A sznobizmus gyilkos, önveszélyes és ostoba jelenség, valamiért mégis mindig újratermeli magát. Az általa fenntartott értékhierarchia hazug és zártkörű fantáziaszülemények lázálma, világuk dohos panoptikum.
Minket talán felháborítanak a sznobizmus gigantikus marhaságai; felháborodunk, aztán tovább lépünk – ellenben a sznobok önmagukat csapják be különféle módokon.
A vége? Ál-értékeken alapuló hamis civilizáció, folyton összeomló gazdaság, kificamodott történelem, bizonytalan, torz értékrend, rossz társadalmi közérzet, kiüresedett kultúra, a biztonság és az értelmes távlatok nyomasztó hiánya. A magánélet szintjén meg különféle megfontolásokból elrontott életek a “biztonságos boldogtalanság” jegyében; összevissza szeretkezések, a perverzió csömörei, hányingert keltő promiszkuitás…
—–
Elöljáróban:
Hatalmas, több városra kiterjedő szakképző intézményben dolgozunk. A helyi sznob értékrend a lehető legalacsonyabbra sorolja az intézményt – és ( a sznobizmus szokásos ostobaságával) a benne folyó munkát is. Már kérdés: az “elit” intézmények valamelyikében dolgozó kollégák igencsak felköthetnék a fehérneműt, ha a mi munkánkat akarnánk ellátni. Ez itt a front, ők pedig a hátország kellemes beosztásaiban tanyáznak. Itt lőnek. (A szó szoros értelmében talán még nem, de várhatóan az is eljön hamarosan.)
Szegény kollégák, akik olyan földet művelnek, ahol talán magától is megterem a gabona, ugyan mihez kezdenének ezzel a helyenként szittyós, másutt köves és kiszáradt, avagy éppen sivatagos vidékkel? Mi lenne velük, ha váratlanul a frontra vezényelnék őket?
Egy részük talán megmaradna – kemény és fájdalmas újonckorszak után.
Hát a többi?
Retirálnának. Gyaníthatóan dobszó és üdvözlő beszédek nélkül inalnának a szélrózsa minden irányába. Elmenekülnének – talán még a pályáról is.
—-
Most pedig a történet:
—-
Néhány héttel ezelőtt esett meg.
Az egyik fenemód “elit” iskola egyik fenemód elit növendéke felkereste az egyik kolléganőmet. A nebuló egy szavalóversenyen szeretett volna indulni, és az volt a kívánsága, hogy a kolléganő szívességi alapon készítse fel rá. A szavalóversenyen elért esetleges helyezés az illető versenyistállóban komoly presztízst jelenthet. A gyermek szülei nem nagyon bíztak ivadékukban, de hátha…
A lehető legjobban választottak. Kolléganőm hosszú frontszolgálatra visszatekintő, tapasztalt ember, aki a teljesen elvadult földet is képes időnként kertté varázsolni. Csodatétel terén akárhány tohonya szentet megszégyeníthetne, ahogy a frontszolgálatot betöltő pedagógusok igen jelentős hányada. Csak nincs, aki képes volna megírni a legendájukat…
Kolléganőm következetes munkával felkészítette a nebulót a szavalóversenyre.
A gyermek második díjat szerzett…
Elérkezett az eredményhirdetés pillanata. Kolléganőm is elment, hogy gyönyörködjön munkája eredményében.
A nebuló átvette a díjat, amikor a zsűri elnöke megkérdezte:
- Ki volt a felkészítő tanárod?
Feszült pillanat volt. Kolléganőm szíve megdobbant. Tüstént elhangzik a neve, elismerés, figyelem áramlik rá, amire éppen nem is számított…
Egy kicsit talán izgult is…
Ekkor azonban megszólalt a nebuló, és bemondta iskolai magyartanárának a nevét. Akinek az ő felkészítéséhez semmi köze sem volt…
Az illető azonnal kihúzta magát, és hálás tekintetet vetett a diákra. Kolléganőm ezt látva napirendre tért az eset fölött: a gyermek nyilván félt az iskolai megtorlástól, ezért hazudta, hogy az ottani tanára készítette fel…
De azért megkérdezte a nebulót. Nem várt feleletet kapott:
- Azt nem illik, tanárnő, kérem! Hogy említhetnék olyan tanárt, akik egy közönséges szakképző intézményben dolgozik?
Ez itt történt. Magyarországon. 2011-ben.
Kolléganőm csendesen megcsóválta a fejét…
Az árulásnak gyakran van reálpolitikai színezete.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése