz. Azt is lehet mondani, hogy a közönség csak a gyöngéhez, a primitívhez, az értéktelenhez vonzódik. Elképzelhető, hogy a közönség jelentős hányadára nézve ez a minősítés is igaz. Az viszont tökéletesen abszurd szituáció, hogy a költő már műve születésének, megírásának pillanataiban pontosan tudja, hogy a közönség zöme az ő költeményének befogadására alkalmatlan, ezért eleve számításba sem, veszi a publikum ezen részét. Ez nyilvánvalóan nonszensz, a rossz költő nyegle önigazolása.

A vers megírásakor még nem tudni, mekkora lehet a befogadók köre; ezért a költő csakis akkor következetes, és csakis akkor lehet méltó küldetéséhez, ha a befogadók halmazaként a magyar nyelven értők összességét tételezi. Ma már nem egyszer elmondták, leírták, hogy a műalkotások megszületéséhez úgynevezett hatásvizsgálatra van szükség. Benedek András szerint:

“Az irodalmi műveknél bevált tartalmi és formai elemzést azonban ajánlatos egy harmadik egyenrangú tényező, a hatás vizsgálatával kiegészíteni. A várható hatás természetesen valamennyire mindenféle műalkotást befolyásol, de legerősebben ott érvényesül, ahol a közvetítést más művészek végzik el. A zenemű nem a kottaolvasók szűk körének tetszésére pályázik, hanem a hangversenylátogatókéra, a dráma nem olvasmánynak íródik, hanem színházi előadásra.” (BENEDEK, András: Dráma és dramaturgia)

A vers esetében ugyan viszonylag ritkán fordul elő, hogy „a közvetítést más művészek végzik el” de azért itt sem becsülhetjük le a jó versmondók, előadóművészek hatását. Viszont ideális esetben a vers sem a „kottaolvasók”, azaz a bennfentes irodalmárok szűk körének íródik, hanem azért, hogy az olvasók minél szélesebb körére találjon.

A szavalhatóság, előadhatóság a vers fontos tulajdonsága. Sok esetben ez az utolsó szűrő, amely eldönti, hogy a verset miféle esztétikai minősítés illeti meg. Sok olvasva jónak tűnő vers lepleződik így le. A rossz versek előadása mindent eldönt, hiszen minél jobb az interpretáció, annál inkább kiviláglik a mű értéktelensége. Más esetben az ellenkező véleményű, világnézetű kritikusok ellenvéleményét, gyakran lenéző, gúnyolódó hangnemben elmondott kifogásait semmisíti meg a vers előadása.

Valaha minden verset énekelni lehetett, ezt ma már nem várhatjuk el. A szavalhatóságot azonban igen, ezt el is kell várnunk. A szavalhatóság, a jól mondhatóság a versforma magától értetődő tulajdonsága. A lírai mű ugyanis – a fentebbiek értelmében – sohasem pusztán személyes belső monológ; rendelkezik az irodalmi műalkotások fontos sajátosságával, az érdekeltséggel.

A versmondás, a lírai mű emberi hang segítségével történő nyilvános előadása voltaképpen a befogadás egy fontos neme, sok esetben éppen a legfontosabb próbaköve. A magányos olvasás korántsem a lírai műalkotás befogadásának egyetlen formája, és nem is a legtávlatosabb. A vers hallgatása csak látszólag ment ki a divatból, továbbra is perspektívát hordoz magában; a közösségben történő egyéni befogadás sajátos, mással össze nem téveszthető lehetőségét. Ez olyan lehetőségekkel rendelkezik, amelyeket az egyéni, magányos olvasás nem képes megadni. Természetesen lehetséges az is – az interpretáció színvonalától, irányultságától, illetve a hallgatóság hozzáállásától függően, hogy mélységesen alatta marad az egyéni olvasás által biztosított magányos befogadásnak, de messze meg is haladhatja azt.

Analógiának természetes módon kínálkozik a színházi előadás. A drámaírók zöme nem azért írja műveit, hogy azok nyomtatásban megjelenjenek, hanem azért, hogy előadják őket a színpadon. A drámai műalkotás üzenetét a legteljesebben a színpadon fejtheti ki. Természetesen – mivel léteznek jobb és rosszabb előadások – egyáltalán nincs rá garancia, hogy ez minden egyes előadásban meg is történik. Arra sincs, hogy az előadás a drámai műalkotással adekvát, azt értelmező, vagy kiegészítő szellemben történik. Éppen manapság, amikor a rendezői olvasatok nyegle divatja az esetek igen nagy százalékában kifejezetten eltorzítja a műveket, emlékeztetnem kell rá, hogy ennek ellenére a színházi előadás az, ami elméletileg a drámai művek adott pillanatban érvényes üzenetét a legnagyobb mértékben képes befogadásra alkalmassá tenni.

Ami a drámának a színpadi előadás, az a lírai műalkotás számára a versmondás, a szavalat. Voltaképpen a lírai művek még kedvezőbb helyzetben vannak a drámánál, hiszen a közfelfogás a szavalók számára nem engedélyez olyasféle torzításokat, amelyekkel a színpadi előadások rendezői magától értetődő természetességgel élnek. A lírai vers szövege szent és sérthetetlen.

A közönség előtti előadás, a szavalat képes-e többletértéket adni a befogadók számára?

Ahogy a színházban létezik a színházi élményközösség fogalma, amelynek más művészetekben megfelelője nincsen; úgy a szavalat esetén is léteznie kell ehhez hasonló közös élménynek. Legjobb, ha így határozom meg: lírai élményközösség.

A lírai élményközösség mibenlétének taglalása ennek a tanulmánynak tárgya nem lehet, még az sem biztos, hogy egyáltalán elfogadható-e ez a kifejezés. Azt viszont meg kell mondanom, mit értek alatta: szavalónak és közönségének közös versélményét, ami a hangos interpretáció, a jelen lévő, élő szavaló hallgatóság miatt mindenképpen más természetű, mint a magányos olvasás általi befogadás. Az esztétikai élmény mindig viszony; a mű és a befogadó kapcsolata. Közösségben magától értetődően másféle viszony alakul ki, főleg, ha személyesen jelen van a vers megszólaltatója.

Természetesen mindezt csak a jelen lévő versmondó által jelen időben elszavalt, ily módon a színházi előadáshoz hasonlóan csak időben tárgyiasuló szavalatokról mondhatjuk el. A versmondás felvétele már film, másféle műalkotás, hiányzik belőle a személyes jelenlét frissessége.

Aligha szükséges bőven kifejteni, hogy a szavalat megfelelő formát és tartalmat igényel. Egyrészt a vers legyen jól mondható, szép és szabatos nyelvezetű.

Vajon lehet-e szavalni egy központozás nélküli verset?

A vers formájához hozzá értendő az írásbeli közlésre vonatkozó közösségi megállapodások tiszteletben tartása. Ilyen közösségi megállapodás a helyesírás. Valamint a központozás. Mindkettő a befogadókkal való sikeres kommunikáció alapvető feltétele. Szavalni ezen szabályok betartása nélkül nem lehet a verset.

A központozás elhagyását általában olyan „művészi” elvekkel szokták indokolni, amelyek vagy a parttalan művészi önkény, vagy a még parttalanabb jelentésbeli relativitás ideológiájához tartoznak. Mindkét eset voltaképpen megfosztja a befogadókat a valódi esztétikai élménytől; a művészi üzenet befogadásában magukra hagyja őket, azt generálván, hogy ki-ki maga teremtsen magának élettapasztalatai, erkölcsi érzéke, érzelmi érettsége alapján valamiféle saját egyedi üzenetet. Úgy gondolom, ez efféle esztétikai önkielégítésen alapuló befogadást, illetve az ilyen módon létrejövő üzenetet mindenképpen erősen fogyatékosnak kell tekintenem.

(A jelentésbeli relativitás ideológiáival, és a belőle származó „esztétikai” felfogásokkal egy későbbi részben foglalkozom.)

A központozással való játékból eredő „művészi többlet” szánalmas hozadék az általa okozott veszteségekhez képest; a befogadás megnehezítése, korlátozása vagy akadályozása helyenként azt is kétségbe vonhatja, hogy az ilyen módon létrejött szöveget egyáltalán lehet-e irodalmi műalkotásnak tekinteni.

A forma voltaképpen úgy is értelmezhető, mint a műalkotásnak befogadásra alkalmas állapotba való konvertálása. A forma az alkotó szuverenitásából ered, de ez a szuverenitás sohasem lehet parttalan; a művész felelőssége műalkotását befogadásra alkalmas formába öltöztetni.

Ajánlatos ezért a költőnek mindig és minden verse megírásakor keresnie a várható olvasók számára a befogadást leginkább megkönnyítő formát.

Milyen lehet a megfelelő forma?

Folytatása következik.