Szőke nő zűrben az űrben - 140.

SZÁZNEGYVENEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Ed Philips kényszeredetten elvigyorodott.

- Másik múlthoz másik jövő tartozik – ismételte.

- Na, álljunk meg egy szóra! – reccsent rá Helmut. – Mi az, hogy másik múlt? Meg másik jövő?

Ed Philips mély lélegzetet vett.

- Valóban tudni akarod?

- Valóban!

Philips erre megcsóválta a fejét.

- Én elmagyarázom neked, de meg ne bánd.

- Ne aggódj emiatt!

A szőke nő élesen végigmérte volt rabszolgatartóját. Nagyjából sejtette, mi következik. Az utolsó percekben néhány mozaik a helyére csúszott. Ettől azonban korántsem lett jobb.

Nem lett jobb, semmi sem lett jobb. Csak még inkább összekuszálódtak a dolgok.

Karen Bozchana Kadlecikova fáradtan elmosolyodott, aztán szó nélkül a pulthoz lépett, mindhármuknak töltött egy italt. A két poharat a férfiak kezébe adta, aztán fogta a magáét, kényelmesen eligazította az egyik fotelt, és leheveredett.

Ed Philips hallgatott, és a szőke nőt nézte. A fenébe! Micsoda egy asszony! Bizony, mindig is el akarta csábítani, de miért is nem tette meg? Miért nem parancsolta be az ágyába, hiszen a rabszolgája volt?

Azt gondolta, bőven van még arra idő. Mekkorát tévedett..

Vajon most? Most? Végleg elmúlt a lehetőség?

- Szóval, mi az a másik múlt? – erőltette Helmut. – Meg az a másik jövő?

Ed Philips gúnyosan végigmérte.

- Talán nem is annyira fontos – felelte óvatosan.

- Azért csak mondd el.

- Lehet, hogy nem fontos. Az is lehet, hogy nem is igaz.

Karen volt rabszolgatartójára nézett:

- Te azonban biztos vagy benne, hogy igaz. És abban is, hogy fontos.

Ed Philips arcán fanyar mosoly suhant át.

- Azért nem száz százalékban.

- Mondd el, Ed.

Philips mély lélegzetet vett, ennek láttára még a türelmetlen Helmut Schellenberg is hátradőlt a székében.

- Igazából magam is nehezen raktam össze, és sokára.

- Mondd el, Ed – unszolta a szőke nő.

- A múltba küldött személyzet többségét könnyen el lehetett bolondítani azzal, hogy csak idő kérdése a visszatérés módszerének megtalálása – fogott bele újra a férfi. – Hogy a tudomány már dolgozik rajta, a felfedezés bármelyik pillanatban megtörténhet. Voltaképpen a nyomorultak, amikor ezt közölték velük, egyre nagyobb bizalmat éreztek. Ha ilyen nyíltan és egyszerűen elmondják nekik a legfőbb nehézséget, az csak jót jelenthet. Intelligens, megnyerő modorú emberek beszélgettek erről velük, és ők beavatottnak érezték magukat. Azt hitték, a parancsnokság valóban mindent elkövet, hogy visszahozhassa őket. Különösen az a gyakran látszólag mellékesen, de mesterien odavetett megjegyzés tett rájuk nagy hatást, hogy a számukra teljesen mindegy, egy év vagy egy évezred alatt fedezik-e fel a megoldást, mert őket mindenképpen oda hozzák majd vissza, ahonnan elindultak. Az időotthonukba – fanyarul elmosolyodott. – Kiváló alanyok voltak. Zömmel katonák, mérnökök, technikusok. Válogatott társaság. Igen sok volt közöttük a bunkó sorból felemelkedett első generációs. Művelt, jól képzett emberek voltak, mindannyian több nyelven beszéltek. De nem voltak igazán okosak. Jól megtanulták a tananyagot, de nem tudtak kérdezni, nem voltak képesek a felszín alá látni. Kizárólag az elvárt értelemben voltak kreatívak, körömfeketényit sem tudtak megkérdőjelezni abból, amit beléjük sulykoltak.

Szünetet tartott, ivott.

- Tudjátok, hogy’ nevezték őket?

Mindketten némán várták a választ.

- Időtölteléknek.

Nagyot sóhajtott, és még egy kortyot ivott. Nagyot csattant a pulton az üres pohár. Karen felugrott, hogy megtöltse, de Ed Philips nem engedte. Maga ment oda, és teletöltötte újra a poharát.

- Az igazság azonban kissé más – folytatta aztán száraz hangon. – Amikor az időutasok első nagyobb csoportjait útnak indították, már tökéletesen tisztában voltak vele, hogy sohasem lehet majd visszahozni az idő örvényébe zuhanó embereket.

- Tudták? – hitetlenkedett Helmut.

- Igen, tudták. Emiatt találták ki az idő megszállásának elvét.

- Az idő megszállása?

Folytatása következik.