Szilveszteri napsütésben
Áll az óév - útra készen.
Fennen leng az idő szárnya;
A Múlt már a Jövőt várja.
Véletlen áll - friss erőben;
Csomópontján - a Jövőben.
Szilveszteri délutánban
Sok százezer őrült vágy van.
A pilleszárnyú képzelet
Karjában trónol a "lehet".
A Jövő a Csodát rejti;
Üres tőgyét lehet fejni...
Szilveszteri éjszakában
Évezredes részeg vágy van.
Szilveszteri éjszakában...
Szilveszteri éjszakában...
2016. december 31., szombat
2016. december 30., péntek
Újévi rigmus 2017-re
Kívánom az új esztendő
Küszöbére érve,
Minden igaz embernek
Legyen boldog éve!
A szerencse egész évben
Szorgosan szolgáljon,
A lehetőség a vágynak
Útjába ne álljon.
A globális fő gonoszság
Jövőre henyéljen.
Minden Család békében és
Biztonságban éljen.
Igazság és szent hagyomány
Maradjon erőben,
Ezt kívánom Mindenkinek
Az új esztendőben!
Küszöbére érve,
Minden igaz embernek
Legyen boldog éve!
A szerencse egész évben
Szorgosan szolgáljon,
A lehetőség a vágynak
Útjába ne álljon.
A globális fő gonoszság
Jövőre henyéljen.
Minden Család békében és
Biztonságban éljen.
Igazság és szent hagyomány
Maradjon erőben,
Ezt kívánom Mindenkinek
Az új esztendőben!
2016. december 29., csütörtök
Uballit háza - Vi.
A római ifjonc közel ötvenéves volt,
és erősen kopaszodott. Arcát azonban ugyanolyan sűrű fekete borosta borította,
és tömött, kajla bajszát is ugyanúgy a golyóstolla végével simította ketté,
ahogy húsz-huszonöt évvel korábban tette. Nagyon megörült Frazer jövetelének.
— Robert! Mi szél hozott erre? Ezer
éve nem láttalak!
Sir Robert elmesélte a bíborossal
folytatott beszélgetését, Matakumba bíboros halálát, és mindazt, amit a
titkártól megtudott. Az olasz rendőrtiszt tekintete elkomorodott.
—Úgy véled, gyilkosság?
—Biztos vagyok benne, Enzo.
—Attól tartok, semmit sem tehetek. A
Vatikán önálló állam. Csak akkor nyomozhatunk vatikáni ügyben, ha erre
kifejezetten felkérnek. Megtörtént, hogy nyolc évig vártunk rá, hogy a Vatikáni
Bank egy magas rangú alkalmazottja — cégéres csirkefogó kábítószer- és egyéb
ügyekkel — végre kidugja az orrát, hogy letartóztathassuk. A végén diplomáciai
döntés született: a fickót el kellett engednünk.
—Ha gyilkosság volt, nem a Vatikánban
történt.
—Viszont egy bíboros az áldozat. Nem
kerülhetnénk meg az ügyben a hivatalos kapcsolatfelvételt. Ők pedig előre
láthatóan azt felelnék, hogy törődjünk a saját dolgainkkal. Dolgunk meg éppen
van elég. Rómában ritkán nyugszanak a gazemberek, és nekem nem csak itt akad
dolgom. Hallottál az Európa-szerte előbukkanó, megnyúzott holttestekről? Egy
Németországban, egy Franciaországban. Most meg nálunk. Ma hajnalban bukkantak
rá egy megnyúzott tetemre a Collio-dombok között, Gorizia környékén.
—Megnyúzott holttestek?
—Még nem hallottál róluk?
—Ocsmány ügy lehet.
—Arra mérget vehetsz! Hétfőn utazom a
helyszínre, kedden meg találkozom a német és a francia kollégákkal. Amit eddig
tudok, kész lidércnyomás. Állítólag alig van használható nyom, ami meg van,
sehová sem vezet. Valami istenverte vallási fanatikusok műve lehet! —
megvakarta a füle tövét. — Lássuk, mit tehetünk a te ügyedben, Robert! — újabb
fülvakarás. — Hivatalosan semmit. A halál oka: szívroham, és ha a Vatikán
kommünikéjében ez jelent meg, egyelőre semmit sem tehetünk ellene. Amíg be nem
bizonyítjuk az ellenkezőjét. Ami nem lesz könnyű, merthogy nem kapunk boncolási
jegyzőkönyvet.
—Diplomáciai úton sem lehet kérni?
Olasz területen történt.
—Hiába.
—Miért?
—Mert nem lesz boncolás. Az elhunyt az
egyház bíborosa. Ha természetes halállal halt meg, semmi ok a boncolásra. Mit
akarsz tenni?
Frazer vállat vont.
—Néhány napig Rómában maradok. Ha
valamit megtudok, értesítelek.
—Azt előre is köszönöm! Ha a
legkisebb, akármilyen csekély jelentőségű bizonyítékod lesz, hivatalosan is
léphetünk valamit. Amíg bizonyíték nincs, tehetetlenek vagyunk.
—Néhány dolgot kérhetek tőled, Enzo?
—Parancsolj!
—Kérlek, derítsd ki, honnan küldték a
bíborosnak az iratköteget. A titkár azt mondta, volt feladóvevény vagy átvételi
elismervény.
—Természetesen. Utánanézünk a postán.
—Megtudhatnám majd az eredményt?
—Hogyne. Van telefonszámod?
Sir Robert fogott egy taxit, és a
Santa Maria in Trastevere templomhoz vitette magát. Impozáns, kockaköves térre
érkezett, körülötte hemzsegtek a turisták. A templom lélegzet-elállító volt.
Két szépséges palota közül tekintett rá a timpanonos homlokzat, alul
árkádokkal. Jobbról impozáns óratorony. A templom előtt remekbe szabott
szökőkút, mind a hét lépcsője zsúfolva emberekkel. Hangos, soknyelvű terefere,
néhol egyértelműen azonosítható az olasz pergő ritmusú csicsergése, meg néhány
higgadt angol mondat. Frazer főfelügyelő füle felfogott egy visszafogott német
nyelvű társalgást is, mellette egy kisebb csoport hangosan csevegett valamilyen
szláv nyelven — alkalmasint lengyelül.
A templom belseje káprázatos volt,
még a durhami katedrális pompájához szokott Frazernek is elakadt a lélegzete.
Egyszer tisztes áhítattal alaposan szemügyre kell vennie itt mindent, mondta
magának. Valamikor, jobb időben, amikor nem nyüzsög majd itt ennyi idegen. Most
azonban a plébánost kell megkeresnie.
Öt perc alatt megtalálta. Paolo
Antognoni atya ötven körül járt. Mosolygós, köpcös férfi volt, erősen
kopaszodott. Kitűnően beszélt angolul.
—Sir Robert James Frazer!
—Szólítson Paolo atyának!
—A Scotland Yard egykori főfelügyelője
vagyok.
—Miben állhatok a szolgálatára, Mr.
Frazer?
—A néhai Patrice Matakumba bíboros úr
hívott Rómába.
—Á, ön az? Akkor jobb, ha négyszemközt
beszélgetünk!
A pap beinvitálta Frazert a
sekrestyébe, onnan egy eléggé megvetemedett keretű ajtón keresztül félhomályos
folyosóra jutottak, és Paolo atya csakhamar benyitott egy újabb ajtón. Egészen
apró helyiségbe jutottak. Egy rozzant íróasztalon és két ütött-kopott széken
kívül más berendezési tárgy nem volt. Igaz: el sem fért volna egyéb.
— Foglaljon helyet, Mr. Frazer!
Bocsánat, tudom, hogy ez nem egy elegáns hely, de itt legalább nyugodtan
beszélgethetünk.
—Ne szabadkozzon, Paolo atya, ez
tökéletesen megfelel. — Sir Robert nem volt klausztrofóbiás, szerette az
eldugott, magányos helyeket. Akkor is, ha ennyire kicsik. Őszintén örült, hogy
négyszemközt beszélhet a plébánossal.
—Itt nincs fültanú.
—Annál jobb! — vágta rá a főfelügyelő.
—Úgy hallottam, hogy ön a bíboros úr
régi barátja.
—Így is mondhatjuk.
—Mi a véleménye a bíboros úr haláláról?
—Én is ezt szeretném kérdezni öntől.
Pillanatnyi szünet után a plébános
beszélni kezdett:
—Tudnia kell, hogy Matakumba bíboros
urat barátomnak és jótevőmnek tartottam. Ő Szudánból származott, én
Calabriából, de mindkettőnk szülei földművesek voltak, és mi ketten nagyon
hasonlóan gondolkodtunk. Istenről is, a hitről is, a világról is. Nem hiszem,
hogy Patrice Matakumba bíboros halálát szívroham okozta.
Frazer felfigyelt.
—Miért nem?
—Mellette álltam. Tudnia kell,
főfelügyelő úr, hogy őeminenciája mondat közben halt meg. Néhány másodperc
alatt. Annyi volt csupán, mint egy villámcsapás. Semmi fájdalom, semmi
rosszullét. Nem homályosodott el a tekintete, nem akadozott a légzése, nem
futott ki az arcából a vér. Meghalt minden átmenet nélkül. A mondat fele elhangzott,
őeminenciája Lukács evangéliumából idézett. Az idézett második felét már nem
tudta elmondani. Úgy gondolom, ez minden volt, de nem természetes halál, és nem
is szívroham.
—Ön szerint a bíborost nem szívroham
érte?
—Nem, semmiképpen.
—Hanem mi történt vele?
—Nem tudom, főfelügyelő úr. Abban
azonban biztos vagyok, hogy ez nem volt természetes halál. Az egyik
másodpercben őeminenciája még teljesen egészséges volt, a következő pillanatban
meg már halott.
—Meg tudná mutatni, hogy pontosan hol
történt?
—Hogyne, azonnal kimehetünk.
Legfeljebb öt-hatlépésnyire lehettünk a lépcsőtől. Kiléptünk a templomból,
elhaladtunk a szökőkút mellett. Egymás mellett mentünk a bíboros úrral, páter
Camorelli valamivel mögöttünk.
—Ha megengedi, igénybe venném a
segítségét, Paolo atya. Előbb azonban szeretnék feltenni néhány kérdést.
—Állok rendelkezésére, uram.
—Hallott-e egy bizonyos iratkötegről,
amelyet a bíboros úr kapott valakitől?
—Igen. Néhány nappal ezelőtt együtt
vacsoráztunk. Őeminenciája elmesélte, hogy kapott valakitől egy rendkívül
furcsa levelet. Állítólag a levél írója Matakumba bíboros úr segítségét kérte,
mert életveszélyben van, és a társai közül már többen is áldozatul estek valami
rejtélyes hatalomnak. A levélíró többször is hangsúlyozta, olyan tények vannak
a birtokában, amelyek az egész világ békéjét és biztonságát érintik. A bíboros
úr azt mondta, nem tudja megítélni, valódi segélykéréssel van-e dolga, vagy
csupán beugratással.
—Mire ön?
—Megkérdeztem tőle, hivatkozott-e a
levélíró bármi konkrétumra. Azt válaszolta, talán igen. Állítólag volt a
levélben valami homályos célzás arra, hogy a bíboros úr a sajtóból bizonyára
értesült már azokról a szörnyű gyilkosságokról, amelyeket a levélíró üldözői
követtek el.
Frazer hallgatott. Minden szót
alaposan mérlegre tett, és elraktározott.
—Mit mondott még a bíboros úr arról a
küldeményről? — kérdezte egy perccel később.
—Tulajdonképpen nem sokat. Hogy a
kísérőlevélen kívül az iratköteg különféle dokumentumokat tartalmaz, amelyekkel
a levélíró alá akarja támasztani az állításait. Őeminenciája nem tudta, mi
módon győződhet meg az iratok hitelességéről és eredetiségéről. A tanácsomat
kérte.
—Mit javasolt neki?
—Kérve kértem, semmiképpen se
keveredjen olyan ügybe, amivel veszélybe sodorhatná magát. Rá elsősorban az
egyháznak van szüksége. A hívőknek. Jobban teszi, ha nem ártja bele magát
egyházon kívüli ügyekbe. Különösen olyanokba ne, amelyek veszélyesek lehetnek.
Őeminenciája ezt néha nehezen fogadta el. Nagyszerű ember volt, soha senkitől
sem tagadta meg a segítségét. Arra kértem, mutassa meg az iratokat egy
tapasztalt világi embernek, akiben megbízik, és akinek megvannak ahhoz az
eszközei, hogy utánajárjon mindannak, amit a dokumentumok állítanak. Ekkor
vetette fel őeminenciája az ön nevét, Frazer főfelügyelő. Igen hízelgően nyilatkozott
az ön tapasztalatairól, képességeiről és szívósságáról. Meg a szerencséjéről.
—Köszönöm, de folytassa.
—Egyetértettem a választásával.
Őeminenciája egyébként a halála előtt is beszélt önről. Azt mondta, Frazer
főfelügyelő hamarosan megérkezik Angliából, és ő nagy várakozással tekintett az
önnel való találkozás elé.
Sir Robert egy pillanatig
gondolkodott, aztán megkérdezte:
—Lehetségesnek tartja, hogy azokról a
dokumentumokról a Monsignore nem készített másolatokat?
—Sajnos igen, — helyeselt a pap. — ez
őeminenciájára vall.
—A nála lévő kézitáskában voltak?
—Igen, főfelügyelő úr, bár
figyelmeztettem rá, hogy jobban tenné, ha valami biztonságos helyen tartaná
őket. A saját páncélszekrényemet is felajánlottam, de nem fogadta el.
—A táska eltűnéséről mit tud nekem
mondani?
Paolo atya elvörösödött.
—Nagyot hibáztam, főfelügyelő úr, —
hajtotta le a fejét. — a hirtelen pánikban nem ügyeltem a táskára. Azt sem
tudom, mikor ejthette el őeminenciája.
—Elejtette?
—Amikor kijöttünk, a kezében tartotta,
erre emlékszem. A jobbjában. Amikor összeesett, megnéztem a pulzusát. Nem
érzékeltem, ezért megpróbáltam újraéleszteni. Elkeseredett, reménytelen
próbálkozás volt. Közben teljesen megfeledkeztem a táskáról. A kavarodásban
bárki elemelhette.
—Nem bárki volt, Paolo atya, —
jegyezte meg csendesen Sir Robert. — hanem a gyilkos.
—A gyilkos?
—Úgy gondolom, Matakumba bíboros urat
meggyilkolták. Még nem tudom, hogyan, de rájövök. Rájövök, és elkapom a gazembert.
Arra kérem önt, Paolo atya, gondolkozzon még egy kicsit. Volt-e még valami más
is; egy momentum, egy elejtett szó, vagy bármi, ami feltűnt, de ön megfeledkezett
róla? Nagyon fontos lenne, hogy mindent felidézzen.
Paolo atya tétován bólintott.
—Sajnos semmi nem jut az eszembe.
—A dokumentumokkal kapcsolatban
mondott-e mást is a bíboros úr?
—Nem emlékszem.
—Talán a levélíróval kapcsolatban?
—Semmi nem jut eszembe… Várjon csak! —
hirtelen megélénkült. — A bíboros úr azt mondta, a levélíró nemcsak neki küldte
el ezeket a dokumentumokat. Igen, ezt mondta!
—Köszönöm! — bólintott Sir Robert, és
arra gondolt, hogy ennek is két oldala van. A jó az, hogy talán valaki mástól
segítséget kaphat az ismeretlen levélíró. A rossz pedig: mindenki halálos
veszedelemben van, aki ezt a küldeményt megkapta, akár tud segíteni, akár nem.
Ha valaki képes volt fortélyosan és elvetemülten meggyilkolni Matakumba
bíborost, az mást sem fog kímélni.
—Nagyjából ennyit tudok hozzátenni,
főfelügyelő úr.
—Köszönöm, Paolo atya. Arra kérem,
jöjjön, segítsen nekem rekonstruálni a bíboros úr halálát! — ahogy felálltak,
még hozzátette: — Egyetlen szót se mondjon a bíboros úrról odakint. Legjobb
lenne, ha viccelődne, vagy egyfolytában bibliai idézeteket citálna. Kérem, úgy
állítson be, mintha én lennék Patrice Matakumba bíboros. Jöjjön mellettem, és
ott álljunk meg, ahol őeminenciája összeesett.
Kimentek az épület elé. Paolo atya
csendesen magyarázott valamit angolul Máté evangéliumáról, Sir Robert nyájas
mosollyal hallgatta, közben figyelt.
—Kicsit lassabban! — súgta fojtott
hangon.
Paolo atya visszafogta a lépteit, egy
pillanatra meg is állt. Sir Robert koncentrált. Kiléptek a templomból. Az
árkádok alatt áthaladva a szabad ég alá értek. A bíboros balján a plébános,
valamivel mögöttük páter Camorelli. A bíboros jobb kezében a kézitáska. Frazer
főfelügyelő elővette a szivartárcáját.
—Álljunk meg ismét egy pillanatra! —
súgta.
Paolo atya újra megtorpant. Sir
Robert szétnézett. Az árkádoktól eltávolodva nyilvánvalóan balra fordulnak
majd; illetve nem is teljesen balra, katonai nyelven szólva amolyan félbalra.
Elhaladás közben a szökőkút tőle jobbra lesz. Felpillantott. A szökőkút
lépcsőjén nyolc-tíz ember ült. Vagy még több? Persze, a túloldalon is ülnek. A
lépcsőn helyet foglalni mindennapos szokás, egyáltalán nem lehet feltűnő. Még
különösebb helyismeret sem kell hozzá; bárki gyorsan rájön erre.
Kattanó zaj hallatszott, Sir Robert
felfigyelt. Valaki fényképezett néhány méterre tőlük. Hát persze, turisták.
Ahol turista van, ott fényképezőgép is akad. Ráadásul nyolc-tíz méterre japán
csoport tűnt fel, ők pedig igencsak sűrűn kattogtatták a masináikat. Ahogy a
japán turisták szokták a világon mindenütt, gondolta Frazer.
—Most menjünk tovább nagyon lassan! —
mondta a plébánosnak. — Éppen úgy, ahogy akkor!
Lassan újra elindultak. Valóban egy
kissé balra fordultak, de nem teljesen úgy, ahogy korábban a főfelügyelő
gondolta. Sokkal közelebb mentek el a szökőkút lépcsője mellett, legfeljebb
néhány lépésnyire. A következő pillanatban még egy kissé jobbra is fordultak,
és párhuzamosan haladtak a lépcsősor mellett. Sir Robert mindent memorizált.
Patrice bíboros éppen ott lépkedett, ahol most ő. Jobbjában tartotta a kis
kézitáskáját. Páter Camorelli egy kissé mögöttük haladt. Frazer számolta a
lépéseket. Egy, kettő, három, négy, öt, hat. Már csaknem maguk mögött hagyták a
szökőkutat, amikor Paolo atya határozottan megállt.
—Itt történt!
Sir Robert szétnézett. Jobbról és
mögöttük másfél-kétlépésnyire a szökőkút. Előttük a nagy, kockaköves tér.
Rengeteg ember minden irányban. Tegnap sem lehetett másként.
—Menet közben esett össze?
Paolo atya elgondolkodott.
—Nem! — felelte, és hirtelen
villámcsapásszerűen újra maga előtt látta a jelenetet.
—Itt megálltunk! Valamiért mindannyian
megtorpantunk!
—Miért?
A plébános igyekezett koncentrálni,
hogy maga elé idézze a jelenetet.
— Nem is tudom, ..azt hiszem… Megvan! Megtorpantunk, mert
valaki hirtelen átvágott előttünk! Kevés híján neki is mentem! Valami hosszú
hajú férfi jókora hátizsákkal! Már emlékszem. Dühös lettem a nyilvánvaló udvariatlanságtól.
Éppen hogy fel nem döntött bennünket! Őeminenciája és én reverendában voltunk,
páter Camorelli papi civilben. Valamit rá is kiáltottam a férfira, hogy Isten
szolgái vagyunk mindketten. Nem tud vigyázni? Rómában sohasem tapasztaltam
udvariatlanságot a papi ruhával szemben. Úgy kihozott a sodromból, hogy az már
ritkaság!
—Ekkor történt?
—Őeminenciája szelíden megfogta a
karomat, és rám szólt. Lukács evangéliumából idézett valamit. Felé fordultam.
Akkor! Akkor történt!
—Kérem, idézze fel olyan pontosan,
ahogyan csak tudja!
—Őeminenciája nem fejezte be az
idézetet, hanem egyszerűen abbahagyta két félmondat között. Talán inkább két
szó között. Egyszerűen elnémult. Aztán összeesett.
Frazer elgondolkodott.
—Kérem, mondja el még egyszer! —
mondta néhány pillanatnyi töprengés után.
—A bíboros úr arcára néztem, és
igyekeztem fegyelmezni magam, hogy ne haragudjak a tolakodó ismeretlenre.
Őeminenciája a Szentírást idézte. Lukács evangéliumát. Az idézet váratlanul
félbeszakadt. Matakumba bíboros úr összerogyott…. Megvan! Tudom már, mitől
döbbentem meg! A szeme! A bíboros úr szeme!
—Mi történt a szemével?
—Egyszerűen megüvegesedett a szeme!
—Hogyan?
—Hogyan?
—Üveges lett a szeme egyik pillanatról
a másikra. Kővé dermedtem, mert éreztem – azt hiszem, ez a legjobb kifejezés –
éreztem, hogy őeminenciája halott. Meghalt mondat közben. A következő
pillanatban összeesett.
Frazer újra elgondolkodott. Valami
még hiányzik. De mi?
—Kérem, Paolo atya, állítson be!
—Hogy mit kíván tőlem? Bocsásson meg,
talán nem emlékszem mindenre pontosan. Tudja, az ember abban a rettenetes
pillanatban nem tudhatja, hogy egyszer töviről hegyire el kell majd mesélnie.
—Állítson be, mintha Matakumba bíboros
úr lennék! Arccal balra nézek.
Paolo atya igyekezett mindent
felidézni. Tett néhány lépést szinte minden irányba.
—Igen, itt vágott át előttünk az
idegen! — mutatta, és lecövekelt a mondott helyen. Szerencsére a tér közepe
most üres volt. Másutt bőven akadtak járókelők, de senki sem törődött a két
idősebb férfival, a pappal és a civillel.
—Akkor itt állhattam! — folytatta
Paolo atya. — Itt jött majdnem nekem az illető, pedig ösztönösen hátrahőköltem.
Talán hátra is léptem. Nagyjából itt állhattam meg.
—A bíboros úr?
—Körülbelül itt.
—Állítson engem oda!
—Kérem! — Paolo atya akkurátusan a
megfelelő testtartásba igazította Sir Robertet.
—A kézitáska a bíboros úr jobb kezében
volt? — kérdezte Frazer.
—Igen.
—Így? — felemelte a szivartárcáját.
—Igen.
Sir Robert mozdulatlanul állt, csak a
nyakát fordította jobbra. A szökőkút lépcsőjén legalább harminc ember üldögélt,
de foltokban még így is üres volt. Jókora hely van azokon a lépcsőkön, sokan
leülhetnek. A sok pihenő, szórakozó, iszogató, tereferélő ember alig figyelt
egymásra. Akkor is így lehetett. A
gyilkos — vagy a gyilkosok egyike — a szökőkút lépcsőjén ült, ebben Sir Robert
egészen biztos volt. Nagyon kényelmes hely egy gyilkos számára. Túlságosan is
kényelmes. Az áldozata mindössze pár lépésnyire van tőle, ráadásul áll. Vajon a gyilkos biztosra ment? A két pap
előtt átvágó „udvariatlan” férfi a cinkosa volt? Ha nem, a gyilkosnak még
szemérmetlen szerencséje is volt. Patrice Matakumba bíboros éppen ott és éppen
akkor torpan meg, amikor neki arra van szüksége. A főfelügyelő megcsóválta a
fejét. A véletlent nyugodtan ki lehet hagyni a számításból, mert ilyen véletlen
nincs. A hátizsákos férfi összedolgozott a gyilkossal. Itt várták a bíborost. A
gyilkos a szökőkút lépcsőjén ült, a másik fickó a téren lődörgött. Amikor a
kardinális megjelent, a hátizsákos higgadtan kivárta a megfelelő pillanatot, és
úgy vágott át a két pap előtt, hogy az áldozatot megállásra kényszerítse. Vajon
mi lehetett a gyilkos fegyver? Frazer főfelügyelőnek erre nézve e pillanatban
csak nagyon halovány sejtései voltak. Az elkövetők profik és veszélyesek.
Patrice Matakumba bíborost azért ölték meg, mert valakitől megkapta az ominózus
iratcsomagot, és így olyan tények birtokába jutott, amelyek az elkövetőkre vagy
megbízóikra nézve veszélyesek lehetnek. Klasszikus motiváció egy mocskos
gyilkossághoz.
Sir Robert fanyarul elmosolyodott.
Egy biztos: bármit is állított az ismeretlen levélíró, aligha lehet blöff. Nem
beugratás, hanem valamilyen félelmetes igazság. De ez az ismeret túl sokba
került: Patrice bíboros életébe. Valahonnan tudniuk kellett, hogy Matakumba
bíboros megkapta a küldeményt. Profi bűnszövetkezet. Nyilvánvalóan létezik egy
lista, ami a markukba került. Valószínűleg mindenkit megölnek, vagy
megpróbálnak eltenni láb alól, aki rajta van. Jó lenne tudni, kik azok, és
hányan vannak.
A főfelügyelő felnézett, és látta,
hogy Paolo atya még mindig türelmesen vár.
— Folytassuk, Paolo atya! Itt állt a
bíboros úr?
—Igen.
—Egyszerűen összeesett?
—Igen.
—Valahogy így? — Sir Robert úgy
vágódott el a kövezeten, mint rohamozó vén gránátos, akit kartács talált
telibe. Hirtelen csend lett a téren, mindenki felfigyelt. A főfelügyelő
felpattant.
—Minden rendben, uram? — kérdezte egy
hang német akcentussal. Frazer kurtán bólintott.
—Filmet forgatnak? — fontoskodott
valami nő olaszul. Paolo atya intett neki, hogy semmi, a barátja véletlenül
elesett.
Néhány pillanatig a figyelem
középpontjában voltak, utána gyorsan megfeledkeztek róluk az emberek. Sir
Robert percekig élénken figyelt.
—Paolo atya! — súgta a papnak. —
Kérem, próbáljon hallgatózni, nem emlegeti-e valaki a bíboros úr elestét!
Paolo atya feszülten figyelt, de
néhány perc múlva megrázta a fejét.
—Nem, senki.
Frazer sejtette. Túl olcsó volna, ha
azonnal szemtanúra bukkannának. Mindazonáltal lehetnek szemtanúk, és a
főfelügyelőnek már volt ötlete, miként keríti őket elő.
—Rendben van, Paolo atya, folytassuk!
Így esett össze a bíboros úr?
—Igen! Azazhogy… nem. Valami másképp
történt.
—Mi volt az?
—Sajnos nem tudom!
—Kérem, próbáljon visszaemlékezni!
—Ne haragudjon, nem megy! Bocsásson
meg, nagyon rossz megfigyelő vagyok!
Frazer erre élénken megrázta a fejét.
—Egyáltalán nem! Ön igazából a kiváló
szemtanúk közé tartozik, Paolo atya! — mondta, majd, látván, hogy a plébános
belevörösödik a dicséretbe, még hozzátette: — Úgy érzi, valamilyen momentum még
hiányzik?
—Igen, igen!
—Még egyszer játsszam el, hogy
összeesem?
—A világért se!
A főfelügyelőnek váratlanul támadt
egy ötlete.
— Figyeljen! — hirtelen
megmerevedett, elsápadt, szeme kidülledt, és a jobbjával a nyakához kapott.
Paolo atya élénken helyeselt.
—Igen! Igen, így történt!
—Tehát a bíboros úr a nyakához kapott?
—Igen
Ideje összefoglalni, gondolta Frazer.
A korábbi ügyei megoldásánál legalább annyi hasznát vette a fantáziának, mint a
logikának. Bátran igénybe vette a képzeletét most is. A bíboros a plébánossal
beszélgetve kilépett a templomból. Elhaladtak az árkádok alatt, és kiértek a
szabadba. Enyhe szögben balra fordultak, és elsétáltak a szökőkút mellett. A
gyilkos ott várt rájuk valamelyik lépcsőn ülve. Talán nem is egyedül. Egy
cinkosa biztosan volt, lehetett több is. Például azzal a feladattal, hogy a
téren vagy éppen a lépcsőn tartózkodó idegenek elől eltakarja a gyilkos
fegyvert. Erre nagyon alkalmas lehet egy gesztikulálással kísért hangos
szóváltás, de más is. Például egy csók. Az emberek többsége nem bámulja meg a
csókolózó párokat, inkább elkapja róluk a tekintetét. A csók örve alatt pedig
szinte bármit tehetnek. Igen, ez a legvalószínűbb. Egy csókolózó pár. Egy férfi
és egy nő. Lopva a szökőkút lépcsőjére lesett. Kapásból legalább három
csókolózó pár, de ha figyelmesebben odanézne, alighanem találhatna többet is.
Egy újabb pár fel se tűnne. Ilyen helyen egyik szerelmespár olyan, mint a
másik. Valószínűleg így történt: egy nem feltűnő külsejű fiatal férfi és egy
ugyanabba a kategóriába tartozó nő ült itt, a lépcsőn. Látszólag éppen úgy
festettek, mint a többi szerelmespár. Csakhogy ezek éberen figyeltek. Az egyikük
a gyilkos fegyvert kezelte — jó lenne tudni, mi volt az — a másik falazott
neki. Lehet, hogy nem először csinálták, valószínűleg könyörtelen, hivatásos
gyilkosok mindketten. Harmadik cinkosuk gondoskodott róla, hogy a bíboros
megálljon, és ezzel eszményi célpontot nyújtson a fegyver számára. A lövés —
vagy bármi hasonló — eltalálta Matakumba bíboros nyakát. Patrice kardinális a
nyakához kapott, méghozzá jobbjával a nyaka jobb oldalához; a füle alatt, kissé
hátul. Frazer vigyázott, hogy pontosan így játssza el az áldozatot, Paolo atya
reakciója pedig bizonyossá tette a számára, hogy így történt. Hogy a bíboros
mit érezhetett, az már sohasem fog kiderülni; lehetett éles fájdalom, hirtelen
szúrás, csípés. Kiáltani nem kiáltott; vagy azért, mert nem tudott, vagy
egyszerűen azért, mert az érzés hirtelen volt, és Patrice bíboros reflexei így
működtek. A becsapódási szögből ítélve — boncolási jegyzőkönyv és ballisztikai
vizsgálati eredmények nélkül a főfelügyelőnek ilyen módszerrel kellett ezt
rekonstruálnia — bizonyos, hogy a lövedék sehonnan máshonnan nem érkezhetett,
csak a lépcső felől. Milyen nyitott kérdés van még? Megvan! A kézitáska!
—Mondja, Paolo atya, — fordult a
plébánoshoz. — amikor a bíboros úr felemelte a jobb kezét, még nála volt a
kézitáska?
—Nem tudom, főfelügyelő úr. —
meresztett nagy szemeket a pap.
—Próbáljon emlékezni! — sulykolta
Frazer, majd hirtelen a jobbjával újra a nyaka jobb hátsó részéhez kapott.
—Igen! — nyögte Paolo atya. — Nála
volt! A táska szinte a levegőbe röppent!
—Szinte? — kérdezte élesen a
főfelügyelő.
—Azazhogy… teljesen a levegőbe
emelkedett. Bocsásson meg főfelügyelő úr, talán ostobaságokat mondok.
—Nem, egyáltalán nem. — nyugtázta
elégedetten Sir Robert. — Válságos pillanatokban, ha egyszerre több azonos
időben történő dolgot észlelünk, óhatatlanul szelektálunk. Ön a bíboros úrral
törődött, és teljesen jogosan feledkezett meg a táskáról. Ön egyszerre látta,
amint a bíboros úr szeme megüvegesedik, aztán összeesik, illetve azt, hogy a
táska kirepül a kezéből.
Erős és kellőképpen intenzív lehetett
a lövedék becsapódása, gondolta Sir Robert. Matakumba bíboros a hirtelen
fájdalomhoz, szúráshoz vagy égési érzethez közelebbi kezével automatikusan a
nyakához kapott. Közben elejtette a táskát. Vajon a gyilkos ezt is előre
számításba vette? Nem lenne meglepő. Valószínűleg pontosan ismerte a fegyvere
hatását. Talán arra is felkészült, hogy a bíboros halála keltette
felfordulásban felveszi a táskát és elmenekül.
—Paolo atya!
—Parancsoljon, főfelügyelő úr!
—Látta később a fickót, aki átvágott
önök előtt?
—Nem, többé nem láttam!
—Ha látná, felismerné?
—Nem! — felelte rövid gondolkodás után
a plébános. Látszott, maga is nehezen érti, amit mond. — Azt hiszem, nem.
Voltaképpen nem is láttam az arcát. A hátizsák mindent eltakart. Nem láttam
egyebet, csak a hosszú hajat.
Ami vendéghaj is lehetett, gondolta
Sir Robert. Az elkövetők profik. Valószínűleg sejtették, hogy Matakumba bíboros
halála ügyében szabályos rendőrségi nyomozás nem lesz. Ha azonban mégis bárki
szimatolna, gondoskodtak róla, hogy az esetleges szemtanúk ne adhassanak
semmiféle támpontot. A hagyományos rendőrségi kihallgatók fele nem is értesült
volna a hátizsákos férfi epizódjáról. A fickók profik. Frazer agya a szokott
módon jelzett: valamire rá kell jönnie. Valamit nem vettek figyelembe a tettesek.
De mit?
—Mi történt, amikor a bíboros úr
összeesett?
—Nem nagyon figyeltem, őeminenciájával
voltam elfoglalva. Annyit azonban éreztem, hogy nagy a zavar. Kapkodás,
kiabálás, futkosás. Aztán azt vettem észre, hogy valóságos embergyűrű
keletkezett körülöttünk. Levegőt alig kaptunk.
Frazer bólintott. A kavarodásban az
elkövetők egyike könnyűszerrel elcsenhette a kézitáskát. A másik kettő
valószínűleg fedezte, vagy még szította is a zűrzavart. Szétnézett a téren, és
megértette, mit hagytak figyelmen kívül az elkövetők. Agya lázas sebességre
kapcsolt.
És megértett még valamit. Ki volt az
egyetlen ember, aki láthatta valamelyik gyilkos arcát. Megértette azt is, miért
akar az illető a lehető leghamarabb egy másik földrészre távozni. De páter
Camorelli valószínűleg már útban van Argentína felé, és ha bíróság kötelezné,
akkor sem lehetne komolyan venni, mint tanút. Szántszándékkal akkor is nemet
mondana, ha a valódi gyilkost állítanák elé. Sir Robert utálta őt, mint embert,
de őszintén kívánta neki: feledkezzenek meg róla a gyilkosok. Visszatérítette
gondolatait az éppen aktuális problémákhoz.
—Paolo atya, lenne még egy igen fontos
kérdésem!
—Ha tudok, válaszolok rá.
—Tudjuk-e Matakumba bíboros úr
halálának pontos időpontját?
—Ezt az egyet meg tudom mondani,
főfelügyelő úr. Amikor őeminenciája összeesett, leguggoltam, és megpróbáltam
újraéleszteni. Egészen véletlenül megnéztem az órámat. Illetve nem tudatosan
néztem meg, csak a szemem előtt volt a csuklóm, és láttam, mit mutat az óra. 14
óra 55 perc volt. Ez egészen biztos. Sohasem fogom elfelejteni. Ráadásul —
felmutatta az óráját. — ezt az órát őeminenciájától kaptam tavaly karácsonyra.
Svájci és hihetetlenül pontos.
Sir Robert James Frazer, a Scotland
Yard egykori főfelügyelője akkorát sóhajtott, mint az ütközet lázában égő
hadvezér, amint először látja visszavonulni az ellenséget.
—Nagyon szépen köszönöm, Paolo atya. —
még a plébános kezét is megszorította, amitől a pap ugyancsak meglepődött.
—Nincs mit, főfelügyelő úr, nincs mit!
Miért ennyire fontos ez?
—Lehet, hogy emiatt fog horogra akadni
a tettes, atyám. Amiért ön akkor rápillantott az órájára. A gyilkosság sohasem
lehet tökéletes, mert alapvetően aljas és erkölcstelen. Hiszek az erkölcsi
világrend létezésében. Erről egyszer éppen Patrice Matakumba bíboros úrral beszélgettünk
egy nagyot. A gyilkos azért hibázik, mert a tette erkölcstelen, és ami
erkölcstelen, sohasem lehet hibátlan. Valami apróságon a legfondorlatosabb és
legkegyetlenebb gyilkos is elbukik. Ilyen, látszólag jelentéktelen dolgokon,
hogy ön ott és akkor megnézte az óráját. Az óráját, amelyet az áldozattól
kapott ajándékba.
Paolo atya nagy szemeket meresztett a
főfelügyelőre.
Ebben a pillanatban csörrent meg a
főfelügyelő mobiltelefonja.
—Frazer!
—Enzo Ligi!
—Enzo! Sikerült megtudnod valamit?
—Nem akarom telefonon! Ide kellene
jönnöd!
2016. december 28., szerda
Az év vége felé
Az év vége felé
Gorombul a hideg,
Vadul csapkodják az
Ajtókat a szelek.
Álmos a vén világ,
Tán rossz is a gyomra,
Kora sötéttel tér
Hamar nyugalomra.
Új év készülődik
Az Idő peremén,
Remények röpködnek
A képzelet egén.
Az év vége felé,
Hideg téli esten,
Magában csendesen
Imádkozik Isten.
Gorombul a hideg,
Vadul csapkodják az
Ajtókat a szelek.
Álmos a vén világ,
Tán rossz is a gyomra,
Kora sötéttel tér
Hamar nyugalomra.
Új év készülődik
Az Idő peremén,
Remények röpködnek
A képzelet egén.
Az év vége felé,
Hideg téli esten,
Magában csendesen
Imádkozik Isten.
2016. december 27., kedd
A Nap ugyanúgy ragyog - LXXIII.
HETVENHARMADIK RÉSZ
Napsárkány dühödten meredt rám.
-
Tagadni mered, hogy az emberek magukba vonultak?
-
Nem, Napsárkány testvérem – feleltem nyugodtan. – Nem
tagadom.
-
Tagadni mered, hogy egy ilyen világ nem képes önmagát
fenntartani?
-
Nem, testvérem, ezt sem tagadom. A káprázatos fejlődés
valójában halotti szertartás, és a kor filozófiája rajta a szemfödél. A
költészet sem zeng egyebet, mint a kor gyászénekét.
Napsárkány erre nagyot fújtatott.
-
Akkor nem értelek téged, Fénysugár testvérem. Te is
látod, hogy ez a világ haldoklik, mégsem hiszel abban, hogy valami másnak kell
felváltania.
-
Abban hiszek, Napsárkány testvérem, csak abban nem,
hogy az én-hatalom világa lenne az a más.
Napsárkány rettentőt vicsorított.
-
Sajnállak, Fénysugár testvérem, nagyon sajnállak. Te
még hiszel abban, hogy van új a nap alatt. Pedig nincs. Egy gondolat előbb
egyszerű, azután bonyolult. Amíg magához emel másokat; addig van civilizáció.
De ha már nem emel fel senkit, ha a bonyolultság öncélúvá válik, és az
értelem-felettiség nyegle jelszavát harsogva, öncéllal tekergőzve kimerészkedik
a semmi óceánjára, ha kizár magából mindenkit, ott már nincs civilizáció, ott
csak egyének vannak. Ott nem jöhet egyéb, mint az én-hatalom. Esetleg
valamiféle buta pusztulás.
Nem tudtunk szót érteni, és
mindketten belefáradtunk a vitába. Kimentünk a könyvtárépületből, hogy
sétáljunk egyet a pergamóni őszben. Az utcákon nagy volt a csődület. Idegen
küldöttség tartott a kikötőből a fellegvárba, erre szalad össze szájtáti fürtökben
a nép. Magam is megpillantottam az idegeneket. Alacsony termetű, cserzett bőrű,
rövidre vágott hajú férfiak voltak egytől egyig. Mozdulataik furcsán darabosak,
borotvált arcukon rendíthetetlen egyszerűség, vonásaikon szikár fegyelem.
Ösztönös tiszteletet kezdtem érezni irántuk.
Vajon mivel foglalkozhatnak,
töprengtem magamban. Szívós csontosságuk, izmos karjuk önmagáért beszélt.
Mintha az ökör szarva mellől jöttek volna, vagy mintha egyenesen a harcmezőről.
-
Kik ezek? – kérdeztem, mire Napsárkány tanácstalanul
megvonta a vállát.
Felfedeztem egy ismerősömet a
tömegben, bizonyos Philosztratoszt. Tőle is megkérdeztem:
-
Kik ezek, Philosztratosz?
-
Itália barbárai, barátom. Követségbe jöttek a
királyhoz. Közönséges agyagkunyhókban élnek. A városuknak Róma a neve.
Napsárkány nagyot legyintett.
-
Akkor nem is érdekesek annyira. Közönséges barbár
harcosok.
Néhány évtized elteltével
mindannyian ott meneteltünk rabszíjra fűzve ezeknek a közönséges barbár
harcosoknak a rabszolgamenetében. Napsárkány is, Szélfarkas is, Holdsarló is,
én is.
Folytatása következik.
2016. december 26., hétfő
Karácsonyi szent Nyugalom...
Karácsonyi szent Nyugalom;
Darabomat írogatom...
Lágyan simogat a bársony,
Puha, jó meleg Karácsony.
Kis karácsony - csendes álom;
Körülöttem a Családom.
Jelenemet lapozgatom;
Karácsonyi szent Nyugalom...
Darabomat írogatom...
Lágyan simogat a bársony,
Puha, jó meleg Karácsony.
Kis karácsony - csendes álom;
Körülöttem a Családom.
Jelenemet lapozgatom;
Karácsonyi szent Nyugalom...
2016. december 25., vasárnap
Karácsony első napja van
Karácsony első napja van...
Karácsony első napja van..
Fenyőfaág
Szent illatát
Kortyolja most
A Lélek;
A vén Idő ma feltűnően
Félszeg...
Kezünk alatt
A Jelen selymes szőre,
A gondok elszunnyadtak egy időre,
Ép
Az Erő;
Még istennel sakkozik
A Jövő;
Vágyak táncolnak cirmos-vidoran;
Ma Szent Karácsony
Első napja van....
Karácsony első napja van..
Fenyőfaág
Szent illatát
Kortyolja most
A Lélek;
A vén Idő ma feltűnően
Félszeg...
Kezünk alatt
A Jelen selymes szőre,
A gondok elszunnyadtak egy időre,
Ép
Az Erő;
Még istennel sakkozik
A Jövő;
Vágyak táncolnak cirmos-vidoran;
Ma Szent Karácsony
Első napja van....
2016. december 24., szombat
Hazai fehér karácsony
Hazai fehér karácsony,
Megtisztító, szent lepel,
Eljöttében,
Szentségében
Hinni lehet,
Hinni kell...
Ki tudja, hogy Betlehemben
Esett-e hó valaha?
Az itthoni karácsonyon
Áll jól a fehér ruha.
Újrakezdés fehér leple
Borítja a földeket,
Ünnep van, és Szent Nyugalom,
Utána jobb is jöhet.
Hazai fehér karácsony
Fénye meghitt,
Tiszta fény;
Amíg karácsonyt ülhetünk,
Sose hal meg a Remény.
Itt fehér és tisztaságos
A karácsony ünnepe,
Képzeletben, tiszta szívben
Mindig ott a hó vele.
Áldott, szép, fehér
Karácsony!
Újra mind Veled vagyunk;
Segíts nekünk -
Amíg élünk,
Maradhassunk
Önmagunk!
Megtisztító, szent lepel,
Eljöttében,
Szentségében
Hinni lehet,
Hinni kell...
Ki tudja, hogy Betlehemben
Esett-e hó valaha?
Az itthoni karácsonyon
Áll jól a fehér ruha.
Újrakezdés fehér leple
Borítja a földeket,
Ünnep van, és Szent Nyugalom,
Utána jobb is jöhet.
Hazai fehér karácsony
Fénye meghitt,
Tiszta fény;
Amíg karácsonyt ülhetünk,
Sose hal meg a Remény.
Itt fehér és tisztaságos
A karácsony ünnepe,
Képzeletben, tiszta szívben
Mindig ott a hó vele.
Áldott, szép, fehér
Karácsony!
Újra mind Veled vagyunk;
Segíts nekünk -
Amíg élünk,
Maradhassunk
Önmagunk!
2016. december 23., péntek
Szent karácsony 2016.
Egész évben sóvárogtunk utána,
Most betoppant,
Eljött a kis szobába...
Áldott karácsony!
Fenyő illata...
Világ közepe most a kis szoba...
Sok hétköznap közt
Kis csendes szövétnek;
Kicsi otthonban
Gyertyafények égnek.
Nem glória, ami szentté tehet,
Csak a Lét értelme,
A Szeretet...
Szent karácsony
Nyugalma ránk talál.
Talán ma még
Az idő is megáll.
Öröm és béke
A tekintetekben...
Karácsonykor
Velünk örül
Az Isten.
2016. december 22., csütörtök
Névnapodra azt kívánom...
Névnapodra azt kívánom,
Éljünk együtt még soká;
Amíg Ketten vagyunk,
Mindig
Lesz Miért, és
Lesz Hová...
Drága
Kicsi
Feleségem;
Szép az életem
Veled;
Köszönöm, hogy éppen nekem
Szentelted
Az Életed.
Éljünk együtt még soká;
Amíg Ketten vagyunk,
Mindig
Lesz Miért, és
Lesz Hová...
Drága
Kicsi
Feleségem;
Szép az életem
Veled;
Köszönöm, hogy éppen nekem
Szentelted
Az Életed.
Uballit háza - IV.
CSÜTÖRTÖK
Május 13.
16 20
Róma
Olaszország
Sir
Robert James Frazer, a Scotland Yard egykori főfelügyelője kora délután
érkezett meg a WizzAir járatával Ciampino repülőterére. Mogorva öregedő sofőr
várta. Gépkocsiba ültek, és a szürke Fiat Marea úgy repesztett Róma felé, hogy
a főfelügyelő alig kapott levegőt. Alig látott valamit az útból. Menet közben
nem beszélgettek, a sofőr csak törte az angolt, Sir Robert meg egy szót se
tudott olaszul.
A Fiat beviharzott az Örök Város
központjába, de ettől a gépkocsivezető stílusa mit sem változott. Láthatóan
nemigen tisztelte a mellettük elsuhanó patinás tereket, régi templomokat, Róma
városának semmihez sem fogható atmoszféráját. Időnként csaknem elütött egy-egy
úttesten csellengő gyalogost. Némelyik rá is ordított a Fiatra, mire a sofőr
mély és dallamos hangon visszaüvöltött valamit — gyaníthatóan szidalmat. A
hirtelen fékezések és nekilódulások éppen kezdték volna komolyabban megviselni
Sir Robert idegzetét, amikor a kocsi lefékezett egy mellékutcában, amelynek
végéből a Pantheon mosolygott rájuk. Frazer szórakozottan megnézte az
utcatáblát. Piazza della Rotonda 73. Vipsanius Agrippa csodálatos építményének
éppen csak a homlokzata és oszlopsora kandikált ki a járókelők áradatának
hátteréből, a kupola az épületek takarásában maradt. Így is eltéveszthetetlen
volt. Frazert megrohanta az ismerős érzés; amikor egy-egy objektum látványa
tudatosítja benne, hol is van éppen. Rómában van!
Sok ideje nem maradt a nézelődésre; a
sofőr nem túlságosan finom kézmozdulattal egy épület belsejébe kormányozta.
Mire észbe kapott, máris egy szálloda
recepciós pultja előtt állt. Álmélkodva nézett körül. Pazarul berendezett,
mennyezetfreskóval díszített barokk teremben állt, mellette hatalmas aranyozott
padlóváza, szemben terebélyes mahagóni asztal. A recepciós pult. Mi a szálloda
neve? Hotel Albergo del Senato. Róma központjában.
A szobája káprázatos volt. Művészien
összefogott súlyos függönyök, festett mennyezet, az ágyon sötétkék baldachin.
Hajdani királyok lakhattak ilyen szobákban!
— Signor Camorelli a teraszon várja
önt, uram. — mondta diszkréten a szobapincér. Frazer sebtében kicsomagolt, és a
teraszra sietett.
Az elegáns teraszon márványszínű
kerek asztalok mellett faragott székek sorakoztak. A háttérben a Pantheon
kupolája. Az asztalok többsége mellett most senki sem tartózkodott. Frazer
gyorsan végignézett a teraszon, és azonnal felfedezte az emberét. Jó harmincas,
vékony férfi volt papi civilben. A fekete kabát ujján fekete karszalag.
—Mr. Camorelli? — lépett mellé a
főfelügyelő, mire a pap fürgén felpattant.
— Mr. Frazer? Luigi Camorelli S. J. Foglaljon
helyet, kérem!
Ahogy Sir Robert Camorelli arcába
nézett, már tudta, itt nem kell hosszasan udvariaskodnia.
—A bíboros úr hívására jöttem ide.
—Sajnos, az már alighanem tárgytalan,
főfelügyelő úr.
—Mit akart közölni velem a bíboros úr?
—Sajnos nem tudom. — felelte signor
Camorelli, és széttárta a karját.
—Semmilyen elképzelése sincs róla?
—Azért ez sem igaz, főfelügyelő úr.
Sejtem, miféle ügyről lehet szó, de semmit sem közölt velem a bíboros úr.
—Mit hozhatok, uraim? — kérdezte a
közben megjelent pincér hibátlan angolsággal.
—Meghívhatom egy capuccinó-ra,
felügyelő úr?
Frazer kurtán bólintott.
—Rómában a Tazza d’Oro kávézójában,
itt a Pantheon mellett van a legjobb capuccino, de azért ez sem kutya!
Frazer megcsóválta a
fejét. Nem érezte helyénvalónak a locsogást. Patrice atya halott, ő pedig nem
csevegni jött Rómába. Camorelli észrevette vendége zavarát.
—Bocsásson meg, főfelügyelő úr.
—Mi történt Patrice bíborossal? — tért
a tárgyra Sir Robert.
—Biztosan olvasta az újságban.
Szívroham.
—Igen, olvastam az újságban. — Frazer
merően nézte az olaszt. — Most azonban öntől akarom hallani.
Camorelli atya arcán elkínzott
kifejezés jelent meg.
—Bocsásson meg, Mr. Frazer. Nem ez
volt életemben az első haláleset, amit láttam, de nehéz szabadulni tőle.
Legszívesebben nem gondolnék semmire. A bíboros úr nagyon kedves ember volt.
Láthatólag jó erőben. Úgy éreztem, kicsattan az energiától. Szervezett,
intézkedett… gyakran utazott is. Nem volt az egyház fontos ügyei között egy
sem, amelyből ne vette volna ki a részét. Úgy éreztem, makkegészséges…
A titkár elhallgatott. Frazer a pap
karjára tette a kezét.
— Mondja el, kérem, mi történt.
—Tegnap délután a bíboros úr
összeesett és meghalt.
—Hol történt?
—A Santa Maria in Trastevere templom
előtt. Az volt Matakumba bíboros úr címtemploma.
—Címtemplom? — húzta fel a szemöldökét
Sír Robert.
—A pápa Őszentsége minden bíboros
számára kijelöl egy úgynevezett címtemplomot Rómában vagy a város környékén. Az
illető kardinális annak a templomnak a bíborosa.
—A bíboros úr ott misézett?
—Nem. — rázta meg a fejét a titkár. —
Minden bíborosnak, még ha nem is Rómában él, van egy római, vagy Róma közeli
címtemploma. A címtemplom valójában csak a Rómához, az egyházhoz való kötődését
fejezi ki a bíborosnak. 1965 óta a templom mindennapi életében, az adminisztratív
teendőkben, a templomhoz tartozó területen, a plébániában nem illeti meg őt
semmiféle tényleges kormányzati jog. Nagy megtiszteltetés volt a bíboros úr
számára, hogy Őszentsége éppen ezt a templomot jelölte ki neki.
—Miért?
—Mert ez Róma egyik legrégibb
keresztény bazilikája. A legtöbb híres templomnál sokkal régibb. A III.
században alapították, a XII-ben újjáépítették. I. Calixtus ereklyéit őrzi.
—Aha.
—Látom, ön nem fogja fel annak a
jelentőségét, amit mondok, főfelügyelő úr. A Santa Maria in Trastevere nagyon
híres templom.
—Értem, folytassa.
—Újabban a Sant’ Egidio közösség veszi
esténként birtokba a templomot. Ez a szegények temploma. Karácsonyeste a
templomban asztalokat állítanak, és megvendégelik a szegényeket.
—Ezt a bíboros úr intézte?
—Igazából nem ő kezdeményezte, a
kardinális úr csak felkarolta és támogatta a plébános urat és a közösség
vezetőit.
—Az előbb azt mondta, a bíboros nem
irányítja a címtemplomát. Azt hittem, ennek csak jelképes jelentősége van.
—Maradt még néhány gyakorlati szempont
is.
—Például?
—A bíborosok a címtemplomukba
temetkezhetnek, annak homlokzatára címerüket elhelyezhetik, és az adott bíboros
feladata a címtemplom karbantartásáról való gondoskodás.
—Értem.
—Ezért ment tegnap délután
Trasteverére a bíboros úr. A plébános úr korábban kérte, nézze meg a templomot,
mert egy helyen hámlani kezdett a vakolat. Néhány festmény is restaurációra
szorul.
—Gyakran járt oda Patrice bíboros úr?
—Igen. Legalább hetente két-háromszor.
Néha a plébánosnál vacsorázott, és havonta egyszer misét celebrált a
címtemplomában a Rómában élő afrikai katolikusok számára.
—Patrice bíboros úr a saját
címtemploma előtt esett össze?
—Igen.
—Mesélje el, hogyan történt!
—Kérem, főfelügyelő úr…, de mire jó ez?
—Mesélje el!
—Körülbelül egy órát töltöttünk a
templomban és a sekrestyében. Utána a plébános úr kikísért bennünket a templom
elé. Az volt a szokása, hogy egészen az autóig velünk jött, és mindig ő
nyitotta ki a bíboros úr számára az ajtót. Beszélgetés közben a bíboros úr
összeesett. Nagyon megijedtünk. Nem volt pulzusa. A plébános úr megpróbálta
újraéleszteni, én telefonáltam a mentőknek. Jöttek, körülbelül három-négy perc
múlva. A mentőorvos csak a halál beálltát tudta megállapítani. Meg azt, hogy a
bíboros urat szívroham érte.
—Rosszul volt előtte a bíboros úr?
—Nem.
—Esetleg felizgatta magát valamivel?
—Nem, semmivel.
—Vitatkoztak a plébános úrral?
—Nem, a legjobb egyetértésben, igen
szívélyesen beszélgettek mindvégig.
—Nem hallott esetleg valami váratlan
rossz hírt?
—Nem, semmit.
—Láthatott valamit esetleg, ami felkavarta?
—Nem. Semmi érdemleges nem történt a
közelben.
—Nagy hőség volt tegnap Rómában?
—Nem. Teljesen az évszaknak megfelelő
idő volt. Talán még kissé hűvösebb is. Matakumba bíboros úr egyébként sem volt
különösebben érzékeny a hőségre, hiszen Szudánban nőtt fel.
—Korábban előfordultak nála
rosszullétek?
—Nem, soha.
—Mióta dolgozik mellette?
—Valamivel több, mint három éve,
főfelügyelő úr.
—Észlelt valaha is valami betegségre
utaló jelet?
—Soha egyszer sem. Ráadásul a bíboros
úr igen egészséges életmódot folytatott, mértékletesen evett. Alkoholt igen
ritkán fogyasztott, akkor is csak nagyon keveset. Rendszeresen sportolt.
—Mikor volt utoljára orvosnál?
—Talán három hete. Egy szudáni
honfitársa, dr. Zebuma, - az egyik itteni kórház belgyógyászatának
osztályvezető főorvosa - rendszeresen megvizsgálta. Soha semmi problémát nem
talált.
—Most sem?
—Nem főfelügyelő úr.
—Csak egyszerűen összeesett?
—Igen.
—Nem volt benne semmi különös?
—Nem, főfelügyelő úr.
—Úgy értem, valami mozdulat?
—Mintha a nyakához kapott volna, de
lehet, hogy rosszul emlékszem. Olyan gyorsan történt…
—A nyakához?
—Ebben nem vagyok biztos, uram.
—Kiáltott?
—Nem, uram.
—Látott a testén valamilyen sérülést?
—Nem.
—A nyakán?
—Ott sem, főfelügyelő úr.
—Gondolkozzon!
—Illetve… a nyakán talán láttam
valamit.
—Mi volt az?
—Talán egy… talán egy rovarcsípés.
—Rovarcsípés?
—Valami olyasmi. Biztosan semmi köze
sem volt a szívrohamhoz.
—Hogy nézett ki az a… rovarcsípés?
—Kis piros pont volt.
Frazer főfelügyelő elgondolkodott.
—Mondja csak, pater Camorelli, —
kérdezte néhány pillanattal később — Az a rovarcsípés véletlenül nem a bíboros
úr nyakának azon a felén volt, amelyhez, ahogy ön említette, odakapott?
—Nem tudom, főfelügyelő úr. — a pap
feszengeni kezdett a helyén. Frazer nem törődött a jezsuita türelmetlenségével,
tovább kérdezősködött:
—Hányan látták?
—A bíboros úr halálát?
—Igen.
—Nem tudom. Sokan. Tele volt a tér
emberekkel.
—Férfiak? Nők?
—Nem tudom, főfelügyelő úr.
—Helybeliek? Turisták?
—Nem tudom, uram. A bíboros úrral
törődtem. Arra emlékszem, hogy bosszantott a rengeteg bámészkodó.
—Bámészkodtak?
—Igen. Meglehetősen tolakodóan. De
segíteni senki sem segített. Egész tömeg képződött körülöttünk. Amikor megjött
a mentő, az orvos alig tudott hozzáférni a bíboros úrhoz. Később érkezett
néhány rendőr, ők oszlatták fel a tömeget. Akkor vettem észre, hogy eltűnt a
bíboros úr kézitáskája. Sohasem éreztem akkora undort keresztény felebarátaim
iránt, mint akkor.
Sir Robert felfigyelt.
—Eltűnt a bíboros úr kézitáskája?
—Igen, főfelügyelő úr.
—A rendőrséggel közölték?
—Igen főfelügyelő úr, de azt felelték,
bátran vessünk rá keresztet, mert Róma a világ zsebtolvajainak ősi fővárosa, és
a táska sohasem fog előkerülni.
—Mi volt benne?
—Iratok. Értéktárgy, pénz, bankkártya
vagy hasonló semmi. Csak iratok
—Miféle iratok?
—Az a néhány különféle iratcsomó,
amivel a bíboros úr a napokban dolgozott. Az ostoba tolvaj semmit sem nyert
vele. — páter Camorelli hirtelen megmerevedett. Olyan váratlanul sápadt el,
hogy a főfelügyelő megijedt.
—Mi történt? Rosszul van?
—Nem… nem… csak… azok között az iratok
között…
Frazer főfelügyelő éberen figyelt.
Több évtizedes nyomozói rutinja riadót fújt.
—Mi volt azok között az iratok között?
—Az a dosszié.
—Miféle dosszié?
—Amiért.. amiért önt a bíboros úr
idehívta Angliából. Nem is dosszié. Egy vékony papírköteg közönséges nejlon
irattartóban.
—Mi volt benne?
—Nem tudom, főfelügyelő úr.
Frazer nagyot fújt.
—Kérem, mondjon el nekem mindent, amit
arról az irattartóról és a tartalmáról tud.
—Néhány nappal ezelőtt hozta a bíboros
úrnak a kézbesítő.
—Postán érkezett?
—Igen, a vatikáni postahivatalból
hozták át. A bíboros úr éppen velem beszélgetett, így maga vette át. Aláírta az
átvételi elismervényt, majd elvonult a dolgozószobájába a küldeménnyel.
—Később sem mondott róla semmit?
—De igen, uram. Még aznap este.
—Mit?
—Valami olyasmit, hogy valaki
segítséget kért tőle, és nem tudja, komoly-e az ügy, vagy csak blöff. Azt
mondta, ha a tizede is igaz, amit írtak neki, az ügy rendkívül fontos, és
valaki gyors és hatékony segítségre szorul. De tudnia kell, nem akarják-e
kelepcébe csalni. Ha kiderül, hogy hazugság, az őt nagyon lejárathatja az
egyház szemében. A bíboros úr közismerten gyakran nyújtott segítséget különböző
személyeknek, uram, és finoman szólva nem tartozott a konzervatív egyházi
körökhöz.
—Matakumba bíboros liberális egyházi
vezető volt?
—Ezt így túlzás volna állítani,
főfelügyelő úr. Inkább úgy mondanám: azok közé a bíborosok közé tartozott, akik
úgy vélik, az egyháznak megfelelő választ kell adnia a kor kihívásaira.
Frazer mosolygott. Páter Camorelli
igazi jezsuita feleletet adott; válasza elegáns volt és semmitmondó. Úgy
döntött, megkínozza.
—Talán kissé konkrétabban, ha
kérhetem.
—Patrice Matakumba bíboros úr nem volt
liberális. — felelte a pap, és nagyot nyelt. — legalábbis a szó abszolút
értelmében nem volt az. Viszont Afrikában nőtt fel, ezért szükségszerűen
másként gondolkodott, mint azok a főpapok, akiket itt, Rómában hagyományhű
keresztényeknek neveznek.
—Ezek a … hm… hagyományhű főpapok
esetleg ki is fejezték rosszallásukat Matakumba bíboros úr tevékenységével
kapcsolatban?
—Azzal kapcsolatban talán nem, uram,
de biztos forrásból tudom, a kinevezését annak idején helytelenítették.
—Nyíltan felléptek a bíboros úr ellen?
—Nem, főfelügyelő úr, — felelte a
jezsuita, és megrázta a fejét. — a Vatikánban nem így mennek a dolgok. Senki
sem kötött bele soha, ez nem vadnyugati kocsma, ha érti, mire gondolok.
Frazer arca fanyar mosolyra húzódott.
Nem. A Vatikán határozottan nem vadnyugati kocsma. Inkább öregfiúk klubja.
—Hanem?
—Mindenki tudta a bíboros úrról, hogy
a II. Vatikáni Zsinatot történelmi jelentőségű eseménynek tartja. Fontos és
pozitív jelentőségű eseménynek. Ráadásul XXIII. János pápa volt a példaképe.
Emiatt egyes személyek görbe szemmel néztek rá. Bizonyos helyekre nem kapott
meghívást. Egyes ügyekben nem kérték ki a véleményét.
—Mekkora befolyással bírnak itt ezek
az úgynevezett hagyományhű csoportok?
—Befolyással? — Camorelli
szörnyülködve nézett a brit nyomozóra. — Semekkorával, főfelügyelő úr. Az ő
szemükben még a pápa Őszentsége sem legitim. Az előző sem volt az. Az 1969.
előtti liturgiához és a latin nyelvű szentmiséhez ragaszkodnak. Még a saját pápájukat
is megválasztották! Szerintük Őszentsége eretnek ellenpápa! — egyszerre
megijedt és felháborodott. Szinte reflexszerűen keresztet vetett.
Frazer csaknem elnevette magát. Azon
töprengett, vajon mi mindenre lehet képes egy ilyen elvakult egyházi csoportosulás.
Mennyi lehet az átlagéletkoruk? Nyolcvan év? Vagy talán „csak” hetven?
Patrice Matakumba bíboros halála nem
tetszett neki. Szívroham? Dehogy! Emlékezett Patrice bíboros hangjára a
telefonban. Makkegészséges ember, aki éppen hírt kapott valamiről. Esetleg
valami nagyon sötét ügyről. Még aznap szívrohamot kap? Nemigen! Sokkal
valószínűbb, hogy meggyilkolták. De ki és hogyan?
Frazer csendesen töprengett. Sötét
gyanú éledezett benne, de a gyanakvásnak még nem volt iránya. Vajon ki ebben a
játékban az igazi gonosz? Hol rejtőzik a gazember? Az egyház belső ügyei
állnának a kardinális halála mögött? A hagyományhű ókonzervatívok? Azok aligha
gyilkolnak. Elődeik talán fanatikusok voltak, boldog-boldogtalant ostoba
boszorkányvádakkal illettek, és máglyán sütögették egymást, ám azok az idők
elmúltak. De jobb tisztázni:
—Gondolja, hogy ezzel kapcsolatban
volt valami abban az iratkötegben?
—Ezt nem hinném, főfelügyelő úr.
Frazer bólintott. Ő se hitte. Ha
egyházon belüli ügyek állnának az eset mögött, Patrice Matakumba bíboros
másképpen cselekedett volna. Ő, aki a vatikáni társadalomnak valószínűleg a
peremvidékén helyezkedett el, talán fel sem fogta volna valami belső intrika
jelentőségét. Ha pedig igen, megkeresi valamelyik tapasztalt bíborost. Vagy
kihallgatást kér a pápától. Bíboros volt, megtehette volna. Ami biztos: nem
hívja őt ide Angliából. Nem. Bármiről is van szó azokban az iratokban,
semmiképpen sem lehet az egyház belső ügye.
—Mondott még valamit a bíboros úr
arról az iratkötegről?
—Nem, nem emlékszem.
—Velem kapcsolatban sem?
—Ja, de igen. Önről igen
—Mit mondott?
—Hogy elhívta Angliából egy régi jó
ismerősét. Önt, főfelügyelő úr. Kérte, hogy foglaljak az ön számára megfelelő
szobát valahol Róma központjában, és rendeljek vacsorát kettőjüknek valami
alkalmas helyen. Ma este akarta önnek átadni a dokumentumokat. Azt mondta,
felkéri önt, diszkréten vizsgálja ki az ügyet.
—A bíboros úr készített másolatot
arról az iratkötegről?
—Biztosan nem.
—Miért nem?
—Mert nem volt szokása.
—Ember! — jött ki a sodrából Sir Robert.
— Biztosan a Vatikánban is van egy rakás fénymásoló! Percek alatt tetszőleges
számú példány készíthető!
—Biztos vagyok benne, hogy a Matakumba
bíboros úr nem készített másolatot.
—Nem lehet, hogy téved? Hogy a bíboros
úr lemásolta, és valahol elrejtette?
—Nem.
—Esetleg letétbe, vagy őrizetbe
helyezte valahol?
—Főfelügyelő úr, határozottan állítom,
hogy a bíboros úr nem készített egyetlen másolatot sem a szóban forgó
iratokról.
—Ha így van, nagyon szomorú.
—Szomorú vagy nem szomorú, a bíboros
úr nem másolta le az iratokat.
—És ön?
—Én?
—Ön sem másolta le?
—Én?
—Ön hát!
—A bíboros úr sohasem adta át nekem.
Még csak bele sem tekintettem.
—Ha átvizsgálnánk Matakumba bíboros úr
vatikáni lakosztályát, biztosan nem találnánk másolatot?
—Főfelügyelő úr, még a gondolatát is
felejtse el annak, hogy bármit is átvizsgálhat a Vatikánban. Erre sohasem
kaphatna engedélyt.
Frazer az ajkába harapott.
—És a számítógép? — kérdezte aztán.
—Miféle számítógép?
—Matakumba bíboros úr nem rendelkezett
számítógéppel?
—De igen, főfelügyelő úr.
—Nem szkennelte be az iratokat?
—Nem.
—Biztos ebben?
—Teljes mértékben.
—Miért?
—A bíboros úr nem tudta kezelni a
szkennert. Közöttünk maradjon, a számítógépet se nagyon. A gépet én kezeltem,
Matakumba bíboros úr levelezését is én bonyolítottam. Az e-maileket felolvastam
neki, mire ő általában választ diktált. Ha bármire szüksége volt az Interneten,
mindig én kerestem ki neki, és én olvastam fel. Ha tüzetesebben el akart
mélyedni valamiben, kinyomtattam neki. Nem szeretett a képernyőről olvasni, azt
mondta, rontja a szemét. Elképzelhetetlen volt, hogy akár öt percre is leüljön
a gép elé.
—Ez azért elég különös.
—Nem hiszem, főfelügyelő úr. Matakumba
bíboros úr Szudánban nőtt fel, és nagyon szegény családból származott. Minden
percét a lelkipásztori munka és a szegények támogatása tette ki. Egyszerűen nem
szokott hozzá a számítógéphez, ezért idegenkedett tőle.
—Tehát biztos benne, hogy arról az
iratkötegről nem készült egyetlen másolat sem?
—Biztos vagyok benne, főfelügyelő úr.
—Ön nem olvasta?
—Nem.
—Jószerivel nem is látta?
—Nem.
Frazer bólogatott. Egyre jobban
érdekelte, mi lehetett abban az iratkötegben. Camorelli valóban nem sejt
semmit? Vajon Patrice bíboros volt szokatlanul zárkózott, vagy ez a titkár
nagyon ostoba? Esetleg mégis tud valamit?
—Mondja, páter Camorelli, közel állt
ön a bíboros úrhoz?
Sir Robert lelkes helyeslésre
számított. Ugyancsak meglepődött tehát, amikor azt látta, hogy páter Luigi
Camorelli hosszan gondolkodik a válaszon. Előbb lesütötte a fejét, majd lassan
felemelte, és hosszan nézett maga elé, mintha a tetők felett repdeső madarakat
tanulmányozná. Aztán elnézett a háztetők felett a Pantheon, meg a számos
templomtorony irányába. Frazer csendesen várt.
Előttük terült el Róma, a múlt
dicsőségének és a jelen kiszámíthatatlanságának hatalmas városa, ahonnan egykor
dölyfös imperátorok mondtak recipe ferrumot, később meg világi hatalomra éhes
pápák hirdettek anatémát. Ahol tribunusok és demagógok izgattak egymás ellen;
és ahol a nép hol birodalmat teremtő felséges populus romanus volt, hol ingyen
gabonára leső, voksát áruló csőcselék; hol massza, amely megvert ebként
sündörgött fennhéjázó urai körül, akiket sem otthagyni, sem szolgálni nem
tudott. Ahol legfőbb hajléka találtatott Istennek, aki minden szívben ott
lakozott, de mégis oly távol élt téren és időn kívül, és akiről a Rómában
nyomorgó szegénység általában azt gondolta, imádkozhatnak Hozzá ugyan
longobárd, gót, német vagy olasz nyelven, Ő leginkább latinul ért.
Itt terpeszkedett a fenséges Róma,
amely előbb viskóhalmazból földi istenek márványból épített világvárosává, majd
a világ közepéből romhalmazzá lett, ahol a történelem véget nem érő
színdarabjának egyik-másik látványos jelenetében ezrek hanyatlottak kínos vagy
véres halálba; és ahol a sors úgy görgette maga előtt törzsek és népek sorsát,
mint a sikátorokban miákoló számos kismacska a pamutgombolyagot.
Frazer elérkezettnek vélte az időt,
hogy újra feltegye a kérdését:
—Közel állt ön a bíboros úrhoz, páter
Camorelli?
A megszólított egy pillanatig még
habozott, aztán szembefordult a nyomozóval:
— Nem, főfelügyelő úr. Úgy érzem,
nem.
Frazer ugyan erre a feleletre
számított, most mégis meglepődött.
—Miért?
—Hogy is mondjam önnek? — a jezsuita
láthatóan kereste a szavakat. — Én voltam a legtöbbet a bíboros úr
társaságában. A titkára voltam, elvileg nekem kellett volna a legtöbbet tudnom
róla. De nem így volt főfelügyelő úr. Őszintén kedveltem a bíboros urat, talán
ő is engem, de nem engedett közel magához. Némely szokásától, elgondolásától
őszintén idegenkedtem, és ez előtte nem maradt rejtve.
—Például mire gondol?
—Matakumba bíboros úr kedvelte a
zenés, táncos szentmiséket, mint az afrikai papok közül sokan. Vagy mint
újabban az afroamerikai plébánosok, sőt püspökök némelyike. Ez nekem nem kenyerem. Nagyra becsültem a
bíboros úr eredményeit a lelkipásztori munkában, de stílusa, módszerei számomra
követhetetlenek voltak.
Frazer kényszeredetten bólintott. A
jelek szerint Camorelli páter semmi érdekeset sem fog mondani neki Matakumba
bíboros halálával kapcsolatban. A jezsuita a hasznavehetetlen szemtanúk azon
terjedelmes halmazához tartozott, akik ott vannak az eset közvetlen közelében,
mindent látnak, mindent hallanak; mégsem értenek semmit. Legfőképpen azt nem,
mi is történt tőlük néhány méterre. Az ilyen emberek kelletlenül teszik a
dolgaikat, és valahol mélyen magukba húzódva lényegében közömbösek a külvilág
eseményeivel szemben. A felügyelő a bajszát rágta. Talán próbálja meg
ráébreszteni Camorellit a lényegre? Végül is… Mély lélegzetet vett.
—Mondja, páter Camorelli, — kezdte
nagyon türelmesen. — nem gondolja úgy, hogy a bíboros úr halála körül valami
nincs rendben?
—Nincs rendben? — meresztette szemét a
jezsuita. — Mi nincs rendben?
—Gondolkozzon!
—Szívroham. — nyögte a másik. —
Váratlan, tragikus, de Isten útjai kifürkészhetetlenek. — azzal tüstént keresztet
vetett. Sokkal színpadiasabban, mint szerette volna.
—Az előbb azt mondta, Matakumba
bíboros makkegészséges ember volt.
—Igen, azt mondtam. De Isten útjai
kiszámíthatatlanok. A hirtelen halál néha olyan embereket ragad el, akikről
embertársaik úgy vélték, száz évig fognak élni. Ön nem hallott az amerikai
kosárlabdázóról, aki…
—De hallottam.
—Na, látja, főfelügyelő úr. Ön
gyilkossági nyomozó volt?
—Több mint harminc esztendeig.
—Akkor mást se látott a világból, csak
gyilkosságokat. A detektívregényekben és a filmekben mindig gyilkosság
történik, az életben azonban igen ritkán.
—Engedje meg, hogy ellentmondjak,
páter Camorelli. Higgye el, elég tapasztalatot gyűjtöttem ahhoz, hogy lássam,
amikor valóban gyilkosság történt.
—Lehet, hogy valaha kitűnően látta el
a feladatát, Mr. Frazer, de nagy árat fizetett érte: szakbarbár lett.
Bűncselekményt lát ott is, ahol nincs.
Sir Robert érezte, hogy
lassan elönti a pulykaméreg. Kényszerítette magát, hogy ne szólaljon meg. Nem,
nem, és újra nem.
— Bele kell nyugodnia, hogy Isten
magához szólította az eminenciás urat. Nincs ebben semmi rendkívüli, főleg
semmi bűnös. Itt nem szaladgáltak csúnya gengszterek negyvenötös pisztollyal,
sem aljas orosz vagy ukrán csirkefogók Kalasnyikovval. Még csak közönséges
olasz maffiózok sem jártak erre lefűrészelt csövű puskával. De félre a tréfával,
ön rendőr, és a rendőrök számára…
—Na, jó! — állította meg egy
kézmozdulattal a további haszontalan fecsegést Sir Robert. — Gondolja végig a
következőket: A bíboros egészséges, jó erőben van, és igen tevékeny ember.
Postán kap egy iratköteget, amelyben valaki segítséget kér tőle. Patrice
Matakumba annyira komolyan veszi, hogy idehív engem Angliából. Méghozzá
sürgősen. Nem akartam jönni, vonakodtam. Később azt válaszoltam, hogy néhány
nap múlva jövök, de a Monsignore ellentmondást nem tűrően arra kért, már másnap
legyek itt. Matakumba bíboros meggyőz engem, hogy jöjjek Rómába, helyet
foglaltat nekem a repülőgépen és a szállodában. Néhány óra múlva azonban
szívrohamban meghal. Ön ezt nem találja különösnek?
—Talán arra gondol, hogy…— a jezsuita
nagy szemeket meresztett.
Frazer némán bólintott. Legfőbb ideje
volt, hogy a páter végre megértse.
—Ön arra gondol, hogy a kardinális úr
nem természetes halállal halt meg?
—Arra gondolok, hogy a halála nagyon
gyanús.
—Netán úgy véli, — kérdezte most már a
szokásos jezsuita nyugalommal az arcán Camorelli páter. — hogy a bíboros urat
meggyilkolták?
—Határozottan arra gyanakszom, páter
Camorelli.
—Rendben van, főfelügyelő úr. — húzta
ki magát a jezsuita. — Ön azt gondol, amit akar, én azonban egyáltalán nem
osztom az ön… hm… aggodalmait. — felállt az asztaltól, és jéghideg hangon
folytatta: — Frazer főfelügyelő úr! Örültem a szerencsémnek! A szálloda
rendelkezésére áll, az ön számlája egy hétig előre ki van egyenlítve. Ha tovább
is maradni szándékozik, azt már saját költségén kell megtennie. Lelki üdvössége
érdekében remélem, nem mulasztja el, hogy eretnek protestáns istentisztelet
helyett Rómában katolikus misét látogasson. Itt bőven talál rá alkalmat.
Remélem, jól érzi majd magát az Örök Városban, uram! — közönyös arccal indult
volna, hogy faképnél hagyja Frazert.
A főfelügyelő megcsikorgatta a
fogait. Ilyen könnyen nem fog a kudarcba belenyugodni.
— Egy szóra, páter Camorelli!
—Óhajt még valamit, uram?
—Hol tudom önt elérni, ha még
szükségem volna a segítségére?
—A segítségemre?
—Ha volna olyan kérdésem, amire
esetleg válaszolhatna.
—Attól tartok, sehol sem tud elérni,
főfelügyelő úr. — felelte látszólag sajnálkozva az olasz.
—Miért nem?
—Mert rendem generálisának
engedélyével elvonulok szabbatikumra. Egy teljes évre.
—Szabbatikum? Az micsoda?
—Lelki és szellemi megújulást szolgáló
aktív pihenés, a korábbinál kevésbé megerőltető munkával. Már holnap indulok
Argentínába.
—Argentínába? — a főfelügyelő nagyot
nézett.
—Igen, uram. Megengedi? Isten áldja
önt, Frazer főfelügyelő! — gyors, takarékos mozdulattal megáldotta Sir
Robertet, aztán lendületes léptekkel távozott. Capuccinója érintetlenül állt az
asztalon.
Frazer megitta a magáét, majd intett
a pincérnek.
—Felesleges, uram! — mosolygott a
fiatalember. — Az ön fogyasztása rendezve van.
Frazer sóhajtott, és elővette a
jegyzetfüzetét. Hogy is hívják azt az elálló fülű, kajla bajszú római ifjoncot?
Gondolkodott, de nem volt biztos a dolgában. Addig lapozott, amíg rábukkant:
Vincenzo Ligi! Tüstént tárcsázta.
Sir Robert Frazer húsz-huszonöt perccel
később Vincenzo Ligi római rendőr főfelügyelő irodájában ült.
Folytatása következik.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)