2011. december 16., péntek

Szőke nő zűrben az űrben - 141.

SZÁZNEGYVENEGYEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

- Igen – felelte kurtán Ed Philips.

Mindketten csodálkozva néztek rá.

- Mi az, hogy az idő megszállásának elve?

Philips elmosolyodott, és nagyot kortyolt az italából.

- Zseniális ötletnek tűnt – magyarázta. – Szigorúan titkos volt, még az egyes bázisok kijelölt állománya sem ismerte a célját.

- Bázisok?

- Igen. A nagyon okos vezetők azt fundálták ki, hogy bázisokat építenek, szerte az időben. Ugyanazon helyeken, de más-más időpontokban.

- Ennek mi értelme? – kérdezte Helmut.

- Az engem is érdekelne – tette hozzá a szőke nő.

Ed Philips kissé körülményesen megköszörülte a torkát, és újra ivott egy kortyot.

- Amikor rájöttek, hogy semmi garancia sincs rá, hogy akár a legtartósabbnak szánt építmények is átvászelhetik az évmilliókat, és jóformán semmiféle műtárgy nem maradhat fenn, úgy döntöttek, őrséget adnak az egyes objektumok mellé.

- Még mindig azért, hogy jelentést kaphassanak a múltból?

- Igen, Karen. Voltaképpen ez volt az elképzelés alapja. Ott a távoli múltban létrehoznak valamit, amit mintegy az időben átadnak a néhány ezer évnyire várakozó következő csoportnak, amely technikusokból, munkásokból, mérnökökből és katonákból áll. Ők elvégzik a szükséges karbantartásokat, őrzik, és ha kell, akár újjá is építik az objektumot. Így adják tovább a következőnek, az meg az utána következőnek, mindig néhány évezrednyire. Így megy ez egészen addig, amíg az objektum – és vele a távoli múltba vezényelt kolónia jelentése meg nem érkezik a címzetthez, a jelenben székelő parancsnoksághoz.

Karen elborzadt.

- Micsoda eszeveszett ötlet.

Ed Philips bólintott.

- Bizony az. Grandiózus terv volt, de a kiötlői maguk sem sejtették, hogy voltaképpen mennyire grandiózus. Hétmillió évnyire küldték vissza az első időutasokat, és amikor a bázisok létrehozását tervbe vették, nem fogták fel, hogy az hetvenezer évszázad. Már folyt a bázisok személyzetének felkészítése, amikor ráébredtek, hogy lehetetlen annyi embert toborozni, hogy minden egyes bázisra jusson belőlük elegendő. A szakértők azt mondták, nem elég, ha ötezer évenként építenek az időben egy-egy bázist, annál sűrűbben kell, mert ötezer esztendő alatt bármilyen szilárd építmények nyom nélkül pusztulhatnak el. Azt javasolták, hogy minden évezredbe telepíteni kell egy-egy bázist. A menedzserek meg a katonatisztek számoltak. Úgy gondolták, minimum ezer fő kell egy-egy bázisra, különben nem tudnak megbírkózni a feladatokkal. Akkor aztán rájöttek, hogy az hétezer bázis. Hétezerszer ezer ember. Nem kevesebb, mint hétmillió emberre lenne szükség.

Nagyot sóhajtott. Karen és Helmut pisszenés nélkül hallgatták.

- Újra számoltak. Elméletben abban maradtak végül, hogy háromezer évenként elég lesz egy-egy bázist létrehozni.

- Arra volt elegendő ember? Meg költség?

Ed Philips megrázta a fejét:

- Amennyire tudom, nem. Néhány tucat bázist azonban létrehoztak, és legalább húszezer embert a múltba küldtek, mire rájöttek, hogy az egész tökéletesen hiábavaló. A korábbiakhoz képest mindössze annyi volt a változás, hogy a parancsnokoknak becsületesen megmondták: sohasem térhetnek vissza.

Karen megdöbbent.

- Elmondták nekik? Akkor miért vállalták?

- Ki ezért, ki meg azért. Egy részük magával vihette a családját. A többi általában bukott egzisztencia volt. Ki a volt felesége elől menekült a múltba, ki meg az adósságai elől. Pszichológusok bevonásával szedték össze és készítették fel a tiszti állományt.

- És a legénység?

- A zömük bunkó volt. Nem is sejtették, mi vár rájuk. Csak annyit közöltek velük, hogy a múltban lényegesen nagyobb kényelem vár rájuk, mint amiben eddig éltek.

- Hát persze – húzta el a száját gúnyosan Helmut Schellenberg. – csak előbb fel kell építeniük. Mi lett velük.

Ed Philips vállat vont.

- Senki se tudja.

- A „jelentésekből” nem derült ki?

- Nem. Egyetlen „jelentés” sem érkezett. Egyetlen tervezett építmény elkészüléséről sem érkezett bizonyíték. A múlt fekete lyuknak, feneketlen zsáknak bizonyult. Mindenkit elnyelt, és semmit sem adott vissza.

- Semmit sem?

- Egyáltalán semmit.

Karen elgondolkodott.

- Az hogy’ lehet? – kérdezte aztán. – Nem azzal kezdted, hogy számos olyan régészeti lelet van, ami időutasokra utal?

- De igen.

- Akkor?

- Azok egészen másféle időutasok, Karen.

A szőke nő farkasszemet nézett a férfival, aztán csendesen bólintott. Kezdte érteni.

Helmut azonban megrökönyödött.

- Mi az, hogy egészen másféle időutasok?

- Másfélék, Helmut – dörmögte válaszul Ed.

- Már hogy’ lehetnének másfélék?

Ed Philips nagyot sóhajtott.

- Másfélék, Helmut. Semmi közük senkihez.

- Hát?

- Egy másik időből jöttek…

Folytatása következik.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése